Ribarcz átlátá, hogy a lárma nem használ, lejebb hangra fordította a szót:

– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? kérdé mogorva gyanúval.

– Viselni fogom! kiálta vissza kaczagva a leány.

Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet volt. El is mosolyodott rajta.

– Nesze hát! kiálta, lekapva fejéről kalpagját, s felhajítá azt Lónáig, ki azt elkapva kezével, rögtön föltette fejére, szépen félre nyomva barna hajfürtein. Illett a gonosznak!

Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz leány. A buzogányomat már elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet is el fogja venni, ha sokat járok utána.

Azzal parancsolta kísérőinek:

– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!

A csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén. – Akkor azután Lóna lebocsáttatá a felvonó hidat.

Már most elmehettek.

A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják, vasfeő Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun, a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a gonosztévő.

Ribarcz megfenyegeté öklével; nem szólt semmit, csak úgy fenyegeté… most már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.

Míg Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.

Az atyási vártól két nyíllövésnyire volt egy kis forrás, mely a várat ellátta vízzel. Ide járt le minden reggel, este Szendile két kis zöldmázos korsóval friss vizért; kegyetlen nénje küldötte, Lóna, ki nem itta meg a más hoztát, csupán csak az övét.

Valahányszor a szelid leányka a várbeli ösvényen alájött dalolva, mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a dallamot zengve vissza, s mire kiért a forráshoz, alább a patakfolyásnál, ott itatta már juhait a pásztorifju s istenesen köszönté a leánykát.

Hónapok kerültek bele, a míg meg is merte szólítani, a míg felajánlá magát, hogy korsócskáit megmerítse a vízben; a míg meg merte mondani, hogy őt Adorjánnak hívják.

Pásztorlegény volt a fiu, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is volt átöltözött kastélyi úr pórruhában, a hogy ez a hős balladákban rendes.

Hanem azért Szendile mégis nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett neki, hogy az olyan híven várja őt mindig a forrásnál, oly híven felel dalaira az erdőből, és mikor együtt van vele, akkor meg rá sem mer nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni, elmondatta vele magának az erdők titkait, a rejtett barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve, benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevérrajjal s a halomra torlott ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni, ezernyi ezer szarvval elborítva; a bozótos mocsárt, melyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szívdobogtató kalandokat a nőstény medvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a dühös vadkanról, melynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta; azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyű fegyvereivel: bottal és késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül szüntelen betörnek a székely határra s elhordják a pásztorok nyájait; elmondá, hogy védik magukat a mindenfelé elszórt pásztorok ellenük? hogy vágják be ledöntött fákkal maguk körül az erdőket, csak ott hagyva útat, a hol ők ismerik; hogy készítenek a rablók csalogatására hamis ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan engednek nekik könnyű diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza gondatlanul, hogyan ütnek rájok minden oldalról, visszafizetve nekik a kölcsönt? Mint értesítik füstoszlopokkal, lármafákkal egymást a veszélyről; mily okosan tudnak félrevonulni a túlnyomó erő elől; de a mikor azután helyt kell állni, akkor harczolnak, ha tíz jut is egy ellen.

Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile a forrásnál ült.

Egy este szomorú hírt hozott Szendile Adorjánnak.

– Jó Adorján, te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném holnap befalaztatja a forrást, elfojtatja a vizét.

– Miért? kérdezé bámulva Adorján.

– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsolatot, meg is készítteté a homokot földi gyantával keverve, a mivel a köveket majd egymáshoz tapasztják, a kőmivesek ki is vannak már rendelve. Nem lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.

Adorján elszomorodott nagyon e mondásra. Azután egyet gondolt.

– El is adom én akkor a nyájamat s beszegődöm nénédhez cselédnek.

– Bérért-e vagy jó szóért? kérdezé Szendile.

Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezéért szolgálja ki a terhes esztendőt?

Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte szemeit.

– Hogyan merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a te nénédet megbántanám azzal.

Nem merte mondani, hogy mivel?

– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak ilyen öltözetben járok, mint a ti paraszt leányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá szoktál a munkához, te tudsz dolgozni s fegyvert forgatni, tűrni hideget, meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt jó szóért?

Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha ilyen buzdításra föl nem emelte volna szemeit a szép leányhoz. Az mosolyogva nézett reá. Ezért a mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat is kiállott volna.

Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jó szónak szokták nevezni szerte; a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket meg akart izzasztani: «no szolgám, adjak egy jó szót?» Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más ember ütlegeinél.

Adorján még az nap fölment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre gondolta, hogy szüksége lesz: görbe kését, hosszúnyelű baltáját, hegyes hajító kopjáit, s bátran bezörgetett a kapun.

Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem találkozott sehol.

Ott kellett várnia a folyosón, míg a vár rettegett kisasszonya, Lóna eljön; de nem várt süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.

Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra a medvére lesett, mely juhait pusztítja; nemsokára a harsogó kürt hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták bivalyszekéren.

A tornácz előtt leugrott lováról, oda vetve a kantárszárat csatlósának, s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.

– Mit mondtam nektek, léha dologkerülők? éjfél után le kell aratni a rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok, ott hagytátok.

– Álmos volt a nép, Lóna, szólt közbe Gyerő, a vén szolga.

– Mit, álmos volt! pattant fel a leány. Én nem aludtam egész éjjel és nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába mentek. Álmosak voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!

Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szíve előre érez.

Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta s karja fölött végig volt kihasítva az öltöny, a mint a küzdő fenevad oda csapott tenyerével; kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá tette tekintetét.

