Szép Fülöp spanyol király felesége, Johanna, szenvedélyes festész volt.
Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki szórakozásul a művészetet, a mit ő azután később nagy tökélyre is vitt. Képes volt akármely arczot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy mindenki ráismerhetett róla.
Fülöp királynak tetszett egy izben megtekinteni Johanna művész-albumát, melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.
(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó család ivadéka, csak a fenséges czímmel volt felruházva, s a hivatalos okiratokon elől volt irva Johanna királyné, utána Fülöp király.)
Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfi arczra, mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő szerelmes. Ez arcznak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy képzeletét, hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, melylyel az visszaadva volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanusítá, hogy itt a szív is segítette a kezet.
Ez a kép nem Fülöp király arczmása volt.
Tán valami titkos ifjukori ábránd: valami szerelmes troubadour, tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott úrnője színeivel sisakján harczolni és győzni, s kinek azután reszkető kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, s kit azóta soha sem birt elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, a minőt ifju hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy férfi, a kit soha sem látott senki, a ki nem létezett soha. Ez is meglehet.
Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, a mik érdemessé tették rá, hogy az legyen.
Egy kérdés az inquisitio nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda Spanyolországban az a lovag, a ki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít? egy utasítás a szent Hermandad százezerszemű kémeihez, s két hét után megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás barna arczczal, e sajátszerű mosolygó ajkkal, e nagy fekete szemekkel két sötét szemöld alatt, nem más, mint don Jayme d’Avila: – egy marrano!
Marranosnak hítták a dicső inquisitio idejében azon mór lovagokat, kik a keresztyén hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az izlam szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt az andalusi nemesség színe virága.
Különben marrano annyit tesz spanyol nyelven, mint «disznó».
Az is meglehet pedig, hogy épen nem don Jayme d’Avila volt az, a ki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elitéltek vagyonában a jámbor inquisitio birái testvérileg osztozni szoktak.
Élt akkor egy híres festő Castiliában; nem épen arról híres, mintha új festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta volna hátra nevét, hanem inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torzalakot egy pillanat alatt felfogta, s nehány percz alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve, hanem Rómában elnevezték «Fa presto»-nak (siess vele!) s ez a név maradt rajta.
Fülöp király, a mint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arcz élő mintája megkerült, felhivatta magához Lucerót.
– Maestro, szólt hozzá, neked egy élő arczról kell több rendbeli másolatokat levenned, két óra hosszat fog e studiumfő előtted állani; mit gondolsz, hányszor birod azt ez idő alatt lerajzolni?
– A hányszor felséged parancsolja.
– Ne hizelegj nekem. Először is én nem vagyok felséges, másodszor a művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arczot rajzolni két óra alatt tizszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer reált.
– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált, lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.
– Jó; a díjt megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arcz vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? ha a szokott mindennapi arczulat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell megküzdened?
– Oh felség! a szokatlan arcz a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.
– Hagyd el: az eskurialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most elmehetsz az algvazilok teremébe, azok majd egy óra mulva elvezetnek a kivánt helyre, addig elhozzák rajzoló eszközeidet.
Egy óra mulva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergameneit, azzal egy fedett gyaloghintóba ültették, sokáig vitték viszhangos tornáczokon végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak meg vele, a hol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony vala a padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.
Itt kinyitották a gyaloghintó ajtaját, s mondták, hogy szálljon ki.
Az első tekintet megmagyarázta a művésznek, hogy hova jutott?
A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a lánczok és kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, a milyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, a hegyes csuklyát fejeikre huzva, arczaik sűrű fátyollal fedve; az egész termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt sárga világot vetett minden tárgyra.
Ez az inquisitio terme.
A nagyinquisitor egyedül volt leplezetlen arczczal; ő egy magas emelvényen ült a birák közepett, hosszú, fekete bársony talárban.
A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársony álarcz fedte képét; amaz volt az inquisitio jegyzője, ki nádját épen próbálgatta körme lapján, ha elég jól van-e hasadva? a másik inte Luceronak, hogy üljön le az asztalhoz.
