– Jól van fiam, nagyon jól van! mondá.
A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem változott.
– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat érvényét vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.
Don Gideon kivonta kezét Piaréból.
– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.
E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.
A venezuelai leány szólt:
– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?»… E férfi Bolivár.
Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s vakon beleszólt leánya beszédébe.
– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy, megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket e felől?
– Én! kiálta felcsattanó hangon a leány.
– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.
– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a percz hatalma kényszerít többször láttátok véremet harczban tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.
A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és Bolivárnak, a dictatornak.
– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!
Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki:
– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy mindkettővel te neked tartozom.
E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn nehány szót rebegett hozzá:
– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, a ki náladnál nagyobb úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem hazád…
Don Gideon is kezet fogott Bolivárral, Laurenzia volt vőlegénye az újjal.
– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen jó leszek.
Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés dictatornak egy évre.
Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.
Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:
– Oh bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!
Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.
Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.
Ezen nap reggelén találkozék dona Laurenziával.
– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas marczangolások.
Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére.
– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?
– Megesküvém rá: úgy teszek.
– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.
– Inkább a te igéreted, mint saját esküm.
– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.
– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.
– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.
– Le fogok mondani.
– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint dictator többé, hanem mint férj.
Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.
Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.
Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kisérete állott.
A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.
– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.
Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre aranyalmás botját.
Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.
Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:
– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.
– Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.
– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat, midőn Morillóval alkudozál.
– Az alku javunkra ütött ki, szólt Bolivár mérsékelten.
– Ez alku árulás volt!
Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.
– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.
– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.
– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted ok nélkül a végveszélynek.
– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.
Don Gideon arcza elvörösödött e szónál.
– Nem velem történt, hanem ezzel itt.
Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.
Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.
– Mit keres ez az ember itt?
– Téged keres itt, hogy bevádoljon. Felelt rá Gideon.
– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?
– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.
Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.
– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te hadseregmentő gazember!
– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.
– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe.
A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»
Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt rá nézve.
– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?
E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a katonai dictatorral! Le az árulóval!»
De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár menydörgő szava:
– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.
Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.
– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.
Nehány percz alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.
– Mit csináljunk az elfogottakkal?
– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.
– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.
– Nem katonák, hadd fussanak.
– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.
– Azt nem teszed.
– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.
– A hogy Istennek tetszik.
– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.
– Hadd maradjon ott ülve, szólt Bolivár és eltávozott a többiekkel.
Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.
Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:
«Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!»
A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:
– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.
És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a teremből.
Bolivár pedig sietett Laurenziához.
San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?
– Férjem-e nekem Bolivár? kérdezé remegve az érkezőtől.
– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a nép megválasztott – királyának.
Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.
Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.
– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.
– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.
– De ellenségeid sokan vannak.
– Jó barátaim még többen.
– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három élő jó barátnál.
– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.
… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.
Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.
A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.
Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s elleneit lefegyverezni jött.
Dona Laurenzia fájdalmas arczczal állt meg közöttük.
– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem közétek ide; hallgassatok meg.
Don Gideon fájdalmas arczczal fordult el tőle.
– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.
– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a mely bizonynyal megállítandja őt.
Mély figyelemmel hallgatott mindenki.
– Az én leányom ő… suttogá az öreg Esteban.
– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak számlálva nála.
Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.
– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.
– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.
– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.
– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.
Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:
– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.
Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket.
– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog remegni?
– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn azt Laurenziának nyujtá.
A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.
– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.
– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.
– Nem árullak el senkinek.
– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.
– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány orczáját.
– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett szerető.
– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.
– Ott leszek.
– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!
A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harczosával: «ah, desdicado!»
Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.
Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.
Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.
De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona Laurenziáé.
Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».
A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó néptömeg.
Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.
Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.
– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.
– Idegenné tesz e korona engem előtted?
– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.
– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.
– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.
– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.
Laurenzia erre nem tudott felelni.
– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.
– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.
– Majd holnap.
– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?
– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.
– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.
Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére szorítva mondá neki:
– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megoszszam.
A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.
– Ez végső szavad első kérésemre?
– Visszavonhatlanul.
Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.
– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon szeretlek.
Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.
Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…
… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.
A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.
A jeladásra másik jel felelt.
Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.
A férfi ott várakozott alant.
– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.
– Négy óra óta.
– Elhoztad fegyvered?
– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.
– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?
– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?
– Nem.
– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.
– Én szeretem őt most is.
– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.
– És mégis átadom őt neked.
– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.
– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könyet ejtett.
– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.
– Úgy teszek, Laurenzia.
– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a mikre utasítalak.
Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.
Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.
Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára borulva, el kezde buzgón imádkozni.
Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.
Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.
A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Amen!»
Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.
Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.
A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.
– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza.
És ott meghalt a nő.
Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen Bolivár, a király!»
Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.
Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.
A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?
Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven úgy híják, hogy piknik.
Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.
Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.
Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára, mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási» játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik fel az aduttokat, hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam, másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik ezt megállják rívás nélkül.
Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy vendégségben.
Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora előtt.
Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.
A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé, azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz. Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem, hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával, minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt arról tudtam meg, hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»
Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle, míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.
A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak.
Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.
Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott, hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.
Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy megüssön; meghalnék rémületemben.
A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.
Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen.
Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»
Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; – ezek meg akarják egymást ölni.
Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek, engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé, hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.
Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak ijeszteni akarnák egymást.
Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha, mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám, Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve ugrott fel egy szekrény tetejére.
A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak szépen, s ismét kibékültek.
Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt, ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy pár ismerősének el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta, melyért el kellett volna azt titkolni.
Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két vívó felöltözzék és elmenjen.
A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón. Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta «Fidelim, Lillám».
Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt, oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig lerajzolni.
Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben, mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva, mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még most is végig-végig borzogat.
És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal kiugrott az udvar felőli ajtón.
Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé, kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból, fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön.
Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.
A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni, elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.
Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is félrebeszélek.
Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való; úgy történt.
Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna.
Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.
Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe, hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.
Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől, viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a kik tőlem kérdezősködni fognak.
Az a hadi törvényszék volt.
A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?
Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni, hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.
Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, ki az őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez volt-e az?
Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután kibékült vele és elment.
A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a teremből.
Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy ezek között van-e a gyilkos?
Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem. Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az embertől.
– Melyik az, a kitől félek? kérdezék tőlem.
Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a félelemtől.
Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy feleljek.
Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni; annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel; így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s most fölcserélem egyiket a másikkal.
Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük.
Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene, mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az a szó, mit az őrnagynak mondott.
– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó.)
Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná: «elvesztem!»
A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük; az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek; megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.
Otthon megtudtam az egész történetet.
A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky Rudolf.
Montelli tréfás ember volt, a ki főleg a fiatal tisztekkel örömest kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt voltak egy vidám delnőnél mulatságon; ott Montelli azzal tréfálta meg Terszkyt, hogy leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot, s helyette a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra. Ő azzal a vidám gondolattal tette azt, hogy majd ha Terszky észreveszi a csinyt, milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy tán az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon felkötötte kardját, végig ment vele az utczán s csak a piacz közepén vette észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kardrojtja fölcserélve.
A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magánkívül elmondta neki, a mi vele történt, és végül azt mondá, hogy ha az, a ki e csúfot tette vele, ki nem nyilatkoztatja magát, ő kihívja mindazokat, a kik ama társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem szolgál tovább.
Még javában beszélt az ezredes előtt, midőn nyomban érkezett Montelli.
Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás kötődés megtudása nélkül, s megbánva a dolgot, elsietett utána; azonban már csak az ezredes lakásán érte őt utól.
Nem is tétovázott ott rögtön fölfedni magát a tréfa koholójául, s őszinte sajnálattal nyilatkoztatá ki a fölötti bánatát, hogy e tréfa túlment a határán, s ajánlá, hogy szívéből kész megkövetni ezért Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér.
Az őrnagy derék, bátor férfi volt, ki száz alkalommal bebizonyítá már, hogy szíve helyén van; egy ilyen férfitól a bocsánatkérés szava minden bizonynyal a legnagyobb elégtétel.
Terszkynek annyival nagyobb oka volt azzal megelégedni, mert a tréfát még eddig rajtuk kívül senki sem tudta, míg ha fegyveres elégtételre kerül a dolog, akkor bizonyosan az egész város megtudta volna azt. Ott kezet nyújtottak egymásnak, s valóban az egész tréfáról senki sem beszélt a városban; mert az ügy három ember között volt elintézve, a kik közül mindegyik híven megőrzötte a titkot.
Azonban Terszky soha sem bocsátotta meg szivében ezt a tréfát Montellinek s alattomban mindig boszút forralt ellene. Mint mondják, kérlelhetlen haragú volt s évekig el tudta tartogatni boszúját a legcsekélyebb megbántásért s leste az alkalmat.
A mint ama társasvígalom estéjén a röviden végződött párbaj után a segédek bementek a tánczterembe s elmondák egynek-másnak, hogy a vita milyen szépen és minden baj nélkül végződött, Terszky hirtelen odasietett a játszószobába s a mint látta, hogy Garani hadnagy eltávozik s Montelli ott marad és kívüle senki sincs a szobában, feltámadt rettentő szenvedélye s leszúrta azt, a kit gyűlölni meg nem szünt soha.
Az előrohanó vendégek már végvonaglásaiban találták Montellit. Egy szóval sem tudta megmondani: ki ölte meg? Mindenki igen természetesen Garanit állítá a gyilkosnak. Hiszen ő vívott egy percz előtt az őrnagygyal; az lefegyverezte őt, látta, hogy nem bir vele; tán mámoros is volt; senki sem gyanakodhatott másra.