A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte volna, rákiáltott erős hangon:

– Hát te ki vagy? Mit akarsz?

Adorján megemelte süvegét s megint föltette fejére s válaszolt egész bátran:

– Szolgálni jöttem hozzád.

– Szolgálni? Bérért?

– Nem. Jó szóért. Szendile kezéért.

Lóna felkaczagott.

– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni nászajándékul?

– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.

Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével, de az nem engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna nőve.

– Nem olyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony.

Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett olyan jól, hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte megszólítani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az előbbeni úrfiak épen ellenkezően tettek; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna előtt szemérmesek.

Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye maga mellé a kőmíveseket, s falaztassa be velük a vár alatti patakforrást.

Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, mely annyiszor volt tanúja boldog pásztorörömeinek s elkezdte a rábizott munkát.

Hajh! de csak akkor vette észre, hogy milyen nehéz terhet vállalt magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták, földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen-onnan kiszivárgott, már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt úgy be kell temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás valaha.

Estefelé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig százan is dolgoztak rajta.

– Látod agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, miért nem kérdezted meg tőlem, hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy mércze degetből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az egész, még annyi mészport keverj közé, olyant, a mit vízalatti építésre használnak, mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás vize tele tölté; reggelre kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is úgy befojtja, hogy ki nem szivárog többet rajta semmi.

Adorján nagyon elbúsulta magát, hogy ez a leány mégis többet tud, mint ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század magával sem ért el, s valóban reggelre egy csepp víz sem jött elő többet a forrás helyéről.

Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állítá a munka folytatásának, a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette a földdel egy színig, s a frissen hordott földet a mellette levő réttel együtt keresztbe felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.

Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a várba; ott nyomtatták, csépelték, a szalmát berakták a sánczok közé, s bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig felgyujtatá az aratás után.

Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csíkba, azokkal kénkövet hozatott a torjai üregekből. A fenyőkből kád számra főzette a szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.

Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a szomszéd szász atyafiakhoz s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi gabonájok termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.

Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyosszéki népségnek, hogy minden országútat, mely kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön át vezető utakat hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne járjanak többet a székből, a míg ő nem mondja nekik.

A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik, és minden tettének messze előre látott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.

Lóna egy napon követeket küldött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva baj lesz az országban, olyan nagy baj, a milyent apáink sem értek soha.

A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is beteljesültek már, s hozzáfogott a készülethez… A szomszéd szászok nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy úgy készülnek a hadra?

Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken is.

A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe, a szászok még jobban nevették őket.

Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem is nevettek azután többet.

Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását, csak akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.

Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy zarándok férfi keresztülutazott Erdélyben, útját innen tovább vive, azon czélból, hogy ők fölkeressék azt a nagy Magyarországot, a melyből őseink Álmos vezér alatt kivándorlottak. Útközben megpihenének Atyás Mózes uram várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna figyelmesen hallgatta a férfiak beszédét, s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy vigyenek el magukkal három hím galambot az ő galamházából s majd ha olyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiaik honára találtak, irják fel izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s ereszszék őket útnak. A hímgalamb bizonyosan haza fog találni nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.

A zarándokok elvitték a galambokat s két esztendeig nem hallott felőlük semmi hírt Lóna.

Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él, mely a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél, s emlékezik reá, hogy ivadéka egykor elindult Attila örökségét fölkeresni. Üdvözlik a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a Volga partjáról.

Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömöt Lónának. Az volt a hártyára irva, hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából Dsingiszkán tatárcsordái megindultak a világot végtül-végig pusztítani, már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős Magyarország úgy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.

Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, melyek ős Magyarországot hamuvá emészték.

Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj annak, a kit álmában lep meg.

Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és hogy ott mi történt tovább?

Ekkor látták át az aranyosszékiek, milyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté fűvel és ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte, hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket bedöntette fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a vérszomjú csordák nem találtak semmi útat, sem emberlakta helyet, sem mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, melyből itassanak, s nem volt kedvük azon a tájon barangolni, mely először is olyan rosszul fogadta őket.

Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szász földön, az atyafiak kezdék megunni a vendégeiket, s olyan bölcsek voltak, hogy fölfedezték előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet, főttet eszik, s a hol az asszonynép karcsú, mint a virágszál; sarkig ér a haja; oda menjetek el.

Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.

Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és tehetetlen vezére; a ki egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.

Hogy hívták? nem tudom: abban az időben nem igen ért rá az ember megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.

Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy kegyetlenségtől, vagy talán egyébtől, úgy meg talált nőni, mintha három tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.

A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy ott aranyosban jár minden ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen toronyirányában vágjanak egy olyan széles utat valamennyi erdőn keresztül, a melyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden csapatostól maga is utánuk indult.

Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták magukban: az istenhegyi leány úgy is tündérhírben áll, most vegye elő boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.

Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhírt hozták oda, hogy a rettentő tatár csorda a három orrú khán vezetése alatt útat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár felé tart.

Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy veszedelem; minden székelyre jut tíz tatár, nehéz lesz azt elfogyasztani.

A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet küldé fel a székelyeknek:

– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat, arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok legyetek rabszolgák.

Képzelhetni, milyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s hogy fogtak mindjárt egy kuvasz kutyát, hogy kötöttek annak a nyakára egy másik izenetet, mely hangzott ekkép: «itt küldjük a te neked való kincset, három orrú fene!» s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára, elszabadíták azt; meg sem állt a tatár táborig.

Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán; s gyűlést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már most?

Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá, s ha kivágta belőle a maga szakmáját, mehessen Isten hírével.

Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután ily egyenlőtlen erővel vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s az alatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket sem helyeslé Lóna.

– Ha kiállunk a síkra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk, mert egyikünknek sincs tíz keze, hogy tízzel hadakozzék, s kárabb nálunk minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember; ha pedig innen el akarunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk; az alatt fordul a világ.

– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek; ha a tatár elzárja az útat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.

– Várjatok holnap reggelig, mondá nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek vizet, a mennyi kell.

Az öregek fejet csóváltak, s hitték is, nem is, a mit Lóna mondott.

Ezen nap estéjén Adorján vitéz egy óra hosszant beszélgetett az ő szép Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állítani, s könyörgött neki, hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.

Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott szíverősítőül, midőn szelid kedvesétől elvált?

Éjfél tájon, mikor a Gönczöl rúdja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a szigorú, uralkodó Lóna; semmi jó sem nézett ki szeméből, semmi jót sem lehete várni szájából.

– Nos vitéz! jövök a jó szóval, mondá Adorjánnak, fogd kardodat, végy egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jőjj velem.

Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hová alulról nem lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.

– Tudod-e, mi lakik ebben az üregben? kérdé Adorjántól.

– Tudom: a sárkány.

– A sárkány? hogyan tudod?

– Hallottam nagyapámtól.

– De nem láttad?

– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig, s ide megy vissza; tűz jő a szájából, s kigyófej van a farkán.

– No majd most mindjárt meglátod, hogy milyen? Gyujtsd meg a fáklyádat, kösd a kötelet a derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon a sárkány, hozd el a fejét, ha nincs otthon, hozd el a tojását.

Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.

Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe a leszálló után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.

Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta hozzá:

– Meglelted-e a sárkányt?

– Sárkányt nem, de leltem vizet! hangzott fel az örvendetes válasz.

– Merítsd tele sisakodat és hozd fel!

Azután ismét szép biztosan felhuzá Lóna a kötélen kedvesét az üreg torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná ezt megtenni a mai világban?

Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolóra. Tiszta, hideg forrásvíz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy menjen aludni és ne szóljon e felől senkinek.

Másnap összehivatá a vezéreket Lóna, s vedreket köttetve hosszú kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meríteni a sárkánylyukhoz.

Azok fejcsóválva mondák: «nincsen ott víz angyalom soha; ha még annyi volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg apáink abból ittak, de az a gonosz féreg mind elitta.

– Sárkánytól nem kell félni többé, megölte azt a mult éjjel Adorján vitéz, azóta megint tele van friss vízzel az üreg.

A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk, midőn azt kristálytiszta vízzel telve huzogatták fel egymásután. Valóban nagy csoda történt: száz esztendő után megint víz támadt a száraz üregben!

Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a víz között: «ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!» mondának, s Lónának nem hagytak addig békét, míg meg nem engedte nekik, hogy az agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi czímert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele: nem az ő hibája, ha a sárkány olyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni akarja.

Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként század előtt ivóvíz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize bővült, úgy fogyott el a sárkány ürege. Ebből ő azt számította ki, hogy a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni, s ha azt befojtják, itt ismét víz támad. Midőn a tatár veszedelem hírét vevé, azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, melyhez ostrom idején nem lehetett volna jutni.

Kinek járt volna itt az esze haragos szép Lónáén kívül?

Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő kegyelme; ha valakit meg akarunk átkozni, s resteljük magát az ördögöt fárasztani vele, azt mondjuk: «vigye el a tatár!» annyit jelent ez, mint mikor sógoraink azt mondják: «vigye el a kakuk». Náluk bizonyosan a kakuk tehetett olyan nagy pusztításokat, mint nálunk a tatár.

Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orrú khán megjelent Aranyosszékben, s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott nyaralt; a hová telepedett, onnan meg nem mozdult s úgy körül fogta a várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.

Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmiszerek; akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj fölemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de Lóna mást gondolt és nem hallgatott rájok.

Az egész év leteltében alig látta valaki néhány pillanatra Szendilét, mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczú Szendilének nagyon ritkán jött oly napja, a mikor Adorjánnal buslakodni összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is nyíllövést kapott bal vállába, s míg az a seb be nem gyógyult, addig nem volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett volna árulva a titok.

A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján híven teljesíte minden jó szót, pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége, s halálos volt eleje és vége. A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő híven szolgált, tehát várja maga részéről a jutalmát.

– Jól van, mondá neki Lóna, Szendile a tied lehet, hanem akkor én is kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint Szendilét elveszi valaki, én sem maradok hajadon. Minthogy pedig életemben kérőm csak egy akadt: az az egy is vasfő Ribarcz, tehát láss hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy násznépet hozzon magával, mert sok a vendég itt a váron kívül. Ez az utolsó jó szóm hozzád.

Adorján azt felelte rá, hogy «meglesz», s nem szaporított több szót e miatt.

Estefelé meglátogatta őt Szendile; soha sem volt még oly kedves, olyan szíves Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta neki, hogy ők milyen boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz, s a tatároktól is megszabadulnak.

Adorján sokat tudott volna erre felelni, úgy is látszott, hogy a leány szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem dönti-e magát a Lónától kapott utasítás véghezvitelével valami oktalan nagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak szerelmes dolgokat mondott, csak örömet és boldogságot rajzolt elé, de hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.

Mikor késő lett az éjszaka, akkor aludni küldé kedvesét Adorján. Egy óra mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, melyet mindenkor maga meg nem vizsgált volna, s az őröket minden három óra közben saját maga váltotta fel újakkal.

Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő, akkor Adorján kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólítva, előadá nekik kifőzött tervét, mely szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről tudósítva legyen, s ha még ereje van, és kardját emelni bírja, vagy maga is hollók étele nem lett ebben a zűrzavaros időben, siessen annak fölmentésére.

Mint mondám, a várból madár sem repülhetett ki, nemhogy élő ember szökhetett volna keresztül az éber tatárok csordáin, kik lovaik hátán alusznak, s megérzik szagáról az idegen embert; nem hiában van kutya fejök.

A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha történetesen halottjuk esett, nehogy az udvarbani temetkezés még dögvészt hozzon a bennlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva, lebocsáták kötélen a falakról, a hol azután a tatárok ráakadtak, s természetesen ott nem hagyták, hanem fogák és belökték az Aranyosba.

Ezt a székelyek sokszor elnézték, s abban, mintegy közösen bevett szokásban, egészen meg látszottak egyezve lenni.

Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint halottat a terítő lepedőbe s bocsássák a vár alá; majd ha a tatárok őt is igyen a vízbe hajítják, egy ideig a víz alatt elúszik, azután majd meglátja, merre szabaduljon?

Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe, s leereszték a várfal alá.

Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is hurczolták az ott talált Adorjánt, s a jó leány úgy elfelejtkezett egyszerre magáról ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sírt és átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál halni.

A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni? ha mégis Szendile siratná; azután meg nem is történik annak semmi baja, elviszik, a vízbe dobják, onnan meg majd kiúszik rendén.

De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egymaga Adorján után, hogy ő is meghal vele együtt, míg azután le nem beszélték, hogy épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni, átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Ej ej no, hogy a legokosabb asszony sem tud eszének parancsolni, mikor szerelmes.

Baj volt pedig Adorjánra nézve, de nagy!

Mert igaz, hogy a tatárok vízbe szokták a székelyek halottait hajigálni, hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető szökevény?

E végre a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven ember nem igen szokott kiállani; töviseket szurdaltak a körmei alá, égő parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták úszni.

Ennél ugyan egyszerűbb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest fejét elvágják, de a tatár vallása eltiltja a holttestek megcsonkítását; azt mondják a tatárok, hogy az olyan ember kardjának az éle, ki holttestet sebesít meg, minden vágásban kitörik.

Méltán mondhatná valaki: be otromba emberek lehettek azok a tatárok, hogy egyszerűbb s okosabb módon nem tudták megismerni az élőt a halottól, hanem hiszen azt én magam sem tagadom, hogy otrombák voltak, s bizonyosan nem tanították nekik az iskolában sem az anatotomiát, sem az anthropologiát, sőt tán még szégyenlették volna is, ha valami tudomány támad vala köztük. Ez a tudományok elől való szégyenkedés bizonyosan így ragadt egy némely magyar városra, a mit sokáig meglaktak a tatárok.

Adorjánt négy tatár, kezénél, lábánál fogva oda hurczolta a khán elé, ki tevebőr sátor alatt ült, és itta veszettül a lótejből készült részegítőt. A székely fiu megmerevíté tagjait, mint egy halott, s akármerre fordították, úgy feküdt, mint egy élettelen test, a mit csak a saját súlya mozdít.

A khán kegyetlen vörös orrától nem lehetett irgalmat remélni: parancsára előálltak a hóhérok s megkezdték munkájokat az álhalotton.

Előbb hosszú töviseket fúrtak lassan körmei alá – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile gyöngéd kezét szorongatja kezeivel, s nem fájt neki a tövis szurása; egy vonás sem ferdült el orczáján.

Azután keblére égő parázst tettek, azt fujtatóval fehérre izzaszták, – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile forró csókja éri keblét s nem fájt neki a tűz égése; semmi fájdalom sem látszott arczán.

Volt a három orrú khánnak egy kedves kún menyecskéje, a kiről azt tartották, hogy alirumna, bűbájos nő; ennek neve volt Hisszala.

Mikor sem a tövis, sem a tűz nem indítá életjelre az ifjut, akkor Hisszalának parancsolá a khán, hogy hajoljon az ifju arcza fölé, és csókolja meg háromszor annak ajkait. Ha erre sem mutat éltet, akkor azután meg van halva.

Hisszala oda hajolt a szép ifjura, s midőn először megcsókolá annak ajkát, mindjárt észrevette, hogy az élő. És az első csóknál elkezdett az ifju arcza piros lenni, a vér önkénytelen sietett oda. Hisszala észrevette azt, s fátyolával eltakarta az ifju arczát, hogy észre ne vegye más. A második csóknál arra gondolt Adorján, hogy most Szendilét látja maga előtt halva, a ravatalon fekve, annak hideg ajkait érintik az övéi; s a harmadik csóknál ismét olyan hideg volt az arcza és oly sápadt, mint halotté.

Hisszala könyezve tekinte rá: «bizonyára holt férfi ez».

A három orrú khán azonnal követ köttetett Adorján lábára, s elviteté őt az Aranyos vizéig, ott behajíták a hullámba, az ifju lement a víz fenekére egyenesen.

Ott hirtelen leoldá lábairól a nagy követ, s csendesen fölmerült a víz színére. Nem vette észre senki. Engedé magát a haboktól vízmentében vitetni alább; azok ringatták csendesen, mint édes anya bölcsőben fekvő fiát.

