(Csatakép.)
Sok dicsőt fed a föld, kinek nevéről hallgat a hír.
A ki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az, ki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.
Azokról, kiknek neveit dicsfény sugározza körül, eleget beszél a történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait sem lehet megtalálni többé.
* * *
Elveszett a mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje; a tengernyi török tábor szétömlött az egész hazán, egyenkint tördelve össze a nemesek csapatjait, mik a hon elbukása után, kétségbeesett védelemre összegyülekeztek.
Hasztalan festette nemes vérével Dobozy a Visegrád feletti halmot; maig is «Basaharcznak» nevezi a köznép a hősök sírját; az is a győztes nevét örökíté, nem az elbukottét, pedig amaz ellenség volt.
Ilyen hely van Varasd mellett is, melynek neve «az utolsó csatár».
Ki találná azt ki: a rekettyés mocsár, nádas zsombikjaival miért kapta ezt a nevet?
Háromezer magyar, horvát és dalmata bajnok jött a merész Frangepán vezetése alatt Szlavonia felől, a királyi hadakkal egyesülendő. A királyi hadak pedig már akkor szépen lekaszálva feküdtek a mohácsi síkon s az ifju király koronátlan feje fölött csendes patakvíz folydogált. Varasd felett szembejött Frangepánnal Karamán Ogli, feles török-tatár haddal, egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes Szolimán szétküldött az országot meghódoltatni.
Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt s tán ha bizonyosan tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harcza, egyedül is képes lett volna elfogadni a csatát, maroknyi hadával, hogy ha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.
Húszezernyi pihent haddal húzódott alá a hegyekről Karamán Ogli s a mint a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer magyar és horvát bajnokot csatarendben állani. Végig láthatott rajtuk, megszámlálhatta őket csapatonkint, nem voltak többen.
– Sajnálom e szegény ártatlan népet, sóhajta fel a török vezér s eléhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni, azután megfuvatá a kürtöket s kiterjeszté előttük táborát.
Azok meg nem mozdultak helyükből a túlnyomó erőt látva; két hegy közé ékelték magukat s hátukat egy mocsárnak vetették, melyen csak helylyel-közzel voltak keskeny csereklyés utak gázolva, olyanok, miken egyszerre egy ember haladhat végig.
Karamán Ogli látta, hogy ezek nem gondoskodtak arról, hogy megmenekülhessenek. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett. Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.
Háromszor elénekelték az imámok a La illah il Allaht, háromszor menydörögte utánuk az egész sereg, akkor a vezér parancsot adott háromezer janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt megkerülve, a mint a fősereg harczi zaját meghallják, törjenek elő, a többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak a jobb szárny felől útat a magyar seregnek a menekülhetésre s ne törődjenek a futókkal, hanem forduljanak mind azon csapat ellen, a hol Frangepán személyesen küzd. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a vezér essék foglyul vagy halottul, a mit előre látni nem volt nehéz, minthogy Frangepánnak az volt a szokása, hogy mindig ott járjon, hol legnagyobb a veszély.
A török-tatár vezéreknek ez volt mindig ravasz taktikájuk; menekülni hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban tehessék semmivé.
Frangepán hada kopjás magyar huszárokból s harczias horvát határőrökből állt, kiket a czéllövésben a mindennapi munka gyakorolt; ezekből egy szakaszt csatárlánczba osztva, a nádas, rekettyés bokrok védelme alatt előre küldött a vezér; kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy golyóik a csatasoron kívül lovagló tiszteket és nyargonczokat egyenkint szedték le lovaikról.
Karamán Ogli hirtelen egy nagy csapat tatár lovast küldött e boszantó csatározók ellen. A tatárok szokott harczi fortélyukkal tág félkört alakítottak s azzal előre feszítve hosszú dárdáikat, mint egy lassankint összecsukódó legyező, rohantak a lövöldözők ellen, veszett ordítással, mintha idegen lármájukkal akarnák az ellenfél szívét megrémíteni.
A portyázó had a csatárlánczból egyszerre tömeggé alakult s közel várva elleneit, oly sortüzet adott a támadó tatárokra, hogy azok megrémülten fordultak vissza, most már egymást ijesztve a kiáltozással.
Erre a varasdmegyei banderiális lovasság, mintegy háromszáz nemes, nem várva parancsszóra, utána rugaszkodék a megriasztott csapatnak s közéje vágva, elkezdék pusztítani a megrémült futó hadat, mely nem tudta hasznát venni a tusában hosszú dárdáinak s apró bivalybőr paizsát rosszul használta védelmül a hegyes csákány csapásai ellen.
Karaman Oglit düh és rémület lepte meg, midőn ez összebonyolult tömeget hadrendben álló sorai felé hömpölyögni látta; a futók zavarba hozandják a rendben állókat, a kergetett tatárok maguk fogják keresztül törni a sereg derekát… Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét sugárágyút, azokat megtölteté lánczokkal és szeges zsákokkal, odairányoztatá az összekeveredett tömegre és egyenesen közéje lövetett; a lövés elseperte a vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt s néhány percz múlva nyiltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.
A muskétás zászlóalj még állt négyszögbe verve a tér közepén; ekkor Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka, egy tömegbe gyűjtve hatezer spahit és arnót lovast, azokat egy ék alakú csapattá rendezé, mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva s ez ék hegyére állt Szadi Mehemed maga, egy óriási termetű renegát, ki vitézségéről a harczban s kegyetlenségéről a harcz után egyformán ismeretes volt.
A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt s elkezde lassan a fősereghez visszavonulni.
Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy zászlót lehete megszámlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott s a tömeg közepén a kettős lófarkat; – azzal egy hosszú Allah ordítás tört fel az égbe, melynek végét elnyelte a föld dübörgése, mely rengett a roppant hadtömeg rohanása alatt. Úgy látszott, mintha ez egyetlen rohamnak el kellene törülni a földről azt a kisded tömeget, mit Frangepán népe alkotott.
A kis határőrcsapat szabályosan, rendben vonult vissza s midőn a török hadtömeg mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit ellene.
Tizennégy zászlót láttak a lövés után lebukni: a határőr nem lövi ki fegyverét hiába; de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre.
A lövészcsapat erre hirtelen felbomlott s rendetlen futással rohant a deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.
Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket. Az ágyúkkal csak ő tudott igazán bánni a harczban; a többi magyar vezérek még akkor nem sokat gondoltak azokkal, saját nagy kárukra. A golyók egész utczákat vágtak a török lovasságban, de fel nem tarthatták azt, mint a megindult jeget a jégtörő csak széthasítja, de meg nem akasztja.
A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni, egy-egy társa megfogta kezét, meg elhagyta, ha nem bírt vele futni; tántorogva, ingadozva botorkázott odább, néha elbukott, ismét összeszedte magát, átölelte fegyverét és futott vele odább. Pedig ha e fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.
Végre erejefogyottan megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé; összeroskadva ott maradt a rohanó lovasok útjában. Ki ügyelt volna rá?
Abban a pillanatban, hogy a roham eleje közel jutott hozzá, hirtelen felkapta fegyverét, czélzott, a fegyver eldördült – s a lovasság vezére Szadi Mehemed megszünt vitéz lenni a harczban, kegyetlen a harcz után: e lövés az ő számára volt tartogatva és jó helyre talált; a roham épen úgy eltapodta a lováról lebukott vezér holttestét, mint azon bajnokét, a ki őt megölte.
Frangepán táborából örömriadal zendült fel, a midőn az óriási vezért esni látták, s ha Frangepán engedi, szemközt rohantak volna elleneikkel; de Frangepán helybenmaradást parancsolt, a tér neki volt kedvező, a vízjárta mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint mocsárok szomszédjában szokott lenni; mit ágyú- és fegyvertűz el nem ért, megtevék e fűvel benőtt vermek, zavarba hozták a török lovasságot, megtörék a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, a gyalogságnak kedvezett a tér; azok lándzsáikkal rohantak a lovasokra; Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva harczosait s merészen vetve magát a legádázabb vívók közé; a damaszk kardok hasztalan csorbíták ki éleiket aczél sodronyingén, míg az ő tenyérnyi széles kardja ketté tudta vágni a paizst, a paizstartó karral együtt.
Már kis lovas hada a török ezredek közepében dúlt s Frangepán viadallal kicsikart lófarkas póznát mutogatott a küzdőknek, midőn az oldalt fekvő hegyekről hirtelen előtörnek a janicsárok ezredei, mik az alatt az egész csatatért megkerülték.
Karamán Ogli csataterve sikerült; e ravaszság által a magyar had két részre lőn szakítva, még pedig úgy, hogy Frangepán a kisebb részszel maradt.
A harcz egyszerre más fordulatot vőn; a törökök útat nyitottak a nagyobb tömegnek s minden erejükkel a kisebb töredéket fogták körül, mely így egészen a mocsárnak lőn szorítva.
Frangepánt hirtelen egy csoport huszár középre véve, a mocsár széle mentében nyargalt vele végig, valami útat keresve, melyen megszabadíthassák.
A spahik mindenütt nyomukban; – észrevették, hogy a vezér közöttük van s most ezt minden áron el kelle fogni.
A huszárok, folyvást harczolva üldözőikkel, futottak a mocsár szélében; egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük; némely lovastól az iszapba dőlt s az utána rohanóktól a nád közé gázoltatott; végre a kifáradt, mindenünnen elnyomott maradvány kénytelen volt magát életre-halálra megadni.
A diadalittas győzők csak akkor vették észre, hogy győzelmük bére, a fővezér, nincs az elfogottak között.
Az üldözés rohamában lováról letaszíttatva, a mocsárba esett, ott lehúzta magát a víz alá; sásliliomok, vízi virágok olyan jók voltak, hogy eltakarták őt üldözői csapatja elől, kik mellette rohantak el. A következő pillanatot felhasználva, hirtelen felkapaszkodott egy gazdátlan paripára, mely elvadultan úszott neki a mocsár vizének a csata riasztó zajából; egy gyalog menekvő horvát katona kalauzul akadt hozzá, ki aztán elkezdte őt vezetni a mocsár belsőjén keresztül, egyikén azon ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak jártas ember gázolhat keresztül, – az is csak életveszélylyel.
– Utána! ordíták a törökök, a mint meglátták a menekvőt: «dicsőség és jutalom annak, a ki őt elfogja.»
Ekkor történt az, a mi ragyogó fénypontja marad e csatának.
Tizenkét nemes bajnok, Frangepán szétvert kíséretéből, összeszövetkezék, hogy a vezér futását fedezze.
A mocsáron keresztül vezető gyalogúthoz csak egy keskeny gáton keresztül lehete jutni; a gát maga is a vízszínnel egyenlő, mellette két felől feneketlen iszap, melynek tetejét benőtte a vízmoha és tórongy; ki a csalóka szőnyegre lép, elnyeli az ismeretlen mélység.
E keskeny gátra állt fel a tizenkét nemes az egész török tábor ellen, nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal, hanem csak néhány pillanatnyi megnyert időért a futó vezér számára.
A gáton csak két lovag állhatott egymás mellett. – A védők párosával álltak egymás mögé: a spahik csak kettővel vívhattak egyszerre; a többi azalatt várt hideg nyugalommal, míg rákerül a sor.
A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat, s ők a mocsárba hullva, ott nyomorultul megölettek.
Most a második párra került a sor.
Ezek a kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenük szegzett lándzsák hegyei közé, alig tudták magukat védeni; karjaikat arczuk elé tartva veték magukat a halálba s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is eltakarva arczaikat. Tán, hogy ne lássák a halált? vagy hogy arczukat ne sebezze a gyilkoló vas?
Ámde e halálküzdelem útat nyitott az utánuk következő párnak; ezek gyorsan alá vágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, megragadva azoknak hosszú nyeleit, levagdalták a közel állókat, s még sokáig lehete villogó kardjaikat látni, a mint jobbra-balra csapásokat osztogattak velük, s midőn már lovaikról aláhanyatlottak, még ott is halálra küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztül gázolni ízenkint széttagolt testeiken, mert a míg egy karja mozgott, addig ártott vele mindegyik.
Ekkor jött a negyedik pár: ügyes két bátor férfi, kik ritka lélekjelenléttel szüntelen védelmi állásban tarták magukat, ravasz cselvetéssel inkább időt nyerni, mint sebeket osztani törekedtek, s e fárasztó harczot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben végkép eltünt.
E makacs, hidegvérű viadal, mely a győzőket diadaluk koszorújától fosztá meg, lángoló haragra tüzelte a törököket; a két hősre, kik halálsápadt arczczal, hideg vérrel, biztos karral harczoltak a nem rettegett halállal szemben, csoportostól kezdett rohanni a veszettül tóduló ellenség, egymást az iszapba tiporva, úgy törekedve hozzájuk juthatni.
Végre sebektől elgyöngulve lehanyatlott a két bajnok s holttesteiken keresztül rohanva, a bőszült ellen leaprítá az ötödik párt is.
Csak ketten maradtak még.
Most e két utolsó hős állt elő a halálharczra.
Egy ősz férfi, lengő hófehér szakállal s egy athletai termetű bajnok.
Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér hajszálaitól az öregnek, kemény csapásaitól az ifjunak.
Sebesen és súlyosan, mint a villám, hullottak a férfi csapásai, az eléje szegzett dárdanyelek nádként törtek össze széles kardja ütéseitől; míg az öreg, mint sírból fölkelt kísértet, alig bírta kardját emelni; mégis visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orczájától s sötét szemeitől.
Karamán Ogli maga is a közelből nézte a viadalt s bámulat ragadta meg a vívók iránt.
– Eredj, szólt Armán béghez, vigy kegyelmet ama két férfinak, senki meg ne ölje őket.
Armán bég nyargalt a viadal helyére, fehér turbánkendőjét lobogtatva s kiálta a harczolóknak: «megálljatok!»
Szavát elnyelte a harczi lárma. Az ősz ember épen akkor esett hanyatt lováról, egy lándzsa jól szíven találta.
Csak egy maradt még hátra.
De az egybe látszott valamennyi lelke szállani: a széles, fényes aczél, markolatig vérrel festve, villámokat szórt körüle, halálkiáltástól kísérve, a midőn lecsapott.
– Megállj magyar! kiálta Armán bég, a harczolók közé furakodva s a bátor vitézig törve magát. Neked nem szabad meghalnod; menekülnöd nem lehet; derék katona kéri a derék katonát: add meg magad.
A férfi nem felelt, hanem vagdalkozott tovább.
Armán bég megtiltá, hogy őt fegyverrel érintsék.
Végre a ló elkezdett alatta reszketni. A nemes állat három lándzsadöfést kapott már, s szomorúan emelé fel fejét urához, mintha búcsút akarna venni tőle.
A bajnok érzé, hogy lova roskadoz alatta, s akkor lebocsátva kardját, fölemelkedék kengyelében, s körültekinte.
Látta, hogy háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán, megmenekülve futtat tova.
Szétnézett a csatatéren: sötét szemei szomorúan tekintének végig az alkonyodó vidéken, arczára borongó homály ónszíne szállt; a harczdüh eltünt arról s homlokának redői lesimultak; – a kardot elejté kezéből, csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, a hol övébe rejtve volt éles kése, egy fohász tört ki kebléből: «Uram Jézus!» azon pillanatban valami fényeset láttak villanni gyors kezében, s azután – a hős lebukott lováról – saját késével sziven szúrva.
A meleg vér az eléje tartott kegyelem jelére, a fehér kendőre ömlött.
Ez a férfi volt Kezy Domokos.
Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben; jó, ha egyet feljegyzett abból valaki.
Hej be nagy bolondot tettél akkor Fecske Bandi, mikor leütötted a postalegényt a szekeréről!
Postalegény a császár szolgája, postalegény pénzén az ország lakatja; – biz elütik azt a te fejedet…
Ráismertek a betyárra, üldözőbe fogták, nem érhették utól; Szellő paripája úgy elvitte azt előlük, hogy a porát sem láthatták.
Kecskemét városában felesége lakott a betyárnak, két szép fia is volt, egyik beszélni is tudott már, a másik még ölbevaló volt; fiatal volt és szép a menyecske; szép mind a két gyermek; azt mondják, hogy Fecske Bandi igen szerette mind a hármat.
Éjfél tájon zörgettek Fecske Bandi házának ablakán: «jer az ablakra, jó asszony!»
A fiatal asszony felébredt álmából, megismerte férje szavát s odafutott az ablakhoz, kinyitotta. Fecske Bandi le sem szállt a lováról, csak onnan beszélt hozzá.
– Rosszat tettem, feleség, leütöttem a postalegényt az országúton; üldözőbe vettek, életemre törnek; most te segíts rajtam. Nem sokára ide fognak jönni a pandurok s kérdezik tőled, hol vagyok? Feleld nekik: Pesten vagyok, vásárolni járok, még tegnap elmentem, ott találnak szállva az Aranyalmában. Áldjon meg az Isten!
Azzal sarkantyúba kapta paripáját s a sötét utczán elrobogott.
A megrémült asszony alig csukta be ablakát, midőn újra csörömpölő lovasok szálltak le a ház előtt, s zörgettek a kapun. Rekedt, dörgő hangon kiálta a pandurhadnagy:
– Erzsi hugám, kelj fel és nyiss ajtót. – Hol van az urad, a haramia-betyár?
A szegény asszony úgy reszketett, meg az a kis gyerek is ott a keblén.
– Jó hadnagy úr, nem haramia az én uram, nincs is tegnap óta a kecskeméti határban, mert az ökröket vásálni ment Pestre, ott van szállva az Aranyalmánál.
– Erzsi hugám, ne rontsd a lelkedet a zsivány uradért, fiatal vagy, bizony hamar megtalálsz halni miatta; a más bűne miatt kárhozol el.
– Én csak nem mondhatok egyebet, hadnagy uram; keressék Bandit Pesten, megtalálják az Aranyalmában, ott volt ő egész nap; tizenkét mérföldnyire van az Kecskemét városától.
A pandurok felkutatták az egész házat, pinczét, padlást; nem találták Bandit, azután hirtelen stafétás legényt ültettek lóra: nyargaljon lóhalálában egyenesen Pestre; minden állomásnál friss paripát váltson, ha maga kifárad, másnak adja a levelet; abban meg van irva, hogy a pesti törvénytevő urak küldjenek nyomban az Aranyalmához s tudják meg, ott van-e, ott hált-e az éjjel Fecske Bandi?
Pihent lovon felváltott legények vitték az üldöző levelet a menekvő betyár után; ha egy órával hamarább ér a levél Pestre, mint ő, akkor egyenesen belefut a tőrbe.
Fecske Bandi egy perczre sem állt meg, még csak itatni sem; tizenkét mérföldet vágtatva nyargalt be, s még fenn volt az égen a hajnali csillag, mikor lováról leugrott az Aranyalma előtt; a paripa betalált magától az ólba; Fecske Bandit pedig beereszté a korcsmaajtón keresztül a csaplárné, senki sem vette észre.
Czifra Terka volt a korcsmárosné; úgy hítták, maga szerezte a nevét. Olyan világi menyecske, a ki pirosra festi az arczát, úgy ül az ablakba; mikor kimegy az utczára, csak úgy ropog rajta a selyemruha; mosolyog egynek is, mosolyog másnak is s kinyitja az ajtót akármi órában, a ki azt mondja neki: «szívem Czifra Terka!»
– Messziről futottál, Bandi lelkem, ugy-e? Nagyon is jöttek utánad. Vesd le a gúnyádat, feküdjél az ágyra, ha valaki keres, elrejtelek én a szívem fenekére.
– Ne rejts el, ne tagadj; inkább ha keresnek, mondd azt, hogy itt vagyok egész tegnap este óta; itt voltam a szobádban, engem ölelgettél, engem csókolgattál; s hogy ne legyen olyan nagy a hazugságod, jer, csókolj meg, ölelj meg mindjárt.
Czifra Terka oda is ült a Bandi ölébe; mikor jöttek a pandurok, ott találták őket ölelkezve.
– Hát mi tetszik, jó urak? Kell bor? kell pálinka? kell szép asszony főzte?
– Nem kell se főzte, se csókja; nem tréfálunk itt ma. Urak akarnak beszélni veletek vármegye házánál.
Czifra Terka felkötötte derekára a sali kendőt, felvette a selyemszoknyát, feltette az arany függőt, úgy ment a vármegye házára; négy pandur kisérte: kettő elől, kettő hátul. Meg is nézte, tudom, minden ember.
Vármegye házánál kemény vallatóra fogták Czifra Terkát azok a nagy urak.
– Valld meg: igazat mondj, mikor szállt be hozzád Fecske Bandi?
– Tegnap este volt az, meg is esküszöm rá. Elátkozom magam, ha nem hiszik, pokol minden veszedelmére; itt volt egész éjjel, mulatgattunk, enyelegtünk, régi szeretőm az nékem.
Törvénytudó urak nem itélhették el Bandit, mert azt csak nem lehetett hinni, hogy ugyanaz a betyár, a kit este tíz órakor az országúton üldözőbe fogtak s a kecskeméti tanyákig kergettek, hajnal hasadtára Pesten heverhessen az Aranyalmában.
Pedig üldözői most is azt állították, hogy rá ismertek, ő volt az, senki más.
Pandurhadnagy elment ismét Erzsi asszonyhoz.
– Látod Erzsi hugám, milyen gonosz ember a te betyár urad; ne fogd olyan igen pártját. Itt van az irás, vármegye pecsétje rajta, ebben meg van irva, hogyan mulatott, enyelgett Fecske Bandi az Aranyalmánál? világos virradtig a czifra csaplárnét ölelte, csókolta; téged kinevettek; egész világ azon csúfolkodik mostan. Állj boszút magadért. Valld ki ellene, a mit tudsz.
Szegény Erzsi asszony két szeme megtelt könynyel erre a szóra, de nem szólt Bandi ellen semmit; – «én nem tudok semmit.»
– Erzsi hugám szánlak a te hűségedért. Meglátod, hogyan jársz? Czifra kocsmárosné, ha ma nem, hát holnap, majd kivall mindent a te jómadár uradra, csak egyszer ne tudjon neki pénzt adni, tarka kendőt venni; s akkor te is tömlöczbe jutsz, a ki titkolgattad; a két gyerekedből világ koldusa lesz. Mentsd meg, a míg lehet, legalább magadat és a két gyermeked.
– Jól lesz, majd megmentem őket velem együtt, szólt az asszony, és azután, mikor beesteledett, kiment velük a Csalános felé, odakötözte mind a két gyermeket a keblére s velük együtt bele ugrott a tóba. Ott találták meg mind a hármat holtan, a mint a csendes holdvilágban libegtek a tó színén, a két gyermek anyja keblén fekve.
Fecske Bandi tovább is tömlöczben maradt, de nem lehetett ellene semmit bebizonyítani, mert a Czifra Terka megesküdött rá, hogy mikor a rablás történt, akkor Bandi Pesten volt, az ő szobájában.
A törvényes urak tehát ötszáz forint jutalmat hirdettek annak, a ki a posta kirablóját kézre keríti.
Farsang volt épen az idő; farsang utolsó három napján sok vigalom szokott lenni Pesten. A hirdetett «gardistánál» nagy dáridó készült. Czifra Terkának onnan nem lehetett elmaradni.
Piros henteslegény iszik az Aranyalmában. Csalfa korcsmárosné bora a fejében, fehér karja a nyakára fűzve.
– Eljösz-e a bálba velem, kedves?
– Hogy mennék a bálba? szól durczásan a henteslegény, mikor az ezüstgombos mentém, százforintos mentém benn a zálogházban s nincs pénz kiváltani.
– Ha csak ez a bajod, ne is szomorkodjál. Lesz pénz kiváltani ezüstös mentédet; tudok én egy helyen pénzt, csak érte kell menni, még vendégségre is telik majd belőle; bérkocsiban megyünk, franczia bort iszunk, magunk nótáját huzatjuk jó pénzért. Kitelik az abból; eszem a piros orczádat.
Azzal felment Czifra Terka vármegyeházára, kivallotta rendén Fecske Bandi egész bűnét: mikor jött ő hozzá, miket mondott neki, hogy dült el lova a nyargalás után, hogy mosta le a vért arczáról, kezéről?
Azzal az ötszáz forintot kendőjébe köté s szépen haza ment vele. Még csak szemfedőre valót sem hagyott belőle Bandi számára.
A tekintetes statarium elitélte Bandit rögtön. Csak egy éjszakát ajándékoztak még neki, reggel azután kivégezik.
Czifra Terka, meg a henteslegény kivilágos kivirradtig tánczoltak a csinos bálban; ettek, ittak, a mi jó volt, a mi drága; szórták a pénzt, szívták a kéjt, megfürödtek a mámorban és örültek az életnek, a míg el nem fáradtak bele.
Reggel felé nem ízlett már sem táncz, sem bor, – még a csók sem.
– Mi volna még olyan gyönyör, kérdé a mámoros legény, a mitől a mi szívünk még sebesebben tudna verni? Mit tudnánk még kitalálni?
– Én tudok egyet, szólt rá készen a kéjleány. Most akasztanak egy embert; ilyen bál után annál szebbet nem láthatni. Mámor után, kéj után ez a látvány valami gyönyörűség lesz. Menjünk oda.
Az egész részeg társaság pompásnak találta az ötletet. Az elfásult érzékekre mi lehetett volna nagyobb inger, mint egy kivégzés látása?
A bérkocsik ott vártak rájuk egész éjjel; a tomboló ittas csapat felgyűrte magát beléjük s azzal vágtattak ki – a tánczteremből a vesztőhelyre.
Ott állt már a rabló a hollók háza alatt; annál a kőnél, melyben a gonoszok utoljára megbotlanak; most is víg volt és fütyörészett. Valami kedves új nótát tanult most egy rabtól a börtönben, azt fütyölte, tetszett neki.
Mondják neki, hogy imádkozzék, gondoljon lelke üdvére. Csak nevetett és fütyölt tovább.
Elolvasták az itéletet, ketté törték előtte a kegyelem pálczáját, mondták, hogy meg kell neki halni rögtön. Fecske Bandi csak mosolygott és fütyörészett tovább.
Azután mondták neki, hogy felesége, két gyermekével, bánatában, kétségbeesésében a vízbe ugrott, bele is halt. Fecske Bandi nem mosolygott már, de tovább fütyölte a nótát.
Ekkor nyargaló hintókon vidám tarka társaság érkezett a vesztő-térre; vigalomból szabadult bacchans csoport, festett arczokkal, virágos főkkel, tarka bolondos öltözetekben.
Az orgiák csoportja felállt a kocsik tetejére, hogy jobban lássa a gyönyörűséges látványt.
– Nézz oda Fecske Bandi; ott áll a szeretőd, ki téged eladott; tarka a ruhája, koszorús a feje, most jött a dáridóból. Nézd, hogy nevet rajtad.
Fekete Bandi szeméből kicsordult a könyű, – lerogyott térdére s elkezdett imádkozni:
– Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben.
A báli vigadók úgy nevettek rajta. – Milyen furcsa az ilyen bűnös, a ki megtér halála óráján.
Adándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban. Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát s tőkepénzei kamatjából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s a kik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, s azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? azt egész bizonyossággal nem tudta senki.
Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt, melynek ernyőjéből egy kaucsuk köpenyeges utazó száll le s meggyőződve a ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e? Mondják neki, hogy odabenn van.
– Jól van. Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérről; a szekeres szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az, lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a folyosó alá, s azzal bekoczogtatott Adándy úr szobájába.
– Jó estét, uram.
– Jó estét.
– Ön Adándy György?
– Szolgálatjára.
– Én Pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul beszélek? annak igen rendes oka van: valakinek a kedveért megtanultam. Akarja ön, hogy leüljünk?
– Biz az jó lesz.
– Nekem volt egy feleségem, a ki magyar nő volt. Annak én csodálatos módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan?
– Rá érek.
– Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még akkor fahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment sebesen egy fiatal női alak. A mint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen keresztül bujt a híd karfája alatt s beleugrott a vízbe. Én rögtön utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam s öt percz alatt kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt percz volt. Ott bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy a nő meg volt tébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. Egy nőt kifogni a vízből, a ki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt sem lehetett kitudnom, hogy kinek híják? Akkor azt felelte szegény, hogy ő Medea, az a hajdani görög asszonyság; de a mit én nem hittem el neki. Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy elviszem Angliába s ott nagyhirű orvosaink ápolására bizom. Szép. Hanem mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit lehetett tennem? mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig. Egy esztendő mulva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melancholián kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arczához. Unja ön a történetet, uram? gyujtson pipára.
Adándy úr csakugyan nem birta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a történetet meghallani?
A mylord folytatá nyugodt szavakkal:
– Mikor a hölgy egészen visszanyerte lelki tehetségét, én azt mondám neki: «Mylady, van önnek valakije, a kihez visszakivánkozik?» ő azt felelte: nincs. – «Van önnek valami oka valahová elmenni?» – Semmi sincs. – «Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?» – Hogy ő nem tud. – «Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?» – Lesüté szemeit, s azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram.
Adándy úr nagyot vont a vállán. – Bánja is ő.
– Én tehát nőül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem vele; annak már tizennyolcz esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét. Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony volt. Mikor haldoklott, odahivatott engem, s azt mondta nekem: «Mylord, uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben van; kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, czímét megtalálja tárczám belső pergamentjére irva». És aztán meghalt.
Adándy úr felugrott székéről e szóra, mintha vipera csipte volna meg.
Az angol hideg vérrel vonta elő a mylady tárczáját.
– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne? A myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt.
Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik s mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és tovahajtatott.
Adándyt csak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón útját állta a hosszú deszkaláda.
Csakugyan neje volt benne, kit húsz év előtt oktalan szerelemféltésből elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s kit végre mint halottat kapott vissza.
«Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. A ki már nem birta bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis tánczosleány? az a feketeszemű, még most is a fülemben van a hangja, a hogy az nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bujt ördög. De mi az ördögnek emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm! Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen lesz majd mit hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két órakor? Részeg disznó s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint? Micsoda párfüm érzik rajtad? Ez valami tánczosnéról ragadt rád! És így tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, hogy ha meg nem javítom magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd! Hát azért vesz az ember vén asszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel? Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugy-e bár? Hát nem elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogy nem fizeti. Ha én három szót szólok vele, oda van; fizet mindent, ugy-e barátom?»
Ezt a monologot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két czimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették, kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel.
Az ifju gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kivántak neki, kézbe adták a csengetyűhuzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve csengetyűkötélnek, s rábizták, hogy szerezzen magának bejutást elátkozott várába; ők meg odább mentek.
A hazaérkezett megrántotta a csengetyűt, aztán ásított és danolt, s megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás.
Nem nyitották az ajtót.
Hármat, négyet rántott a csengetyűfogón, de úgy vette észre, mintha az épen nem akarna szólani.
«Ahán! kivették a csengetyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják magukat csendes álmukból felháboríttatni. No ugyan rosszul számították ki.»
Azzal neki állt a sarkaival a kapunak s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyilt épen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta.
– Ki az? mit akar itt?
«Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! én jöttem haza».
– Én? ki az az én? Micsoda «haza». Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól.
– Senki-e? A volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje.
– Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus.
– A kapus? A menykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No hát ereszszen be, én vagyok a madamenak a férje.
– Óh persze. A madamenak nincs férje; a madame özvegyasszony.
– Özvegyasszony? Hát nem madame Corbiáné ez a ház?
– Nem bizony; hanem madame Mouilletnéé.
– No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a mossziö Corbián én vagyok.
– Azt én nem tudom. A házasság a pap dolga, nem a kapusé.
– Nem ám, akasztófára való, hanem az a dolgod, hogy nyisd ki a kaput.
– Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem önt áristomba.
– Te ficzkó! így mersz beszélni gazdáddal?
– Nekem gazdám nincs, csak gazdasszonyom; most takarodjék ön.
Azzal becsukta a redőnyt s mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy dörömbözzön-e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, a hol az éjszakát eddig töltötte s fényes nappalra halaszsza a tettleges elégtételt?
Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele okos szót beszélni.
Másnap korán tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem álmodta. Csak ment nagy bátran a szobája felé. A komornyik útját állta.
– Mi tetszik, kérem?
– Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mit tetszik? majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm.
Az inas erre lármát csapott.
– Hej, gyilkos, rabló, segítség!
Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító, szobaleány, az inas segélykiáltására maga a madame is megjelent szobája ajtajában.
– Mi történik itt?
– Ez az idegen úr erővel be akart törni madame szobájába.
– Uram! mit akar ön?
– Mit akarok én? hogy én mit akarok? Hát ki vagyok én?
– Azt én nem tudom.
– Hát nem vagyok én önnek a férje?
– Az én férjem? Az régen meghalt.
– Patvarba! De a második.
– Én másodszor nem mentem férjhez. Özvegy vagyok.
– No, no, Eliz, minek ez a comédia a cselédek előtt?
– Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem tudom kicsoda? mit akar? minek jött? Menjen Isten hírével.
Azzal ott hagyta a delnő Corbián urat, ki ha nem akart az összeröffent cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy elmenjen a háztól s siessen egyik czimborájához, ki törvénytudó volt, elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.
– Ostobaság tőle! – szólt az ügyvéd biztatólag. Te csakugyan bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek meg?
– A St.-Eustache egyházban.
– Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági bizonyítványokat tőle.
Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt, helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom napjára, arról könnyű volt rátalálni a jegyzőkönyv őt illető lapjára.
Rá is találtak, de abba nem volt irva semmi. Semmi: egy betű sem.
– Mi történt ezzel a lappal?
Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint chlor-oldattal mázolta be valaki a sorokat s attól eltünt minden betű a papirról.
– Barátom, a te házasságod meg van semmisítve.
Hogy férhetett valaki a jegyzőkönyvhöz? azt senki sem birta megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegetett meg erre valakit.
A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, mint hogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni, hogy együtt éltek majd egy évig, s ha becsülete meg lesz támadva, majd önként előáll a jegyzőkönyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.
Azonban csalatkozott. A madame engedte magára bizonyulni azt, hogy Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére sem adta elő házassági bizonyítványát.
Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.
És a mellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy nem tudja azt bebizonyítani.
Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.
Voltak birodalmai az æquatoron innen és túl, mik a struccztól a jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle színben; fehérek, feketék, olajszinűek; gyapjuhajúak és sáfrányfürtűek; erdőlakók és városépítők; aranynyal, ezüsttel, igazgyöngygyel és vérrel fizetők; éneklő, tánczoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos, mogorva és daczos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már hódítva.
Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem lengeté már a határon.
Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a Cæsarok trónja előtt térdepeltek, czímeket és római lovagnemesi rangot esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza, császári hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegen legióiban harczolt; egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt «aranykezet», mint harczijelt, mely hazáját lesujtá.
Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos ragálylyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre szokta meg a jármot és a civilizátiót.
Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az úr a földön – és az Róma.
Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.
Mintha mind az a nemes dacz, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért, az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át, mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, a mikor férfinak lenni ismét dicsőség leend.
A rómaiaknak egymásután csupa «istenek»-nek hívott császárjaik voltak, a kik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s épen úgy nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; épen úgy nem ismerték ezt a szót «lehetetlen» s épen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint amazokban.
A sok «isten» után valahára következett egy «ember»: Vespasian.
Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár! Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat s aztán a nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról azzal a tréfás véleménynyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép zsírjából tele szíják magukat, s a kiket azután ő egyszerre kifacsar.
Ezek mind igen szép «emberi» tulajdonok.
Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a császári biborért folytatott harcz kiterjedt a világvárosra, Rómára is s a profán küzdelemben meggyuladt és porig égett a szent Capitolium.
A ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a föltámadásra, és a mi tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint a milyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.
Két hölgy volt a harczok indítója.
Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia férfiainak kiáltá a jelszót: «tűzben a Capitolium! utána a többit!»
Mind a két nő szava gyujtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le senki.
Velleda hőse, Civilis, legalább véres harczok után veszett el; De Sabinust árulás volt, a mi elejté; saját honfitársai, a sequanok faja, támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés s nem a fegyelem tartott össze.
Sabinusnak menekülnie kellett.
Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány harczosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék, a mint a hidat maga után felvonatta.
Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sánczon.
Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harczosának:
– Testvérim, most már csak hárman vagyunk.
Egy harczos szomorún monda rá:
– Holnap megint ezeren leszünk együtt.
– A földben, ugy-e?
– Ott, uram.
– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus és Tutor vezetése alatt, még harczol german szövetségesünk, Civil, a rómaiak ellen; jó volna még tovább élni s folytatni, a hol elhagytuk. Én még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.
– Szólj, mi cselekszünk.
– Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem.
– Nyilat vetünk rá; a kire a második esik, az a vesztes.
– E várnak van egy pinczéje; abban állnak élelmi szereink: ezt mindenki ismeri. E pinczéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy harmadik üreg, a mit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyujtja a raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, a ki ezt cselekszi, maga is benn ég a várban. A másik ezalatt kiszökik az ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen, elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe, nőmhöz, és Trierbe Classicushoz s titokban tudatja velük, hol vagyok? a többi azután az istenek dolga.
A két hős helyeslé Sabinus tervét.
A vezér a kettős pinczén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy sziklába vágott verem volt, semmi más: épen jó sírnak. A két bajnok egy «élj boldogul»-t kiálta a sírjába leszálló után s azután a nyílásba illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.
Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat pánczélostól, fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.
Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.
Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyil volt a szökevényé, a hosszú a gyujtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek dicsően halni kellett.
És mégis – mind a kettő örült a választott sorsnak!
Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó «lingo» szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz; Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire, miknek könyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó, – egy hallgatás.
Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot láttak a vár közepéből fölemelkedni s egy futó érkezett a vár sánczai közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet s magának szabadságot kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban?
– Megigérték, a mit kért s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.
Már akkor jutalmat és decuriói rangot is igértek neki.
Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sánczárkok vize segített az oltásban; a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet s ura lett a romnak.
Csupán romokat talált s korommá égett holttesteket.
A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére égett halálfő; az érczpaizsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban; néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.
És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról, szögletes paizsáról, melyen czímer helyett négyágú villám volt kiverve aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan, a kik csapásait látták és kikerülték.
A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azonnal követet külde Langresbe Eponinehez e rövid izenettel:
– «Végy fátyolt, férjed hős halállal veszett el.»
Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a pinczék fölül s megosztoztak a zsákmányon.
Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.
Ekkor a sequán vezér az mondá Tetrixnek: «eredj asszonyodhoz és mondd meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó díszszel van eltemetve.»
Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye fölül.
* * *
Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még viszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új kín szólaltatá meg.
– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek!
Ez volt az első jajszó.
– Sabin várát ostromolják. Ez volt a második.
– Annius, a római proprætor közelg Iberia felől győztes legiókkal!
– Sabin magára gyujtá várát s benne égett!
– A római legiók a város alatt vannak!
Ezt mind egyenkint kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenkint kiüríteni.
Egyszerre férjet és hazát veszíte: ifju férjet és öreg hazát. Ha siratta az egyiket, meglopta könyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt, egy gyásztora lett.
Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius legiói a város tulsó kapuján beérkeznek vala.
Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az udvart.
Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré benne férje leghívebb hadnagyát.
– Meghalt Sabin?
Olyan kérdés ez, a mire egy feleletet nem hisznek el.
– El van temetve már.
A nő sikoltva veté magát a földre s a márványnak könyörgött, hogy legyen érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.
– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét, folytatá Tetrix, mit rám bizott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin czímere, melylyel a szent szövetséget megpecsételé; vasát egy római proprætor vére szentelé föl, kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Im vedd magadhoz.
Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről s könytől ázott arczát égfelé emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaihoz, kebléhez szorongatá azt, s két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne néki.
Tetrix irigyen nézte azt a tőrt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!
Eponine szép, hosszú aranyszín haja a mint Tetrix lábainál térdelt, körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak lépni lehetetlen. Oh a drága szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.
Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könyező égszínkék szemekbe, a nélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arczát, hogy eszébe jusson, miért jött.
Egy eltemetett férj küldi őt izenettel ifju nejéhez; egy nőhöz, a kit ő szeret és a ki bizonynyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely sírban él eltemetett férje? Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit szeret, övé lehet.
A mint félrefordított arczczal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:
– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja, hogy odamenjek és mellé temetkezzem.
Tetrix harmadszor is érezé a nő forró csókját reszkető kezén.
Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét s halkan sugva mondá neki:
– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és ölelheted; – mert Sabin él, és nincsen halva.
A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül.
Tetrix mondá halkan:
– Mindenki rád néz. Arczod el ne árulja, a mit mondék. Hallod: Annius trombitái már az utczán szólnak. Most temesd el a jó hírt arczod vonásain, a hogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szived örüljön, szemeid sírjanak.
Azzal hátravonult s ott hagyta a nőt a földön.
Ott találta őt a római vezér.
Csörtető kiséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott követelni még a falaktól is, hogy a hova ő lép, ott rengjen a ház.
Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kimélve bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával daczolt.
Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háladatos szerep.
Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit mondott, hogy szép és fiatal.
Annius még szebbnek találta őt, mint a hogy a hír lefesté. A fájdalom eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arczát, termetét. Egy mythoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé tartozott.
Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve érzelmein?
Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre, hogy Sabinus él; míg kivül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie, hogy más ne gyanítsa a titkot.
Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy tovább ne jőjjön.
– Megállj, vezér. Szememben könyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük özvegyi fátyolt és római lánczot; de e kés kezemben visszavisz engem hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.
Annius távozást inte kisérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a rómaiak közül.
Nem félt tőlük. A pánczélnál jobban védte őt az a név: «római.»
– Nemes hölgy, szólt a fejedelemnőhöz, fordítsd el bátor szíved felől a vas hegyét s enged könyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat eltiporni, nem hozok új lánczokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet forradalmát, s nem áll boszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: «Mit kívántok? miért vontatok kardot? Im a kardot kivertem kezetekből, de kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt, a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s jutalmazok, a hol más büntetni fogna.» Ime a császár engem bizott meg a fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, a mit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál legiók közvitézeivel szoktam beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink oltárain harmincz év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat; de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én enyhíteni fogom a szigort; ha a sarcz volt rajtatok nehéz, szóljatok: én megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én meghallgatom.
Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra s keserű büszkeséggel válaszolt:
– Igaz, hogy oltárainkat széthányták s ősi törvényeink tábláit összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezitelenre vetkőzteték a népet s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt, egy az, a mi megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a meghódolás!
A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.
Anniust e szavak sem ingerelték.
– Tehát ne fájjon ez sem, szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. Ha nehezen esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk, elviszem legióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez országban, im tartsd meg a fejedelmi pálczát, mit Sabinus elejtett s légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, itélj, áldj, büntess; hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy egyedül a trónon.
A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a daczoló nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.
Eponine könyei még sűrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait.
– Miért sírsz? kérdezé tőle Annius. Én mondám, hogy egyedül állsz magad a trónon.
– Épen azért, rebegé a fejedelemnő, hogy «egyedül» állok ottan, honnan férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom? mit ér, hogy hazát és szabadságot adsz, – ha nem adhatod vissza férjemet!
Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a férjt, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a könyek; miknek azért kell hullaniok, hogy egy rejtett férjnek holt híre maradjon.
Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz s gyönge ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelidséggel monda neki:
– Talán még vesztett férjedet is visszaadhatom.
Eponine nem jól érté ez igéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre nézve nagy veszélyt támasztott.
* * *
Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással, hogy ott már senki sem bánthatja őket? vagy odalenn is kínozza őket a dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó keservét s a honfiak láncza csörrenését?
Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.
Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?
A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.
Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.
Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt körülte.
Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni. Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pinczéjéig?