Egy hangot sem ejte senki.
Ekkor az álarczos férfi jelt adott az inquisitornak, mire két familiarisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete leplet fölemelve, – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.
Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos tekintettel, bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó nagy fekete szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott és férfi rettegett.
A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát is.
Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tizakós rézhengert megtöltenek olajjal, abba egy embert, a ki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy épen csak a feje van kinn belőle, akkor e főt magát egy épen neki való nyíláson feltolják a vizsgálók teremébe, maga a henger alant marad az officinában, a hol lassankint tüzet gyujtanak alája, s azt a szerint, a hogy a vallatott készebb, vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj lassankint átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy vall, vagy meghal.
Ez a Caldaria justiciaria.
A studiumfő tehát ott állt a terem közepén: jó világításban volt, a lámpával épen szemben; Lucero nem kivánhatta volna jobban.
A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos birákon, s összevont szemöldei elszánt daczot fejeztek ki ellenük.
Ez a kép jó volt elsőnek Lucero számára.
Ekkor megszólalt a nagyinquisitor a vallatotthoz:
– Don Jayme d’Avila, valld meg biráid előtt, mikor beszéltél Johanna, – Fernandó leányával legelőször, és mikor legutolszor?
A fő megszólalt.
– Távolról láttam őt mindig; nem szóltam vele soha.
– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg, micsoda tanujelei vannak nálad bűnös szerelmének?
A hős arcza haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a kérdező felé, olyan szép volt.
– Kérdésed sérti azt, a kit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy czáfolatot adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.
Lucero rajzolni akarta ez arczot is, a mellette ülő álarczos megfogta kezét és visszatartá.
– Hagyd ezt; lesz mindjárt szebb ennél.
Az inquisitor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nem sokára a studiumfő át kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.
– Most nézz oda Fa presto!
Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az arczvonalmak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése eltorzítá a szép férfi arczot.
Ez jó volt második képnek.
– Fogsz-e kérdéseinkre felelni don Jayme d’Avila? hangzék újra az inquisitor tompa, száraz hangja.
E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi elszántsága, erős daczczal monda:
– Átkozott a nyelv, mely kérdésedre egy igét is felelni fog.
Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé, visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.
Ez jó kép volt harmadik tanulmánynak.
A tüzet egyre szították alatta.
Arczán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva, s torzarczát fölemelve, melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokolbeli fájdalom: nem volt képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.
– Most, most nézz oda Fa presto!
Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik és átkozza az Istent és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz negyedik tanulmánynak!
A tüzet még egyre szítják odalenn.
– Akarsz-e választ adni kérdéseinkre, don Jayme d’Avila?
A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arczát, hangosan kaczag; és e kaczagás a legrettentőbb látvány rajta.
Lucero sietve rajzol, ez már az ötödik tanulmány.
Az álarczos férfi int az inquisitornak, hogy lankaszszák a tüzet. Fél tőle, hogy a vallatott hamarább meg talál halni, mint kellene.
Annak arczáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag, bágyadt szín ömlik el rajta; a kaczajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Luceronak kész a hatodik tanulmányfő.
Ekkor újra kérdi tőle az inquisitor:
– Akarsz-e válaszolni, don Jayme?
A lovag e szóra lassan fölemeli arczát; szemeit felnyitja tágan, hogy fehérei látszanak meg körül; sápadt, szintelen arcza megnyúlik; nem emberi arcz az többé, hanem egy kisérteté, ki fejét felüti a sírból, s onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarczos férfira meresztve. Oly szörnyű ránézni!
– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? ez a legérdekesb tanulmány itt! Nézz rá!
A kisértetfő megszólamlik nehéz, hörgő hangon:
– Fülöp! – Hét nap mulva – válaszolni fogok – neked – az Isten előtt. – –
Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik, s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.
– Oltsátok el a tüzet! kiálta az inquisitor a szolgáknak.
– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? kérdé az álarczos a festőtől; nyugodtan rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán folytatjuk a tanulmányozást.
Csalatkozott azonban az álarczos, mert a lovag nem ájult el, – hanem meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Luceronak.
– Az átkozott! kiálta fel Lucero, a nyolczadik képnél meghal! s kilop a zsebemből legkevesebb tizezer reált.
– Ne félj, megkapod az egész díjt a nyolcz képért, mert jól sikerültek azok, vigasztalá őt meg az álarczos; most menj haza, s dolgozd ki egyenkint jól, figyelemmel.
Négy nap alatt készen volt a nyolcz tanulmányfő, borzalmas élethűséggel kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolczat…
Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné megtébolyodott…
Hatodnap összehivatta szép Fülöp Castilia országnagyjait; eléjük terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel kitört…
Hetednap kinevezték Castilia rendei szép Fülöpöt felségesnek, s az ő nevét irták elől, azután Johannáét…
És nyolczadnap szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy megmérgezték…
Isten legyen kegyelmes birájuk azoknak, a kik meghaltak…
A Markov-család a mult század vége felé származott le Oroszországból Magyarhonba. Markov Demeter, e néven harmadik, már a magyar földesurak számát szaporítá, s oroszul beszélni sem tudott.
Harmadik Markov Demeter nevezetes ember volt a maga idejében; először azért, hogy akármiféle lovat agyon tudott egy nap alatt nyargalni, másodszor azért, hogy akármiféle poharat lélekzetvétel nélkül egy hajtókára ki tudott üríteni, azután azt megrágni és lenyelni, harmadszor azért, hogy akármennyi jövedelme volt, ő mindig kétannyit el tudott költeni és végtére azért, hogy akármiféle asszonyi állat megtetszett neki, azt ő meg bírta hódítani, ha másképen nem, feleségül vevés által, s azt egy esztendő alatt pontosan ki tudta üldözni a világból.
Mikor a negyvenyolczadik esztendejét tölté, épen akkor temette el a harmadik feleségét. Jó, áldott asszony volt, azt mondják: soha sem panaszkodott; csak úgy meghalt szép engedelmesen.
Első nejétől maradt egy fia, Markov Demeter IV. Ez lehetetett ezen időtájon huszonnégy esztendős. IV. Demeter nem sokban hasonlított az apjához, egészen félreesett annak virtusaitól. Csendes, takarékos ifju volt, szeretett olvasgatni, festett és muzsikált; rosszul lett a bortól és az erős dohánytól, s elpirult, ha valami asszonyféle nagyon a szeme közé talált nézni. III. Demeter haragudott is fiára e korcs tulajdonokért s nem is nevezte őt más néven, mint «ez a cretin». Azonban mégis egyetlen fia volt, hát csak nem tagadhatta ki.
A fiún nem fogott semmi jó példa; hiába vitte III. Demeter medvevadászatra, az ifju ott is tájképeket rajzolt; hiába adott kezébe pénzt, hogy költse el, a fiu képeket, meg könyvtárt vásárolt rajta; hiába vitte zajos orgiáiba, mert ott meg épen elaludt.
Egyszer azonban III. Markov Demetert azzal a váratlan hírrel lepi meg a fia, hogy ő házasodni akar.
Van a szomszéd megyében egy szép fiatal leányka, valami kisebb földesúr hat leánya közül a legszebbik; IV. Demeter azzal ismerkedett meg egy ménesi szüret alkalmával s azóta sokat ábrándoztak együtt a holdvilágnál, s beszéltek csillagokról és virágokról, a hogy tisztességes emberek szokták, mikor szerelmesek.
Biz azt a kis leányt Angelicának hítták.
Az ifjabb Markov Demeter tehát arra az egyre kérte az idősb Demetert, hogy ha nem restellené a fáradságot, rándulna át a szomszédba, s kérné meg azt a kis leányt fia számára feleségül.
– Szívesen, Demeter, szívesen. Aztán szép-e?
– Mint egy angyal,
– No mert ez az első. És nagyon szerelmes beléd?
– Már évek óta.
– No ez a második. És fiatal?
– Nem több tizennyolcz évesnél.
– Ez a legszebb idő. No ne félj semmit; elhozom őt bizonyosan, annyiba vedd, mintha már itt volna.
III. Markov Demeter azzal befogatott a hintajába öt arab szürkét, s vágtatott át a szomszédba. Odáig mind az öt szürke megsántult.
III. Demeter meglátva Angelica kisasszonyt, meggyőződött felőle, hogy csakugyan a legszebb hölgyet látja maga előtt, a kivel valaha találkozott; beszédbe ereszkedvén vele, a felől is bizonyossá lett, hogy Angelica kisasszony Demeter fiát valóban régóta és igen gyöngéden szereti. No ez fiatal szíveknél nagyon természetes.
És miután mindezekről meggyőződött, akkor megkérte Angelica kisasszonyt feleségül – nem IV. Demeternek, a fiának, hanem III. Demeternek, magának.
Angelica kisasszony fiatal 18 éves leányka volt, ilyenkor még a szív uralkodik az ész fölött, titkos sympathiák, magyarázhatlan magneticus erők működnek a lélekben. Ezek a magneticus erők és költői rokonszenvek azt mondák Angelica kisasszonynak: hogy öt lovon járni szebb dolog, mint kettőn, ezüst tányérról enni nagyobb boldogság, mint fayenceról; már pedig IV. Demeter még csak anyai birtokáról rendelkezhetvén, e tekintetben nem versenyezhetett III. Demeterrel, az apjával, ki reáliter bírta azokat a szép tájékokat, a miket fia csak olajfestésben tartott szobája falain; s biz a szép menyasszony az apának adta kezét a fiu helyett.
III. Demeter tehát csakugyan megtartá szavát, elhozá a szép hölgyet, a kit fia megkéretett, csakhogy nagyon meglephette, a midőn tudtára adá, hogy nem feleségének, hanem mostoha anyjának.
IV. Demeter e tréfa után nem maradhatott Magyarországban többé, a hol az egész világ ő róla beszélt; hanem kiment Oroszországba, apjának valami podoliai régi várába s onnan azután nem is jött vissza többet.
Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt; bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett, mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?
A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.
Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az ifju Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép fehér márványkő emléke.
Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.
Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:
«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»
Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság, bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV. Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).
– Gyönyörű személy, nagyságos goszpodu.
– Fiatal-e?
– Gyermek még, nagyságos goszpodu.
– Szeretik-e egymást?
– Mint két galamb, nagyságos goszpodu.
– No hát eredj vissza, s mondd meg uradnak, hogy ott leszek lakodalmán.
III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött előre egész Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.
– Hát te mit keressz itt, Dimitru?
A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van itten holmi magyar borféléket.
III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla, míg podoliai őskastélyába megérkezett.
Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a szertartásos fátyollal is le volt takarva.
III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is oly délczeg férfi volt.
IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:
– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az oltár elé?
A menyasszonyt Diodorának hítták.
Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, biz ő III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett nejévé, annak esküdött örök hűséget.
III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt, nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:
– Jó mulatságot Markov Demeter III-ik!
Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.
És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől: ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt nem akarta, hogy kitépjék.
Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy, hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült, bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.
Ilyen csodálatos dolgok is történnek a nap alatt.
(Történeti adoma.)
Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem kitölteni – de épen kicseppenteni.
Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat lehetett venni egy aranyért.
Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor hátramaradt adó fejében.
Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel, melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.
Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával is bebizonyítának.
Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden időben.
Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint szinte három nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere, közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték, hogy nem addig van az, hanem:
mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:
tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt, melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván, – a kívánt adót beszedni nem lehet.
Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.
Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor ezen kezdődött:
«Te kutyahitű!»
A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, hogy fizetni épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.
Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»
Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér, s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki, hogy a szebenieket szereti legjobban.
Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen, kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.
Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.
Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen rendbe hoz minden követelést.
Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon meg fogja küldeni a kívánt harácsot.
A nagyvezér már azt jelenté a szultánnak, hogy a pénz már útban is van.
A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, s egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány hollandi tulipán kerül?
A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a nagyszebeni küldöttséget.
Tehát hozzák a pénzt.
Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe, helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes komolysággal.
A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül hagyták.
Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:
«Nagyságos fejedelem!»
A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a következő novellák számára.
Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval, aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt gombolója.
Tehát: nagyságos fejedelem!
Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom», mondá rá a jó úr.
Ez azonban még csak a kezdet volt.
Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra nézve Erdélyországban.
De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült, kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.
– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és folytatta szépen, a mit elkezdett.
Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem szakította végét.
– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a szónokra.
– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.
– Elhoztátok-e az adót? kérdé végre minden körülirás nélkül Apafi.
Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről, kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és kecskebőrről.
– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az asztalt.
De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is elkezdett beszélni, azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és búcsúszentelésekről.
Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli polgárok keserveinek vége.
Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok, országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes könyörgésével:
– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a tárgyról, elhoztátok-e az adót?
A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját, egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak úgy porzik.
– Nesze neked lélek adta fia, a ki csúfot űzesz a fejedelmedből.
Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a további közbenjárulástól.
A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék; Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.
Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni senkitől.
A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.
És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden háboruságtól.
A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden szónoklati mellékletek nélkül.
Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul deyjel Francziaországba futott.
Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára talált.
Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi hatalmába.
Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.
Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék, akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, mit gyűrűje kövében viselt, szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.
Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.
A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája, ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.
Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége, ifju idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van megfonva.
A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány medenczéje szélén.
A király ott volt a két tükör között.
Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király, mint Zairével. Egészen meg volt hódítva a leány szépsége és szelleme által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.
Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta nyerni.
Zaire megrettent. Máskor is halovány volt; most még haloványabban kérdé:
– Mi oka lehet a királynak engemet szeretni? Én nem vagyok szép.
– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna minden udvarhölgye szeméért.
– Mi lehet az? kérdezé remegve a leány.
Louvois szemtelenül simítá végig a gyermek fejét.
– Ez a szép aranyhaj. Aranyháló az, mely királyt fogott.
Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:
«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied… engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»
Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb, drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A király egy bársony párnácskába varratta azt, a mit gyakran tett feje alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.
(Elbeszélés.)
A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, melynek két meredek fala most is úgy egymásba illik minden rovátkáival, hogy ha összeraknák, senki sem mondaná, hogy ott ketté volt nyílva a hegy.
Pedig e két meredek sziklafal olyan messze el van most egymástól, hogy akár tornyos falvakat lehetne építeni közé, s merész gondolat volna egyik párkányát a másikkal áthidalni.
Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad, miket azután szépen kikerülget, mikor újra rendén leapad. Ebből áll az egész változékonyság, mi a tordai hasadékban véghez megy, századról századra, nem véve számba az apró som-bokrokat, mik itt-amott a falak repedéseiben felnőnek.
Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak beszélni. A magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az ördögnek tulajdonítják eredetét, a bölcs szászok valamelyik nagy mesterük kézi munkájának állítják azt, ehhez azután mindegyik rak annyiféle mendemondát, a mennyit megbír s mindegyik azt követeli, hogy az övé az igazi.
Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.
Ott hallottam a székely földön; azon módon adom tovább, a hogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán, a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéj-döböz édes turó és illatos fenyővíz mellett.
Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy az Aranyosszék közepén van), volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet úgy hítták, hogy Istenhegye, hítták pedig először azért úgy, mert a régi székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért, mert minden villámlással, mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura, Atyás Mózes uram, a kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot építtetett haranggal, oda jártak a környékből imádkozni.
Atyás Mózes uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták, hogy atyafilátogatni eljönnek Atilla földére; s azon időben örökös vitája volt valami goromba, dölyfös dákba oltott római szabadossal, a ki a mostani Thoroczkó helyén székelvén, birtokai határát mindig kiebb tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állította a terminus-bálványt Atyás uram mezejébe. A léleklátó fenyegetőzött Rómával és az istenekkel, mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a határt, ott van az; egy éjszakán azután úgy ketté nyílt az egész hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, közepett maradt egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig olyan igazságos volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is szakasztott egy nagy darabot, odatolta azt az Atyás uramnak maradt részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.
Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom, hogy ez is igaz, mint a többi.
Az Atyás-család azután is megmaradt Harasztos és az istenhegyi vár birtokában, mikor később a magyarok bejöttek s a környéket elfoglalták; hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab föld miatt, mely egykor a szabadosé volt. A thoroczkói vicevajdák mind azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik, de azonban sehonnan sem mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt pedig a nagy sziklahasadék. Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket, hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak rajta hidat keresztül, vagy tanuljanak meg repülni, vagy vigyék a földeiket onnan, a hova akarják.
Ez a perpatvar így folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt akkor, mikor Atyás Mózes uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaiért elnevezett a székely nép Vasfeő Ribarcznak.
A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.
Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái, ezúttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen a történetünkhöz tartozik; magával Mózes úrral nem sok időre levén dolgunk.
Tehát legcsinosabb praktikája volt a sok között Mózes úrnak az az egy, miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.
Az egyiket hítták Lónának, a másikat pedig Szendilének.
Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki nem találta ki.
Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki, a ki őket ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két olyan különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.
Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki fölbecsülte huszonháromra; Mózes úr is így vallá.
Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett bizonyosságba jönni a felől: milyen szinűek a szemei, mert azokat mindig lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, írral, lével tartá; ha panaszuk volt, bevitte anyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az egész környék ifja, véne úgy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe, vízbe rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.
Milyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű, villámló fekete szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel; megszolgáltatta őket emberül; olyan rendet tartott a háznál, mint egy generális; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb lovakat válogatta paripának s naphosszant kergette a szarvast és lesett a medvére a rengeteg erdőben.
Meg azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesebb Szendile iránt milyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mer mutatkozni ott, a hol nénje jelen van; ar ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára, mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, úgy hogy soha együtt nem lehet látni a kettőt.
Gyakran jönnek a távolból-közelből deli fiatal legények, kiket Szendile szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk, mert Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér olyan próbákra állítja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem szabad a pohárhoz nyúlni, majd versenyt nyilazni hívja, s ha a jámbor háztűznéző rosszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a kérőnek, azalatt mindenféle munkában megpróbálja, annak kell mindenhez érteni: fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni, azt használja ácsnak, kovácsnak, kőmívesnek, mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár legyen, de a lovakhoz is értsen, verekedni is tudjon mindenféle fegyvernemmel, készen legyen éjjel-nappal talpon állni, és semmire azt ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.
Rettenetes dolog volt ez a sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve, a kik közül egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s ilyenformán olyan híre ment az istenhegyi két leánynak az egész országban, hogy azt minden ember tudta, s a milyen nagyon szerették a bájos, szelid Szendilét, úgy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke, délczeg Lónától, s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfuónak két olyan különböző gyermeke?
… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózes uramnak két leánya, hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának kereszteltek, a ki voltaképen húsz esztendős volt, s saját akarata szerint hol egy-két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyanannyival vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját magának, egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile jelenvén meg a világ előtt.
Hogy nem vette ezt észre az ezerszemű világ? s mi dolog volt Mózes úrtól leányával ezt az alakoskodást játszani? annak azután igen furfangos története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.
Atyás Mózes uram bizony nem volt boszorkánymester, sem bűvész, hanem csakhogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját viselni, s nagy hatalmát sem annak köszönheté, mintha a szellemeket ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.