Csak a midőn a tatárokat nem hallá többé zajongni a parton, merte felütni fejét a vízből, s észrevéve, hogy többé senki sem látja, átúszott a tulsó partra, ott eltakarták erdők, bokrok; ismerős fák, sziklák között feltalálta az útat Thoroczkó felé, addig pihenni sem állt meg, a míg Ribarcz várához nem érkezett, s ott el nem mondá a vasfeő úrnak Lóna izenetét, hogy ha feleségül akarja őt venni, hát most jőjjön, de nagy násznéppel.

Ribarcz úr bizony jól tudta eddig is Lóna nagy veszedelmét, de hagyta őt benne, mert még mindig orrolt a kosárért. Egyszerre ki lett azonban engesztelve iránta, a mint az izenetet hallá. Nevetve mondá Adorjánnak:

– Hát a hugomasszony két ellenség közül a rosszabbiknak adja meg magát.

Adorján gondolta magában: «hiszen csak vedd el, szegény; majd te könyörögsz, ha megfogtad, hogy ereszszen el»; – de ezt nem mondta neki, nehogy elrontsa a kedvét.

A vasfeő Ribarcz és Adorján azt a csatatervet gondolták ki a tatárok ellen, hogy összeszövetkezvén a hátszegvidéki oláhokkal, azok közül ötszázat elküldtek éjszaka a tatárok hátamögötti erdőbe, hogy ott a fenyveseket gyujtsák fel köröskörül. Akkor még nagy részben fenyvesek fedték Erdély hegységeit. A munka szépen sikerült; jó távol az oláhok meggyujtogatták a gyantás czihert, s egy éjszaka a tatárok arra a csodára ébredtek fel, hogy most az egyszer nyugat felől kezd virradni. Az erdőégés fénye volt az. Hirtelen keletkező déli szél ellenállhatlanul hajtotta feléjök a tüzet, mely mintegy égő tengeröböl fogta őket nem sokára körül, egész éjjel bevilágítva az eget, s reggel fekete felhőket hagyva azon, miknek gyantás füstjét hozzájok hordta az erős szél.

A három orrú khán minden kövérsége daczára átlátta, hogy itt nagy a baj. Eddigelé csak könnyedén vette a megszállást, elégnek tartá megtelepülni az atyási vár alatt s rá várni, míg annak őrsége kiéhezi magát onnan; de most tapasztalni kezdé, hogy itt többé nincs maradás; pár nap alatt az erdőégés idáig terjed, azzal pedig ki mérkőzik meg? nem volt mit tenni más, mint neki menni a várfalnak, a mi pedig a tatárnak soha sem volt ízlése szerint, miként ezt Magyarországon is minden alkalommal bebizonyítá.

Lóna készen várta őket. A közelgő erdőégés őt is értesíté arról, hogy Adorján segítséget hoz, s a tatárok ostromolni kénytelenek. A bástyákon készen állt már üstökben az égő szurok, a lejtőkön a malomkerekes gerendák, felállítva a sánczkarók és néma lovasok; a férfiak megtüzesíték dárdáik hegyét, az asszonyok köveket hordtak a falakra, a gyermekek parittyákkal, nyilakkal álltak készen. Még akkor nem volt ágyú a világon, sokkal több mestersége volt a harczolásnak miként mostan, s mind a két keze tele volt minden embernek, ha a melegére került a dolog.

Egy álló nap mindig ostromolt a tatár, ha az egyik tömeg kifáradt, felváltotta a másik, de a székelyek oda fenn a sánczon nem csüggedtek; ott járt Lóna mindig, a legnagyobb veszélyt keresve, a hol legjobban dühöngött a harcz, ott mutatva példát bátor jelenlétével, biztatva saját feleit, riogatva az ellenséget.

Végre megszégyenlette magát a khán, hogy egy asszonyember ilyen vitézül tud neki ellenállani, s maga ragadta kezébe a lobogót, s csapatai élére állt, s a végső elszánt ostromra nagy lármával hívta őket.

Meglátta azt Lóna oda fenn az őrtoronyban, s egy nyilat véve puzdrájából, annak vesszejére hún irással fölmetszette e szavakat: «A khán orra hegyén keresztül». Azzal tegzére fekteté a nyilat s jól megczélozá a tatár vezért, s mikor az oldalt fordulva legjobban tüzelé seregeit, ellőtte reá a vesszőt.

Abban a pillanatban újjongás hallatszott a bástyákon; a khán hármas orrát úgy furta keresztül a nyíl, mint mikor a pákosz gunár orrába vesszőt dugnak, hogy ne ehesse a vetést.

Mikor a tatár babonarontók kivonták a khán czimpájából a nyilat, bámulva olvasák, a mi annak vesszejére van irva; a ki azt a nyilat küldte, küldhette volna azt egyenesen a khán szivébe is; így még a tatár ijjászok sem tudnak lőni, pedig azok híres lövők, teljes éltükben sem tanulnak egyebet. A khán átkozta dühében az Istent, hogy őt így csúffá engedte tenni.

Az Isten nem is felejtkezett meg róla, mert abban a veszedelmes órában, midőn az ostromlók már a bástyák fokáig jutottak, holttestekből emelve gátot, melyen ember ember ellen harczolt, megharsantak vasfeő Ribarcz trombitái Thoroczkó felől, s egy kis, de bátor csapat Ribarczczal és Adorjánnal élén bevágott merészen a tatár sereg oldalába, segítséget hozva Lónának és a kifáradt székelyeknek.

Ribarcz ugyan a mint meglátta a tenger sokaságot maga előtt, egy kissé meghökkent.

– Megálljunk öcsém! nem vágunk ezen ma keresztül.

– Dehogy nem, kiálta Adorján, nem látja kegyelmed Lónát ott a falon.

