Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást!

A felemelt kő ismét bezárta az üreget.

– Ki van odafenn? kérdé Sabinus.

– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki.

Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

Boldog halottak a sírban!

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog.

Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.

Amabban halni, ebben élni tanult.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna.

Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel, ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, a mennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.

– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.

Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és balkarjába vágta éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mint ha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék.

Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre.

– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a sziklákat.

Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön. Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.

– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk.

– Hát Sabinus? kérdezé Tetrix.

– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek.

– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség és erő volt.

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

* * *

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden további üldöztetéstől ment legyen.

– Férjed meghalt? monda a császár.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.

– Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el: Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak.

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem.

A császári kegyhallgatás estején megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva.

Mielőtt azt átadta volna Eponinének, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Láttad őt, midőn halva feküdt?

– Ellenségei találták meg hulláját és érdemeihez méltón eltemették.

– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius. Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva, még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől.

Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek nem.

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.

Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj?

Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak:

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.

– Mutasd meg, melyik az? Én magam fogom őt hozzá elvezetni.

Aponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.

Tetrixhez lépett.

Súgva szólt hozzá:

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy-e rá?

Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:

– Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki.

És megcsókolá Tetrix arczát.

A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott.

– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju hősnek s elvezeté őt magával.

Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

* * *

Kilencz év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük.

Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel, hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.

Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.

Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak, a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltünni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe vette azt.

Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. Ha Eponina a bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve, omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen megakadjon.

A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.

A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.

És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemnőt tovább.

A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

* * *

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.

Annius megismeré Eponinét.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó gyermekekre pillantva.

– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– S én a sírban lakom.

– Már kilencz év óta.

– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.

– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.

– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.

– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.

– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– Csitt, mintha csörrenést hallanék.

– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?

– Oh ez mindennapi imájuk.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék?

– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a köny.

E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harczosok előrohantak:

– Sabinus, add meg magad!

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra tartva világított vele harczosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két kézre fogá a a hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel rontá a harczosokat.

– Római, ne légy gyáva! hangzék Annius parancsszava.

Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.

Annius a fájó sebtől nem izgatott aczélhangon kiálta:

– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

* * *

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon!

Vespasian halálra itélte őket.

Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot; kilencz év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt, megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian biborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.

– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők napraforgó arczainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt tőlük? azért ölette meg?

Oh nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…

14.
FULKÓ LOVAG.

Rege a régi rossz időkből.

Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson minden magyart a földszinéről.

Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik, remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak, azzal táplálkoztak.

Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.

Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba, s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.

Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik, hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.

Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a tatár járt már, itt sincs többé élet.

Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó volt kijőni a mezőre.

Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy kriptában, vagy valami sekrestyében.

Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.

Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat, a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón.

Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk, pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni rám.

Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek, közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal, undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi felé.

Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez és felkölté:

– Ébredj fel öcsém; lódobogást hallok, a tatárok jőnek vissza.

Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé, arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.

Épen ide jöttek az omladék templomba.

Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk rajta. Sokat elvesztettek így.

Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.

Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt már, hosszu hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!

A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását, melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken, összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé tűzött czifraságnak.

– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.

Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük evett.

Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem lehetett hallani.

Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el a holtak között.

A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak, ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó helyről odább mehettek napnyugatkor.

A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra sem is igen mertek nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött jött a tatár!

Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott. Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot a menekülőknek?

Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.

– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek, mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta; ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.

Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt, maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.

A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd vitéz azt mondá okosan egymásnak:

Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.

S elindultak az erdő felé.

– No majd megbánjátok! kiálta utánuk az izmaelita.

Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember; nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.

– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.

S azzal kivont karddal rárohantak az óriásokra.

A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő felé.

Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.

A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.

Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni, hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen, keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek, csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb, mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.

A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének, hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta: «nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.

Simon vitéz a manichæus nevét is feljegyzé kardmarkolatára.

Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába futottak; a sajói nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.

Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.

Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra, kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.

A szaraczenus nagy nyájassággal fogadta őket, mikor bementek hozzá; biztatá, hogy várjanak, mindjárt készíttet számukra ebédet, a mi a kiéhezett jámboroknak vajmi kedves vigasztalás volt. Míg ott panaszolnák kiállott szenvedéseiket a jámbor arczú házi gazdának, jön lihegve egy úri asszony, megszakgatott ruhájáról, feslett sarujáról ki lehete venni, hogy messziről menekült futva s reménykedve kérdi a házi gazdától, nem tért-e ide be az ő szerette férje kis fiacskájával? Az erdőbe menekültek öten: a férj kis fiával, a hitves, egy dajka és a kis csecsemő gyermek. Egyszer kutyaugatást hallottak: a férj azt mondá, hogy hárman maradjanak hátra egy barlangban elbujva, majd ő fiával előre megy, megnézni: nincs-e ott emberi lak közel? ők sokáig vártak ott, végre a nő aggódva férje kimaradtán, maga indult el őt keresni, talán itten voltak?

– Meglehet, hogy itt jártak, gyermecském, szólt vállat vonva a szaraczén, itt sokan megfordulnak napjában; milyenek voltak?

A nő leirta férje alakját, ruházatát, a kis gyermekét, a fiucska ujján volt egy fekete lószőr gyűrű fehér kereszttel, azt csak nem vette el tőle senki, ha megölték is, ráismerhetne róla.

A szaraczén azt mondta, hogy semmikép sem látta őket s a szegény nő kezét tördelve és jajongva ment ismét odább férjét és kis fiát keresni.

Ez alatt felhozták az ifju vitézek számára az ételt, egy nagy bográcsban aprított húst, a szaraczén hozatott nekik melléje bort s megáldva lakomájukat, magukra hagyá őket.

Mikhál vitéz, a milyen éhes volt, rögtön hozzá akart fogni a bőséges étkezéshez, de Simon vitéz megállítá elébb.

– Hát Mikhál, nem jut-e eszedbe, hogy elébb imádkoznánk?

Azzal elvégzék az imát, a hogy istenfélőkhöz illett, s csak akkor fogának az étekhez.

És ime, Isten megjutalmazá őket kegyességűkért, mert a mint Mikhál vitéz görbe evőkését beleszúrá a bográcsba, ime mi akadt legelébb is kése hegyére, egy vékony csont, egy fekete karikagyűrűvel lószőrből átkerítve, fehér kereszt a gyűrű közepén.

Az ifjak ijedten ugrának fel ültökből s nem érintve többé sem ételt, sem italt, nem búcsúztak sem gazdától, sem gazdasszonytól, hanem futottak onnan sebten, a hogy lábaik elbirták, s csak későn akadtak meg egy szegény remete barlangja előtt, kinek elbeszélték az ijedtséget, a mi velük történt.

Áldjátok Istent, fiaim, szólt az öreg aszketa, hogy megszabadíta a gonosz barlangból, mert nem más lakik ottan, mint az istentelen szaraczén, a tatárok kéme, ki a hozzá betérő menekülőknek kábító szert ad italban s mikor elalusznak tőle, akkor fejüket veszi! a fejekért kap egy dénárt a tatároktól, a húsaikat pedig feladja az utánuk jövő vendégeknek, azt a szörnyűt követve el, hogy testvéreit eteti meg a magyarral. Örüljetek, hogy nem izlelétek ott semmit, jól fog esni most forrásom friss vize s az aszalt gyökerek, miket veletek megosztok. Reggelig maradjatok itten, azután menjetek csak mindig feljebb észak felé; nem tévedhettek el: a melyik oldalon a fáknak moha van, arra van észak; ha hét napi járó földet tettetek hegyeken-völgyeken keresztül, meglátjátok a legmagasabb hegyeket, a mik Magyarország határán vannak; ottan majd hallani fogtok harangszót; az vezessen benneteket; ott jó oltalom van, azok ott a «menedék kövei», lapides refugii, miket a harczos szerzetek láttanak el védelmi eszközökkel, hogy befogadják a mindenünnen futókat. Ott jó helyetek leszen. Találtok oltárt, kenyeret, erős bástyákat, miket a jó kard és a jó Isten ezernyi ellenségtől megoltalmaz. Míg odáig nem értek, meg ne állapodjatok, mert veszedelem és pusztulás van az egész hazán.

Az ifju vitézek megcsókolták a jó öreg kezét a jótékony tanácsért s reggel útmutatása szerint mentek nagy egyedül magukban sűrű erdőkön keresztül; soká mentek, messze mentek, tölgy elhagyta, bükk elhagyta már a hegyet, következtek a nagy gyászoló fenyőfák, de még tovább kellett menniök.

Egy reggel azonban, a nagy magános rengetegben, a mint pihenni leülének, távolról jövő harangszó ütötte meg füleiket, valami nagy harangok szava, a minők csak Fehérvárott voltak akkor, meg Nagy-Váradon, a nagy székes egyházakban.

Mikhál vitéz felugrott örömmel és mondá:

– Itt van bizonyára az említett «lapis refugii».

De Simon bátyja megcsóválta fejét.

– Messzebb van az öcsém, még háromnapi járó földet mondott odáig a szent ember.

– Ejh, talán saját lábaihoz mérte a járó földet, azok pedig már öregek.

– Aztán nem is észak felől jön ez a hang, hanem nagyon is nyugatról.

– Bizonyosan mi tévesztettük el az irányt.

Mikhál vitéz csak rábeszélte Simon bátyját, hogy ne menjenek már messzebbre, hanem keressék fel, a honnan az a harangszó jön, hiszen harangszóval csak keresztyén ember ad jelt; bizonyosan azért teszik, hogy ha valaki eltévedt bujdosásában, odatérjen, a hol nem félnek az ellenségtől.

Simon ráállt s mentek aztán, a honnan a harangszó jött, s a mint kiértek az erdőből, egy kies völgy terült el előttük, melyen keskeny patak kigyózott keresztül, a patakon nagy lábas hid volt verve, a hid pedig egy magas sziklavárba vezetett fel, melynek négy hegyes tornya volt a négy szegletén, ötödik meg a középen; azokban mind harangok voltak s azokat mind úgy húzták, mintha búcsújárás volna.

Ez bizonyosan a menedék köve; mondá újból Mikhál vitéz.

– Nem mondott annak tornyairól, sem bástyáiról a remete; szólt ellenkezve Simon bátyja.

– Ejh azóta felépíthették, hogy ő ott járt.

S azzal mentek a vár felé. De különös volt előttük, hogy az ilyen nagy erős vár tövében a hogy másutt szokott lenni, nincsenek paraszt kalibák, nincsen falu, zsellérházak, a kik a várhoz tartoznak, hogy lehet ez?

– Bizonyosan a parasztokat mind bevették most a várba. Így magyarázá azt a könnyebbvérű Mikhál lovag.

A toronyőr, a mint észrevette közeledésüket, rögtön jelt adott kürtjével, mire a felvonó hidat leereszték, mely az állóhidat a várkapuval összekötötte, czifra csatlósok jöttek a jövevények elé s midőn azok aggodalmasan elmondák nekik, hogy ők messze földről jőnek, országos veszedelem közől, nem tudják, jó helyre jöttek-e? azok nevetve mondának nekik.

– Jó helyre bizony, atyafiak! ez itt Fulkó lovag vára; híres, nevezetes vitézé; nem jöhet ide a tatár, ha csak a völgyet ki nem tölti; nem is lesz itt fogyatkozástok semmiben, mert itt van enni inni elég; van-e valami kincsetek, a mit el kell kell jó helyre tenni?

– Valóban nincs egyebünk jó kardjainkon kívül.

– No annál jobb. Akkor beállhattok a lovag úr zsoldjába s vitézkedhettek az ő zászlói alatt jó pénzért.

– Nem kivánunk mi pénzt a szolgálatért, elég lesz nekünk, ha harczolhatunk a pogány ellenség ellen vitéz vezetők alatt.

Az inasok úgy nevettek rajta, hogy az ifjak olyan komolyan beszéltek s azután bevitték őket a várba s nemsokára hoztak eléjük ezüst medenczékben illatos vizeket, megmosdatták, megfüröszték őket, hoztak nekik pompás bársony és virágos kamuka-köntösöket, arany skofiummal kivarrva, boglárokkal végig rakva, hajfürteiket bekenték illatos kenőcsökkel; azt mondák, hogy ezt mind Fulkó lovag parancsolta, a ki a vendégeit ilyen szívesen szokta fogadni.

– Talán nem is érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet; monda Simon lovag pironkodva, ki igen szemérmetes férfiu volt, midőn ajándékokat kelle elfogadni.

– Ah de még többekben is fogtok részesülni, szóltak a tréfálózó cselédek; a lovag úr lakomát rendezett számotokra, ottan lesznek az úr-kisasszonyok is, Fulkó vitéz leányai, Meryza és Sziona, azok mellett fogtok ülni.

– Oh de furcsa neveik vannak, mondá Simon lovag, vajjon hol keresztelték őket annak?

– Ne törődjetek ti azzal; majd holnap elmondhatjátok, melyik volt kettő közől a szebb?

Mikhál vitéznek mindjárt meg is ragadt a szívében: melyik lehet kettő közől a szebb? mert a szép asszonyi arczokat ő halálba tudta szeretni; de Simon bátyjának máson járt a gondolatja.

– Hol van itten a kápolna? oda szeretnék elébb menni, hálát adni az Istennek, hogy annyi veszély közől megszabadított; sok hete, hogy nem voltam már oltár előtt, csak az égi madarakkal együtt imádhatám Istent az erdőkben napköltekor.

Az ínasok megint csak nevettek rajta.

– Hagyd azt mostan, jó barátom, megtalálhatod még holnap, a papot mindig jókor van látni; most jertek a lakomára; régen ülhettetek asztal mellett.

Simon vitéz nagyon csóválta rá fejét; nem tetszett neki az olyan hely, a hol az oltárról olyan nevetve beszélnek, de nem akart háboruságot kezdeni s engedett a meghívásnak, de öcscsét mégis figyelmezteté, hogy a hosszas bőjtölés után, majd a gazdag lakomából nehogy sokat be találjon venni, bort ne igen nagyon igyék, mert az megárt most egyszerre; Mikhál vitéznek pedig máson járt akkor az esze: melyik lesz szebb a kettő közől?

Egy trombitaszóra aztán felnyiltak a várbeli szárnyas ajtók s bevezeték azokon az ifjakat az ebédlő-terembe.

A két jámbor vitéz szemefénye elveszett a nagy ragyogáson, a mi itt minden oldalról feléjük tündökölt. Az asztalok ezüst tálakkal és arany serlegekkel rakva, székek, lóczák czifrán kifestve és kifaragva, ablakok színes üvegekkel rakva, az asztalfőn álló székek biborral bevonva és mennyezettel födözve, mintha fejedelmek számára állnának ottan; minden szék háta mögött állt egy arany vitézkötéses hajdu, skárlát mentében, a bortöltögető ezüst vederrel kezében; azután a másik terem ajtajai is felnyilván, kijöttek belőle a várkastély úri vendégei, mind gazdagon öltözött urak, kiki egy-egy szép hölgyet vezetve jobbján, a kik nehéz selyem ruháikkal csak úgy söpörték a padlót, gyémánt és kárbunkulus tündökölt forgóikban, kösöntyűiken; azok ott páronkint helyet foglaltak a hosszú rakott asztal körül, egy férfi egy asszony mellett, végre hármas trombitaszó után jött maga a vár ura: Fulkó; kövér termete majd leroskadt drágakövek és boglárok terhe alatt; két kezén vezeté két leányát, Meryzát és Szionát.

Az első, kit jobbján vezetett, tündéri szépségű hölgy volt, ragyogó fekete szemei illettek halvány arczához s piros ajkaihoz, magas, délczeg termete is oly méltósággal hordta e büszke főt, mintha tudná, hogy itt neki mindenki engedelmes szolgája.

A másik leány, kit Fulkó balfelől bocsátott, alacsony volt és görbe-hátú, szemeit nem is emelte fel soha, s nem tekintgetett sehová, mint a ki nagyon jól tudja, hogy őt mindenki megveti. Könnyű volt rámondani: melyik kettő közől a szebbik?

Mikhál vitéz azt hivé e látványra, hogy álmodik, szemeit elvakítá a drágakövek fénye, még jobban a szép szemek ragyogása, hogy azt sem tudta már: a földön jár-e vagy az égben?

Simon vitéz pedig ennyi pompát látva maga előtt, arra gondolt szomorú szívében, vajjon talán ez időben Béla király futó patak partján iszsza levett sisakjából a vértől langyult vizet?

– Asztalhoz, urak és hölgyek! hangzék Fulkó lovag szava; ide mellém Koppánd Simon, Koppánd Mikhál; az utóbb jött vendégé mindig az első hely nálam. Üljetek leányaim mellé. Im ez Meryza leányom, amaz pediglen Sziona.

Mikhál úgy ejté a dolgot, hogy a tündéri szép Meryza mellé jusson, kiről le nem birta szemeit venni többé. Simon pedig odaült a szemlesütő Szionához, hanem elébb elmondá magában halkan az asztal-áldást, a mi fölött a többi vendégek nagyon kaczagtak a kegyes vitéz botránkoztatására, egy hang azonban mellette halkan suttogá: «Amen, Amen.» Oda nézett s látta, hogy az a púpos hátú Sziona, s e pillanatban szebbnek tetszett előtte a görbe leány, mint a délczeg Meryza.

A vendég urak igen vígan ittak, nem kellett nekik nagy kinálkozás s miután jól felborozták magukat, megkérték a jövevény ifjakat, hogy mondják el előttük azon viszontagságokat, a miket idáig jutva kiállottak.

Mikhál vitéz nem bírt nagy ékesen szólással, a miért is csak bátyjának inte, hogy szóljon. Simon tehát felálla és gondolva, hogy igaz résztvevő hazafiui szivekre talál e helyen, elkezdé a hon gyász-eseményeit mondani előttük; a beszéd folytán mindjobban belejött az indulatba, a lelke előtt újra megjelenő rémlátások képe ihletet adott ajkainak, annyira, hogy végtére oly szívrehatólag beszélt, hogy saját magának is könyek csorogtak alá az orczáján.

Ime azonban, midőn e könyeket letörölné és széttekintene, akkor látá, hogy a vendégsereg épen nem sír és nem sóhajtoz az ő fájdalmas beszédén, hanem csupán csak mulatságképen hallgatja azt, mintha valami trufátor énekes regéjét hallgatná.

Ezen annyira megbotránkozott, hogy kénytelenül megszakasztá a szót.

Különösen bántották őt a délczeg Meryza szép szemei, a miért olyan mosolyogva tekintének reá.

Midőn elhallgatott, a délczeg hajadon megszólítá, hogy mondana még «több ilyen szép mesét is».

Egy suttogó hang azonban, a halavány Sziona szava, esengve szólt mellette, hogy ne folytassa tovább az Isten nevéért, mert hisz e borzalmas történetet szívszakadás így hallani.

És Simon lovag Sziona szavára hallgatott, nagyot sóhajta és leült. Sajnálta a házi urat és a vendég-sereget azzal megbántani, hogy érzéketlenségüket megrója; gondolá, a jó élet teszi azt s azzal menté ki magát, hogy nagyon el van már fáradva.

Arra fölkelt Saksin lovag, egy roppant termetes férfi Simon mellől s belékötött, hogy miért nem iszik s mért nem beszél tovább? minek sérti meg a társaságot azzal, hogy elhallgat; ezért már most «ki a gyepre!»

Simon lovag látta, hogy ebből most mindjárt verekedés lesz, azért hátratolta maga alul a székét s készen tartotta magát mindenre. Nem volt ez szokatlan dolog akkoriban, midőn vendégségek alatt nagyon sok bort ittak s a férfiui erő kitüntetése nem tartatott gyalázatnak, a miért is lakoma előtt a vendégek minden vágó-fegyvert le szoktak rakni magukról, nehogy azokkal találjanak egymásnak ártani, a mit azután józan fővel megbánnának.

Mikhál vitéz is fel akart ugrani helyéről ezt látva, de őt lekötve tartá már a bor, meg a szép hajadon szemei, aztán meg azt is mondák a körülötte levők, hogy két ember vitájába nem illik egy harmadiknak belekeveredni.

Sziona azonban odasúgott Simonnak:

Vigyázz, nehogy ölre engedd magadat kapni, mert Saksinnak hegyes vért van a dolmánya alatt, ha hozzászorít, keresztültör vele.

S ez a titkos intés hasznára vált Simonnak, mert a mint kitolakodának a lovaggal a terem közepére, nem engedé magát derékon kapni, hanem megkapta amannak két karját erősen s megrázva azoknál fogva annak rengeteg testét, gáncsot vetett neki s úgy veté a földhöz, hogy a fejét is odacsapta a padlóra.

Erre dühösen ugrott fel Saksin s most már széket ragadva rohant Simon lovagnak; de az megkapta félkézzel az ellene sujtott széket s a másikkal úgy üté fültövön Saksin lovagot, hogy az se látó, se halló nem volt többet, mert egyszerre kijött orrán, száján, fülén a vér: úgy vitték el pokróczba takarva.

A többi vendég urak nagyon nevettek e mulatságon s dicsérék Simon vitéz erejét, ügyességét, kezet is szorongattak vele sorba; a miközben vette észre, hogy mindegyik azt akarja megtudni, vajjon össze lehet-e úgy szorítani a kezét, hogy fájjon? Engedte nekik cselekedni, hadd lássa, mire mennek vele?

Végre a házi úr maga veregetett a vállára, azt mondá neki, hogy derék ember, mert olyan vitézt győzött le, a kivel még meg nem mérkőzhetett senki, s minthogy ő neki fogadása tartja, hogy a ki Saksin lovagot le bírja verni, annak választani enged leányai közől, hogy egyet feleségül vegyen közőlük, tehát válaszszon.

Simon vitéz azt hitte, hogy csak kötekednek vele, olyan jutalmat igérve, a mit ő meg nem szolgált, csak akkor látta, midőn a káplánt hivatták, hogy komolyan van értve az igéret s újból felszólíták, hogy válaszszon.

Mikhál vitéz de nagyon elbámult erre; most bánta már igen szörnyen, hogy nem ő verekedett meg Saksinnal, mert hiszen ő sem gyöngébb, mint Simon bátyja; jaj! ha Meryzát fogja választani, pedig hát, ha szeme van, ezt látja szebbnek.