Nem lévén neki fiu-ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn felesége meghalt, így okoskodék magában: «ha én ezt a leányt szelid, jámbor szűzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alólam a gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából, elfoglalgatják a jószágát, úgy is szüntelen koczódnak a magyar urak; mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék közepében? a ki székely akar lenni, menjen Csíkba, Háromszékbe, Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót kifosztogatja birtokából, s mi lesz azután az aranyosszéki Attila-utódból? az újfajta dentumoger ivadékok majd úgy megigázzák, jobbágyat csinálnak belőle… Ha pedig keményszívű daliás amazont nevelek leányomból, akkor meg majd úgy megijednek tőle, hogy senki sem meri elvenni az istenadtát; akárkinek sem levén kedve olyan menyecskét látni feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni, s úgy forgatja a kardot, mint akármi férfi. Köszöni az ilyen szép tulajdonságokat akárki is a házastársában.»
Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányból nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest és egy villongót, harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő mennykő, mely az ellenségeket elriaszsza.
De hiába gondolta volna ezt ki ilyen furfangosan a Ziharfuó, ha maga a leány is olyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra alkalmatos. Az alakosdi már a gyermekleánynak is megtetszett; esze volt hozzá, mint a tűz, föl tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid arczot, mikor parancsolót, hogyan kell öltözni amahoz? milyen szín, szabás illik jobban a szendeséghez; miféle hajviselet jellemzi a jámborságot, viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni szemeit, feltűzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra vetni prémes kaczagányát? még hangját is úgy el tudta változtatni, hogy abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg, édesbús beszédű, másszor csattogó, mennydörgő szózatú; mint Szendile gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki keresztülvágja karddal a rézsisakot. Még ugyanaz a kéz is egészen más vala. Ha valakinek bekötött szemmel adták volna, azt mondhatá elébb: «ez a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony, csak csókra, czirógatásra való», de ha aztán megszorítá vala azon kéz egyszer: «oh ez a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!»
Olyan jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanúra is senki, hogy ez a két testvér talán egy lehetne, annyira megszokták Lóna büszke arczától remegni, uralkodó arczának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni s Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja, vigasztalja azokat, kikkel nénje olyan szigorúan bánik, enyhíti bajaikat, megosztja velök falatját, köntösét, de úgy, hogy nénje meg ne tudja, a büszke Lóna.
Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket elválasztani egymástól?
Hja, bizony azt nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az útja. Csak egy olyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán belészeressen, a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki erejére rábízhassa magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem kísért többé a világon.
De épen az volt a hiba, hogy ilyen legény nem akadt. Nem akadt pedig Mózes úr egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak elég szeretetreméltók, vagy volt bennök szeretet, de nem volt állhatatosság, s Lóna nem adta hozzájok Szendilét.
A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két leány hajadonfővel volt.
Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ezideig senki. Tisztelték, becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.
A mint a Ziharfuó lehunyta a szemeit s nem lehetett félni megrontásától többé, a vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, melyben odább lehet szorítani az istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántani erőhatalommal.
De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abba hagyatta a szántást csatlósaival, s ő is szemközt lovagolt rá.
Lóna férfias nyugalommal kérdezé a vasfeő Ribarcztól:
– Mit akar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mit jön szántani a mi földünkre, fel tudjuk mi azt hasogatni magunk is.
– Nem ugyan azt többet, hugám, felelt vissza Ribarcz szomszéd, kétfelé törülve a bajszát, azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem rokolyát, mert besározódik.
Lóna pedig csak azért is közelebb léptetett hozzá.
– Talán nem tudja kigyelmed, hogy hol van közöttünk a határ?
Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás szerint egy nagy gerezdes buzogányt szokott hordani, most azt a buzogányt fölemelte és oda tartá Lóna elé a gombját.
– Ez a határ közöttünk hugám la! ha egyszer tudni akarod, ez a határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér, addig nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.
Vasfeő Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, míg a leány egyszer úgy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett volna.
Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában eszébe jutott azt a feje fölé emelni, mert az ádáz hajadon ugyancsak ökölre fogta ám az elvett sulykot. Döngött is aztán egyre Ribarcz paizsa a sűrű csapástól, miket Lóna egyre-másra rázuhintott, minden ütésnél kiáltva: «nesze hát határ! a magad hátára, fogjad, vigyed, te mondottad!»
Ribarcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára kezdett neki nem tetszeni a muzsika, a mint egy párt a keze szárára kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, ki egész a határig üldözte ellenfelét lóháton.
Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyítsák, hogy két vége van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat, miket Lóna aztán nagy diadallal vitetett be Harasztosra.
Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s mikor azt mondták neki, hogy miért nem rántotta ki a kardját, ha bántották, s űzte volna el magától azt a némbert, nagy mogorván mondá: «jut is eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két szemét; de biz azt sem tudtam élő vagyok-e avagy halott?»
A vicevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan látták, de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek elbeszélte, hogy no akadt most olyan asszonyemberre, a milyet még nem látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állani keservesen: akár élve, akár halva, feleségül veszi. Annak a leánynak nem is lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tisztes rendje, ha azt más venné el nőül mint ő, az asszony lenne az úr, a férj a szolga.
Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés végett.
Lóna visszaizent neki, hogy jöhet, várják.
Vasfeő Ribarcz rögtön fölszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra ruhás asszonynépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos férfi-had lóháton; elől-hátul egész csoport kürtös és furulyás léhütő had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait összeszámítva, mehetett vagy kétszáz főre.
Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű csapat a vicevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig jó kardok és buzogányok valának elrejtve, hogy ha majd szép háztűznézési szín alatt bevonulandnak mind a várba, egyszerre előkapják fegyvereiket, s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem, akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!
Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked fölkelned, hogy Lóna eszén túljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod, csak te eredj oda szépen.
A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt- és sípbeli zengedezéssel a belső várudvarra, mely szépen ki volt meszelve erdei mézgával rózsaszinűre, a kapuk és ablakok pedig szép fűzöld szinűre; az udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lányasszony várt a háztűznézőkre.
Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!
Ribarcz most leszállt lováról s odalépett a belső kapuhoz, hogy vaskeztyűs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint odalépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ottan semmi ajtó; a többi is mind csak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt semmiféle bejárás.
A furfangos leány megtudva eleve Ribarcz gonosz szándékát a háztűznézéssel, hirtelen befalaztatott a várudvaron minden ajtót, azután az egész falat bemeszelteté rózsaszínűre, s ide-oda helylyel-közzel egy zöld kaput festetett rá.
Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve, s akár visszamenjen szégyenszemmel.
De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még csak nagy a vitéz násznép ijedtsége, mikor észrevették, hogy a hátuk mögött még a fölvonó híd is szépen fel van húzva, s ők be vannak zárva egy kijárástalan várudvar kerületében.
Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve, sem faltörő eszközeik, sem lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár a párkányokra felhághattak volna, köröskörül pedig látták felbukkanni az ormozaton a székelyek dárdahegyeit s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó végecskéit, a mik mind azt bizonyíták, hogy van itt minden vendég számára evőeszköz is elég.
Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan felülről mindnyájokat kővel, nyíllal elölheti, hírmondó sem kerül haza belőlök.
Ekkor egy lőrésen át kihangzott Lóna csengő szava:
– Jámbor háztűznézők! hát hogy tetszik a házam?
– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszusan Ribarcz. Ki látta így fogadni a vendéget?
– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas alá farkasverem!
Ribarcz megadta magát; visszataszítá kardját hüvelyébe.
– Megfogtál, elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem? Elakarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra, vagy megakarsz itt öletni?
– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az olyan röviden. Meg nem öletlek, mert akkor azután kihez mennék férjhez. Férjhez pedig nem megyek hozzád, mert még nem hódítottál meg. Várj sorára; most az egyszer én fogtalak meg, s te fizeted a válságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor te szabod a váltságdíjat.
– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.
– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.
A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét hagyja elvétetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség, így megszégyeníteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta; mentől jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a párkányon.