Karácsoni történet.
Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiu egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.
Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: «már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?»
A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél, ha megjelent a kis fiu, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: «mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!»
El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. A ki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utána szalad a czifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos czondráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, a ki csak sírni tud, meghalhat éhen.
Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a melyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiu ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: «nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!»
A kis fiu hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.
Akkor pedig már este volt és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiu úgy elsirdogált magában, a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; ő reá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: «édes anyám».
Éjszaka is sokszor fölébredt, mikor úgy fujt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!
Másnap megint fölkereste a jó kofaasszonyt, a ki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét neki adta ételmaradékát.
Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.
A kis árva fiu végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):
– Hol van most a jó néne?
– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.
– De hát miért van ünnep?
– Mert ma született a Jézus, látod, kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.
A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasíiják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.
Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.
Úgy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.
Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utczán maradt.
Annyi ablak ki volt világítva, az utczákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A kis árva úgy el tudta azokat nézni.
Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.
Olyan szép a kis Jézus születésnapja!
Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!
Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
– Édes Jézuska, – a ki úgy szereted a gyermekeket, – ha volna szükséged olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…
S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban…
Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokról, a kik éheznek és szomorkodnak!…
(Igaz tewrteeneth.)
Wala az Vrvnkh Christvs vtaan waloo egi ezer ewt zaazadikh eztendew utaan mondvaan hetwen hatban, hogi ew kegjelmesseeghe, az Baanfewldi groff Sewteeth Peter vram elindulna wala az ew felkeezitetth banderiumaawal Lippavaara few capitanjnjaanac parantsolatiaara az palaanc weedelmeere az pogaani tewrewc had ellen.
Tewrteeneec azonban, hogi az gonozz istenthelen pogaani agha, az Kuristia agha lesth vetne ew kegielmeenec, az nemess vrnac az Boross Yenewi waar alatth, ees megwthwen ew kegielmeeth oor haramia moodiaara, ees witeezeibewl felessen lewaagwaan, w magaat rabsaaghra ivttatnaa.
Az iaambor Xtien vrnak penigh wala Baanfewldeen iffiv hitwesstaarsa, akki mindh arrol semmith sem tvdna, hogi Sewteeth Peter vram ew kegielme ill zomorv rabsaagra ivtott volna.
Vr vramat ew kegielmeet penigh az kutiahitew rozz aatcozotth pogaani Kuristia agha rabziyra fwzwe elkwldee Istambulba az rabzolgha waasaarba, aholott eladattatneec rabzolgha ianaant.
Tewrteent azonban Isten ew felseegheenec chodaalatos elrendeleeseebewl, hogi otth ama Bazaarban, az holott vr vram ew kegielme eladattatneec, az iconivmi zvltaan leaania meghlaathnaa az deli nemess vrat, akki is mindiaarth nagion meghtetzetth az ew zziweenec.
Enneelfogwaasth az iconivmi zvltaan leaanzooia, akkinec newe wala Fatinizza, megwewee az nemess vrat keetzzaaz ees huzzonewth araniacon.
Annakhvtaanna penigh haza wiween ewtet, felewlteztethee draaga kewntewssekben palaastaokban, ees ada nekie az viaara draaga carbvncvlvs giwrwket, ees bekenetee az ew haiaat draaga illatoss kenetecwel eess vgi baaneec ew weele, walamint egi elewkelew vrral zoktac baanni. Nem iss wala neeki semminemw dolga az haaznaal, nem kwlewmben, minth ha ew wolna az parancholoo vr az haaznaal.
Ezen zziwes indvlatiaat az Fatinizzaanac nem hagihataa az nemess vr meggondolaas neelkwl, miwelhogi kwlewmben iss az Fatinizza chodaalatoss zzeepseeghw azzoni zzemeel wolt wala.
Egi napon, a midewn laatnaa az iconivmi zultaan az nemess vr nagi zomorvssaaghaat, igi monda neeki:
Eedes fiam, beeg! mieert vagi olian zomorv? Nem adattam e nekedh feeniess kewntewsseket, wagion e walami fogiatkozaassod az eelethben ez haaznaal.
Felele nekie az nemess vr:
Oh kegielmess zvltan, bizoniaara nem wagion itt semmiben is fogiatkozaas: de wagion az een ziwemnec nagi faaidalma.
Az zvltaan penigh monda neeki:
Ne leegien a te ziwednec nagi faaidalma; hanem wedd feleseegedwl az Fatinizzat, hogi az ziwed meggiogivlion ew aaltala.