Erre aztán Ribarcznak sem kellett több, fogta egy kezébe buzogányát, a másikba kelevézét, s neki ereszté a kantárszárat, sarkantyúba kapva lovát.

De meg is adták volna a jámborok az árát jóakaratuknak, ha a kegyelmes úr Isten segítségökre nem jő, támasztván haragos zimankós fergeteget nyomban a fejük felett, mely villámlással, csattogással jött az égő erdő felől, fekete felhőket tolva maga előtt. Annyival feketébbek voltak a felhők, minthogy a tömérdek felszálló kormot mind fölszedték magukba, a miért azután mikor elkezdett belőlük esni a zápor a harczosok fejére, nem különben tetszett, mintha most egy kalamárist döntöttek volna fel oda fenn, s annak a leve csorogna tintaeső képében az emberek nyakába.

Hej de használt ez a fekete lucsok a magyar fegyvereknek, mert a tatárhad összeázott tegezein megereszkedtek a húrok, nem vitték odább a nyilat, a sötét koromesőben czélozni sem lehetett, a míg kard és buzogány dolgában senki sem tett ki a magyarokon. A sötét fergeteg elfedé csekély számukat, a fekete zápor egyszínűre festett minden alakot, úgy, hogy a magyart nem lehetett felismerni a tatártól, ezek azt hitték, minden oldalról meg vannak támadva pokolból támadt ördögöktől s egymást kezdték ölni, míg Ribarcz vitézei szüntelen Jézust kiáltozva, arról egymásra ismertek.

E rémséges harczban a három orrú khán maga is annyira megrettent, hogy futásról kezdett gondolkozni. Hisszala azt mondá neki, hogy a Majmun tündér szellemei vannak rajtuk, a kik ellen az ő bűvészete nem használ semmit; hátuk mögött volt pedig a Torda hasadéka.

Hisszala arra bíztatá a khánt, hogy meneküljenek azon keresztül, ha ő megbabonázza a lovakat, azok átugratnak a hasadékon, mint egy kis árkon.

Hisszala boszút akart állni azért a szép ifjuért, kinek ajkát a khán megcsókoltatá vele.

A khán és kisérői hittek neki s bizton követték a némbert, ki maga nyargalt legelől a sűrű záporban az örvény felé; az ember nem látott mást, mint az előtte nyargaló lovagot.

A meredek partjára érve, Hisszala sarkantyúba kapta lovát s elkiáltva a bű-szót, előre ugratott maga, utána a khán, és utána csoportostul a hátrább jövők; ezek nem látták az előmentek veszedelmét, azok nem kiálthattak vissza. Egyenesen átugrattak a másvilágba.

Más rész az égő erdő felé széledt; mi lett ott belőle? azt senki sem tudja.

A többit levágta a magyar és székely vitézség, meg az ő saját eszeveszettségük.

História-irónak sem maradt meg az egész csordából senki.

Mint mikor nagy sáska csoport jön, az emberek elijednek tőle; felfalja ez az egész világot, aztán neki jön egy zivatar s egy óra alatt a földre paskolja őket; vagy mikor nagy egérjárás van, egész falu népe éjjel-nappal irtja, még sem látszik rajta; egy hideg, ködös éjszaka pedig úgy elenyészti őket, hogy azt kérdik, merre voltak?

A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre, akkor egyszerre tisztulni kezdett az ég; a mint a fekete felhők itt-amott szétszakadoztak s kitekintett a teli hold ezüst arcza, úgy látszott, mintha szemérmetes hölgy kandítna ki fekete kárpitok közül, s mintha el-elirtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyász fátyolt; míg végre azután egészen félrehárítá maga mellől a sötét lepleket, s előlépett egész ragyogó pompájában; a mit mostan látott, arra már lehetett mosolyognia: kellett hozzá a világítás.

A két magyar sereg, a megmentő és a megszabadított, találkozott egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren, az ellenség eltünt; hová lett? Feleljen róla az Aranyos vize, mely most vörösen foly tovább, feleljen a távol égő erdő, melynek ropogása menekvő hadak rémkiáltásával vegyül.

A tatár nyomorultul elveszett! Isten csodája volt. Nem is mondott senki egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segítsége nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerű zsolozsmájokkal hálát adtak az égnek a magas segítségért; a szent dal bizonyára fel is jutott oda, a hová szánva volt.

Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.

Igy jutott vasfeő Ribarcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte a derék ember, úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya nyelét is elgörbítette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen belerekedt Lóna nevének kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani fogja oda át, s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval, ő nagyon megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán többet is, de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen még a nászra való nap. Majd holnap.

Azután Adorjánra került a sor. A jó fiu nagy munkát vitt véghez Lóna parancsára, sebet is hozott belőle; első is volt, a ki a felszabadított vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját, csókra illesztett ajkait, de az ifju szemérmesen félre fordult, állhatatos szívvel mondván: «van én nekem menyasszonyom; engem csak az ő csókja illet.»

A visszautasított amazon villámló szemekkel tekintett rá, s oly jól tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még Lónát is meg tudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen; oly haragosan néztek rá szemei, pedig úgy mosolygott belől a szive.

No de majd holnap!

Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal álmodott, a mi legkedvesebbje volt. Ribarcz harczosai buzogánynyal hajigálták hátba a futó tatárokat; a vasfeő vezér maga ismét saját fején látta visszanyert süvegét, s olyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát meg a konyhában látta sütni, főzni, az ő ura és parancsolója számára. No majd fölébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének segít vizet merni a kútnál, s mikor fölébredt, megfordítá feje alatt a vánkost, hogy az is ő róla álmodjék. Gondolom, hogy használt is a babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostól, pánczélostól feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében szorítva tartja jeladó kürtjét, s Szendilének álmodá magát, a ki kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a milyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a virágokból bokrétát szed, és azt kedvesének nyujtja.

