Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemtől-szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbe esve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

– Kapitány úr! ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; a mi alul van, az fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; – jőjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát.

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom, szólt neki nevetve Williams, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szivét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tíz millió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alól ő szóba sem áll veled.

Robertson szivében keserű salakot hagytak e szavak; – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni rá nézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással birt; tíz millió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tíz millió dollárt. Az is őrült volna, a ki ilyesmiről gondolkozik magában.

Pedig Robertson ilyen őrült volt.

Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig a felől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre? Végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennök kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak végeszakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltüntek a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tíz millió dollárocska.

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűleg szürcsölgeté theáját.

Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:

– Hiszen pajtás, ha csak tíz millió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója, a Peruvian, az épen tíz milliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.

Robertson is elmosolyodott rá.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták.

Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tíz millió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arcza?

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőpor-kamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett.

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tíz millió dollár; szedje össze a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniok; mindegyik úr leend belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utána erednek, meghiusult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt.

Robertson megmenekült roppant zsákmányával.

Tehát a miről annyi kínzó álmot álmodott, a tíz millió dollár, most mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol czímerrel, dúlhatott két kezével a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú útat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tongasziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szives a két bajtárs huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

Georges mosolyogva czirógatá meg Robertson állát.

– Szivesen pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, a ki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanusítást, melyben pedig szivének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek és itt hagyom a hajót és a tíz millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt.

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; oda vitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztül vezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyében, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vízzel akartak tele merni.

A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek és elkezdtek velük csereberélni.

Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üveg-klárisért malaczot, kókusdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még hátra, még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal.

Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga lőtt el a dereglyepárkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni.

A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél, tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik? mint saját veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda süvöltött még feléjök a partról, épen Williams vála fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vízbe.

Egygyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek. «Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.» Egyik főosztályos is ott veszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vízből: Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után.

Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva, gúnyosan mondá neki:

– Élek ám, patronus uram, nem vesztem el.

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban: csak harmincznégy maradt élve.

Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon, – és azután még ezt a kettőt.

Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget valódi ősképe a paradicsomnak: buja illatos mezők, mik önkényt termik a legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind fölemészteni, a mit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból gyűjtik azt fulánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni és a mellett gyapjut adnak, mely vetekedik a legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás vizet ád s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvű tenger csapkodja hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban, drága pénzükért, kaphatnának asszonyokat, szebbnél-szebb indián és creol nőket; rabszolgákat is, a kik a földet míveljék, minden munkát végezzenek, építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörűség maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem vehetné ki őket onnan senki többé s évek múlva egész új nemzedék virulna fel a kis telepítvényen.

A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.

Robertson nem ámította őket s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban olyan volt, a milyennek ő leirta; kívül zord, elijesztő tekintetű, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez, a hol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten, nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még tíz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, a mennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben! Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.

Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre s ott mulattak együtt, két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, a mennyit elbírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott lábán állani, ha két felől fogták, és volt közöttük négy, a ki egészen józan volt.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az előörs…

Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet mindig kiválasztottak maguk közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi ő rá vigyáz, azért józan.

A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára, s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté s akkor tudtokra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaitii kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyozó spanyol három fedeles hajó Alhambra parancsnokához, följelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő; gyorsan vissza a hajóra! még napfölkelte előtt ki a kikötőből; reggelre hírüket se hallják!

A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.

– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten nézve rá.

Ha Robertson azt mondja: «itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni», abban a pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még bírjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe, ott majd kijózanodnak. Dologra legények. Az előörsök megbánták magukban, hogy Robertson felől rosszat gondoltak, lám ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit ottan? ő mégis csak hű czimbora!

A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel birt kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták feküdni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik ez emberben és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlök Robertson, hogy hát a dereglyében levő czimborákat ne hordják-e most fel?

– Hát az ördög? most is agyon vagyunk fáradva; örül, a ki aludni mehet. Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány.

– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a húsz ember nem mind részeg. Néhány van, a ki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.

Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak s a fedezeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgy is ébren van a kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s aludt egyik úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett neki eredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve, a dereglye a hajó mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykodás közben megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyot bődült, mint egy túlfeszített húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger.

Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint a kit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé s úgy tett, mint a ki aluszik.

Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett s észrevette, hogy az eltünt.

– Ébredj, kapitány! ordítá, felrángatva Robertsont. A dereglye elveszett.

Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú fekete felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol sem látott semmit.

– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek, csakugyan elszöktek tőlünk.

Magában pedig azt mondá: «húszszal megint kevesebben vagyunk».

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt, a mi húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasítani.

A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a Sandvich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.

Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.

Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, mikép rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson segített mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az aranynyal telt hordókat egymásután. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a barlang nyilására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára; – találja ki, a ki tudja, melyik alatt van a tíz millió dollár?

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna.

Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalóczok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit s ittak, a míg el nem dültek, még a négy előörs is kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé, őrizze most ő maga az üres hajót.

Mikor a legénység mind egytől-egyig ittasan hevert az első födözet alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, a mit oly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. A mi élelmi szer és ital volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; a mi bele nem fért, azt kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a vitorlaköteleket, leereszték az árboczokat s kapcsaikat kiszedve, a tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt, szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a vitorlarudakról leszedtek s köröskörül beteríték velük a hajót, sűrűn leszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tova libegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót, melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó hasonlat.

Két hétig hányódott a nyilt tengeren az elhagyott hajó, a nélkül, hogy elsűlyedt volna; akkor találkozott vele egy czethalász; az fölfeszité lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt tengerészek közől, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.

A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsülyedt kereskedelmi hajóról menekültek; – ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá Rio-Janeiroba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan apródonkint elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana, úgyhogy a három férfiun kívül még a legénység se tudjon róla semmit, hogy mi van a hajón?

Rio-Janeiróban eltöltöttek egy hetet, az alatt egy a három közől ismét elveszett. Georgest egy este az utczán, mikor a kávéházból a szállására tért, késsel keresztül döfték. Soha sem tudta meg senki, hogy ki volt a gyilkos?

Robertson most már másodmagával maradt.

Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz.

Minő roppant osztályrész jutott egyre? Öt millió dollár mindegyiknek! Azzal már meg lehettek elégedve.

Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkaczag erre a szóra! Lehet-e megelégedése annak, a ki annyi kincset rabolt, a ki annyi osztályosát el tudta veszteni, – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs van már hátra?

Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy szobában nem akart hálni soha és nem ivott olyan pohárból, a mibe az töltötte a bort.

Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól barnított, viszontagságoktól edzett arczokkal, viseltes, szakadozott öltözetben.

A creol nő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az előszobánál s kérdezte, hogy mi nevük és mit akarnak?

– Úrnőddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy itt van az a két férfi, a kinek tíz millió dollár van a kezében.

A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, a ki tíz millió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn bejelentve őket úrnőjének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a férfiakhoz s egyiket jobb, másikat balkarjára fűzve, bevezeté belső teremébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.

Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan Limában s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.

– Tehát ketten maradtatok? szólt, midőn szobájába értek, végig nyúlva bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét.

– Soknak találod-e, vagy kevésnek? kérdé tőle Williams.

– Mindenesetre soknak. A mi fél, soha sem egész, s ti ketten képeztek egy számot.

– Tíz millió dollárt, dörmögé büszkén Williams. Egyikünkre öt millió jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert, akármilyen rongyos is.

– Annál nehezebbé teszi a választást közöttetek.

– És a szív? az semmit sem nyom-e nálad?

Donna Tereza kaczagott; ez volt válasza a kérdésre.

Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve nézett maga elé.

– Már pedig választanod kell közőlünk, szép donna, folytatá Williams, mert bizony mondom, mi ketten, a kik édes testvéröcséinket túléltük, olyan makacs természettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik kedvéért meghalni s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre. Ugy-e Robertson?

Robertson föltekintett Williamsra s ennek úgy tetszék, mintha e pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott végig testén.

Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a delnővel, elmondá neki, hogy nem sokára lábai elé fogják rakni osztályrészüket s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos serpenyőt a szerelem Brennus kardja? Mikor elváltak tőle, Robertson hátramaradt s azt kérdé suttogva a delnőtől: – Melyikünket fogod választani?

A creol nő ránézett két pokoltüzű szép szemével s visszasúgá:

– Azt, a ki az egész tíz milliót hozza magával.

Azzal tánczolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény, melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem Isten alkotott.

Robertson az ajtóban utolérve társát, mosolygva mondá neki:

– Te nem említéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terézába.

Williams nevetve válaszolt rá:

– Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára.

– Igaz, szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is van egy titka, a mit nem mond el barátjának; az a titok, a mit donna Teréza súgott neki: «azt választom, a ki az egész tíz milliót elhozza!»

Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekből csupán húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt a között. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio-janeirói kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer dollár elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre; mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a hajót, odaveszett a pénzük.

Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak a pénzét!

A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniok. Épen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenczeket szállított Újhollandba, annak a kapitányával megismerkedtek s elvitették magukat Sidneyig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között tekintett szét Robertson s talált is maga számára való legényeket közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti a jó szándékot, a minek az lett következése, hogy a két kalandort kiutasíták Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett utazniok Hobartownba.

Nyomorult ország nyomorult városába a véginséggel küzködve jutottak el; pénzük elfogyott és a tíz millió dollár tulajdonosainak nem volt annyi képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket tovább szállítsa.

Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy kis köpczös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.

– Mit búsul master?

Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös himzésnek, a miből gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.

– Köszönöm kérdéseit, kapitány, felelt neki Robertson, kinek az agyában hirtelen villant meg mostan egy gondolat. Nekem igen jó okaim vannak a búsulásra; ha meg akarja tudni, jőjjön be velem egy pálinkás butikba, ott majd egy pohár grog mellett elmondom.

Útközben a kis köpczös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány, tulajdonosa egy derék goelettnek s hogy tengeri kutyákra szokott vadászni, ez a keresete, a mi elég jól jövedelmez, évenkint öt-hatszáz dollár haszna is szokott rajta lenni.

A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengerikutyavadásznak, hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandvich-szigetek között hajótörést szenvedett, három árboczosa zátonyon akadt a Saypan-sziget mellett s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak martalékul hagyni; azonban volt hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá a partra s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon kereskedelmi társával, mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig. Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet másfél millió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki.

A kis czethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a bőrt! és most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázszor ezer dollárt, félmilliót kinálnak neki, a miért csak érte kell menni.

Az igaz, hogy messze van, de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst!

Hátha még azt tudta volna, hogy arany!

Thomson még azon este aláirta a szerződést, melyben kötelezi magát mr. Robertson és mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi supercargóval s ezért viszont kap a két tiszteletreméltó férfiutól, mihelyt Rio-Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre lefizetve.

Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett mindnyájuk számára útlevelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve alatt s azzal tengerre szálltak együtt.

A silány jármű nehezen haladt a kitűzött czél felé, egész nap azzal volt bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a víz szüntelen beszivárgott s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb szélfuvás hol itt, hol amott elszakasztott.

A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog. Ettől is tanult valamit Robertson, a mit eddigelé régi tengerész létére nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával, könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény czethalvadászok, kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében; azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel, meg egy kevés kétszersülttel. Az Isten fizesse meg!

Így mentek odább, míg másik hajóval találkoztak.

Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek, hogy majd azon keresztülkoldulja magát…

Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. A mint a Szigettengerre értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az élelmezést.

Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út; Robertson itt-amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malaczért, minden pillanatban saját életét koczkáztatva a betevő falatért. Néhol küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni; egy helyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok, körülfogva azt gyors pirugjaikkal.

Azonban folyvást közeledtek az igéret földe felé; Robertson kiszámítá, hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni, átveszik a roppant kincset, a miért annyit fáradott, – a miért annyit ölt!

És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, a ki a tíz milliót két felé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Teréza szívét is. A creol nő pedig azt mondta: «azé leszek, a ki az egész tíz milliót elhozza». Ez a suttogás azóta mindig hangzott fülében.

Williams nagyon jól tudta azt, hogy a kivel egy szál deszkán utazik, az őt minden perczben kész megölni s jól vigyázott magára. Került minden czivódást Robertsonnal s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy a míg Williams aluszik, addig Thomson van ébren s csak akkor fekszik le, ha Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek s mind a ketten vigyáznak Robertson kezére.

Egy éjszakán épen Williams állt a kormányon; a két hajóslegény evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a födözeten. Olyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.

Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt s kettőjök között sétált alá s fel a hajóskapitány.

Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle öt milliót és egy asszony szívét, a mi annál is több, el akarja venni. Csak egy éjszaka van még a Saypan-szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak kell lenni rá nézve!

A kis czethalász-kapitány nem akar elálmosodni.

A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy sorhullám végig söpör a tengeren, Robertson épen közelítni lát messziről egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér tajtékgerinczéről.

– Kapitány! szól Thomsonnak, nézze ön meg a térképen micsoda ponton járunk? a franczia zátonytól félek.

Thomson odalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és hosszúság összevágó vonalait.

Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal a hajót egészen oldalvást fordítá a habtorlasznak, a helyett, hogy élével hasította volna azt ketté.

A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a hajót a hullám, árbocza hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez s azután keresztül csapott rajta.

Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre, mikor a fürdőből kiszabadultak.

– Mi történt velünk? Kiálta Thomson, ki egy árboczkötélbe kapaszkodott meg.

– Semmi sem, szólt Robertson csendes vérrel. A tenger duzzad.

Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab zúgott; még egyszer hangzott a halálkiáltás, még távolabbról, még lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt, a hajót ragadta a szél.

«Öt millió dollár», gondolá magában Robertson s kereste a csillagok között donna Tereza szemeit.

Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket s megkérdezé, kicsodák? és hová mennek?

Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol kapitány tovább ereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.

A kis köpczös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.

– Ifju barátom, nemsokára czélnál leszünk. Vajjon mit gondol ön, megbirja-e gœlettem az ötven hordó terhet?

– Hogy ne birná.

– Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve nehéz.

– Az igaz.

– Aranynyal terhelve pedig még nehezebb.

Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot.

– Fedezett önnek fel valamit Williams?

– Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja mely perczben hal meg? a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el? Azután meggondolva, hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.

Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikor a kis czethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára, megragadta őt derékon s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe, hogy ő se legyen kevésbbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy feszítsenek fel minden vitorlát s hagyják a kapitányt odaveszni.

Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.

Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a spanyol hajót, melylyel nem rég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?

Az valóban őt üldözte.

A kis czetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián sziget partját, ott találta még a spanyol hajóst s fölfedezett neki mindent. A spanyol rögtön visszafordult, Robertsont és tíz millióját kézrekeríteni.

Robertson észrevette, hogy el van árulva s fegyvereit ragadva, hirtelen a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajhát rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az üldöző kiáltozásokat és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak szellemei volnának, a kik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott előlük. A végczélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el nem birták fogni, végre úgy el tudott bujni, hogy nem tudtak ráakadni.

Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part mellett kikötve s távolabb néhány tengerész elbujt körüle. A csel sikerült. Robertson rejtekéből észrevevé az elhagyott csónakot s végig mászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen beleszökött.

Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyonlőtt közülök, a másik kettővel is tusába elegyedett s egyiket összemarczangolta késével, de a másik végre leteperte a földre s ott elnyomták és megkötözték.

Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé viteté a kalózt s mondá neki, hogy minden titkát tudja.

– Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem, felelt neki daczosan a kalóz.

– Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs?

– Tehát azt nem tudod? No hát nem is fogod megtudni soha.

– Élted kezemben van.

– Készen vagyok a halálra.

– Gondold meg, hogy én spanyol vagyok, azok jól értenek az inquisitióhoz.

– Próbáld meg rajtam.

– Nem úgy, kapitány. Vallja meg ön őszintén, hová tette a kincseket, én biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést. Gondolkozzék rajta, két órai határideje van.

Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, a kit ember meg nem ütött büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra mulva azt mondta, hogy fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. A mint azonban a csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkos vagyonért annyi társát megölte, most czélja végén ily ostobául engedje át prédáját másnak? s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek alakját soha nem birta elfeledni?

Gondolkozott, gondolkozott s azzal a tengerbe vetette magát.

– Oh így nem alkudtunk, kiálta Pacheco, utána ugorva, a tenger fenekén utolérte rabját s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott megragadták a többi buvárok s újra megkötözték.

– Előlem a tenger fenekén sem bujhatol el, szólt a spanyol.

Robertson átkozódva küzdött őreivel s fejét akarta szétzúzni; majd, látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket igérve a tengerészeknek, ha őt megszabadítják s kapitányukat megölik.

Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még bilincseiben is megrontani.

És ekkor leköttette a hídra s előhozatá a korbácsot.

Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco parancsolá, hogy üssék tovább.

Ekkor felordított, mire elbocsáták.

Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni.

Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget tulsó oldalára, ott lesz a hely.

Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak hínak s a mik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő czápafajnál.

Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismerős hörgést, a mit a tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik s ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély víz alatt, a mint a hajót kisérte.

A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a csónak párkányát, hirtelen megrugta azt s abban a perczben a hajó és csónak között lecsúszott a víz alá.

Egy gyakorlott buvár hirtelen utána ugrott s utólérte, mielőtt a fenékre jutott volna, két percz mulva a víz színe fölé emelkedve látszott mind a két fő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási czápa, nagy sorfogai fehérlenek, a mint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta őket keresztül, a hogy egymás mellett voltak. A búvár felordított. Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltünt mind a kettő a víz színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassankint elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.

A czápa eltemette a tíz millió dollár titkát.

Kereshették azt a Saypan-szigeten! soha sem talált rá senki.

A Mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret választott s most tán Robertson maga sem találna rá többé tíz millió dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt.

Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, a kinek tetszik.

Tíz millió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát, túlvilági üdvét, a nélkül, hogy egyetlen egynek csak egy órai boldogságot szerzett volna.

Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány bizonyítja világkörútja leirásában, hogy ennek minden körülménye való.

26.
AZ ÉN GALAMBOM NEM VÁLT PORRÁ.

Somberek felsőmagyarországi falu; még a mappán is úgy el van rejtve erdők, hegyek közé, hogy alig vehetni észre.

Nem is venné észre senki, ha két nevezetessége nem volna: egyik egy kis kék patak, mely a hegyoldalból fakad, másik pedig a völgyi hűs levegő.

Az a «kék» melléknév pedig nem valami közönséges epitheton, a minővel a költők meg szokták tisztelni a kisebb és nagyobb vizeket, hanem valóságos színe annak a pataknak; olyan szép világos kék, hogy indigo helyett festeni lehetne vele. Hanem azt persze senki sem teszi, mert az a fonálneműnek nem válnék egészségére. Azonfölül pedig az a tulajdonsága van a kis pataknak, hogy a mi vasdarabot belevetnek, pár nap alatt annak a felszíne egészen rézzé változik.

A patakocska olyan hegyek menedékein szivárog keresztül, a mikben sok rézgálicz termelődik, ettől kapja szép ultramarin színét, s a belevetett vas metamorphosisa is e természeti erőktől ered.

A másik nevezetesség, a völgyi saját hűs levegő ismét annyiban méltó a följegyzésre, hogy soha annyi kedélyháborodottat, őrültet, monománt egy-egy vidéken nem találni, mint ebben a kis faluban. Lehet, hogy a levegő az oka.

A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót, nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók már ezt nagyon megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak ha valaki megszólítja, annak felel annyit:

«Az én galambom nem vált porrá!»

Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte, merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»

A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz időben elmond boldognak, boldogtalannak?

Ez volt a mese.

Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.

De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».

Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.

A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki.

Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy tulipános ládába elzárva.

Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel visszajövendő.

Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová lett a fia?

Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.

Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol ölték meg?

Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden ember egyéb dolga után.

Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt, a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.

Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ne keresd olyan nagyon, a te galambod nem válik porrá soha.

Ezen a szón vesztette el a leány ép eszét.

Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb szót sem mondott, csak ezt.

Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, ott kiült rá az útfélre s ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem vált porrá.

Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is, utol lehete már érni vőlegényét.

Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni: az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő nem vált még porrá.

Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.

Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit lecsapolhassák.

A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni, egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.

– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy ember.

És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.

Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén. Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.

Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól megmaradtak kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan ember már nem élt.

Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt, midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton: a vén, balga leány ott az útfélen.

Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket; kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.

– Ez az én galambom. Az én galambom nem lett porrá!

Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen beillett, s felnyitotta azt.

A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy tallér.

Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól mondá, hogy nem vált porrá.

A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?

A másikat is eltemették, hogy végezze vele munkáját a természet.

Az őrült leány azóta nem szól semmi szót mást, csak ezt az egyet:

– Az én galambom nem vált porrá.