Ees az nemess vr, laatwaan, hogi innen soha megh nem zabadulhat, azonkiwwl iss az Fatinizza igen kedweltetew zemeel leeween, nem monda semmiben ellent az zvltan jó akaratiaanac és megheskwweec az Fatinizzawal tewrewc ritus zerint, a hogi az tewrewkekneel zokaas megheskwdnie.
Igi eele wala az nemess vr ewt eztendewkigh chendess beekesseeghben az iconivmi zvltaan leaaniaawal, a mikoron az zvltaan meghalaalozeec wala.
Akkor penigh azt mondaa nekie az Fatinizza: Imhol az atiaam meghala ees nem laathat bennwnketh tewbbet. Nozza meniwnc el innen az te hazaadba, a holott te zwletteel, a hol a te atiaadfiai eelnec, a hol maasik feleseeged wagion; ne legien ew zegieen ezvtaan is ewzwegi; hanem zeresswnc teeged mind a ketten.
A mint az ioo azzon mondaa, akeepen raa aala az nemess vr, eess zewkwe meghzewkeenec Istambvlbool, ees zerencheessen elivthaanac Temeswaarra, a holott az tewrewc vtaanvc nem mehete wala.
Lewn penigh nagi ewrewm az aarwaan hagiatott ewzwegi azzon ziweeben az midewn meghtudnaa, hogi az ew zerelmetes hwtwewss társsa megheerkezeec wala soc eztendews tewrewc rabsaaghaabvl eess a midewn meghlaatnaa amaz maasik rendbeeli hwtwewsseet az ew vraanak, akki ewtet hazaaiaaba wizza wezeerelte, megchookolaa annac aabrazatiaat mindkeet felwl ees monda nekie: Eel az Vr az een Istenem, hogi soha el nem feleitem walami iot az een zerelmetess Vrammal chelekedteel, hogi azt te neeked wizzafizessem, ees ha te ewtet ezvtaan iss akeep fogod zeretni, minth hw hwtwess taarsodat, een pedig teegedet ugi zeresselek, walamikeep een eedes testweeremet.
Tewrteeneec tehaatlan azon nagi hallatlan csvda, hogi keet azzonzemeel megegiezeec egimaas kewzewtt az ew vraanac zerelmeeben ees egimaastól nem chac nem feeltettec wala, sewt inkaab azon walaanac, hogi egimaasnac miben iaarhatnaanac inkaabb kedveeben.
Hire fvtamodeec azonban emez esetnec az orzaagban, eess sokan walaanac, a kik ebben nagion meghbotraankozaanac wala, eess weegteere az grooff Sewteeth Peeter vramat ew kegielmeet tewrweenibe hivataac wala; az holott hogi felelne megh: michoda dologh leegien az, hogi ew maar most keet rendbeeli feleseeghnec lewwe hiwseeges hitwestaarsaawaa.
Az nemess vr waaltigh allegaalaa, hogi errewl ew bizon nem tehet; mert hogi akkor, a midewn az Fatinizzaat hwtwews taarsvl wewee, tewrewk rabsaagban wolt, tewrewk hwtewt wallott, ugi eskwtt meg weele, mostand penigh esmeegh wizza teerween hazaaiaaba, zwlewttefewldieere, wizontagh Xtiennee lewwe s elsew feleseegeet zinteen ugi zereti, valaminth az maasodikat.
E miatt penighlen azvtaan lewn az nemess vrnak soc nagi hvrtzoltataasa, mell is ew nekie nagi zomorvsaagokat okoz wala.
Egi keesew alkoniatkor az grooff vr kasteeliaaban ediwtt wleenec az keet azzonsaagoc ees az nemess vr iss: a midewn az Fatinizza laatwaan az ew zerelmetess vrvknak zewmeiben az chillogoo kewniweket ragiogni, igi zolla hozzaaia:
Een eedes zerelmetess ioo vram! Ne leegien a te zewmeidnec kewniwhvllataasvc een miattam. Imhol een iool laatom, hogi senki sem okozooia az te zomorvsaagodnac hanemha een egiedwl; azeert elhataaroztam magamban, hogi weegiec egi meerget, az mellet az pecheetniomoo giwrwmben wiselwe hordozoc, eess weegeth wessec az een eeletemnec. Chupaan chac arra keerlek teegedet een zerelmetess ioo vram, hwtwesstaarsam, hogi ne a magham keze kewerie zaamomra ezen halaalos italt, hanem a te draagalaatoss kezed adia azt nekem innom; eess a te maasic zerelmetes hitwesednec karia fogia az een feiemet, az migh haldokolni foghoc elewttetec, hogi meghemleekezzetec maid rollam, az zegeen Fatinizzaarool.
