Néhol mégis a mérföldmutatók kedveért ki kellett mennie az útra, hogy megtudja, vajjon jól megy-e erre? olyankor az út melletti árokban lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék.

A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem hegyszakadék nem volt, a hol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt mondák: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.

Azután megint éjszaka lett és ő megint futott odább, s azután még egy fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó éjszakán azután czélt ért.

Reggelre ott volt az issodunei temetőben.

Ott volt azon sírbolt előtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak olyan keveset használják a kilincseket!

– Itt vagyok, halovány kísértő lélek! suttogott e rácson keresztül. Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy éjszakát várj még, csak a jövő éjfélt, akkor majd többet beszéljünk egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál…

Malmont tudta, hogy e sírbolt előtt áll egy régi római sarcophag, mit ő diszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.

A marquis oda rejté magát.

És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer a jövő században, ha ez a sírbolt is rommá lesz, s szétbontják, a temető helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta, hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsó mellé? ki lehetett az és mi hozta oda? Hogy kapnak majd rajta a regényirók és a tárczaköltők!

Tetszett neki ez a gondolat; hiú volt rá.

A nap szépen feljött, szűk oduja nyílásán keresztül látta, hogy ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vad virágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh virágról-virágra szállva, és azt kivánta magában, hogy csak már elmúlna ez az utálatos napfény.

Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt; szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a mulató-kerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor.

Ott jártak keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat laptázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt s betűzték fenhangon az aranyos irást a sírlapról. Némelyik rosszul olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket zörgetyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni.

Azután délre harangoztak s egy kis csendesség támadt. Megint hallható lett az örökös bogárdongás, s ez alatt Malmont szemeit elnyomta az álom.

Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, a midőn hirtelen felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál.

A mi felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, a mitől egész idegzete megrázkódott: eltemetett nejének hangja.

De nem az a sírokból jövő hang, melylyel a rémek ijesztgetnek éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám enyelgő beszéd, vegyülve nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal.

Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt; ugyanazon arczot és alakot, a kit ő a sírba letett és a ki most itt jár a virágos fűben.

De mégsem ugyanazon arcz; mert a kit ő eltemetett, az szomorú, hervatag virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, a kinek arczáról a boldogság sugárzik.

A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelid arczú ifju, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.

Egészen olyan, mint ő, de még sem ő!

A hölgy odafutott a sírkőhöz, s elolvasta, a mi rá volt irva:

«Itt nyugszik Lizardin Amélie, marquis Malmont feledhetlen neje; a vigasztalhatlan férj ide temette el minden boldogságát, óhajtva a boldog feltámadást, mely őket ismét egyesítse.»

A nő olyan jókedvűen tudott kaczagni erre.

– Ne nevess, Charlotte! feddé őt szeliden az ifju, s elvonta onnan a sírkőtől.

Malmont gondolá, hogy minőt tévedt, ez más: ez Charlotte.

A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifju nyakát, s azt mondá neki:

– Miért nevezesz te engem ilyenkor is Charlottenak, midőn egyedül vagyunk?

– Hogy hozzá szokjam. Látod, te oly gondatlan vagy.

Ah! Malmont figyelni kezdett.

A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra.

– Haragszol rám? kérdezé tőle gyermeteg hizelgéssel.

– Féltelek; merész szeszély volt tőled ide jönni.

– Ah, ah! ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög volt benne és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd. Látod én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: «köszönöm neked jó halál, hogy engem Ardentomnak adtál.»

A férj magához ölelte nejét és megcsókolá.

– Látod, most itt ülünk együtt sírhalmamon; olvassuk sírversemet és kaczagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját sírján űlhetett és sírversét olvashatta?

– Bohó gyermek te. A boldogság elbizakodottá teszen.

– Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte. Aztán épen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduneban nem látott senki élve, egy vén cseléden kívül, a ki azóta meghalt, senki sem ismert; csak akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?

– Oh nem, oh nem! mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá, mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána.

– S végtére kinek volna érdeke engemet az egy halálon túl is üldözni; Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatlan tébolyult…

… – De hát ha meggyógyult?… szólt ekkor a hátuk mögött egy hang s, a szétváló orgonabokrok között ott állt marquis Malmont.

VII.

Oliva Párisban nem sokára egy levelet kapott a marquistól, mely így szólt:

«Kedves kisasszony! Ne fáraszsza kegyed magát további keresésemmel; itt vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi czímzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak; ilyen bolond jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé teszi. Kegyed soha sem szünt meg Delmaure Oliva kisasszony lenni, és én soha sem adhattam kegyednek a Malmont nevet. A minthogy azt kénytelen is vagyok mostan kegyedtől elvenni, még pedig azon oknál fogva, mert ezt a nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ez által ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hivatta magát, azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok, hirdettesse ki kegyed egynehányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon, kinek épen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani azokat, a kiknek épen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék magukat; tetszése szerint fog választani közülök. Biztosíthatom önt, hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert férjre. Adieu! Marquis Malmont.»

A mennyi idő alatt egy levél Issoduneból Párisba repül, s egy dühös ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva.

Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él; hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

Oliva át sem öltözött útiköntöséből, úgy sietett őt felkeresni.

A marquis nevetve fogadta.

– Ah szép menyecske! ön reclamálni jön? Bizony mondom, hogy későn, nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.

– Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom, mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes gondnoka vagyok, mint betegnek, s önt visszavitetem oda, a honnan elszökött.

– Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony, mert ön nekem nem törvényes nőm.

– Hát mi vagyok?

– Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, a mi ön anyja volt önnek atyjára nézve.

– Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz arra, hogy megölesselek.

– Oh épen nem. Légy a felől megnyugodva, hogy nem teheted. Én kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők vagyunk. De utoljára mégis csak én nevetek. A mi iratokat tőlem bírsz, azokat akár rámába tetesd. Bohóság házassági szerződésed, bohóság az egész vallomás, a mit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább.

– Csakugyan megőrült; mondá halkan Oliva.

– Nem őrült meg! kiálta fel diadalmas arczczal Malmont, hanem megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él!

– Amália!

– Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, a midőn téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; hanem voltál egy rászedett némber, a ki nem tanult anyja példáján, és most keresheted igazságodat, mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni. Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyentől égő arczczal futott el onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt bizonyítá, hogy valami érthetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

A prefét arczából láthatta, hogy ő nagyon restel erre a kérdésre felelni; valami kelletlen sajnálkozást mutatott, a minek sértenie kellett Olivát.

– Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember csaknem azt mondaná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt egy régi híve, a ki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a halottat. Haza vitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet különös rende folytán ismét életre tért. A régi szerető titokban tartá a dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrebe került. Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte nejét. Erre az ifju szerelmes pár biztosnak kezdte magát érezni a világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétreből, s a véletlen szeszélyéből épen akkor találkozott velük össze, midőn azok a legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle, hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött: az ifju akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem tudni hova, önmaga önkényt a hatóságok kezébe adta magát és mindent bevallott.

– Mindent bevallott?

– Igen, asszonyom. Az ifju igen becsületes ember, a ki nem tud hazudni. Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert, a ki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség, mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született? Az ifju azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az neki méltán sajátja…

– És a törvényszék nem veszi azt tekintetbe?

– Ah asszonyom, a biró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin Amáliával nincs felbontva, mihelyt a nő életben van. Akárhogy történt ez, a tény megváltozhatlan, s ennek csak egy kimenetele van.

– S mi az?

– A fiatal nőrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik; kegyed pedig madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely érvénytelenül köttetett és ez kegyedre nem fog azért homályt vetni, mert a bona fides kétségbevonhatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben derék notairünket Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember.

– Köszönöm. Én magam fogok perelni.

– Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen papier timbréere irni, mert különben birságot fizet.

– Minthogy ez ügy hova dőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem, hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint felperes-e vagy alperes? mint vádló vagy vádlott, vagy tanú, vagy kárvallott? az majd ki fog derülni később.

– Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket, hogy mentől elébb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet.

Azzal szép barátságosan elváltak egymástól.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól megtudta az egész város, hogy a hirhedett szépségű delnő Oliva maga is jelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni. Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre ostromolták jegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította Olivát.

A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől, melyet a mint elolvasott, hirtelen eltitkolhatlan felindulással sietett a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halaszsza el egy héttel a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová és addig nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta.

A prefét udvarias ember volt, a szép előkelő cliensnő kedveért elhalasztá egy héttel az ülést.

Ez még százszorosan felfokozta a kiváncsiságot, most már még az utczát is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben.

Minden szem, minden látcső az ő arczához volt fordulva, de annyi tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány. Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem lehetett észre venni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, a ki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vigan fecsegve, sokszor tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá. Oliva nem látszott őt észrevenni.

Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében igen prózai invectivákkal, néha gúnyos czélzatokkal is, nem pirult rá, nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt, a hogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett. És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten adta e nőt ő neki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán nevezheti-e őt magáének?

A jó közönség olyan szivesen mondta volna neki: igen, igen! vidd haza és éljetek boldogul.

Azután elmondá az ifju, mi történt volna e nővel, ha ő el nem rabolja őt a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly borzasztó fantasiával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszott borzadni.

Azután szólt az ifju a gyöngéd ápolásról, a meleg szerelemről, arról a gyógyító figyelemről, a mivel e már egyszer letört virágot újra életre kelni kényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, a mi annak arczán virul – az ő saját életének fele.

Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott köröskörül, hogy törülték a nők könyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír rajta; de egyszer mégis nagyot sohajtott, midőn az ifju azt mondta, hogy ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjök halála volna. A kik jól figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az esküdteknek, azok félre vonultak más terembe tanácskozni. Mindenki feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza? Oliva egykedvű maradt; az elnök azalatt oda ment hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá s azt felelte, hogy «az mindegy», mint a ki eddig semmi érdekest sem talál még a tragœdiában.

Pedig marquis Malmont azt várta tőle, hogy majd elő fog állani bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes adatokkal, miknek ereje mind elmúlt már, mint elmúlik bizonyos méregé, ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; és ő készen is volt igen furfangos, igen mulatságos replicára, melylyel e nőt összetörni, megalázni kivánta, de ime nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem beszélt a gyilkosságról.

Félóra múlva az esküdtek visszajöttek s kimondák, hogy Floiron Ardent marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkor felszólítá az ifjut, hogy vallja meg, hol van Amália rejtekhelye? miután ahhoz fog méretni büntetése, a miszerint a törvény parancsának engedelmeskedik.

Az ifju indulatosan felelt:

– Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Itéljetek holtig tartó gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha.

Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az ifju szava túldörgött a zajon.

– Öljenek meg mind a kettőnket.

Ekkor láták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt, vajjon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosolylyal arczán fordult felé és azt hivé, hogy mindent előre tud, a mit hallani fog, s előre nevethet azok haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon. Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kivánhatna magának.

– Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ gúnyjának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak. Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita nem egyéb, mint két szánalomra méltó lelki tévelygő monomaniájának csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem észre. Önök itéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt, életre jött, megint eltünt asszonyt odaitélnek előbbi férjének, a nélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajjon ez a nő csakugyan elraboltatott és életre jött-e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban és alszik szép csendesen?

Ah! ah! az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehete hallani. Ez váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, a mit fel kellett emelni.

– Megbocsássanak uraim, folytatá Oliva, hogy észrevételeimmel önök terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek, vagy alakoskodásnak legyek áldozatja.

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e kérdésre választ követelhet.

Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból hozzák fel Malmont Amália ravatalát, a hogy ott találják. Velük ment három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy roppant néptömeg.

Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt nyitották fel a sírbolt-ajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a leszegezett koporsót, azt kiemelték s vitték czímereivel, szemfödőivel a törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szivét, midőn e szomorú tárgyat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van irva?

Remegve, lélekzetvisszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit, mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott.

Most félre emelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s ime ott feküdt Lizardin Amália meghalva; – meghalva, igazán és felébreszthetlenül meghalva.

Az emberi borzadalmas zúgás közepett egy őrjöngő sikoltás volt hallható, mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; oda szökött kedvese koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő is.

Csak a szive szakadt meg, semmi más.

Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak.

Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé mindenki hallatára:

– Másodszor is én öltem meg.

Oliva pedig felindulását erőszakosan elnyomó hidegséggel mondá:

– Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen tébolyodottakkal volt dolguk, – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet visszaviszem gyógyulása helyére.

– Nem! nem a Bicétrebe! ordíta fel Malmont tajtékzó ajakkal, hanem a guilottinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült.

Oliva oda súgá az elnöknek:

– Látja uram, ez rögeszméje szegénynek, hogy nejét megölte.

– Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt; tevé hozzá az elnök.

Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta szétzúzni.

Csakugyan a Bicétreben halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem iszonyúbb annál: az öntudat.

Az egész rejtelmes történet kulcsa örökre rejtve maradt a világ előtt.

Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első határnapja előtt kapott, s mely akkor történt rögtöni elutazását okozá.

Azon levelet Amália irta hozzá, ez volt benne:

«Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és részt vesz abban. Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem Malmonthoz – a mi iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt belőle egy halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én visszaadom Malmontnak azt, a mit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressen ön fel, a mint e levelet elolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, a hol egyedül lakom. Mire ön ide ér, én akkor már halva vagyok. – Az égre kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát megtalálja iróasztalomon. – Vén cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. – Mondja meg Ardentnek, hogy én előre mentem és várok reá. – Éljen boldogul! Amália.»

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erdő mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét feltalálta, már akkor Amália nem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá, mert az holt kedvese első látására oda ment, a hol a törvényszék sem parancsol azoknak, a kik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan boszút állt az emberen a két szerető szívért és édes anyjáért, kit az úgy megrontott; soha sem volt hozzá annyi irgalommal, hogy elárulta volna azt a titkot, a mi a föld alatt van, s mely Malmont szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.

2.
A STRUCCZMADÁR.

Háromszáz apró iskolás diák verte a port a nagytemplomutczán, irtóztató hujjahó kiabálással, egymást tépve és taszigálva, hogy közelebb érje a komédiát, mely a porfelleg között láthatlanul, de annálinkább hallhatólag vonult a városház felé; egy recsegő dob és egy sikoltozó tilinkó hirdetvén, hogy itt valami szokatlan látvány lesz mindjárt, mihelyt az ember szeme megszokta a látást.

A városház előtt megállt a tömeg, négy török csausz hosszú dárdával kezében helyet csinált a látványnak, szétpofozva az apró sihedereket s megtaszigálva az öregebb bámészkodókat; mire nagy nehezen egy tömött kör támadt a piacz közepén, egyfelől feketegubás szájtátókból alakulva, másfelől az érdemes sulyom és sülttök áruló kofaczéh állványaira támaszkodva, melyek egy percz alatt megteltek azon tenyeres-talpas delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanúbizonysága annak, hogy Debreczenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. Három-négy talyigás polgár is oda furakodott a nép közé, a mivel azt nyerte, hogy kétkerekű szekerét rögtön tele állta a publicum, ha egyet lekergetett róla, kettő mászott fel helyette, nem használván semmi pörlekedés és patvarkodás a tudnivágy ellenében.

«De csitt! csendesen már emberek! hallják!» kiálta egy termetes asszonyság a kofarend közepéből, áruasztalára felállva, mely alatt pattogatott kukoricza, sulyom, tökmag és sülttök készletek voltak felhalmozva, s egy oldaltfordított pad által betörések ellen biztosítva. «Nem látják kentek, hogy a nemzetes bíró úr és a nagyságos aga úr is ott állnak már a tanácsablakban, lehetnének annyi emberséggel, hogy ne ordítanának, mint a pusztabeli Behemoth.»

A derék asszonyság, a ki ezt allegálta, senki sem vala más, mint Koppánné ifjasszony (ötven-hatvan év közt ugyan, de a kit ifjasszonynak hínak, az soha sem vénül meg, mindig megmarad czíménél), rangjára nézve a piacz kellő közepén uralkodó kukoriczás kofa, a kinek hangját minden debreczeni ember ismeri, egyért azért, mert nagyon messze elhallik, másért pedig, mivel szüntelen hallik, különös hivatását lelvén benne a jeles amazon, mindenkinek igazságot szolgáltatni, akár kell neki, akár nem.

Koppánné ifjasszony termetében az a jó volt, hogy mikor ő fölállt az asztalára, oda mellé senki sem állhatott többet, mert ő azt a fél négyszögölnyi tért tökéletesen betöltötte, sőt ha kezeit csipejére tevé, még túl is terjedt rajta. Ezúttal is úgy álla ott, mint egy Demosthenes, és nem találkozék olyan puskából kilőni való siheder, a ki bátor lett volna az asztala alá bebújni, vagy a tetejére felkapaszkodni, mikor ő ottan áll.

Biró uram és a Szolnokról jött Kajuk aga tehát ott állanak a tanácsablakban, midőn Koppánné ifjasszony letorkolta a közönséget s onnan nézék a komédiát.

Soha sem láttak még addig Debreczenben ilyet.

A négy csausztól üresen tartott téren egy roppant hosszúlábú állat lépdelt; madár, vagy micsoda? az irástudó diákok képekből ismerik, s úgy nevezik, hogy «struccz». A nagy idegen állat talpától fejetetejéig lehetett nyolcz láb magas, nagyobb mint egy csausz dárdástól, úgy hogy mikor hosszú meztelen nyakát felnyújtá, nagy kopasz, lapos fejével túljárt az egész sokaságon s kiülő lidércz szemeivel mereven tekintgetett körül, meg sem mozdítva sertebozontos szempilláit; a roppant madár csodatollazata bársonytakaróval volt befedve, hogy a por el ne rontsa, s erős lábszáraira csörgők voltak akasztva.

A struccz vastag kemény orra lyukain pedig egy ezüst perecz volt keresztül vonva, s abba ezüst láncz akasztva; ennél a láncznál fogva vezette azt egy szerecsen.

A vezető az igazi æthiopi faj példányképe volt; arcza fekete, mint a legszebb kordován, csendes, búskomor kifejezéssel, mely legjobban illik a négereknek. Milyen is lehetne másforma az, a ki az arczán hordja az éjszakát, mint szomorú?

A néger igazi bársonyba és selyembe volt öltözve, mezetlen karjain arany kígyós karpereczek; hasonló perecz volt nyakán is, mely tele volt írva girbe-gurba török irással; ha nagytiszteletű Kandó Ezékiel uram itt volna, az majd el tudná olvasni. És azután a strucczmadárnak a láncza az ő nyakán levő arany örvhöz volt csatolva.

Végtére a szerecsen férfi fején volt egy drága turbán, igazgyöngysorokkal keresztülfűzve, s annak a turbánnak a bubján egy korona hat hegyes ággal, igazi aranyból s minden ága hegyén egy akkora rubintkővel, mint egy baraczkmag; csakúgy hányta a szikrát mindenfelé.

Hanem a szerecsen azért, hogy olyan czifra volt, épen nem látszott kevélynek, sőt inkább, a mint ott állt a strucczmadár mellett, két kezét leeresztette ölébe és szemeit lesütötte, az ember azt is képzelhette volna, hogy szégyenli magát.

A strucczmadár néha lehajtá otromba szegletes fejét hozzá, s úgy tett, mintha fülébe sugdosna neki, pedig csak a szája járt, vagy a feje búbját dörzsölte gyöngéden a férfi kezéhez, mindaddig, míg ez észrevette a hízelkedést s megölelte a madár nyakát, a minek azután ez megint úgy tudott örülni, úgy repesett kurta szárnyaival, még jobban felnyitva szemeit, s hallatott olyan forma hangot, mint ha üres hólyagban kukoriczát zörgetnek.

A harmadik személy volt egy otromba balukdzsi; egy szélesvállú tevehajtsárféle szörnyeteg, a kinek lompos, szurtos ruházata nevezetesen különbözött a pompás szerecsenétől; de a ki azért mégis parancsolni látszott emezzel; ő állította azt ide meg amoda, s magyarázta a két idegen állat kilétét kerékbetört magyarsággal, minden gy és ty betű helyett dzsit és csét alkalmazva, s mikor kifogyott a szóból, egy ügyetlen rézdobot ütve félkézzel, másikkal meg egy még ügyetlenebb háromlyukú sípot vijjogtatva.

– Bujurszim! Bujurszim. Madzsarim. Emberim. Lácsátok, tucsátok: itt van a struccsmadár; nadzs madár, szép madár. Nadzs úr a szultán! Pusztáma lakáma; megecset kövecset, dzsomra!

A balukdzsi próbául adott az állatnak egy kavicsot, a mit az elkapott és lenyelt; a magyarázó végig ment a kezével az állat hosszú nyakán, kiálló begyét megmarkolászva, mintegy bizonyságul, hogy a kövecs lement a gyomrába.

– Ejnye lidércz rúgta! kiálta le rá Koppánné ifjasszony onnan az asztal tetejéről, hát aztán, hogy költi ki ez a tojását, ha a hosszú lábával le nem ülhet rá?

– Homokba elásüm! felelt a mutogató, bölcs ábrázattal. Struccsmadár nem alusz; struccsmadár mindig néz. Nadzs ur a szultán!

– No most szép ojunt csinálmek, csinálszün szép madár! kiabált a balukdzsi, olyan rekedt hangon, mint maga trombitája, kacsiniz az útból te csirkin csirlek, mert elgázolor, tepszin oglán, tepszin!

Debreczenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török uraságról rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj, hogy oglán gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin csirlek valami furcsa csúfszó, a mivel a török a gyereket ijesztgeti; s hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt megilletik. Akkor is nevettek rajta a derék debreczeniek, hogy milyen furcsa az, a ki más nyelven beszél, mint magyarul, s sok tréfát csináltak maguknak ez idegen idiomával.

– No most csinálszin szép khorosz, szép madár! kiáltott a tolmács, s beleütve a dobba, szájába dugá a sípot, s csinált valami fertelmes zenét a két lármaeszközzel, mire a strucczmadár szárnyait neki eresztve, elkezde körbe futni, a meddig a láncza ereszté, sebesen, mint egy paripa, a közben nem tudni mivel? olyan hangokat hallatott, mintha vasas szekér zörögne hantos, göröngyös úton, s olyanokat sikoltva közbe, hogy az emberek a füleiket dugták utána.

A láncz vége pedig a néger örvéhez levén kötve, természetesen a struccz környargalása közben apródonkint mind ennek a nyaka körül tekergőzött. A néger állt mozdulatlanul, még a kezét sem mozdítá, a szemét sem emelte fel.

Hanem a struccz oly ügyesen futott körül, hogy a láncz meg nem szorulhatott társa nyakán soha. Ha a madár nem vigyáz, a férfit egy percz alatt megfojthatja. Úgy nézett rá mindig félszemmel, ha tágan van-e a láncz? s ahoz irányzá körfutását.

Mikor aztán végre egészen elfogyott a láncz s a madár egészen odajutott a szerecsen mellé, akkor megszünt dobolni a tolmács s ismét felemelte saját recsegő hangját:

– Lássátok, itt van az a hires Zenghim szultán, Ghaznior szultán, a ki a hatalmas szultán ellen, a kalifák kalifája ellen feltámadi; dün gazdag volt, járin koldus, ma Zenghin, holnap dilendzsi. Nadzs ur a szultán. Reszkessetek minden népek!

Azután megint dobolt, sípolt, a strucczmadár visszafelé nyargalt a lánczczal s mikor letekergette ismét, akkor újra elmondá a balukdzsi, hogy bizonynyal ez itt a hatalmas kara szultán, a ki százezer emberrel támadt az igazhivők szultánja ellen: az a korona a fején igazi arany, az a sok piros és fehér kő a hegyén igazi jakut és elmász, rubin és gyémánt. Nagy úr a szultán. Allah dögre dűn!

A szerecsen ott középen mozdulatlan állt ez alatt, a kofák, parasztok kaczagása, utczagyerekek üvöltése közepett, csak az utolsó szóknál emelte fel nagy méla szemeit s tekintete az első pillanatban a szolnoki agáéval találkozott, a ki ott állt az ablakban a biró mellett.

A mint a szerecsen megpillantá az agát, egy perczre sötét arczán valami villámlott keresztül; talán öröm, vagy csak emlékezet. Az aga egyszerre visszavonult az ablakból. Nem vette ezt észre senki, tán csak egyedül maga a biró. Más embernek elég nézni valója volt a strucczmadáron.

A balukdzsi most egy gömbölyű mély fatálat vett elő, melynek szélére csörgők voltak akasztva, s elkezdte azt a feje fölött zörgetni.

– Baksist, baksist! Adjatok baksist, adjatok szadákot, ajándékot, alamizsnát a szegény Zenghin szultánnak! a gazdag Ghaznior szultánnak, a ki mostan koldus.

Ez a szó rendesen igen hatályos szokott lenni nagy tolongásokban helycsinálásra. A csauszok dárdája nem tartá olyan tisztán a tért, mint az a csörgős fatál.

A tolmács odanyújtá azt a struccznak, s az okos állat eljárta a körül álló népet sorba, kiszemelve a körülállók közül a kék ruhásokat, a kikből inkább nézett ki pénz, s ügyesen elkapva az orrában tartott fatállal minden feléhajított polturát; biró uram is vetett le neki a magasból egy marokkal négy lengyel garast, a struccz elkapta mind a négyet, egyet sem engedett a földre esni.

A tolmács ez alatt folyvást kiabálta keserű humoros buzdításait.

– Adjatok a szegény Kara szultánnak, látodszün nem járhat rongyos ruhában; selyem feredzse, ibrisim salavári kell a szultánnak; baksist, baksist.

A népség gyönyörű mulatságnak találta ezt, hullott a rézpénz a fatál felé, pajkos suhanczok egymás fejéről lekapkodták a süveget, azt hajigálták a struccz felé; a strucczmadár milyen csodamadár, a fekete szultán milyen furcsa ember!

Mikor a tál megtelt rézpénzzel, akkor a struccz a jobb lábával szépen előrekapart, azután megint hátrakapart, a mi bizonyosan valami köszönésformát akart kifejezni. A tolmács odalépett hozzá, hogy kivegye a tele tálat a szájából, mire az egyszerre úgy felnyújtotta a nyakát, hogy a balukdzsi az ujja hegyével sem érte fel s nem adta át neki a pénzt, hanem odafutott vele Ghazniorhoz s annak a kezébe tette.

A tolmács azután Ghazniortól akarta azt elvenni, de a struccz azt sem engedte meg: eléje állt, kemény csőrével dühösen vagdalt felé, erős szárnyaival elállta az útját, s mikor egyszer a tolmács a háta mögé került, egyik izmos lábával olyan iszonyút rúgott rajta, hogy az ember felbukott s odahengeredett a nép közé.

A nép kaczagott, a balukdzsi dühbe jött, kirántotta handzsárját s fogcsikorgatva rohant vissza a struccz ellen, mely most előre nyújtá nyakát, csőrével kelepelve, mint a gólya, s felemelt lábának két ujjával markolászva a légben, mint a ki csatára készül.

A szerecsen most is merevül állt ott, mintha érczből volna öntve, hanem e pillanatban a tanácsház ablakából lekiáltott az aga a dühbe jött törökre.

«Joldás!»

Erre a balukdzsi egyszerre megjuhászodott, vissza dugta handzsárját övébe, leverte a port dolimánjáról s folytatta a komédiát.

– Cselebim, emberbim! Sükür Allah! Adjatok alamizsnát a gajretlü madárnak. Strucczmadár gajretlü madár, nem fél senkinden. Megeszik kenyeret, ekmeket, kenyeret.

– Ekmek, eddmeg! kiabáltak egyszerre a bámész sihederek, a kiknek nagyon tetszett az, hogy a török a kenyérre azt mondja «eddmeg», s egyszerre tíz-húsz kéz nyújtotta czipódarabjait a strucczmadár felé; a ki azokat sorban elszedte tőlük, s a hogy elkapta, rágatlan lenyelte, s egy pár ficzkónak, a ki nem elég nagyot szánt neki, az ujja hegyét is hozzá csipve a kenyérhez, a közönség rettentő mulatságára.

Koppánné ifjasszony tudott néhány szót törökül, a mennyi ráragadt vásáros török katonáktól, ez a tudomány nagyon furdalta az oldalát; óhajtott vele ragyogni, hogy ő törökül is tud, hogy törökül is fog beszélni a strucczmadárral.

– Gel, Gel, strucczmadár, jer ide! Kúsmadár Güzelkús. Adok én neked egy darab pejnirt; nesze pejnir!

Hanem annyi előrelátása volt az ifjasszonynak, hogy a güzelkús csőre által nem akarta a pejnirrel együtt bekapatni az öt ujját, hanem a mint a török bicsakkal (ez is török szó) leszelt egy darabot a jó friss alföldi sajtból, azt a kés hegyére tűzte, úgy nyújtotta felé.

Gyönyörű török bicsak volt: Nagy-Váradon vette huszonöt polturáért, meg egy hízott lúdért, szép félhold forma görbe nyéllel, fekete szaruból, az is kiverve ezüst félholdakkal, rézcsillagokkal szépen, a kés vasán alul karika volt keresztül húzva, mely egy részről arra szolgált, hogy mikor kinyitják, ne engedje a vasat általnyaklani, másfelől lánczot lehetett bele akasztani s az asszonyok hordhatták a kötényük mellé akasztva.

– Nesze madár pejnir!

A struccz szárnyrepesve futott az ifjasszonyig s a mint előtte megállt és fejét felnyújtotta, épen olyan magas volt, mint Koppánné állványostul.

Az ifjasszonynak tetszett az, hogy ő mennyire tud beszélni a török madárral.

– No szépen jalvarmak, könyörögni szépen: azután sükürt csinálni, megköszönni, szelám lamak.

E közben feltartá magasra a bicsak hegyére tűzött sajtot, a mennyire gondolá, hogy a struccz feje fel nem ér.

A struccz egyideig csak hallgatá a hozzá intézett szavakat, mintha ő értené azokat legjobban, s félszemével a sajtra sandított; egyszerre aztán nyilsebesen kinyújtotta a nyakát s minden sükür és szelám nélkül elkapta Koppánné ifjasszony kezéből a pejnirt. De nemcsak a pejnirt, hanem egyúttal a bicsakot is, melyre az fel volt szúrva. A szép tarkanyelű török kés a sajttal együtt eltünt a strucczmadár torkában; lenyelte.

Azonban a bicsak karikájába hosszú láncz levén akasztva, azt megkapá a kukoriczás kofa s elkezdte kését annálfogva visszafelé húzni a struccz torkából.

– A késemet! a bicsakomat! De biz azt csak nem eszed meg lélekadta nagy lidércze! Add vissza a bicsakomat! huszonöt poltráért vettem, meg egy lúdért. Add ide, add ide. Megveszekedel tőle, ha lenyeled…

A struccz is azonban megfogá kemény csőrével a szájából kilógó lánczot s ő is azon mértékben, a hogy Koppánné ifjasszony rángatta őt, czibálta viszont Koppánnét a láncznál fogva, a körülálló közönség nagy mulattatására; a vége az lett, hogy ketté szakadt a láncz, Koppánné ifjasszony hanyatt esett az asztalról egy nagy kosár tojás közepébe, a struccz pedig nagyot nyelt, egyet nyújtott a nyakán, s azzal pejnir, bicsak és zsindzsi (láncz) lenn volt a gyomrában.

A közönségnek pompásan tetszett ez a mulatság; a rántottában eviczkélő ifjasszony válogatott szitkozódásai, a strucczmadár hatalmas gyomorproductiója mindenki tökéletes megelégedését nyerte meg, maga biró uram is a hasát tartotta, úgy nevetett odafenn az ablakban, s még egy dénárt hajított le külön a balukdzsi számára; csak a szerecsen király, a Ghaznior szultán ott a középen maradt szomorú, az nem tudott nevetni.

A Joldás odavezette a biró elé a madarat és a szultánt:

– Csinálszün szép szelámot a Kiöjin bey előtt, a nagyságos debreczeni kadi előtt.

A Ghaznior szultán keresztbe téve kezeit mellén, meghajtá magát a biró uram előtt háromszor, miközben a Joldás rikácsolva kiálta.

– Iote (ime) a hatalmas Zenghin szultán, a Ghaznior szultán, bereket verszin derrek, szépen köszöniler az alamizsnát a nagyságos debreczeni kadinak, a nagyságos debreczeni cselebimnek, a nagyságos kofa asszonyoknak és gyerekeknek.

Utána köszönt a strucczmadár; nyakával előrehajolva, s csőrével zörögve.

Azután újra megüté a dobot, megfújta a sipot a balukdzsi, egy közel settenkedő kis kölyket megkapott gallérjánál fogva, azt felhajítá a struccz hátára.

– Kudzsaklaszin! csirkin csirlek!

A kis kölyök nem értett törökül, de azt megértette, hogy nyalábolja át a madár nyakát s úgy lovagolt a strucczon tovább társai hahotája és irigységétől kísérve.

A balukdzsi verte a dobot, fújta a sípot, a strucczmadár és a fekete király odább mentek; elfedte őket a por és a sokaság, míg a dob és tilinkóhang a szomszéd utczába bekerülve, elhangzott.

Midőn nemzetes Dobozy István biró uram betevé a tanácsterem ablakát, odafordult Kajuk agához:

– Ez a szerecsen valóságos király volt?

– Meglehet, felelt a török úr röviden.

– Kegyelmed, úgy látszik, hogy ismeri ő kegyelmét?

– Honnan gondolod azt? kérdé Kajuk aga megütközve.

– Láttam, mikor ide feltekintett, hogy szinte kigömbölyödött az orczája szegénynek; kegyelmed pedig hátrahúzta magát.

– Ej be hamis szemeid vannak, hogy mindent meglátsz.

– A szerecsen király bizonyosan valami rossz fát tett a tűzre?

A török úr csak csóválgatta a fejét egyre.

– Látom már, látom már, hogy ki akarsz vallatni. No hát tudd meg a történetet elejétől végig; de minden bolond helyen tovább ne beszéld.

– Soha egy lélek sem fogja megtudni általam.

– Mert bizony leütik a gombodat.

– Akkor is ott leszek én.

– Tehát tudd meg, hogy ez csakugyan ama Ghaznior szultán, habeszi uralkodó, a ki saját nevével nem levén megelégedve, elnevezte magát Zenghin szultánnak, a mi annyit tesz, mint gazdag. Ez bolond fővel seregeket gyűjtött s a nagy úr ellen támadást szerze, a melyben természetesen legyőzetett. Elég vitézül harczolt, de azért mégis elfogatott s a nagy úr kimondá fejére a halált. Azt mondá pedig a nagy úr, igen fel levén ellene bőszülve, hogy a ki kegyelmet merészel Ghaznior számára kérni, annak is menten leütteti a fejét. Volt Ghazniornak egy vén szerecsen szolgája, legelőször az kísérlé meg a kegyelemkérést; a nagy úr menten levágatta fejét. Az eset nem rémíté el Ghaznior testvérét, egy derék ifju embert; másodszor ő ment a szultán elé kegyelemért esdekelni. Őt is levágatta a nagy úr. Volt Ghazniornak egy szép felnőtt fia, ezt nem rémíté el a két első eset; harmadszor ő ment fel a nagy úr zsámolyához. A jámbor! ő is ott hagyta ifju életét. Többé azután emberi test nem mert elevenen megjelenni Ghaznior szultán végett a padisah előtt. Ekkor azt gondolták ki Ghaznior rokonai, hogy volt a Zenghin szultánnak egy kedves strucczmadara, mely vele együtt nevelkedett fel kicsiny fiók madárból és értett mindent, mint az ember. Ezt megtanították, hogy mikor a szultán kilovagol a szerájból az Aja Sofiába este, akkor fusson oda elé s adja át neki a kegyelemkérő folyamodást. Az okos állat szépen véghezvitte a rábizottat. A mint a szultán kíséretével együtt a khorkhori szökőkút előtt ellovagolt, egyszerre odafutott a madár, keresztültörte magát a kíséreten s az orrában tartott kérelemlevelet odanyújtá a padisahnak. A nagy úr meg volt rendítve e vadállat rendkívüli ragaszkodása által, elfogadta a kegyelemkérő iratot s a strucczmadár kedveért megkegyelmezett Ghazniornak. Azonban azt az erős itéletet szabta reá, hogy jól van, tehát maradjon élve a strucczmadár kedvéért: de legyen az emberek legnyomorultabbika, a ki faluról falura jár, idegen országokban, idegen népek nevetségéből élve: mutogassa magát és strucczmadarát a szultán minden tartományában és meg ne szabaduljon ettől a büntetéstől mindaddig, míg ez a madár élni fog: már pedig a struccz két annyi ideig él, mint az ember.

– Igen, ha meg nem ölik; szólt közbe Dobozy uram, a ki becsületes emberek szokása szerint, a szenvedőnek fogta pártját; de hátha struccz uramat egyszer a Zenghin szultán könnyű szerével nyugalomra helyezi valahol?

Az aga ujjával fenyegetőzött.

– Ej, ej, biró! Dobozy biró! Nem hiába választott téged Debreczen városa birónak, van neked egy kis eszed, hogy mindent kitalálsz; de a szultán se bolond. Azért jár ez a joldás mindenütt a Ghazniorral, hogy a struczczot meg ne ölhesse. Hanem még egyet mondok neked. Látod, alig hinné el az ember: maga Ghaznior nem engedné, hogy madarát valaki megölje, melynek élete pedig neki annyi keserűséget okoz. A jámbor ember úgy szereti azt az állatot, mint valami testvérét. Éjjel egymás mellett alusznak; furcsa őket látni, a mint a madár hosszú nyakát végig nyújtja Ghaznior ölében s a szerecsen vánkos helyett a madár szárnyára hajtja le fejét; a struccz a legkisebb neszre fölébred s dühös, ha gazdájához közelítnek; a balukdzsi csunya harapásokat visel a testén a madár csőrétől s egyszer egy szárnycsapásával a karját ketté törte; de jól van fizetve s tetszik neki a hivatal.

– Az a korona igazi arany, a mit Ghaznior visel? kérdezé Dobozy uram.

– Ugyanazon korona, melyet a csatában viselt a szultán.

– Ez ugyan czifrán van büntetve.

– Hanem erről a dologról aztán lakatot tarts a szádon, mert olyan kutyát fogadtál benne magadhoz, a kit ha kieresztesz, nagyon megmar.

– Majd vigyázok én magamra.

Dobozy Mihály uram az nap egész éjjel a strucczmadárral álmodozott, s példáját Debreczenben bizonyosan igen sokan követték.

Annál nagyobb volt a megütközés, mikor másnap reggel hírül hozzák a tanácsházhoz, hogy az éjjel a strucczmadár megdöglött.

Biró uram rögtön sietett a helyszinére; egy nagy üres pajta levén a jövevényeknek általadva, melyben a Zenghin szultán resideálhatott.

A szegény megbukott fejedelem ott ült a porban, fejét, melyről nem volt szabad letennie a koronát, kedves madarára hajtva s annak hideg fejét kebléhez ölelve, s szájával lelket iparkodva belefújni. A madár nem mozdult meg többet.

Ghaznior sírt és nem jutott eszébe, hogy ő most már szabad és mehet ismét hazájába vissza.

Hanem a joldás szörnyen szitkozódott; káromolta a debreczenieket, szidta a kutyahitű birót és különösen Koppánné ifjasszonyt, mint a kinek lenyelt bicsakja okozta bizonyosan a madár halálát s fenyegetőzött szörnyen, hogy ő felmegy Stambulba, megmondja a szultánnak a dolgot s visszajön hadsereggel, felforgatja Debreczen városát és Koppánné ifjasszony fejét hátrafelé fordíttatja.

– De iszen mond meg a szultánodnak, kiabált neki vissza Koppánné, hogy majd felmegyek én hozzá és visszakövetelem tőle a bicsakomat, a mit a madarad elnyelt; huszonöt polturán vettem én azt, meg egy hízott lúdon; azt el sem is engedem ám a lelked üdvösségének sem.

Persze, hogy egyik fenyegetőzéséből sem lett semmi.

Biró uram csak azon csodálkozott, hogy miért tud Ghaznior úgy sírni madara halálán. De annyi esze volt, hogy ezt nem kérdezte meg tőle.

Sőt annyi önmegtagadással is bírt, hogy a jegyzőkönyvbe nem irt fel többet ez eseményről, csupán ennyit:

«A törökök strucczmadarat hozának városunkba, mutogatás végett, mely ugyanitt meg is hala.»

A kik nem tudnák a dolog történetét, csodálkozhatnának rajta, mit keres ez a jegyzet a tanács jegyzőkönyvében?

3.
SZABAD A RABLÁS.

Hogy dicső Nagy Lajos királyunk megjelent Olaszországban, mint idejekorán alászállott itéletnapi angyal, boszút állani bűnös embereken, vala az ő kíséretében egy Dancs Sylvester nevű magyar vitéz, ki magát többszörösen kitüntette a csatában s e vitézségeért egy egész dandár vezetése volt reá bízva.

Míg Nagy Lajos Nápolyban járt, Apor vajda, az alvezér Canosába küldé Dancs Sylvestert, hogy ott tartana rendet az olaszokon és különösen vigyázna nemcsak azokra, hanem saját magára is, hogy alattomban meg ne öljék.

Dancs vezér jót állt róla, hogy semmi baj sem fog történni; az ő keze kemény volt a kardfogásban, puha a kézszorításban, mindennek tudta a módját; seregében rendet tartott, senkit a lakosság közül megbántani nem engedett s a meghódított városban rövid időn úgy megszeretteté magát, hogy ott bizony akár egész éjjel egyedül járhatott volna az utczán, még sem nyúlt volna hozzá senki.

Volt pedig Dancsnak egy suhancz fia, alig tizennyolcz esztendős; nem is volt több annál az egynél, ezt is Sylvesternek hítták; ez volt Dancs apjának és nagyapjának is a neve, talán még a legelső Dancs őst keresztelték annak Szent István király alatt.

Nem is hitte volna Dancs vezér, hogy még ezután jövendő unokák unokái is sorban ne viseljék ezt a szépen hangzó keresztnevet, azért is hozta el őt magával, hogy otthon el ne csenevészszen az alatt, hanem inkább apja szemei előtt szokjék hozzá a nemesi élethez, melynek főfő iskolája a háború.

Tehát, a míg idősb Dancs Sylvester Canosában parancsolna, egy reggelen az ifjabb Dancs Sylvestert az utczán találták meg, tőrrel a szívén keresztül döfve és már egészen halottá hűlve.

Ki tehette azt? hol és hogyan történhetett? azt nem lehetett kitudni; mit is használt volna a tudás? az ifju ember azért csak nem lett volna tőle eleven.

Hírét vette e gonosz orgyilkolási esetnek a király, ki maga akkor Nápolyban időzött, s haragra gerjedve az egész város ellen, melyben e hűtlen merény történt, azt parancsolá Dancs vezérnek, hogy boszúállásul atyai fájdalmáért s büntetésül ez álnokságért, az összes dandárnak, mely vezetése alatt áll, három órai rablást engedjen Canosa fölött; érezze meg az egész nép, ha ki nem adja a gyilkost.

Dancs Sylvester megérté a parancsot és közlé azt a város előljáróival. Azok meg voltak nagyon rettenve. Képzeletükben ruháiktól megfosztva látták magukat, templomaikat feltörve, leányaikat meggyalázva; mert hiszen három óráig átadni egy várost ez Ázsiából jött hadnak, kik oly ellenállhatlanok a harczban, mit jelenthetne egyebet?

A jó urak kértek, könyörögtek Dancs vezér előtt, igértek neki nagy pénzváltságot, mind hiába, a vezér kérlelhetetlen volt; a király így hagyta meg, s a sereg előtt ki kell hirdetni a király akaratát.

Nem sokára egy gyászfátyolos asszony jött a vezér lakására s beszélni kívánt vele. Az asszony szép volt, mikor hallgatva állt is, hát még mikor sírva borult a vezér lábaihoz s könyörögve mondá neki, hogy kegyelmezzen meg a városnak és büntesse egyedül őt, mert ő az oka egyetlen fia halálának.

– Én Taormese grófnő vagyok, szólt az úrhölgy; szerencsétlen siciliai család boldogtalan leánya. Tegnap este a corsón találkozott velem fiad, s gyalog hintóm után jött egész palotánkig; én inték neki, hogy távozzék, rettegve attól, hogy férjem meg találja látni, ki féltékeny, mint minden olasz. Az ifju nem távozott; egész éjfélig hallottam sarkantyúi pengését ablakom alatt, a mint ott fel s alá járt és esküszöm a szűzre, hogy egyszer sem néztem ki ablakomon. Éjfél előtt nehány perczczel egy hosszú jajkiáltás hangzott fel az utczáról; akkor ölték meg őt. Én vagyok oka halálának. Büntess engemet miatta. Talán kaczér tekintetem csábítá el őt; talán nem rejtém el arczomat eléggé fátyolom alá, hiúságból, hogy szépnek találjon; én vagyok egyedül gyilkosa, büntess engemet és ne az egész várost én helyettem.

A grófné szép asszony volt, szépen tudott könyörögni, szájjal is szépen, hát még szemmel; Dancs vezér sem volt márványból, nem volt idősebb harmincznyolcz évesnél, ő is megláthatta azt, a mi szép; azért mégis Dancs vezér azt felelé az esdeklőnek, hogy itt nincs semmi kegyelem, ez nem az ő dolga többé; ő megsiratta a fiát, kit oly ifjan megöltek, ez az ő fájdalma; de a király boszút akar állani egy katonájáért, a kit meghódított városban orozva meggyilkoltak, s ez a király dolga, azért menjen az ifjasszony haza, s várja el békén, hogy holnap mi történik vele?

A grófné elment, egy óra mulva utána jött a vezér elé egy torzomborz férfi.

– Uram, én vagyok fiad gyilkosa; én vagyok Taormese gróf. Az imént nőm volt nálad, hogy magát a városért feláldozza, s én nem akarok alábbvaló lenni egy nőnél. Kezedbe adom magamat, öless meg és engedd el a városnak iszonyú büntetését.

Dancs Sylvester megtörlé két szemét, mert mégis csak eszébe kellett egyetlen fiának jutni, a midőn ilyen közel állt annak gyilkosához; s azt felelé az olasznak:

– Hallod-e olasz, a miért fiamat megölted, azért holnap majd számolunk egymással, de azt, a mit a király rátok mért, én senki haláláért el nem engedhetem. Eredj haza és várj rám.

Egész Canosa sírt ezen éjszakán; a kapuk be voltak zárva, senkinek sem volt szabad kimenni a városból, asszonyok, leányok kétségbe voltak esve; pénzes emberek osztották kétfelé kincseiket, felét elásva, más felét kirakva az asztalra, hogy a prédáló harczos nép készen találjon mindent és ne pusztítson a kereséssel.

Reggel hat órakor összegyűjté Dancs Sylvester csapatjait a főpiaczra, ott fölállította őket hadi rendbe. Még egy küldöttség akart vele beszélni, a város papjával élén, azokat elé sem bocsátá.

Mikor szép négyszögű rendben fel voltak állítva a magyar hadak, Dancs Sylvester oda lovagolt közéjük és így szólt:

– Magyar vitézek! A király azon büntetést mérte Canosa városára, a miért egy vitéz katonáját e helyen orozva megölték, hogy az ittlevő magyar seregnek szabadság adassék Canosában három óra hosszat rabolni minden házban; minél fogva én megengedem tinéktek, hogy a mai kilencz óra ütéseig Canosa városában mindent, a mi szemeiteknek és szíveiteknek tetszik, szabadon elvehettek, a pap aranykeresztjétől kezdve a hajadon csókjáig és erre ti néktek «a király nevében» igazság adatik… Hanem, monda ezután Dancs vezér, én «a magam nevében» csak azt mondom, hogy «becsületes ember nem cselekszi ezt, még ha szabad is…»

A kinek tetszik az engedelmet használni, elmehet.

Egy lélek sem mozdult a karélyból.

Elüté az óra egymás után a hetet, a nyolczat, a kilenczet; és Canosa városából egy gombostű sem veszett el semmi háznál, sem egy ártatlan nő hajaszála meg nem bomlott.

A magyar vitézek ott maradtak lovon ülve, sorban állva a piaczon az utolsó óra ütésig, mert Dancs vezér azt mondá, hogy szabad ugyan a rablás, de becsületes emberhez nem illik.

Mikor a félelmes három óra elmult, mikor minden utcza megtelt örömrivallgó néppel, kik a hazatérő magyar katonákat virágokkal és rózsavízesővel borították, s erővel vitték házaikba, miket egy óra előtt úgy féltettek tőlük, akkor Dancs vezér felkereste egyedül a Taormese palotát.

– Most olasz, szólt a grófhoz, a király ügyét elvégeztem a várossal, végezzük most az én ügyemet veled.

Ott a Taormese palota fegyverteremében elvégezték a bajt egymással; a gróf olyan rosszul védte magát, mint egy bűnös, Dancs Sylvester egy jó alkalommal úgy vágott hozzá, hogy Taormese feje lehullott helyéről s egész Dancs lábáig gördült, mintha meg akarná azt csókolni, bocsánatot kérve fia haláláért.

Dancs Sylvester megtörölte kardját, hüvelyébe dugta, azzal felkereste a gyászoló grófnét, a kit épen özvegygyé tett, s egyenes őszinteséggel mondá neki:

– Már édes szép asszony, a baj megtörtént; nekem nincs többé fiam, neked nincs többé férjed. Én nem vagyok az oka, hanem te. Azonban tegyük jóvá a dolgot, a hogy lehet. Én adok te neked férjet, te aztán – majd adsz én nekem fiat, s mind a ketten vigasztalva leszünk.

A krónika még annyit mond, hogy a szép olasz nő nem találta oly rossznak Dancs vezér ötletét, mint a milyennek az első hallásra tetszik. Dancs Sylvester, mint mondánk, még akkor élte virágjában levő férfi volt, s nemes híre is nyom valamit.

Hogy pedig a vigasztalódásból lett-e valami? arra úgy hiszem, igennel felelhetek, mert mai nap is él és virul egy egész népes Dancs család… már nem tudom, hogy hínak-e benne Sylvesternek valakit most is?