Gyönyörű szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar lemosta a vért a földről s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a fűben szerteszét, azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az idő, pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.

Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos hímzett viganót, nagy selyem virágokkal végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta, kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.

Úgy nézett Adorjánra, mint egy szerelmében bátor asszony.

– Ifju! szólt hozzá, kiálltad a próbákat, a mikre elhívtalak, minden jó szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél: Szendilét. De én mégsem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint ő, saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.

Adorján megrettent e szavakra; tatár khán haragja meg nem ijesztette; a harcz közepett a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg nem rebbent keblében a szív, de erre a szóra megijedt.

Lóna észrevette az ifju tétovázást, buzdítólag szólt hozzá:

– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva, reszkető teremtés, örökké lesütött szemével? nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok, az övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, mely neked sem dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled birtokom, nagy hírem; s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha álmodád.

Az ifju lesüté szemeit és bizton felelt:

– Köszönöm jó szived szándékát, délczeg úrasszony; szép is vagy, jó is vagy, hatalmas is vagy; de ha még olyan szép volnál, mint az égből leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az egész föld; s ha Szendilének arcza, mióta nem láttam, betegségtől elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, oly nyomorult volna: mégis csak őt szeretném én, s hozzá állnék, vele mennék.

Míg az ifju bajnok beszélt, lesütött szemekkel, Lóna felől elfordulva, a délczeg leány lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét, pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt egy egyszerű búzavirágszín öltözet, melyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz, s gyöngéden átölelve annak nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján:

– Hát így akarsz-e nőül venni?

Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az elszórva látott öltönydarabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de azért mégis alig tudott okos szóhoz jönni.

– Te? Szendile? és Lóna?

A leányka mosolyogva mutatott elszórt fegyverére.

– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon, Lóna harczi karjára nincs szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és boldogítani; neked csak Szendiléd maradt, Lónát nem látod soha többé.

Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon balgaságért, hogy mindezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?

Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e kettőt nem is szánta meghódított tündérére pazarolni, oda szorítva őt dobogó kebléhez s ismét eltakarva magától, mintha néha-néha tartana tőle: ha vajjon nem talált-e ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem, csak az édes szemérmes Szendile volt előtte, senki más.

Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő Ribarcz uram ő kegyelme, s kérdezgeti: hol van Lóna?

No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát vasfeő Ribarcz: az lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle, de már most tudta, hogy Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.

Azonban a szelid leányka oda simult nyájasan a vasfeő harczfihoz, s megsimogatva borostás orczáját, szelid hangon monda neki:

– Édes kedves Ribarcz bátyám, Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha sem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta; hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?

Ribarcz bátya nagyokat sodorintott bajuszán, kezdte észrevenni a tréfát, hogy hányadán vannak; egyszer-egyszer haragudni is készült, de csak megint mosolyra vált ennek a kis bűbájos tündérnek a czirogatásától; aztán át is látta, hogy igen szépen van rászedve, meg hogy hiába volna minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot.

– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem emlékezzél arra, a mit mondtál. (Azzal Adorjánhoz fordult.) Öcsém! ha valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget föltegye, s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy «jön Ribarcz!»

– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel átölelve, ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.

Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már, s maga vezette őket az oltárhoz.

Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég alatt.

Csak szerep a férfi küzdelem a nőnek, nem élethivatás.

Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet; az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely marad…

18.
VIOLANTA.

I.

Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel tisztelt meg, mely barbar norman nyelven annyit jelent, mint «ravasz», egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére s az alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.

Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy gyönyörű ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág letépetlenül zöldül abban.

Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül jó kardja hegyével szerzett magának két országot és érdemesnek tartotta magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.

Nem tudnak már harczolni az ó-világban; nem ért már a kardhoz senki a normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztül járja már, merre neki tetszik az egész világot s a hol megkívánja, ott üti fel trónját; norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein, norman úr parancsol Latium klassikus földén. Hová ne mehetne még?

Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia Konstantin jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe, mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött, melyet egy felhő árnyéka elrombol.

Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg egyforma apálylyal, dagálylyal számlálni a napokat s nem jut eszébe neki egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen szaladni, ki a fal széléhez érve, egy perczig megállt, mintha imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.

Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána s fogják ki őt élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány percz múlva a fejedelem előtt állt, ki tőle kiváncsian kérdezé:

– Miért akartad magadat elölni?

– Mert nem találok semmi jót ezen a világon.

– S mi rosszat találsz a világon?

– Épen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül szerencsétlen az ember. Koczkajáték az élet; a halál legalább nem az, mert azt magunk is adhatjuk magunknak.

– Te bizonyosan manichæus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le alapját, de arról örömest elfelejtkezik.

– Én nem tettem semmit azok ellen, a kik szenvedéseim okozták; jámbor kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és ime most vettem a rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték, leánykámat Komnén háremébe vitték, és mind ezt mi bűnömért? Csupán azért, mert arczom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…

Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál, azután nyugodtan mondá a boldogtalannak: – Valóban elég okod van rá, hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, a mit én parancsolok és én kincseket adok neked elvett jószágodért, boszút állok megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon palotában tartsák is őt fogva…

II.

Másnap trombitaharsogás mellett hirdeték a fejedelem heroldjai, hogy az elűzött Dukas Mihály, görögök császárja, menekülve érkezett Guiscard udvarába, s az udvari népnek azon érzékeny látvány jutott, hogy bámulhatá, mint lép a fájdalomtól roskatag férfi, a görögök császárja, egy vándorbotra támaszkodva, Guiscard trónja elé, ki eléjetárt karokkal lép le hozzá, s bibor palástját a jövevény nyakába akasztva, fölvezeti őt trónjába, leülteti maga mellé, s megcsókolva a szomorú férfi homlokát, könyező szemekkel átöleli s édes testvérének nevezi őt, s azzal kirántva győzelemmel ismerős kardját, haragos esküvel fogadja, hogy letöri a bitorlók hatalmát, s visszaülteti a boldogtalan császárt elvesztett trónjába.

Elmondá hívei előtt, mennyit szenvedett ez ősz monarcha? minő csodák között menekült meg? hogy látta híveit egyenkint elhullani, s a mi még jobban fájt, csoportostól elpártolni oldala mellől? mily rémek közt rejtőzött itt, amott; hogy költötte saját halálhírét, hogy ölte meg az árulót, ki őt üldözői kezébe akarta szolgáltatni, s annak fejét adta át saját magáé helyett és felvette saját fejének vérdíját. Másszor pánczélostól úszott egy sebes folyamon keresztül, hogy megszabaduljon, s végre mint közhajós menekült Italiába egy olajhordó hajón.

A normanok nagyjai hódolattal fogadták a férfit, kit Robert koronás fővel, bibor palástban hordoztatott végig Apulia minden községén, s ő maga fegyveresen lovagolt annak diadalkocsija mellett s buzdítá a népet, mely virágokkal hinté a nagy császár útját, s üdvözlő énekkel fogadta kapui előtt.

Robert mindenütt, a hol emberi szem látta, tisztelettel és hódolattal kísérte – a bábalakot, melyet önmaga öltöztetett fel császárnak; hívei előtt kezét szorongatá, arczát megcsókolta; ha hozzá ment, előbb engedelmet kért a megjelenhetésre; a püspököknek intést adott, hogy a templomokban imádkozzanak a császár életéért, s ő maga is jelen volt az imán, s a pápa előtt térden állva könyörgött könyekkel szemében hű barátjáért, a szerencsétlen uralkodóért, hogy segítse azt trónjába vissza, buzdítsa fel hatalmas szavával az olasz népeket ez égrekiáltó jogtalanság megboszulására; míg másfelől tele marokkal szórta a pénzt, és tele szájjal a fényes igéretet, hogy fegyveres hadat gyűjtsön.

Mikor pedig azután egyedül voltak, akkor Dukas Mihály letevé bibor palástját s állva fogadta az asztalánál ülő Robert parancsait, ki nyomról-nyomra közlé vele tervét, az első partraszállástól egész Byzancz ostromáig. Az utolsó szó pedig az volt: és akkor midőn elfoglaltam számodra a keleti trónt, visszatérsz ismét házadba és lészesz, a mi voltál: nem, a ki viseli a bibort, hanem, a ki méri azt singgel.

III.

Két évig gyűjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császárja ellen, a régi nevében; két év után harminczezer harczos férfi szállt Otrantónál hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és színe.

A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött fia Bohemund, a másik: hős neje Gaita.

E hölgy férjétől tanult harczolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert, de kihallatszott a csatarobajból csengő aczélhangja, a mint a viadal közepett lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a Pallas, a ki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, a ki az Ilias harczaiba pánczélos kebellel szállt alá.

Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompejus hidat vélt verhetni a tenger fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven gálya Guiscard seregét Görögországba.

Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egy ál-Michael császárt hozva magával, és azért még sem állt senki ellene sem a vizen, sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo, Görögország déli kapujának kulcsa.

Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makædonok védték a bástyákat, a kik még nem feledték el, a mit Nagy Sándor idejében tudtak, sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög jól tudott harczolni a falak mögött.

A normanok kegyetlen leczkéket kaptak tőlük a hadtudományból. Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik közé, a mérges scorpiót, mely ezer ölnyire elröpíté a nyílvégű kópját, s keresztül fúrta azt minden paizson, pánczélon; a sornyilazót, mely egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az soronkint esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiusítá az érczholló, mely a fal tetejéről lenyult s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító vitézt is felragadta tíz ölnyi magasra s onnan hajítá ismét vissza; roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görög tűz a bennlevő harczosokkal együtt; majd Epirus régi istenei is segítségükre jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak közül, ha ugyan volt, a ki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbarok hajóhada ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét az átkozott acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan jutott a görögök segélyére siető velenczei hajóhad torkába, hol a szakálltalan ifju, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s vesztett dicsőséggel menekült a partra.

Guiscard később keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a visszatérhetéstől is.

A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az ostromlott város állt, megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt, ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velencze hajói hosszú félkörben, az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta alá szállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.

És a harcz sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra irt jelszavak jelentése hazug; a harczkiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás – és Guiscard még sem veszté el lelkét.

Midőn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a hirhedett varægerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei fajrokonaiknak, a norman vitézeknek), oldalt Thraczia manichæus hadai s a szövetséges, török szultán lovas íjászai, mind harczhoz szokott nép nem az elpuhult görög faj, akkor Guiscard lerontatott minden hidat, mely háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre.

És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harczolt Cæsar és Pompéjus a világ uralmáért, Cæsar helyén most mi állunk, Pompéjus helyén áll Komnén!