Heliben hagia ezen bezeedet az grooff vr; walamikeep az ew maasic hwtwesstaarssa is akeepen; s chinaalaanak azon meereggel italt az Fatinizza zaamaara egi kehellel; – hanem ugianabbol chinaalaanak meeg maasic keet kehellel iss, ees a migh az Fatinizza kiitta wolna az magaaeet, hasonlatoskeepen ewc is kiittaac az magoc reezit. Ees ekkeepen meghhalaalozaanac az Exaudi wasaarnap vtaan walo zombath nap eeitzakaaiaan egiwtt, egimaas kedveert, akkiknec eelniewc nem lehetett towaab egiwtt egimaas ewrewmeere.
Mell chodaalatoss eess rendkiwwli esetre egi poeta kewwetkezzew epitaphiumot keezzittee, vgianchac maarwaan kewbe bee is weeseteec az:
Akkic nem eertic, – ne eertseec.
A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ NAPJAIBÓL.
Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek egymásnak szerelmet, hűséget.
A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.
A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.
Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja. Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az Istennek vallani meg.
Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat, az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még boldogabb pár nem távozott innen.
Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog menyasszony.
Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a boldog vőlegény…
A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
* * *
A vidám zene szól, a bor poharai csengnek, a sarkantyú peng.
Vígan folyik a menyegzői lakoma.
Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja: «három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.
Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.
Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti, magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott szó, mint a találkozó gondolat.
Minden őket nézi.
És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott szebb párt soha senki.
Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a menyasszony.
A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
* * *
Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a vidék.
A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt, fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a szerelem csillaga.
Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem dalnoka.
Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj. Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül fűződött szerelmesen.
A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza álmában is mosolyg.
Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.
Egy óra mulva az ifju nő férje csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott. Sokan meg fognak halni benne.
A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem halványul el arcza.
Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő bátor vonások égni látszanak.
De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak bátorságát önlelke tüzénél.
– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér, ne féljetek!
Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva golyókat fog visszaadni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Csata előtt hadi tanácsot tartanak.
A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a rohamok élére. Ki fog vállalkozni?
Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök vissza.
A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg szokta tenni.
Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg túlnyomó. Ki fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.
A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal is osztozik a küzdelemben.
Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?
– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának repülni hüvelyeikből.
Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában, s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm miatt.
Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.
* * *
Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa, csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…
A halálnak nevenapja van ma!
Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud állni?
A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában pusztulás, zászlóján győzelem.
A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe! Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.
Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az ellenség elfogy, az utcza be van véve.
A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.
Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!» és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk torkának, a rettenetes halál királyi székének?
Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát lelőtték.
Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.
Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… Hervatag levelek hullanak ölébe.
* * *
A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.
A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.
Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb polgárkoszorúja.
Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.
Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek a zokogás miatt nem bírják folytatni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.
(Történeti beszély.)
Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harczba.
Pedig a hetedik is elesett.
Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.
No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.
Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.
Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes.
Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely áhitozni enged maga után.
De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.
Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.
– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.
Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott.
Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, a ki ott állt zsellyeszéke mellett.
– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá.
Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.
Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak: «ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: «Vitézeim! nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.
Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.
Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.
A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.
Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész éjjel don Gideon társaságában.
Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk; koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel furva bele a földhányásba.
Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:
– Nem mindegy-e, egy órával elébb, vagy utóbb?
Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te neked nem szabad meghalnod!»
Maga sem tudta, mit beszél?
– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?
– Oh nem, nem.
– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?
– Az lesz legboldogabb órám.
– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?
– Ott legyek mindenütt veled.
– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak, gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.
Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.
A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.
Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.
A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.
A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.
A hajadon inte neki, hogy várjon még.
A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztül hangzott hozzá:
– Ide, ide, don Gideon!
Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé mutatva szólt:
– Látod ott ama porfelleget?
– Látom. Forgószél lesz az.
– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.
– Ellenségeink számát szaporítani jőnek, szólt kedvetlenül Gideon.
– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.
Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.
– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perczczel?
– Egy életbe! kiálta fel az lelkesülten.
– Jó. Fogadjunk egy életbe.
És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.
A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.
A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott tulnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.
Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.
A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.
Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.
– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.
A sánczokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanóczot s repülni menyasszonyával együtt az ég felé.
A szabadító nem sokára egész a résig tört magának útat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arcza lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá:
– Üdv neked dona Laurenzia di San Sol!
A hajadont magán kivül ragadta az üdvözlet; arcza, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira telelett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.
– Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?
Don Gideon szomorúan felelt:
– Én látom, hogy elvesztém a magamét. Ő értette, hogy mit mondott.
– Jó. Én megtartom azt, szólt vissza Laurenzia, és gondját fogom viselni.
Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatjai sietve érkeztek a kuszált csatatérre s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve, dühösen támadták azt meg.
– Veszve vannak! kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.
– Ide, ide! kiálta Laurenzia a lovagnak, meneküljetek a várba; hányjátok el útjokból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken!
De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s a mily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánczkarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik perczben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.
Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; a milyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.
Bogota fel volt szabadítva.
Nem lelkesülés, nem örömláz, – merő őrjöngés volt, a mi a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint «éljen a szabadító!» ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat.
Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, a mit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador.
A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy percz alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.
Ah ez gyönyörű találkozás volt! Az utczán végig lelkesült néptömeg, még a harczi portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arczokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dült házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor épen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is oda vitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyilik szemeik világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?
A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett.
Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára.
Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjök mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.
Elől lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délczeg nyájas arczú férfi, a ki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marczona tekintetű arczczal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldulták azt.
A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott.
Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arczczal járult a hős elé és megszólítá őt:
– Állj meg e helyen hősök vezére. – E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetlenül. – Ezerek könye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, óh Libertador.
A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára.
A hős nyájasan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.
Dona Laurenzia arcza lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.
– Ne siess e helyről, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják arczodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. – Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.
A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állíták fel a Libertadort.
A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a délamerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkesedésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.
– Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…
A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: «éljen Bolivár, a szabadító! éljen a Libertador!»
– Köszönöm e nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.
A nép között a csodálkozás zugása hallatszott.
– Igen, a spanyoloknak, folytatá Bolivár, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ád kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, soha sem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített várostokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint ide benn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöcztartói Pug, Boves, Aymerich…
«Átok neveikre!» ordított közbe a nép.
– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetetett amnestiára visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész családokat tömlöczre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadák csapataink, a hol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülök, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon.
A borzalom és átok zugása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.
– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolcz, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, a nélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? kiálta Morillo; bakó! folytasd. A bakó keze reszketett. Halálfia vagy, ha reszketsz! ordíta rá a véreb. – A gyermekek másik füle is lehullott és ők még csak egy vonással sem mutatták arczaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat s ott mind a hármat agyonlövette.
Ah! még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.
– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harczot testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok irott parancsa nem volna kezünkben, mely ime azt hirdeti, hogy a ki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti s a hol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti s fizettet vele minden szökevényért tizezer spanyol piasztert.
A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kaczagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni.
– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrioták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket, szabadságot igérve neki, ha a patriotákat kiirtják. – Kilenczszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifju Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat, ádáz vezéreikkel együtt…
Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.
– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát s megtölté halottaival annak sánczárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mi alatt a harcz, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat s hajókra, dereglyékre szállva, keresztül törte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harczos, nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak el a harczban s soha sem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. – E vezért megadta a sors…
Itt marczona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arczán semmi változást sem mutatva.
– E hős neve Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is oly együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillonak is tudott hinni s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta s egy szük börtönbe háromszáz más fogolylyal együtt összecsukatá, harmincz fontos vaspereczet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harminczfontos bilincs? Játékszer, képzelt láncz, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincz fontos békót, egyet csavart rajta s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok lánczait is összetörte s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, megrohanta a várőrséget s elfoglalta puszta kézzel Varinas várát.4) Ime ez a hős Jose Antonio Paez. Az ő hivására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újra kezdte a szabadság harczát; a második, mely soha sem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl viszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Sol-nak.
Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyujtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi ifju, kinek tréfás munka volt lánczokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.
Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá: – nem volt-e következetes dolog, nem sugta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; – hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat mulva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.
Bolivár egy öleléssel egy törhetlen jó barátot s egy halálig híven szerető nőt nyert magának egy pillanatban.
A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret huzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol-palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, a kiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, a mit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: – don Gideon. A kőszobor előtti jelenet után szomorúan lesütött fővel sietett az ifju bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:
– A haza ügye meg van mentve; – hanem az enyim elveszett…
Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.
Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelába.
Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte; maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.
Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:
– Nos öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?
Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül dörmögé:
– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt…
– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.
– Igen. Láttam szavaiból.
– No, és milyennek láttad őt szavaiból?
– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Soha sem mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal.
– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.
A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt mást is lehet érezni, mint hódolatot.
Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.
Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák, ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.
Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.
Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero visel szíve fölött.
A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.
Mindenki várta, hogy beszéljen.
– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit.
A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.
– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.
Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.
– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak.
Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.
– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?
Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme könyeit: