(Genre.)
Félre innen apró-cseprő európai események! Szünjetek meg egy pillanatig a franczia kormány repressaliáin töprenkedni, hallgatózni divánok és cabinetek kulcslyukain, lamentálni a pénzcrisis miatt s tudakozni, hogy hány hüvelyknyire haladt már előre a Leviathan? s vessetek egy pillanatot talpaitok alá, tudniillik azon világrészbe, melynek lakosai lábbal állnak felénk: ott is történik valami.
Előttünk az Arcansas rengetege terül; idealis vad birodalom, a hova még újság sem jár; utolsó boldog ország, melyet a civilisatio meghagyott azon paradicsomi népek számára, melyek a szabókat és takácsokat nem tisztelik; hol még nincs börzeszédelgés, nincs adósok börtöne; hol még a grippét sem ismerik, s a párisi congressusra nem appellálnak.
A Carabian folyam jobb partján, 350 angol mérföldre Fort-Smith helységtől, a civilisatió határvonalának utolsó őrpontjától, van az indián fajok fő gyűlhelye, egy gyönyörű ősi batátfa alatt, melyet minden ember jól ismer, mert az apák is, az ősapák is mind az alatt tanácskoztak s úgy hagyták azt fiaikra, mint valamely országházat, a mely igen czélszerűen minden esőszak után magamagát reparálja. El is fér alatta bőven egy pár ezer ember és öszvér.
Híre futamodott Arcansasban, hogy az indiánok gyűlést fognak tartani a Carabián partján; akadt egy vállalkozó szellemű yankee-festő, a ki hátára vevén daguerreotyp katulyáját, elindula jó szerencsére, felkeresni a mappátlan birodalom határozatlan székhelyét s oda is ért, vissza is jött; különben hogy tudnók mi mindez érdekes dolgokat?
A congressus tárgya fontos és nevezetes volt.
Két nagy és hatalmas nemzet volt egymással hajbakapásban: a Shawnée és a Khamankesz. Már régen folyt a villongás. Még a mexicói háborúban kezdődött az, a midőn a két rokonfaj együtt viselt hódító hadjáratban elfoglalt egy tehéncsordát és midőn megosztozának, lőn, hogy páratlan volt a szám: egy tehén utoljára fenmaradt. Azt a Khamankesz faj, mint hatalmasabb, erővel megtartá magának, melyért boszúból a Shawnée faj, megkerítvén azt, a ki a tehenet kapta, lehúzá fejéről a bőrt.
Itt kezdődik az ellenségeskedés.
A Shawnéek kiszámíták, hogy ha az a tehén nekik jutott volna, azóta kétszáz, meg több borjút és tulkot szaporított volna; viszont a Khamankeszek felveték, hogy a megölt férfinak azóta huszonkét fia lehetne, – ha megélt volna, s ennélfogva a Shawnéek minden esztendőben elhajtanak szomszédaiktól egy pár száz tehenet, ezek pedig minden évben megnyúznak amazokból egy határozatlan számú mennyiséget.
E feszült viszonynak végét vetendők, elhatározák a többi fajok, hogy egy nagy congressusba összegyűjtvén küldötteiket, a két háborúskodó hatalmasságot békekötésre bírják.
Mire a yankee-festő a congressus helyére ért, már el volt készítve a sátor a nagy batátfa körül, szép zöld fagallyakból, melynek tetejébe békejelül egy veres, fehér, kék és zöld színű szövet volt kitűzve, mint lobogó, mely minden nemzet színeit magán viseli.
A meghivott fajok követei, – mindegyik ment egy pár száz főre, – négy mérföldnyire a gyűlhelytől sátort ütének, csak a Khamankesz telepedett le kilencz mérföldnyi távolságban: onnan jöttek a nagy fához, dob és sípszó mellett.
Miként őseik, kik még igazi urak voltak Amerikában, elől a vezérek ló- vagy tehénháton, hátuk mögött feleségeik, az indus delnők, előttük a lovat és egyebet vezető rabszolgák, a rabszolgák nyakán ültek a fiatal indusprinczek.
A kinek sem lova, sem gyermeke nem volt, az maga ült a rabszolga nyakába, nehogy az a szégyen érje a szegény rabszolgát, hogy gazdája gyalog jár. Minden családdal eljöttek hazulról a komondorok is, s legelőször is ők kezdék meg az ismerkedést.
Ott megérkezve a nagy batátfa alá a Kreek, Vicsita, Cserokée, Kikkapo és Csikkán úri nemzetségei, szép rendben elfoglalák őseik helyeit, ismeretes levén előttük minden fűgefa, melyre őseik hajdanonta felakaszták a függő gyékényeket, a mikben őket, mint kis fiukat ringatták édes anyai kezek, míg apáik a gyűlésteremben ékes beszéddel és tomahawkkal intézék a nemzet sorsát.
Lassankint jött a többi nemzetség is; csoportonkint jöttek a bozótból a Szeminole, Khoktáv, Quasatée és Delavare törzsök követségei, mind deli, jótermetű alakok, a mit annyival is inkább bizonyosan lehet állítani, mivelhogy mindnyájan igen kevés iparkodást tanúsítottak termetük minőségét ruhaneművel elrejteni.
E tekintetben csak a Kreek faj érdemel némi kivételt, mint a melynek harczosai a mexicói háborúban sok elesett vitéz öltönydarabjaihoz jutván, felvevék magukra a szép paszomántos frakkokat, melyek mellett azonban, – levén különben tetőtől-talpig mezitláb, – kénytelenek voltak egyúttal a tollból készült kötényeket is megtartani; csupán a fővezérnek volt annyi esze, hogy az ezüst vállrózsás frakkot megfordítva vegye fel, a szárnyaival előre, s hátul begombolva: így legalább ha hátul nem is, de elől jól el volt takarva.
A többi fajok csupán színeik által különböztek egymástól. Volt közöttük sötétbarna, olajsárga, rézpénzszínű és valamennyi jól kifestve, kiszurkálva. A festék dolgában nagy volt a luxus, némelyiknek az arczán a posztó nem látszott a paszománttól, másik tetőtől-talpig úgy nézett ki, mintha Európát, Ázsiát a hasára festette volna, minden országot más más színnel kipingálva. (Az ilyen öltözet aztán még tartósabb és egyszerűbb, mint őseinknek megénekelt abaposztó mentéje.) A melyiknek legtöbb tulipán volt a gyomrára festve, az volt a legnagyobb aristocrata. Ha eszünkbe jut az a híres per, a mit Francziaországban két Clermont család folytatott egymással a felett, hogy melyiknek szabad a Tonnerre melléknevet viselni? s erre elköltött kétszáz ezer forintot, ez az indián rangbüszkeség nem is fog előttünk olyan furcsának tetszeni.
A hölgyek hosszú, vállaikra vetett szövetet viseltek, úgy hiszem, náluk ez volt a legújabb párisi divat, csupán a Kreek fővezérné asszonyság tünt ki az által, hogy egy pár selyem harisnyát húzott fel a kezére. Igaza van, keztyűnek tovább tart.
Crinolin is volt látható egy példányban, azt a Szeminole fővezér viselte, még pedig a nyakába kötve; abban a hitben, hogy az pánczél és háboruban védelemre való; arra a merész gondolatra józan észszel nem jöhetett, hogy ezt az átlátszó vas kaliczkát a civilisált világban asszonyi öltözet gyanánt viselik.
Legszebb volt az egész társaságban a Khamankesz törzsök, férfiai legdélczegebbek, hölgyei legkarcsúbbak s természeti alakjukból legkevésbé kiforgatva; hosszú fekete hajzatuk lósörénynyel volt lefonva, mik közé arany és ezüst pénzeket fűztek s nyolcz fonadékban hagyták vállaikra lecsüggeni, némelyik leért sarkig; homlokán sima, diadémszerű abroncsot viselt mindegyik, a mi igen jól illett nekik.
Én már csak azért is nekik itélném az igazságot, a miért ilyen szép asszonyaik vannak.
Minthogy az összejövetel békecongressusnak volt jelölve, a követeknek nem volt szabad egyéb fegyvert hozni magukkal, mint a tomahawkot és a nyilakat; de ezek mérgezetlen állapotban tartoztak maradni.
A yankee-festő, ki szerencsés volt e nemzetgyűlésben a karzatot képezhetni, megpillanta egy deli bajnokot a Paiyoka harcztörzsből, kinek, mint nemes embernek, vörös szemöldöke és sárga szája volt festve, magasra fésült a la Pompadour frisourájába pedig egy pár hosszú fáczánfark volt fonva s megtetszvén neki ez alak, felszólítá, hogy engedje magát lefestetni. A nemes meztelen úr rangján alólinak tartá e kérelmét egy idegen proletárnak figyelembe venni, mire aztán a yankee akarata ellen is eléje állítá a fényképező asztalt, s míg az indián odabámult, az alatt le volt photographiázva. E bámulatos siker után valamennyi hadfőnök és politikai celebritás törte magát hozzá, hogy őt is örökítse meg s megtudván, hogy ez arczképek ki fognak adatni valamelyik Rewiewban, olyan büszke képeket csináltak hozzá, hogy akármelyik szittya poéta sem tudna különbet, a kit azzal biztatnak, hogy majd versét lefordítják németre.
Ez alatt összegyűlvén a főbb fajok, csendet fütyültek a sorompókon belül s a gyűlés megkezdetett.
Először is két sorban felálltak a néptörzsök s egymást kölcsönös hajlongások közt felköszönték; annakutána megindult az ötszáz föből álló Khamankesz törzs és kezet fogott egyenkint és kölcsönösen a többi tíz törzs férfiaival, kik is viszont egyenkint ismét kezet fogának a többiekkel, úgy hogy csak egynek sem volt szabad úgy maradnia, hogy valamennyivel kezet ne fogott volna. Délfelé, midőn e bevezetéssel elkészültek, érkezett meg egy elkésett statusférfiu, nosza ennek is újra kellett kezdeni a kézszorítást s végig fogdosni az egész nemzet tenyereit, csak azután lehetett a vallásos szertartásokhoz fogni.
Harmincz szarvasmarha hozatván elő a Khamankesz faj gyűlhelyére, a főpap megtevé az áldozatot, főbeütvén egy kőbaltával rendre az állatokat, melyre a törvényhozó testület tagjai késeikkel neki esének a vérző áldozatoknak s minden szakácskönyv nélkül elkölték azoknak haraphatóbb részeit, a gyöngédebb férjek juttatának egy-egy máját hűséges hitveseiknek is, a mi a konczokon maradt, az a gyermekeknek jutott, kik is megpofozkodának azokért derekasan és igen kevés dolgot hagytak az epedő komondoroknak. Úgy látszik, hogy az indus bálványisteneknek vagy igen mérsékletes életet kell élniök, vagy igen jó fogaiknak kell lenni, mert nekik nem jutott egyéb az áldozatokból a csontoknál és körmöknél.
Eddig tartván a vallásos szertartások, következének a politikai formalitások, a mint ez minden rendes álladalom gyűlésén szokott történni.
Előhozák a nagy pipát, a béke tisztes jelvényét s azt a Kreek törzsök főnöke megtömvén dohánynyal, duga bele négy láb hosszúságú pipaszárat s rágyújtván, kettőt szippantott belőle, azzal adá tovább; minden jelenvolt bajnok szippantván belőle egyet és csak a vezérek kettőt; – ha kiégett belőle a dohány, a másik faj főnöke töltötte meg újra a pipát s midőn a férfiak körülszívták, akkor került az asszonyokra a sor, azután a gyerekekre, utoljára a rabszolgákra; kik is a végére jutván, szemtanú állításaként nagyon köpködének a meggyülekezett keserűségektől.
Ekként megtörténvén az ünnepélyes szertartások, kezdődött volna az érdemleges gyűlés; úgyde már akkor szépen lement a nap, s az indus nem angol és nem macska, hogy éjszaka kezdje a tanácskozást. E napon tehát csak annyit végezének, hogy másnap korábban kell felkelni, ha azt akarják, hogy vitatkozásokra is maradjon idejök.
Úgyde másnap ismét új fajok érkeztek, velük megint hosszabbra nyúltak a szertartások, úgy, hogy a Kreek vezérnek, a ki valóban nagy szónoknak tartatik, alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa ez angolra és spanyolra is lefordított szavakat:
– Szabad indiánok. Mi egyforma testvérek vagyunk az Isten szemei előtt, egyformán élvezzük a földnek gyümölcseit, melyek táplálásunkra szolgálnak és a szabadságot, melyet a természet adott nekünk. Azért békességben kell élnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen rajtunk; íme a harcz meg akar indulni az államok és a mexikóiak között, és mi…
Ennél a szónál felordítottak a törvényhozó rendek, mert már lement a nap, és ők nem szeretik a beszédet hallgatni, ha a beszélőt nem láthatják.
Harmadnap még odáig sem mondhatta el beszédét a főnök, pedig jól be volt rá tanulva. Látszott, hogy hallott már fehéreket is perorálni és keverte spanyollal az anyanyelvet.
Negyednap korábban jutottak szóhoz a tanácskozók s szőnyegre (azaz hogy gyepre) hozatván a mexicói harcz, a felett oly jelesül összekaptak, hogy ha az asszonyok közbe nem vetik magukat, hamarább kiüt közöttük a háború, mint Mexico és az államok között.
Ötödnap érkezett meg a Shawnée törzsök, a melynek tulajdonképen legelébb itt kellett volna lenni, hogy kibéküljön a Khamankesz fajjal; – útközben hihetőleg valami kis kirándulást tettek valamely ellenséges tehéncsorda ellen s azért késtek el.
Megjelenésükkel a hozzájuk közel tanyázó törzsök hirtelen szedték-vették, a mi ingó-bingó jószáguk volt, s húzódtak tőlük méltóságos távolságba, meghagyva feleségeiknek és szolgáiknak, hogy rajta üljenek a lovon és öszvéren s szarvánál fogjanak minden tehenet, mert itt a Shawnée, a kinek a mit szemei meglátnak, kezei ott nem hagyják.
A Shawnéek pedig nagy ovatosan álltak be a gyülekezetbe, mint a kik előre gyanakodnak, hogy ők itt még valakitől valamit el fognak lopni, s míg egyik kézzel barátságosan megszoríták társaikét, félszemmel azoknak másik kezére néztek, ha nem szándékozik-e az számukra vagy egy pofont leszámítás fejében – anticipálni?
A kézszorítás azonban szerencsésen megtörtént, a nélkül, hogy egy pár bicskánál egyéb elveszett volna a szertartás alatt; akkor a Kreek főnök, mint legtekintélyesebb diplomata, maga elé idézte a két czivódó törzs főnökeit s egy felől állítván a Shawnéet, másfelől a Khamankeszt, tarta nekik egy hosszú beszédet, a mely olyan szép volt, mintha a Moniteurből olvasta volna; egyik fél sem felelt rá semmit. A Khamankesz daczosan mereszté reá szemeit, míg a Shawnée sunyi félszemmel sandított feléje.
A Kreek vezér meg levén győződve beszéde hatásáról, előhozatá azonnal a nagy békepipát s megtöltvén azt, megkinálá azzal legelébb a Khamankesz főnököt patriarchai kegyes arczczal; az nem felelt rá semmit és hozzá sem nyúlt a pipához.
Míg a Kreek vezér a Khamankeszt tartá ékesenszólással, előlrül felöltött frakkjának csillogó gombjai hátrafelé levén fordulva, a túlnan álló Shawnéenek igen kedvező alkalmul látszott kinálkozni a helyzet; hirtelen kirántá öve mellől bicskáját s odanyomakodva a fővezér mellé, con amore kezdé annak gombjait leszedegetni.
De a harmadiknál rajta vesztett, mert a Kreek vezér észrevette, hogy míg ő a Khamankeszt békíti, a frakkját rángatják hátulról s visszafordulván, úgy vágta a békepipát a Shawnée fejéhez, hogy az menten hanyatt esett.
Hát még midőn meglátta a frakkján elkövetett pusztítást, dühe nem ismert többé határt, neki rohant a többi nemzetségekkel együtt a Shawnéeknek, s botokkal elvereté őket a gyülekezetből, megesküdvén az ég alatt, hogy az egész fajt kirekeszti minden rokoni összeköttetésből s félbeszakaszt velük minden diplomatiai viszonyt.
Ezeket így számkivetvén, a többi fajok, békesség jeléül, egymást kölcsönösen megajándékozák klárisfüzérek és prémes bőrök cserepéldányaival; a Khamankesz főnök egy lótakarót ajándékozott a Kreek vezérnek, ez viszont egyik ezüst vállrózsáját akarta neki adni, de akkor vette észre, hogy a Shawnéekkeli tusakodásban mind a kettőt ellopták a válláról.
Ez tetőpontra fokozá az elkeseredést.
A Kreek főnök másnapra új beszédet készült tartani a Shawnéek ellen; azonban akkor valaki azt a felfedezést tette, hogy az eleség már elfogyott, mely meggyőző oknál fogva a parlamentet el kellett napolni s a congressus tagjainak megengedtetett, hogy kiki menjen arra, a hol gondolja, hogy enni kap.
És most az estransas diplomatai köreiben feszült figyelemmel várják, vajjon a Kreek és Khamankesz nemzetek egyesült flottái be fognak-e evezni a Carsaian kikötőibe, a Shawnéek városait bloquirozandók a levágott gombokért és az efoglalt vállrózsákért?
Ilyen nagyszerű események történnek most itt a talpunk alatt.
(Humoreszk.)
A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények, és a diákok és diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a czigányok és kintornások és egyéb művészek, újságirók, kardalnokok és más efféle gentlemanek hasonlatosképen felébredtek, a por is felébredt, s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.
Korán reggel, a mint az első klarinét megzendül, már kezdődik a népvándorlás, jön a ki jöhet, mintha elől húznák, hátul űznék. Felvette mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott, megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.
– Jól fogunk ma mulatni, mond a becsületes krisztinavárosi bádogos, ferenczvárosi rézöntő komájához fordulva. Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz esztendővel milyen vigan voltunk itt. – Azóta is mindig készültek ki a jó emberek, de csak húsz év mulva jutottak ki másodszor e helyre.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egymásnak két jó húsban levő timárlegény, egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográcscsal. Csak úgy izzad mind a kettő.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva imádottjához, kinek barnapiros arcza ragyog az izzadás és öröm miatt. Lesz táncz késő estig!
– Jól fogunk ma mulatni, mond az emberséges családapa, unakaöcscséhez, ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöcs karját, s ez azt feleli «igen». A férj egyik kezén kis fiát vezeti, másikon kis kutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előre szalad, a másik hátramaradoz; a nő minden perczben kérdi: megvan-e a kis kutya?
– Jól fogunk ma mulatni, biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek kifejezésdús arcza és gestusai egytől-egyig elárulják az employét valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.
– Jól fogunk ma mulatni, mond hat diákgyermek közül kettő, kik hat huszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész Svábhegyet.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik foghagymával, a nagyobbik leány egy gyermek-kocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólált csecsemő; a nagyobbik fiu egy viczkándozó kuvaszt czepel az ölében, mely nálánál is nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját, s az anyjok kalapját viszik nagy jó kedvvel.
– Jól fogunk ma mulatni, szól két czirmos vargainas, ki gazdájától megszökött; fogunk ma madarat?
– Jól fogunk ma mulatni, szól a szerelmes poéta, megszorítva karján vezetett ideálja hófehér keztyűjét. Ah egy egész nap egyebet sem tenni, mint angyali szemedbe nézni, óh!
– Jól fogunk ma mulatni, szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a ballagó tömeg között. Ma az elite mind a Fáczánnál lesz, az X fiuk Ferenczhalmára igérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.
– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába akasztott zöld szalagos guitarral, három czigarófábrikáns kisasszonyt mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején idealis szalmakalap, idealis zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg nyaka néz nagy idealisan elő.
S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon mit elménczkedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat, a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre kuporodott czigányok pedig minden embert megilletnek tréfás észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigunyolni, egyetlen egy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar szinész, kinek ma épen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek aztán kijut minden nyelvtől:
– Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni.
– Ez már kimulatta magát.
– Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza.
– Haragszik érte, hogy mi kijöttünk.
– De bizony vendégeket vár ki a hegyre.
– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. S több efféle mindenféle hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.
Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat.
– Nini komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. – Térjünk be egy pohár sörre. Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő estig ki sem mozdulnak onnan.
A két timárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de sót elfeledtek hozni.
Azért az egyiknek megint félmérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá inni.
Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után czepelni a kis fiut és kis kutyát, míg az unokaöcs karján úgy sietett a menyecske, mintha szárnya volna.
Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már.
– Hát a kis kutya hol van? kérdi tőle a menyecske hátrafordulva.
Hát a kis kutya sehol sincs; a bizony kihuzta a fejét a madzagból, s tudja a kő hová szökött el.
– Pamina! kiált ijedten a családapa, pisz, piisz Pamina! ta ta ta Pamina! s azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve, kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan állatképen, gazdáját elvesztve, minden emberhez szegődik, s ha egy helyről elrugták, a másik lába alá kerül, pajkos fiuk kővel dobálják, a kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.
– Itt a kutya, szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy bokor árnyékában az unokaöcscsel.
– Hát a kis fiu hol maradt? kérdi akkor a nő.
– Hát nincs itt? kérdi az apa elijedve.
– Hisz veled volt.
Nosza még egyszer vissza a publicum közé.
– Ferkó! fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? kiabál a családapa, lót-fut minden fiu után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda utasítják. Van a ki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s agyonütötte magát, vagy a czigányok lopták el, mintha nem volna nekik maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztül vergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel viszi vissza a porontyot feleségéhez; azaz hogy vinné, de nem tudja, hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot, a hol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, a melynek azután késő estig nem is szakad vége.
A teuton Thalia vándor papjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.
A mosolygó arczok elkomorulnak.
Odamennek, az ajtókat zárva találják.
A jelenet tragikai kezd lenni.
Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr épen most ment csak el hazulról.
– Hová?
– A Disznófőhöz.
– A Disznófőhöz! új remény, megyünk oda.
És mennek a disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.
– Ebben a pillanatban ment el innen.
– Ejnye, ejnye, nem mondta hová?
– De igen, Savanyu uram majorjába.
– No hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.
S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egy órai kitartás után tengeri istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyuképen viszonoz kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt percze hogy elindult Budára, ha sietnek, még utolérhetik.
A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat huszas; a mit csak az úton elől-utól találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat? hogy adja ezt a kulacsot? hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyünk, ne – azt vegyünk, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek valahová aludttejezni, az útban valami olasz czirmos czukorsüteményeket árult, kaptak rajta. Tovább menve tanácsosnak találtatott a borral való megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára neki ültek sörözni.
A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték, tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:
– Itt nem szabad letelepedni!
– Hát már miért nem?
– Mert oda van irva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik.
– Már az más, akkor megyünk odább.
A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt ételt edényestűl odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.
– Tán biz itt sem szabad lennünk? kérdik tőle elförmedve.
– Dehogy nem, felel az jámborul, hisz ez a tehénlegelő, s azzal jön vagy hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép csendesen legelészve.
A két vargainas pedig megsejtett egy vad cseresnyefát, melynek akkora a gyümölcse, mint más cseresnyének a magja, s fel is kapaszkodott rá szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a ficzkókat, s végig keni mogyoró-májjal.
Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Norma-fáig, ott azt a mulatságot gondolják ki, hogy nagy félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes meredeken.
A meglódult kő, mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, a hol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, a miknek neki megy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá felé, felfutva a tulsó hegyoldalra.
A ficzkók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, a kik káromkodva fenyegetölőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a kölykek erre megriadnak s neki futnak a meredeknek, a ki pedig ott megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok lejutva, ott vár rájuk még csak a ne mulass, a boszantott sétálók kézről-kézre adva döngetik, a míg érhetik, akár merre futnak, még az is püföli őket, a ki azt sem tudja, mit vétettek.
A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna egy világhírű tánczosné utolsó fölléptére.
– Ah hogy szeretem én a fülemüléket, mond a kedves.
– Én is, szól a poéta.
– Bár csak foghatnánk ma egyet.
A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog.
– Nini, ott mozog valami a levélen.
– Odamegyek és leborítom kalappal.
– Bárcsak fülemüle volna.
– Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön.
– Itt van, megvan, nem repült el.
A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva a megfogott tárgyat.
Biz az egy kis leveli béka volt.
– Hol mulatunk ma? kérdi a két dandy egymástól.
– Én a Fáczánba megyek, ott jól főznek.
– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok menni.
Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit s elkezd belőlök jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s nagyot alszik rajta.
A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, a hol az asztaloslegény vörös rákká tánczolta magát Dulcineájával együtt, s jóízűen engedi magának esni a hat krajczárost.
E közben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a hintát előre-hátra ránczigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle, s ijedtében és szégyenében legottan elájul.
A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, a mint a lovag odaér, sikoltva felugrik, s végig karmolja a galant férfi arczát, míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve egymással, az intervéniált félnek rohannak, s megfogdosván, ellökdösik az ingyen publicum nagy mulatságára.
– Pesten jártam iskolába, kukk! az idealis rozsolisfabrikans-legény most már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván, egy polkát csavartassanak általa, melynek hangjára az idealis galan, most már comicumra térve által, sóló tánczol végig a göröngyön, nyakába vetett guitarján accompagnirozva a kintornának.
Este felé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az udvariatlan, kiméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön, ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.
Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, a kinek azután senki sem akar helyet adni.
– Jaj a czipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cziczruhám! hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kaczag és nyihorog, az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekedik mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a hírrel, hogy a városban tűz van.
– Hol? merre? kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elől tűz, hátul víz.
Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepett elkezd hazafelé futni, a többi csak a zápor szünését várja.
A tűz Budán van és Budán egy lélek sincs otthon, a ki oltaná, Pestről kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az ötödik ház is leégett.
A népség ezalatt hullong haza.
A boldog családapa épen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották. «Hanem azért jól mulattunk», mondja magában.
A két timárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, haza felé indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt, csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.
Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól mulattunk.
Thalia vándorpapjai ismét egy perczczel későbben érkeztek Stiglicz úr budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.
A két dandy ismét találkozék a hegy alatt, térdig sáros fehér nadrágokban. Mindkettő kifogyhatlan volt élvezetei magasztalásában, egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben forgott.
– Hát ez a fél kifli a zsebedben?
– Ah a kis baronesse dugta oda tréfábul.
– És ez a karczolás arczodon?
– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtessenek egy cameliát akartam leszakítani.
Fölségesen mulattunk.
A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.
A hat diák iszonyú tengeri-betegségeket állott ki hazáig, otthon valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem azért jól mulattunk.
Az asztaloslegény elköltötte félévig gyűjtögetett pénzét, az óráját összetörték, szeretője viganója tönkre ázott, selyem kendője elveszett az úton, czipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.
Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferenczvárosi rézöntő komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták míg elmult az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt sokat változott ez a Svábhegy, kár hogy odább is nem tekintettünk, szólt az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.
Az eső elállt, – az ég kitisztult, – van csillaga a földnek is, távol Budapest lámpái ragyognak, – a közelben a tündéries fénybogarkák, – a távolból enyészetesen hangzik az ének:
– Pesten jártam iskolába, kukk!
Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után soha sem hajtott ki a nagyok sarjadéka.
Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák után deszkabódék paródiái!
Szép, mert fönséges az első magyar király fiának története.
Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kivánt adni, mely őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifju lelkét.
És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára tette őt érdemessé.
Az ifju azon időkorban volt már, a melyben a férfiszív egy nőalak ideál képével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról álmodott, azt kereste ébren, ahoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a szent szűz maga.
Imre herczeg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi asszony arcza sötét volt mellette és holt.
A bölcs atyai gond szép királyleányt választa ki élettársul egyetlen fia számára. Az ifju nem nyújtá érte kezét.
– Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi szenvedély. A kit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat, engem is fölvisz magához.
A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! Mely asszony lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek?
A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélekzetű asszony mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán s társalog a láthatlanokkal.
Semmi sem érdekli őt, a mi földi; nem országa, nem népei, nem koronája; sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.
Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját.
A király szomorúan monda a püspöknek.
– Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az országot!
És első István után következett utolsó Péter, és e felől nagyon szomorú lapok vannak teleirva a magyar történetben.
Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.
Oh azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, a mi nem veszteség másnak; ez az a munka, a mire az ember estenként elmondhatja: «Uram Isten, adj rá áldást.»
Hanem annyi kereskedő-vér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószág-vételbe, hanem úgy speculáltam, hogy ha az ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvan ezer forintért, igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, a mi nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát minden nap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.
Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500 hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára 70,000 forint. Tudjuk meg, mi ez?
Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem az eladandó jószág felől.
Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, a hogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.
– De hátha azok nekem nem kellenek.
– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal, vagy azok nélkül ugyanaz marad: 70,000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.
– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.
Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kivánhatja tőlem senki.
– És hát tulajdonképen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?
– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.
– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek kitünően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, a mit kivánnak érte, bőven megéri, s kamatját beadja.
– Nem jár valami maleficium vele?
– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, a mit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsös kertje van, melynek eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napoleon vajas körtét ott a szekrényem tetején.
(Szép gyümölcsös, Napoleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.)
– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?
– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér 15 ezer forintot.
Valóban, a hogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.
– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak.
– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgy is kellene tartani; ha életre való emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgy sem lakhatik.
Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.
– Kegyed ott akar lakni maga?
– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahoz van kedvem, s a mihez az embernek kedve van, ahoz van szerencséje is.
– S ott akar lakni a kastélyban?
– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?
– No mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.
– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely elátkozott várféle az, a hol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni; holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óra-ütéskor, éjszakai vampyrok, a milyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik aristokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden kisértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyom-ot akarom nagyban tökéletesíteni.
Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újolag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rhinocerosnak, azt mondá, hogy e szerint bátran megköthetjük az alkut; meg is irtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vétel-árt, meghatalmazva egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beigtatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár, én pedig mint aféle kereskedő-ivadék, az oknélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.
Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, a mi egy kis rémeskedés hírében áll, a minek saját kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, a kikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, a kit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, a kinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.
Én tehát néhány nap mulva a statutio után megindultam jószágom felé, elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kivánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, a hol úgy is vannak lovaim. A tiszttartónak előre irtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.
A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokrócz, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.
Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, s rossz az út.
Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a kocsis-mesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s a mint megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, a milyen nagy teher nyomja az ő lelkét.
Szép, csak a nyakamat ki ne törd.
Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – «mi lelte kendet?»
– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.
Hanem azért jól hajtotta a lovakat.
Egy mély útba érve, a hol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom épen elkezdett fenhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – «a mi baja? miért sír?»
– Hogy ne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvér-öcsémet.
– Készakarva?
– Igenis, készakarva.
– S kiállotta értte a büntetését?
– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.
Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizodalmat!
Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem? már most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól hajtott különben; úgy vitt ezen a döczögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.
Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.
– Tudják-e a cselédek, hogy jövök? kérdém a kocsisomtól.
– Ott áll már az őr, mondá ő, egy alakra mutatva, ki egészen katonai positurában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. A mint közelértünk, elordította magát az ember: «Queraus!» azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolczféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: «Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!»
– Ez az ember bizonyosan részeg! mondám a kocsisnak. Ez nem felelt semmit.
A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, a mit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.
Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy czövek, leszállt a pálczalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.
Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arczot nem lehet képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik: egy kissé «ultra».
Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.
– Jó estét, atyafi; ön a vadász?
Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végig nézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább ment.
Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?
Erre azonban egyszerre vídám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, ficzkándozó legény, valami negyven éven túl, furcsa képe csupa ráncz volt az erős nevetéstől, a mi azt egészen igénybe vette.
– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.
– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál. (Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiu!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.
– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!
Úgy? Ezt nem tudtam.
– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, a ki előttem végig kiabált az utczán?
– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.
Szép társaság.
– Hát ez a kis büszke gnóm, a ki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten?
– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobh bolond; most bizonyosan hava van neki s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.
Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.
– Itthon van-e a tiszttartó?
– Igenis, itthon van kérem alássan, hahaha! áthíjam? hehehe.
– Nem, majd magam megyek át hozzá.
– Hahaha.
Szerettem volna már, ha egy kicsit abba hagyta volna a nevetést.
– Hogy híják magát, atyafi?
– Louis, nagyságos uram, hahaha!
– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?
– Nem kérem alássan, én soha sem nevetek, hahaha.
Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.
– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz.
A fiu a legügyesebb szolgálat-készséggel segített úti öltözékemet rendbe hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kaczagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.
Terringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.
Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.
A tiszttartó egy harmincz éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arcza a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.
Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált; elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf szenvedélyes gazda volt s minden javítást létesített jószágán, a mit az újabbkor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi-lóheréről; angol malaczokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, a mik húsz itcze tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, a mikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség, tisztek belé okultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Épen ilyen volt az én ideálom.
Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.
Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.
Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárczámat. Bizonyosan mellbeteg szegény s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.
– Hanem egy dolgot találok furcsának, mondám a tiszttartónak; mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálczalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi igérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy perczre abba a nevetés dolgát.
A tiszttartó bámulva nézett rám:
– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?
– Miféle felvilágosítást? Miről?
– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek, uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniácus volt, a ki búskomolyságból háromszor elakarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sirdogál még, ha bűntetteire gondol, a miket soha sem követett el.
– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?
– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, a ki még a megenni és nemenni valók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor ide hozták, lánczra volt kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig épen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, a ki egyre lármázott, kaczagott, bukfenczet hányt és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiu. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint a mi igen nagy mértékű emberbaráti foglalkozás, a mihez nem mindenkinek van szenvedélye s épen azért hiba volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek?
– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?
– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelid, szánalomraméltó tébolygó, a kivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, a honnan külön van kijárás s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.
– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?
– Uram, nincs különben.
– Kérek tintát és papirost; hadd irjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, a miért ezt elhallgatta előlem.
– Tessék. Itt az irószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában.
Leültem irni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, a mit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony érczsodronynyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?
Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megirtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlámot veszek én itt a nyakamra? és hogy most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.
– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát, meg spanyolviaszt.
A tiszttartó a fogát szítta.
– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?
– Nem! spanyolviasz kell.
– Az ostya erősebben zár.
– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denique haragos voltam!)
– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz gyertya.
– De hát nem könnyebb azt a gyertyát ide hozni, mint nekem oda menni?
– Bocsánatot kérek, szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hydrogenné válik, úgy, hogy az a szoba, a hol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hydrogénnel kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész házat felvetheti.
Én csak hátra estem a székemben: – hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, a ki ezt a szép társaságot megvettem pénzen.
Már most mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen, cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.
Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?
Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!
Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.
Nevetett rajta szörnyen.
– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él s rajtad kezdem.
A fiu takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jó kedvét.
Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?
Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.
Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre!
Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.
Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen?
Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom? megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.
Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?
Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.
Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.
Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.
Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.
Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket.
A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem láttam még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon.
Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.
Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.