Garanit elfogták rögtön, s daczára kétségbeesett tagadásának, miután minden körülmény ellene szólt, szinte elitélték ez orgyilkolás miatt.
Az az ismeretlen portepée szó, a mi akkor véletlenül eszembe jutott, megmenté őt és elejté Terszkyt. Mert a kardbojt történetét nem tudhatta senki e három férfin kívül, kik közt az egyik maga az elnök; legkevésbbé egy hét éves gyermek, ki azt sem tudja, mit jelent e szó?
A további nyomozás, mit rögtön megindítának Terszky ellen, több bűntanújelt is hozott világ elé, kénytelen volt tettét bevallani, s azok folytán elitélték őt húsz évi sánczfogságra.
Ha meggondoltam, hogy ez én miattam történt, hogy valakinek húsz évet elvettek az életéből, hogy húsz évig öröm nélkül, élvezet, jó barátok, szabadság, előrehaladás nélkül kell neki élni elzárva, meglánczolva: a zsibbadás állta el testemet; – de azután megvigasztaltam magamat azzal, hogy ha nem szólok, akkor azt a másik ártatlant itélik a bünhödésre.
Egyszer iskolából hazafelé térve, szemközt találkoztam egy sánczrabbal, ki a fegyenczek szokott darócz köntösében, fehér sipkájában, két lábán a nagy karikájú lánczot csörgetve jött felém: egy katonaőr kisérte, szuronyos fegyverrel.
A sánczrab rám kiáltott:
– Te kölyök; te miattad járok húsz esztendeig vasban. De megállj, ha kiszabadulok, majd rád találok!
Az őr nem engedte tovább beszélni. Én reszketve futottam haza, s azon percztől fogva valahányszor messziről hallottam közelítni azt a szomorú lánczcsörömpölést, tagjaimba állt a reszketés, s nem mertem az utczára kimenni.
Ez a szó boszorkánynyomás volt rajtam:
«Húsz év mulva.»
Ha ez az ember húsz év mulva kiszabadul, engemet meg fog ölni. Meg fog ölni olyan kegyetlenül, mint leszúrta azt a derék őrnagyot, hogy két oldalt fecskendett szét a vére. Húsz esztendeig meg nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól!
Azzal kínlódtam mindig, hogy én védni fogom magamat. Nem engedem magamat gyáván leöletni. Összeszereztem mindenféle ártó eszközt, a mit fegyvernek gondoltam használhatni; nagy szegeket fúrtam üres botokon keresztül, hegyes czirkalomszárakat dugtam el ágyamba; a kik megtalálták fegyvereimet, el nem tudták gondolni, mit akarok velök? voltak ősi fegyvereink, nehéz kardok, csatákat vívott fringiák, azokat mikor senki sem látta, kihúztam, próbáltam forgatni. Természetesen gyönge volt kezem a kardhoz. Akkor föltettem magamban, hogy erős akarok lenni. Hogyan lehessek az? olvastam valamit egy könyvbeli hősről, a ki gyakorlat által erősíté meg izmait. Én is elkezdtem köveket emelgetni. Felnőtt kamasz voltam már és még mindig háborított az a gondolat, hogy nekem erős embernek kell lennem, és legnagyobb ambitióm volt, hogy karomat senki sem birta behajtani. Mihelyt valami rozzant kardra tehettem szert, elkezdtem vívni tanulni, összevissza apríttattam a bőrömet tréfából, csakhogy akkorra jól tudjak vívni, mikorra elmúlik a húsz év, s bátran várhassak rá, a ki meg akar ölni.
Mikorra azonban ez a húsz év elmúlt, akkorra kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy melyik világ sarka felől jön rám olyan ember, a ki meg akar ölni? olyan időket éltem keresztül, a mik az embert elszoktaták a halál félelmétől; s többé egy cseppet sem voltam arra büszke, hogy vívni, verekedni tudok; bolondság az egész.
Nem rég azonban, egy délutáni órán benyit hozzám egy összezsugorodott vén ember, fejének nagy része kopasz, a többi haja is ősz, háta is egészen előre görnyedve; bocsánatot kér tőlem, hogy ide jött; hallotta, hogy ismeretségben vagyok olyan emberekkel, kiknek leiróra, kihordóra, vagy egyébre van szükségük, kért, hogy ajánljam valahova. Ő igen kevéssel beéri s nagyon engedelmes ember fog lenni, mert egy ifjukori bűneért húsz évig volt nehéz fogságban, s a fogság kemény iskola.
Nevét kérdezém.
– Az én nevem Terszky Rudolf.
Olyan szelid volt, oly csendes.