Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista? kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.
Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis leányuk is volt.
A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt, középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis leány milyen kicsiny volt azután.
A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.
No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.
A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.
Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjök kössön.
Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad emberek.
A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.
A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:
– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?
– Ugyan mit?
– Azt beszéli rólunk, hogy mi vad emberek vagyunk.
A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.
– Mi vad emberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?
Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony: vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat.
– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit.
– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.
– No hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.
Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.
A férj egy napon megint megütődve ment haza.
– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?
– Ugyan mit?
– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban.
– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…
– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással csókolózunk.
A kis menyecske összecsapta tenyereit.
– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.
Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.
Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.
– Asszony! (már nem is feleségecske) tudod-e, mit beszél rólunk a világ?
Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.
– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj.
A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.
A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni. Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüst feszületecske, arra meg kellett esküdni a piczi, piczi asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.
Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.
Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt.
És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar inni.
Egyszer aztán meghalt a kis leányuk; azt eltemették, elsiratták.
A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.
Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával.
A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.
* * *
Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:
– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.
A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.
Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.
– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.
Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról discuráltak.
És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…
Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj.
(Spanyol adoma.)
A maurok idejében élt Cordova falai közt egy híres kegyes férfiu, ki adakozásairól mind a spanyolok, mind az arabok előtt szerte ismeretes volt; névszerint Don Hurtado Garcias Ecequias Eleazaro de Estalimena el Senoron beneficentisimo, – vagyis, a hogy őt a köznép szokta nevezni: Alabado sea Dios (hála Istennek!). És ezt a nevét legörömestebb hallotta, és leggyakrabban is, miután nem múlhatott el nap a nélkül, hogy valamely szegény inségét ne enyhítette volna.
Nagy bölcseséggel szokott pedig eljárni az ajándékok kiosztogatásában, nem szórva ki az ablakon az alamizsnát, a mi annyi lett volna, mint a tenger halait etetni, levén Cordova kétszázezer lakosai között az utczai koldusok száma nem kevesebb, mint húszezer; – hanem fáradságot vőn magának fölkeresni az igazán szűkölködőket, s ha egy nap egyet egész életére fölsegíthetett közülök, okosabban cselekvék, mintha száznak adott volna egy napra valót.
Minthogy pedig saját jövedelmei e kegyes iparkodásra elegendő kútforrást nem nyitottak, fölkeresé az országban levő gazdagokat; egész catalogusa volt neki a szerteszét lakó grandok, hidalgok és caballerok neveiből, fel levén jegyezve, kinek mi jövedelme van, és azt hova teszi? és a kiket aztán Don Hurtado időszakonkint sorba járt, kérlelhetetlenül behajtván tőlük az évi harácsot. Féltek is tőle jobban, mint a mauroktól.
– Don Esteban! önnek tízezer reál jövedelme volt, emlékezzék meg azokról, a kiknek semmijök sincsen.
– Igen, de kétezer reált elvesztettem a bikaviadalon.
– Don Gedonio és don Cristobal.
– Ha el tudott ön veszteni kétezer reált a bikaviadalon, akkor a szegények számára is adhat kétszázat.
Don Esteban fizetett savanyú képpel.
Ekkor jött a sor don Gedonio és don Cristobalra.
– Ustedes méltóztattak nyerni a bikaviadalon kétezer reált, don Esteban, a ki elvesztette, már adott kétszáz reált, illendő, hogy ustedes, a kik elnyerték, kétannyit adjanak.
Ustedes megvakarták a fejüket, és fizettek.
Don Ambrosio fösvény ember. Épen retket vacsorál fekete kenyérrel, mikor Alabado sea Dios belép hozzá, s kéri a szegények adóját.
– Nézze vostra Signoria, magam is fekete retket vacsorálok és kenyeret.
– Épen azért, minthogy úgy sem költesz ebédre, tehát sok pénzed megmarad, egyébiránt pedig magadról tudhatod legjobban, milyen keserves dolog retket vacsorálni, még akkor is, ha az embernek pénze van, mennyivel inkább pedig, ha kénytelen vele; különben is sokkal bölcsebben cselekszel magadra nézve is, ha adsz, mintha nem adsz; mert ha adsz a szegényeknek, becsületes emberek lesznek, ha pedig nem adsz, kényteleníttetnek tolvajokká lenni, s ha tolvajokká lesznek, kit rabolnak ki leghamarább? tégedet! Tehát csak szaporán adj ide ötven pésót, s aztán egy hónapig ne egyél retket a kenyér mellé.
Máskor Madrid utczáin találkozik don Lorenzo Mendoza di Valenciával.
– Illustrisimo Senor. Hallottam, milyen szép beszédet tartottál Todos-los-Santos napján az adakozás erényéről.
– Valóban? és Cordovában is beszélnek róla?
– Az egész ország tele van a hírével; magamat is annyira elragadott, hogy meg nem állhattam, miszerint rögtön meg ne látogassam vostra illustrisima sennoriát, és meg ne kérjem…
– Hogy a beszédet megmutassam? szívesen. Le van nálam irva.
– Por Dio, nem azért, hanem hogy ötszáz moidorest kérjek a szegényeim számára.
Don Lorenzo előhúzza az erszényét nagy szomorúan.
– Hanem már most anda con el diantre!
Egyszer épen ily körútra indulván don Hurtado, a mint csengetyűs öszvérével szép csendesen ügetne a Quadalquivir partjain elterülő erdők között, ime meglát egy arabot az út közepén egyesegyedül ülni és sakkozni.
Mint tudva van, semmi sem oly képtelenség, mint valakinek egymagában sakkozni.
Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét az arab előtt, s nézte sokáig, hogy mit csinál? Az arab el volt merülve a játékba, nagy időközönkint húzott egyet-egyet, s úgy látszott, hogy rendkívül érdekelve van a partie által. Don Hurtado nem állhatá meg, hogy meg ne szólítsa:
– Ki fia vagy te, jámbor férfi?
Az arab megtette a húzását s csak azután felelt.
– Az apám volt Ben-Mutasszem, én pedig vagyok Abu-Rizlán, ha tudni kivánod, jámbor keresztyén.
– Hát mit csinálgatsz itt jó Abu-Rizlán, fia Ben-Mutasszemnek?
– A mint szemeiddel láthatod, sakkot játszom.
– Egy magadban?
– Én nem vagyok egyedül.
– Hát ki a másik?
– A ki mindenütt jelen van, az egyetlen úr, a nagy Allah.
– Úgy bizonyára hatalmas ellenfeled van.
– Igazságos ellenfelem.
– És ki fogja most megnyerni a játékot?
– Alkalmasint én veszítem el. Mondtam ugy-e? Egy húzás még és matt vagyok. Ma nem játszhatom többet.
– Miért nem?
– Mert minden pénzemet elvesztettem.
– Tehát te pénzbe játszol Allahval.
– Igen, ezen a játékon ötven aranyat vesztettem Allah ellenében.
– S hogy küldöd ezt meg neki?
– Ilyenkor, midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiut küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi, s kiosztja a szegények közt. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában, úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje, itt az ötven arany, vedd kezedhez, s oszszad ki a szegényeknek.
Don Hurtado megörüle, gondolván, hogy ez igen épületes mulatság, s midőn bejárva fél Spanyolországot, visszafelé utazna Cordovába, nem felejté el a jámbor arabot fölkeresni, s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta ismét?
Ott találta őt valóban ismét az úton ülve és sakkozva nagy figyelemmel.
Megállt előtte ismét és várt, míg vége lesz a játéknak.
– Hát veszteni fogsz-e most is, Abu-Rizlán?
– Most nem. Mai nap részemen a nyereség. Még egy húzás és matt!
– Derék! Tehát most te nyertél.
– Ötszáz aranyat nyertem Allahtól.
– Hát ezt ki fogja neked kifizetni?
– Ilyenkor mindig küld Allah hozzám egy kegyes férfiut, a ki a nyert összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában, úgy gondolom, te vagy az, a kit Allah küldött, hogy az ötszáz aranyat kifizesd.
E szókkal pisztolyt szegzett a megrémült don Hurtado mellének a jámbor arab, s a kegyes férfiu szomorúan adta át neki erszényét.
– Alabado sea Dios! monda neki az arab, miután kiszámlálva ötszáz moidorest, a többit visszaadá.
– De iszen nem küld engemet többet Allah te hozzád.
(Krónikás rege.)
Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.
A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent Búbánat».
A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra a sok avatag irkafirkát.
Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt, olvashatni ezt a történetet.
Az alsó rozsdaszín irás mondja ezt; a felső bivalybőrökről szól.
Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda.
Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.
Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből is megtérő szentet tudott idomítani.
Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak, sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő bűnét.
Ez a gonosztevő volt maga Uzád, ki tulajdon leányába volt szerelmes.
Valami gonosz rontás forgatta el úgy az ember szívét, hogy tulajdon gyermekét úgy tekintse, mint egy idegen asszonyt.
Támadt pedig az a rontás Uzádon akkor, midőn egyszer makacs hideglelés közben valami gonosz javasasszonyt hivatott magához, a helyett, hogy szent Chrysaphius hideglelésűző czéduláját viselte volna nyakában, a mi őt bizonynyal meggyógyította volna.
Ez a gonosz vajákos asszony azt mondá Uzádnak, hogy ő bizonynyal meg van igézve, s nem is fog rajta a babona mindaddig engedni, a míg az igézet ellen saját balkezén eresztett véréből tizenhárom cseppet meg nem iszik.
Uzád megfogadta a gonosz tanácsot s megivott tizenhárom cseppet tulajdon véréből; el is maradt róla akkor azonnal a hideglelés, hanem egészen más, sokkal gonoszabb igézet támadt rajta megivott vérétől: az, hogy tulajdon vérszerinti gyermekébe lett szerelmes.
Éva, ismerve Uzádnak e rettentő szenvedélyét, kétségbeesések közt töltötte napjait; nem lehetett neki hova menekülnie a várból, mert szüntelen zár alatt volt tartva, csak egyre imádkozott Istenhez, hogy mentse meg őt e szörnyű kisértettől.
Végre egy éjszakán azzal az elhatározott szándékkal feküdt le, hogy ha reggelig nem lesz szabadulása, a vár ablakából fog a mélységbe leugrani.
És ime reggel a midőn fölkelt, hosszú szakáll rútította el a szép leány arczát, hogy a midőn Uzád meglátta, undorodva borzadt vissza tőle.
És ebben a pillanatban a legkegyetlenebb gyűlöletté vált szívében a tizenhárom vércsepp szenvedélye. Nem akarta a borzasztó alakot többé látni, hanem egy kis fülkét építtetett számára a hegy aljában, abban záratta el, kihirdetve, hogy az ördögczimborák rútították így el a boszorkányt.
Éva pedig ott tölté napjait hosszú télen, hosszú nyáron, a kis szűk nyitott czellában; a nép, mely emlékezett jó tetteire, oda hordta neki megosztott falatját, s minthogy Uzád halállal fenyegetett minden embert, a ki még valaha Éva nevét kimondja, – azontúl elnevezték őt maguk között Szent Búbánatnak.
Sok, sok esztendeig élt ott a magányos oduban a boldogtalan szűz; igazi nevét el is felejtették már; Uzád megtért a koporsók bíróihoz, a férgekhez, az ismerősök lassankint kihaltak, új nemzedék támadt, még az is ott látta sokáig, minden szakaszában a napnak, a mint imádkozik térden állva, fejét lehajtva, Uzád nyomorult lelkéért a más világon – a Szent Búbánat.
Mikor meghalt, a vár későbbi urasága ezt a képet festeté a fülkébe, melyen most is rajta a név.
Királya a köveknek! földalatti csillag! emberek bálványa! – jéggé vált széndarab…
Mi az, a mi szögleteid közül úgy csillog, úgy villog? szivárványnyal játszik, emberek szemét vakítja?
Talán az valami bűbájos dæmon a föld alól, a kinek meg van parancsolva, hogy jőjjön fel a napsugárba, a lámpafény, a csillárok ragyogványa, az éji lámpák félvilága elé tündökölni, rontsa, igézze, bűvölje az emberek szívét, lelkét, csodálatos tűzvilágát lövöldözve szerteszéllyel.
Ez a dæmon nem a szegény emberek dæmona. Ez a nagy urak számára van küldetve, ez aristokrata ördög. Ha nincs elég fénye, hogy csábítani erős legyen, oh akkor igen kemény büntetések várnak reá; lealáztatik az ablakcsináló metszőkéseig, s élethosszig metéli csikorogva azokat az ostoba üvegdarabokat, a mikkel a vakmerő ember magát a gyémántot is megpróbálta utánozni; csakhogy azokból hiányzik a dæmon, az a ragyogó, szikrázó tekintetű dæmon; vagy pedig összetöretik apróra, mint a lisztpor s magasabb rangú gyémántok csiszolására szolgál, a mik azután úri delnők, fejedelmek, koronák számára ásattak ki a földből.
Ha értené az ember, a mit ezek a ragyogó dæmonok beszélnek, mennyi érdekes történetet lehetne tőlük tanulni!
Egy-egy borsószemnyi solitair már sokat tudna mondani. Hogy került legelőször gyűrűbe foglalva egy szép fehér kézre; – a fehér kéz tulajdonosnéjának még lelke is oly fehér volt akkor. A gyémánt addig szórta, szikrázta kék, vörös és fehér sugarait a ránéző szemeibe, míg a leány felhúzta a gyűrűt rózsás ujjára és azután lelke nem volt többé olyan fehér, mint a keze. A leány elvesztett valamit, a mit a gyűrűért adott cserébe és miután azt nem tudta sehol újra megtalálni a földön, lement érte a víz fenekére. Egy szép holdvilágos éjszakán azután kiveték a habok a hullát a homokos partra; a gyémánt odacsalta az embereket, azok ott hagyták a hullát, elvitték a gyűrűt, eladták azt az ötvösnek, az lemosta róla az iszapot s a holt leány gyalázatát, diadémba foglalta, így került az egy családapa birtokába, a ki gyermekeit rongyosan járatta, hogy egy bűbájos tánczosnénak gyémántot ajándékozhasson, a ki azután a homlokára tűzte azt fel, ott viselte azt, a mit az a másik leány a víz fenekére akart elrejteni. – Hogyan került azután a gyémánt a zálogházba, uzsorás ládafiókjába, hogy jutott kótyavetyére, hogy változtatta gazdáit, ki akarná azt mind elmondani? Az ilyen alsóbb rendű gyémántok története még nagyon polgári és nem érdemes a följegyzésre.
Szóljunk csak a nagyjáról, a fejedelméről, a kikről a historia is beszél, mint valami nagy szerepet játszott hősökről, a kik még annyival különbek az emberek hőseinél, hogy ők nem halnak meg, mint ezek a mulandóság királyai, hanem ragyognak addig, a míg napfényben tart.
Brazilia gyémántbányáiban dolgozott száz meg száz év előtt egy névtelen nyomorult rabszolga. Napjában tizennyolcz óráig ásta a homokot, mosta a köveket s kapott azért jutalmul naponként egy font rizst, a mit még magának kellett megfőzni.
Ruhátlan kellett mindig dolgoznia; – spanyolok voltak urai, csoda, hogy a bőrét is le nem húzták. Ha ezt a történetet akkor olvasták volna, bizonyosan azt is levettetik vele.
Mert félő, hogy a dolgozó rabszolgák el találják rejteni a talált gyémántot: azért nem szabad nekik ruhát viselniök, s mikor hét naponkint felváltják őket, akkor gyomortisztító szereket kell bevenniök, hogyha netalán gyémántot találtak elnyelni, valami bajuk ne legyen tőle.
Egy napon a rabszolga csákánya szikrát adott a földben, melybe belevágott, s midőn nem is vágott többé oda, a kő még akkor is szikrázott, kék, zöld, vörös tűzsugarát villogtatva felé a sötét hant közül.
A rabszolga térdreesett. Érzé, hogy a földalatti lények leghatalmasbika jelent meg előtte. Egy roppant, tojásnyi gyémánt. Egymaga talán nagyobb kincs, mint az az egész tartomány, a mi itt felette van és a reá épített városok aranybálványaikkal egyben és mindazok a hajók, a mik Rio-Janeiro kikötőjében ki- és berakodnak; oly kincs, hogyha Brazilia minden kereskedője összerakná arany- s ezüstpénzét, még akkor sem tudná azt kifizetni.
A napfényre került gyémántkirály ezer szikrával világolt a rabszolga szemébe, a nagy dæmon beszélt abból szivárvány-villámok nyelvén.
«Veszendő sáralak! mersz-e reám nézni? Én vagyok a földalatti nap! Több te néked, mint a mely a föld felett van. Mit adhatsz te nekem, hogy a tied legyek?»
A rabszolga valóban azon gondolkozott. Olyan kincset, a mit nem is minden király tudna megfizetni, mivel vegyen meg egy rabszolga, a kinek semmije, mint csontja és vére?
Tehát megveszi vérével.
A rabszolga fogta kését, czombján hosszú vágást tett vele, az eleven húst kétfelé nyitotta s oda a vastag izmok közé elrejté a gyémántok királyát; azután összeszorítá sebét egy hárskötéllel, a mit kosaráról oldott le, s a vizsgálatra jövő őröknek azt mondá, hogy véletlenül a csákánynyal czombjába vágott.
Másnap meggyúladt a seb, harmadnap evedésbe ment át, a rabszolgát kivetették a többi dolgozók sorából; az két könyökén s fél lábán mászva levánszorgott a patakig, ott mosogatta sebét estelig, a míg besötétedett, akkor kivette belőle a gyémántot, s a víz alá kövek közé elrejtve, ott hagyta azt, míg sebe egészen begyógyult, akkor egy zsák mogyoró közé téve, átszökött vele az Andes hegyein, a hol Tlehoatl király uralkodott, s száz ifju hajadont áldozott fel minden évben Czentuakatl istennek.
A Czentuakatl bálvány kilencz láb magas volt, színaranyból öntve, s minthogy négy agyara volt a szájában s öt szarva a fején, ezt tartották a legszebb bálványnak abban az országban.
A rabszolga felment Tlehoatl királyhoz s mondá, hogy hozott neki ajándékba egy zsák mogyorót, mire a király megboszankodva, parancsolá fővezérének Eczktlopochtlnak, hogy vágja le az őrült ajándékhozó fejét.
A mint azonban a rabszolga kitölté a mogyorót a trón elé s a tojásnyi gyémánt kivillant közüle, akkor ennek parancsolá Tlehoatl, hogy ő vágja le Eczktlopochtl fejét és legyen helyette fővezér.
A rabszolga fővezér lett és épen úgy megtanulta saját kezével nyakazni az embereket, miként elődei; a gyémántkirály pedig a Czentuakatl bálvány homlokára került, a kinek öt szarvához még csak egy szeme kellett, hogy ellenállhatatlan legyen.
Ott ragyogott a gyémántkirály sok esztendeig s gyönyörködött az áldozatra hozott szűzek kifolyó vérében, a kiket évről-évre ott előtte elfogyasztának a derék főpapok.
A dæmon végre megunta ezt az egyforma dicsőséget, hogy őt egy agyaras bálvány fején mezitelen emberek imádják; – a dæmonok nagyravágyók; – odacsalogatott egy franczia tengerészt magához, ki holmi kereskedők hódolati küldöttségével jött Inkapaktl királyhoz. (Tlehoatl király már akkor régen a túlvilági erdőkön vadászta szárnyas lovakon a túlvilági bivalyokat, s felhőket fújt pipafüst képében.)
Inkapaktl király főpapja volt akkor Viczliploacztl, ennek volt egy szép leánya Etli (hosszú és nyelvtörő nevek csak a férfiakat illetik). A fiatal tengerész elbájolva érzé magát a szép Etli ragyogó szemeitől, azonban még sokkal inkább Czentuakatl bálvány szemétől. A szép leányt nem volt nehéz elcsábítani, de nehezebb volt hozzáférni a bálványhoz, mert a főpap Viczliploacztl jobban őrzé azt, mint szép leányát.
A leány hitt az ifjú idegennek, mézszavakkal, epedő szempillantásokkal elhagyta magát kábíttatni, s midőn a követség tova ment, ő elrejté a templomban a hátramaradó ifjat; pedig ha azt megtudták volna, a szép Etlit tüzes verembe hajítják rögtön.
Az ifjú tengerfi addig dicsérgeté a szép Etli tündöklő szemeit, addig játszott hosszú befont hajtekercseivel, míg az beleegyezett hogy elszökjenek együtt. Az ifjú egy éjszakán elvágta a jó pap nyakát, kivette Czentuakatl szemét, rábízva, hogy nézzen ezután, a mivel tud; azzal megfogta a szép Etli kezét s futott vele erdőkön, mocsárokon keresztül a kikötőig.
És az nagyon jó volt, hogy a szép Etlit magával vitte, mert az el tudta őt vezetni ismeretlen vidékeken keresztül; az tudott neki ismeretlen fából, fűből eleséget teremteni, az védni tudta vadállatok ellen, az virrasztott fölötte, míg ő aludt, hogy férgek, undok csúszók meg ne öljék, s hogy egyszer egy mérges kigyó megharapta kedvese lábát, a szép Etli hirtelen kiszopta abból a mérget s megmentette általa.
De kiváltképen azért volt jó neki magával hozni a szép Etlit, hogy pénze nem levén az utazásra, a szép leányt eladhatta a kikötőben egy rabszolgakereskedőnek száz darab moidoresért; – megérte, mert szép volt és jó; ezzel a pénzzel átmehetett Európába, ott eladta a rendkívüli gyémántot a burgundi fejedelemnek, kapott érte sok pénzt, jószágot, talán gróf is lett belőle.
Frank fejedelmek megbecsülték a gyémántkirályt, külön szobát rendeltek számára, s egész őriző hivatalos személyzetet, a hogy az királyhoz illett.
Merész Károly sisakforgójára tűzé fel az öröktüzek kövét, hol is lehetett volna az méltóbb helyen, mint egy király fején? hogy messziről megláthassa azt minden ember, mikor rásüt a nap: ott van a király!
Merész Károly büszke is volt gyémántjára, büszkébb mint országa javára, mert még akkor is magával vitte azt, midőn a nancyi csatában országát koczkára tette.
Ott világlott sisakhegyén a gyémántkirály, midőn a kardok összecsaptak s a véres látvány örömére szikrákat hánytak szemei.
A villogó gyémántról ráismert az ellen a királyra; a belül lakó tűz-dæmon ragyogó tekintetével integetett a harczosoknak.
«Ide, ide, itt a király: én vagyok az, gyémántkirály! És ez itt alant a szolgám, ki engemet fején visel. Ki a bátor, ki az erős? Ki fizeti meg a gyémántkirály árát?»
Kád aranyért nem adta volna el Merész Károly, de egy font vasért megvették tőle. Egy idegen harczos kopjája bement a véknyán s kijött a vállánál; a király holtan esett le lováról és a vér ellepte a gyémántot; egy király vére!
Szegény király! három oly nagy kincset vesztett egy döféssel: országát, életét és a gyémántkirályt.
Az elsőt elvette az ellen, a másikon osztozott lég és föld és még ki tudja mi? a harmadik martalékul jutott egy helvét alabárdosnak, a ki hulláját megfosztá.
Az alabárdos nem tudott mit csinálni ezzel a nagy darab átlátszó kővel; volt neki egy szeretője, egy ripacsos markotányosné (de ha az volt mégis legszebb a táborban), annak adta ajándékba.
A gyémántkirály azután három napig ott függött a pálinkaszagú hadleány keblén, míg az rá nem unt s el nem adta egy zsidónak két tallérért, két dénárért, meg egy vég csíkos szalagért; – a mi igen jó vásár volt.
A zsidó ráismert a megbecsülhetlen ékszerre; olyan nagyon ráismert, hogy miután reményleni sem merte, hogy azt úgy egy darabban valami ember fiának eladhassa, azon kezdett gondolkodni, hogy eltördelje apró darabokra, s úgy vigye vásárra.
Ha valódi erős dæmon nem laknék a gyémánt magvában, meg is történt volna, hogy a roppant gyémántkirály egy pőrölyütéssel megszünjön uralkodni s felosztassék apró herczegekre, őrgrófokra, s elmúljék a világ csodái sorából. De ily csúffá nem engedte magát tétetni e nagy földalatti úr.
A béke helyreálltával frankok, helvétek, lotharingiak elindultak keresni az elveszett gyémántcsodát.
Nyomról-nyomra, kézről-kézre üldözték azt; a francziák találtak reá hamarább.
Sancy gróf, az akkori főnemesek leggazdagabbika lelte azt meg a tőzsérnél; az mesés árt követelt érte, a gróf mesés mennyiségű botokat veretett a tőzsér hátára, míg azt tisztességes alkura bírhatá, így is nyert a tőzsér a gyémánton nehány ezer darab aranyat és egy somma ütleget, melynek száma nem jegyeztetett fel.
Sancy gróf azonban titkolá a dolgot s tovább is úgy tett, mintha keresné a gyémántot.
Volt pedig a grófnak egy hű szolgája, Bertrand; azt titokban megbízá, hogy vegye át azt a kincset, a mi most egy ország kincse, alattomban szökjék ki Helvétiából Frankhonba és vigye azt haza Párisba.
A helvéták azonban mégis megtudták a cselt s mindenfelé portyázókat küldöttek szét, hogy a gróf szolgáját a hirhedett gyémánttal fogják el.
A hű Bertrand éjjel-nappal utazott Frankhon felé, s nem gondolt rá, hogy ha azzal a kincscsel, a mit most iszákjában rejt, másfelé venné az útat, maga lehetne olyan úr, a milyen most a gazdája.
A gyémánt ördögét boszanthatta e hideg vér, hogy a szolga szemei nem kápráztak az ő lángtekintetétől, hogy hiába villogott, hányta szikráit előtte, a hű férfinak egyszer sem jutott eszébe olvasatlan milliókkal elszökni és úrrá lenni.
Az ilyen becsületes bolondokat utálják az ördögök. Ez a ficzkó nem érdemes jó sorsára. A gyémántördög addig szőtte cselszövényét, alkudozott, értekezett más titkosabb dæmonokkal, míg az üldöző portyázók nyomába akadtak Bertrandnak.
Oly közel volt már a frank határhoz, csak egy jó futás kellett még odáig, a midőn a háta mögött támadó porfellegről észrevevé, hogy nyargaló lovasok vágtatnak utána.
A szolga sarkantyúba kapta paripáját, hogy megmeneküljön előlök; a jó mén kifáradt már a hosszú útban, nem győzte a versenyfutást, csak egy kerek erdőig birta még elvinni urát, ott összeroskadt alatta s ott utolérték őt az üldöző rablók.
– Hol a gyémánt, a mit hozasz? kiáltának rá.
Bertrand nem szólt, de a kardját húzta s a legelső kérdezőnek olyan vágást adott fejére, hogy azt a világ minden drágaköve sem gyógyíthatja meg többet.
Sok kar legyőzi a bátort; Bertrand harczolva esett el és egy szót sem szólt a harcz alatt, egy sóhajt sem a harcz után.
– Hol a gyémánt? kérdezék tőle, midőn a földre tiporták s a kést torkának szegezve rátérdeltek mellére.
Bertrand nem nyitá fel ajkait. Azzal elvágták a fejét s félre rugták. A fej még akkor is összeszorítá fogait és hallgatott.
A martalóczok felkutatták hirtelen a megölt szolga podgyászait, ott nem lelték a gyémántot; széthasogaták ruháit, összetörték fegyverzetét, a gyémánt nem került elő; ekkor felhasíták testét, minden ízét darabokra apríták; hasztalan, a gyémántkirály nem volt sehol. Tán elhajítá az úton? Hetekig keresték és nem találtak semmit, pedig annak a kőnek messziről kellett volna világítani az emberek szemébe.
A kő eltünt, senki sem tudott nyomára akadni többé.
Sancy és a helvétek bevallották, hogy senki sem birja közülök a gyémántot, jutalmat hirdettek annak, a ki előkeríti. Hasztalan volt minden fáradság.
Sancy azután megtudta szolgája esetét, eltemetteté azt a kerek erdőben, a hol megölték, tagjait összerakatta, a fejét legfelül, és szentelt sírhalmot rakatott föléje.
A gyémántkirályról végkép elhallgatott minden.
A fényes dæmon pedig ismét ott volt a sötét föld alatt, honnan előkerült, csúszómászó férgek, elhamvadó porok szomorú tanyáján, mulandóság, elfeledés helyén, mélyebben a legmélyebb virág gyökerénél, hol a föld át nem melegül, hova fény nem hat le soha.
A gyémántördög gyűlöli a sötétet; addig kinzá a föld alatt nyugvó csontokat, míg kényszeríté azokat a sír fenekét elhagyni időtlen.
Gróf Sancy előtt egy éjjel álmában megjelent a hű szolga, Bertrand, azon véresen, gázoltan, a hogy összevágták, s mutatóujját becsukott ajkához emelve, némán mutatott oda.
Azután szétomlott előtte, diribről-darabra, keze, lába, jobbra-balra; a fej a középen, becsukott ajkakkal.
A gróf borzadva ébredt fel álmából, mécsének kanócza nagy lángokat vetve lobogott ágyánál, mintha valami fujná, vagy lebegtetné palástja szélével.
Gondolkozott rajta, mit jelent ez álom? és ismét elaludt. Bertrand véres képe másodszor is megjelent előtte. Olyan eleven, hogy a mint újra fölébredt rá, a vérfoltokat hitte padlóján találni.
Többé nem mert ágyára visszafeküdni, hanem ébren maradt; így is mindenütt maga előtt látta e hallgató arczot a szájára tett újjal.
Mit akart vele tudatni?
Másnap nehány megbízott csatlósát maga mellé véve, csekély kisérettel elindult a gróf, azt a helyet fölkeresni, a hol hű Bertrandja volt eltemetve.
Odaérve, zajtalanul felnyitották a sírt. A hű szolga csontjai megfehérültek már, a fej is egy fehér koponya volt, egy sima csontgolyó, fogai most is úgy összeszorítva, a hogy halála óráján.
– «Itt vagyok, jó Bertrand», beszélt hozzá a gróf, «miért hívtál magadhoz?»
És a mint hozzányult a csontváz fejéhez, lecsuklott róla az állkapcza, s kigördült a koponya szájából a gyémántkirály.
A hű szolga oda rejté azt el, és meg tudott halni a nélkül, hogy halálfájdalmában elárulta volna drága titkát.
Sancy gróf márványemléket emelt a bajnok sírjára, ki azóta nyugodtan alszik abban, hogy üldöző gyémántördögétől megszabadították.
A gyémántcsoda, mely rabszolga sebében jött ki napvilágra, mely szem gyanánt szolgált indu istennek, s éveket töltött egy hulla fogai között, azóta folyvást rangjához illő társaságban ragyog: mindig királyok homlokán. Így se tud sokáig egy helyen maradni; a franczia trónról elvándorolt a spanyolra, onnan Angliába került; 1835-ben átkivánkozott az orosz korona ékszerei közé.
Még most is ottan lakik.
Ott talán meg van elégedve helyével…
Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas féreg pusztítja, kaszálóját felturja a vakandok, vetéseit megeszi a sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet gazdája elveszített.
A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, a mihez csak hozzá fogott. A míg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb eredménynyel. Az egész diák szótárból egy igének sem volt birtokában, még csak ennek a szócskának sem: connexio, a mi maga is többet ért volna az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a birákat megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár szolgabirát megvasvillázott, a ki exequálni akarta; már arról volt szó, hogy becsukják, a midőn kiütött a burkus háború.
Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem kérték elő a nemeslevelét, a ki insurgálni akart, azt sem igen nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio? csak azt nézték, van-e jó két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó; bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni naphosszant, mikor a nyulakat kergette az ugarban s aztán idehaza nem volt neki mit veszteni, ha elmegy, a mi háború idején nagy virtus.
A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabad csapatot fog alakítani, melylyel a fenyegető ellenség földére berontván, annak mindenféle károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, a milyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter practikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat, rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé s e vállalkozó csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia? s azzal útrabocsátá őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az országra, vagy elvesznek rendén, s úgy is jól van.
Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapatja az első intrádánál oly szemtelen szerencsével és oly strategia-ellenes bátorsággal rontott be a poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is, túl is.
Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy podgyászvonatot elfoglalni, s azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami tánczvigalomban együtt lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonkint mindig szaporítá merész szabadcsapatját; midőn pedig egyszer egy burkus osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá, több mint félmillió készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának s legénységét ex propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra látogatta, olyankor, midőn legkevésbbé várták; egy kis ezreddel úgy össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint rendjelekkel rakott vitéz harczos és – mint éktelenül gazdag ember, s nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.
Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabirák, hogy becsukatják hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa? Most már, ha akart, akár főispán lehetett a vármegyében, a hol esküdtté sem választották hajdan. Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó kisasszonyok közül feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.
De az új gróftól távol voltak a boszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak a szolgabirák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok, kik neki kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt amazok daczára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, a ki a legszebb és legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifju asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, a kit különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének minden kivánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott máskép, mint magyarul, Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv közül épen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e ezt az ember, vagy a fogával?
Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást? házasságuk második évében fiuk született, a kit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys, és nem tudom én még minek?
Azt a fiut természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professort nevelőül, nagyobb fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.
Egy napon odahivatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti maga elé s beszédet kezd vele.
– Mondja csak professor uram, hányféle nyelven tud beszélni?
– Mennyi ideig tudott egyet megtanulni?
– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő alatt.
– Hm, az nagyon szép. Lássa professor uram, én nem tudok beszélni a feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami panaszom van, azt meg én nem mondhatom el ő neki. Néha úgy álmodom, hogy beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik, hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegen ember akár szemtől szemembe összeszidhat s én még azt mondhatom rá, hogy köszönöm a grácziáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg engem németül?
– Gyakorlat mellett viheti nagyságod félév alatt annyira, hogy bárkivel elbeszélgethet.
– No ha engem annyira megtanít professor uram, kap tőlem ezer darab aranyat.
A tanár örömmel állt rá az ajánlatra.
– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak. Ha maga a teremtett ég alatt valami két lábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor én magát főbelövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbelövöm.
A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.
Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hivta be szobájába s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt félesztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és ő neki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ez által tanusítandja legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról senkinek egy szót sem szabad tudni.
Doctor Langer arra is szépen ráállt s aztán naponkint két órával több leczkét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kis fiunak gymnasticai órája volt s a grófné toillettjét végzé, másikat délután a grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.
A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly könnyen megtanulta lágy magánhangzóink kiejtését, s később még határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.
Annál veszedelmesebbek voltak a leczkék a gróffal. Bezárt ajtó mellett, az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: a ki nevet, azt lövik főbe. A professor nem nevetett.
Pedig de sok jó alkalmat szalasztott el rá!
A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való az a der, die, das? Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok szót tudott, szeretett mindent úgy fordítva adni, a hogy ő azt kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a leczke alatt magyarul mondani.
– Herr Leerer! wo ist majn – – handbeschmier? (kezkenő).
A professor nem tudta, hogy mi az?
– No hát! Zum blasen den Nasen? (orrt fúni).
Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki?
– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut, und hat mich das Kalte ausgetroffen.
A jámbor professor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf úr rosszul van: jól lakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.
– Welcher Sonne ist? (micsoda nap van ma?)
A professor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.
– Welcher Sonne dem Sieben?! kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a hétnek?).
Erre meg már épen nem volt készen a professor. A gróf dühbe jött miatta.
– Wie sagt man «teremtette?»
– Teremtette, felelt a tanár nyugodtan, «erschuf, hat erschaffen.»
– No hát, kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve, «himmelstein hat schaffen!» (mennykő teremtette). (A professor nem bánta, ha úgy van is.)
Zsilipy Péter három hónap mulva azt vette észre, hogy nagyon kevésre ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett? a délutáni álmot lopta el magától. A mint az ebédet végezte, megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá senki be ne merjen lépni, a míg alszik, mert ő mindenkit személyválogatás nélkül agyonlő, a ki álmából fölveri.
Akkor aztán neki feküdt a der, die, dasnak s magolta a grammatikát, hogy a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes foglalkozás közben a sok éves előjogait követelő álom elnyomta szemeit, a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kis fia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére berontott apja szobájába s rajta kapta az öreget a titokteljes munkán.
A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leczkét tanul: el is aludt rajta.
Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfi-korban egy asszony kedveért nyelveket tanulni annak, a ki megvénült egy mellett, nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár, nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál; a nő felcsókolta őt álmából, s a mint a hadastyán fölveté szemeit, az az édes csengő hang fogadta, a minél kedvesebbet nekünk a sphærák zenéje sem mond: magyar szónak híják:
– Mit álmodtál, férjem? kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. Nem álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?
Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a professornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.
Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is föllépett kisérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa; egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy udvarhölgynek: «Selber hat schönes Leder» (magának szép bőre van). – Nem sokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött s arczán meglátszottak a betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával mondá neki: «lássa, oda van a schönes Leder.»
Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel, csak a szív legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: «Sie Saumagen!»
… «Azt kérdik a biró urak, miért lettem gyujtogató? Ki vett rá, ki biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? kinek akartam boszújára lenni? Fiatal leány vagyok, szép vagyok, talán a szeretőm hagyott el? Az erdélyi mordályégetőkkel vagyok-e társaságban? azok fizettek-e nekem minden gyujtogatásért, minden kiütött tűzért a városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom, ha a hármas fával megkoronáznak is,5) vagy ha a hidegvíztortura alá vezetnek, én egyebet nem tudok vallani, mint a mit igazán vallok. Nem bíztatott engem semmi emberi lélek; senki, a ki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban senkivel; nem háborított soha senki, hogy boszút álljak rajta. Fiatal leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám, a kivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, a kit a szíve nem hágy aludni.
Az erdélyi mordályégetőkkel sem vagyok egyetértésben, most hallom először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy vannak a világon. Nem kényszerített engem senki gyujtogatni, mint maga a tűz.
A tűz, a tűz! Oh ez valami rettenetes gyönyörű szellem, a ki ha csábít, ha integet, nem lehet neki ellenállani. Mikor még csak kicsiny szikra, úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! ha az ember a lehelletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös pokolbeli szemét, a mi olyan bűbájosan tud mosolyogni. Azután mikor mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis halavány kék szellemke tánczolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy libegteti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hizelgő nyelvével nyaldossa a hozzá közel esőket, a miket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít, melegít, olyan tréfálózva pitteg-pattog, pörlekedik, később aztán mindig hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki, szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! házakon, utczákon végig, fel a legmagasabb toronytetőig; onnan lobog fel az égre, a felhők, az egész mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt rettenetes gyönyörűség látni.
Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozásai az utczán; az asszonyok, a kik hajaikat tépve sikoltoznak; a síró gyermekek, kik benn rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók riadozásai: «vizet, vizet, vizet!» a hogy csapkodnak fejszékkel bódultan a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás, Isten-káromlás tölti be a levegőt! a harapózó tűz a hogy pörlekedik a viharral; mentől jobban ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem birja a másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából összeragadt éjszaka középső óráját, a minek nem tudni, hogy mikor lesz hajnala? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a nagy dolgot én cselekedtem! oh az valami rettenetes gyönyörűség, én uraim és biráim!
Hanem azután másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmult a mámor, mikor végig kell menni a szenes utczákon, a mikről még a szalmaszál is felégett, mikor látni kell a romokat, a mik nem lángolnak már, csak füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban dúlt arczú emberek, asszonyok, a kik keresgélnek az üszkök alatt valamit, – talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett gyermekek csontjait? mikor egész utczasorok bámulnak rám, mint a halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája, mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, a mi kívül van rajtam és belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorít; én nem tudom mi lehet az? de az rosszabb, mint a nyavalya; az kívántatja velem a haláli. Oh uraim, birák urak! ne hagyjanak engem élni.
Tudom én, hogy gonoszat cselekszem, de nem állhatok neki ellent; mikor rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, a míg végre nem hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat, mint egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni, melynek minden ízében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak, tegyék azt, hogy én meghaljak»…
Ígyen van följegyezve D... városa évlapjain egy szerencsétlen leányzó önkénytes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak s az akkor átalánosan elterjedt hit szerint bérlett gyujtogatók gonosz műveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő aként nyilatkozik, hogy Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijeszszék. – Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek az idő szerint. A d...i város évkönyveiből kitünik, hogy ott is átalánosan el volt terjedve ez a nézet.
Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból kitünik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult senki átkozott pénzére; ha tette, őrültségből tette.
Mindamellett, önvallomása nyomán, elitéltetve, szekérre kötöztetvén, a város utczáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utczák szegletein tüzes fogókkal «szörnyen megfogdostatott» (a cronica szavai) s ennekutána tűz által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak.
Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyulánk termetű alak volt, fehér halavány arczával és szelid kék szemekkel; senki sem hitte volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, a kik legjobban átkozták, s sarat markoltak fel az utczán, hogy meghajigálják, midőn a vesztőhelyre hurczoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely semmi kinzásra meg nem indult. Sőt midőn a máglyára felállítva, derekán keresztül a karóhoz lánczolták, s a tüzeket meggyujtották alatta, akkor épen elkezdé hangosan énekelni a dicséretet: