De Simon a sápadt Sziona felé fordult s azt mondá, hogy ő neki ez tetszik jobban.
Fulkó lovag meg volt lepve; nem tetszett neki a választás, fejét csóválta, ajkát harapta, de nem tehetett ellene más kifogást, mint azt, hogy Meryza az idősebbik.
– Hogy ne menjen hugánál későbben férjhez, add őt feleségül öcsémnek. Valóban ő oly jó vitéz, mint én vagyok, s ha ő küzdött volna Saksinnal, nem kétszer, de háromszor verte volna a földhöz.
Mikhál esküdözött, hogy azt megtette volna Meryzáért, s ha kell, minden itt levő lovaggal megbirkózik sorban, vagy egyszerre, a min nagyon nevettek valamennyien.
Fulkó lovag azután ráhagyta, hogy ha oly igen nagyon szereti Meryzát, vegye tehát ő is azt feleségül.
Mikhál vitéz magán kívül volt az öröm miatt; alig állt a lábán a gyönyörűségtől, mégis az egész világot akarta birkózásra híni.
De Simon vitéz lelkét hidegítette valami gondolat: miért, hogy mindez ilyen könnyű szerrel történik? hogy ilyen gazdag úr-leányokat olyan könnyen – se kérdik, se hallják – a legelső jövevénynek feleségül adják?
Már pedig az bizony csak megtörtént: akár hitte, hogy ébren van, akár azt vélte, hogy álmodik, Fulkó lovag egymáséba tette kezeiket, Meryza levonta ujjáról gyémántos gyűrűjét s Mikhál bég vitéz ujjára húzta azt, Sziona pedig egy kis vékony karika-gyűrűt adott jegybe Simon lovagnak, a miért a vitéz urak cserébe ősi czímeres gyűrűiket vonták aráik ujjára s akkor ment rögtön az egész násznéppé alakult vendégsereg a várbeli kápolnába, a hol egy szerzetesi alak hit szerint összeadá a feleket az ő társaikkal; rendén, ének- és orgonaszó mellett.
Mikhál vitéz és a szép Meryza a számukra elkészített menyegzői terembe távoztak, de Simon vitéz azt mondá menyasszonyának: «én még egy kisség itt maradok az oltárnál, hogy hálát adjak az Istennek e csodálatos jóvoltáért, hogy a tegnapi szorongattatás helyett a szabadulásba vezérlett s kivel tegnap csak a farkasok virrasztottak egy berekben, annak ma ime ily áldott jó hitvest adott társul, mint te vagy Szionám. Csak térj addig szobádba, míg utánad mennék».
Majd egy óráig ott imádkozott Simon vitéz az oltár előtt, mely szépen ki volt szentek szobraival ékesítve; még azután a szent képeket sorba is kellett csókolnia, de gondolta, hogy Sziona nem fog reá e haladékért neheztelni.
– Megbocsáss jó Szionám, szólt, midőn a kápolnából megtért hálószobájába. Sokért hálát kellett adnom az Istennek ezen a napon, hogy olyan sokáig maradtam a kápolnában.
– Valóban sokért kell hálát adnod az Istennek, szólt Sziona, mert csoda az, a hogy háromszor megmenekültél e napon a halálból. Istennek köszönd azt, hogy mellém ültél, nem Meryza mellé, mert Saksin lovag bizonyosan beléd kötött volna ott is s ha nem vigyázsz magadra, hanem ölre mégy vele, halott vagy. Istennek köszönd azt, hogy nem saját poharadból ittál, hanem az enyimből, melyben víz állt, mert serleged széle bódító méreggel volt megkenve, a mi ha ajkadat éri, megbódulsz és reggelre halott vagy. De Istennek köszönd százszor, hogy nem Meryza keze után nyúltál, midőn választást engedtek közöttünk, mint tették előtted százan, a kik most mind halva vannak, mert te is utánuk mentél volna.
– Tehát micsoda ház ez itt? kérdé elszörnyedve Simon.
– Gyilkosok és rablók háza. Fulkó lovag harámbasa; nem is atyám, de mostohám, ki anyámat halálra kínzá; Meryza ellenben az ő leánya, a kiről irtózat szólni. Ezek a vendég urak, kik itt aranyban járnak, mind Fulkó és leánya czimborái, százszor gyilkos és elkárhozott valamennyi. Azelőtt, a mult évekig, messze vármegyékbe eljártak csoportostul rabló-kalandokra, néha maga Meryza is vezette őket, ki az éjszakai gyilkolásban kegyetlenebb még apjánál is. Hogy pedig az ég haragja e nagy csapást mérte országunkra, hogy a tatár rajtunk rontott, azóta Fulkó bandái nem járnak ki a vidékre, félnek, hogy erősebb rablókra akadnak, hanem nagy harangokat húztak fel a tornyokba s azoknak messzehangzó szavával csalják ide azokat, kik a tatár elől menekülnek. Ha jőnek gazdag főurak, kereskedők, szívesen fogadják őket, kincseiket őrzésükbe veszik s ő magukat az első éjjel elsikkasztják. Ha vannak köztük délczeg ifjak, azokkal ama tréfát űzik, mit veletek: Fulkó lovag választást enged nekik leányai közől, a bódító italtól kábult ifju Meryza kezét kéri s az őt az oltárhoz vezeti; egy rabló, valami megölt szerzetes ruhájába öltözve, megesketi őt s lesz belőle férj egy éjre. Mikor Meryza jelt ad, künn félreverik a harangot, tűzi lárma támad, az új férj felszökik álmából s a mint hálótereméből kilép, eltünik nyom nélkül; másnap megint új esküvő, új halál, új áldozat.
– Irtóztató! kiálta fel Simon vitéz. És ez órában Mikhál van ott? hol van ő?
– Halkan beszélj! Ő már nincs ott. A mellékszoba alatt tátong egy húsz öles mélység, mindennap fölötte járunk, az a padló, melyen járunk, középett sarkon fordul lefelé s két végén ütközőre jár. E perczben ki van véve az ütköző mind a két oldalon. Mikor valaki arra rálép, a hidlás elfordul s ő leesik róla; az a mély kút egy hosszú folyosóra vezet, mely innen a hegy lábáig nyúlik s egy szűk nyiláson napvilágot ér; ha valami csoda által még megszabadulna is estében, hogy nem zúzná agyon magát, ott a mélyben van Fulkónak két nagy vérebe, Orkusz és Erebusz, azok felfalják elevenen; csak másnap mennek be Fulkó czinkosai a barlang felől fáklyákkal, a miktől a kutyák félnek s összeszedik a megölt ékszereit.
– Hát testvérem? mi történik testvéremmel?
Sziona szemeiből törlé a könyeket.
– Halld meg, mi volt ellenetek a szándék! A hálószoba ablakán egy kéz koczogtat csendesen s arra azt súgják, hogy a másik testvér akar egy szót szólni. Mikhálnál már koczogtattak az ablakon.
– És ő?
– Ő már bizonyosan meghalt. Nem lehetett megmentenem, mert Meryza az ajtóig jött vele, ott megcsókolá s azután egy kiáltás hangzott és azután csendes lett minden.
Simon vitéz szava elállt a fájdalomtól.
– Most azon légy, hogy mentsd meg magad. Itt egy hosszú kötél, ezt kösd derekadra, itt egy jó kard, ezt szúrd övedbe, ez égő fáklyát fogd balkezedbe, ne várd míg hívnak; lépj ki a forduló hídra, én e kötélen csendesen le foglak bocsátani; s azután a kötelet, ha leértél, utánad eresztem. Ha a vérebekkel találkozol, kiáltsd neveiket: Orkusz és Erebusz, tartsd feléjök a fáklyát, akkor nem bántanak; meg ne öld őket, mert arról megtudnák, hogy megszabadultál s utánad mennének, elfognának. S most siess; ha biztos helyen leszesz s sokáig élsz, gondolj reá, hogy a szegény árva, kit hitvesedül választál, valóban hitvesed volt.
Simon vitéz érzékenyen megölelé s megcsókolá Szionát.
– Valóban férjed vagyok s nem hagylak itt, jőjj együtt velem.
Az vesztünkre volna. Megtudnák egy óra mulva, hogy elárultam őket s reggelre ismét kezeikben volnánk. A környék mind egyetért velük. Így pedig harmadnapra a csontok közől nem fogják megtudni, melyik volt az egyik, melyik a másik? Siess! ne időzz.
Simon vitéz megfogadá az Istenre, hogy ha innét megszabadul s más világot ér az ország, vissza fog térni még ide, hogy hitvesét kiszabadítsa s testvére gyilkosain boszút álljon; tőn mindent, a hogy Sziona akará. Egyik kezében a kard, másikban a fáklya, derekán a mentőkötél, így lépett ki óvatosan a sóhaj-hídra, s a mint az elbillent alatta, csendesen ereszkedék alá a rémületes mélységbe, melynek fenekéről tompa ugatás üvölte fel hozzá.
– Isten veled! hangzék felülről Sziona szava, midőn ő már a kút fenekén állt, megvilágítva azt maga körül. Ott feküdt már akkor Mikhál testvér, szép feje halálosan összezúzva; a két véreb, mely vérét felitta már, a fáklya elől a sötétbe hátrált, melyből csak vérfényű szemeik világoltak elő.
Simon vitéz megcsókolá holt testvére arczát s nem hagyta őt a fenevadaknak, hanem fölvette vállára s kivivé őt a hosszú folyosón át, míg az éjvilágra ért ki vele az erdőbe, a két kutya egész odáig kísérte, de nem merte megtámadni a fáklya miatt.
Künn az erdőben sírt ásott a halottnak, nagy köveket hengeríte rá, keresztet metszett négy felől levő fák kérgébe, hogy valaha ismét rátaláljon s elimádkozá őt istenesen, úgy hagyta ott.
Az éjszaki csillag vezette tovább a kárpáti havasok felé.
Két éjjel utazott folyvást, nappal rejtve maradt, harmadik nap virradóra meglátá a távolból az egyszerű keresztet a hegytetőn, a mit a remete mondott neki.
Az volt valóban a lapis refugii.
A derék vitéz templomosok, vörös barátok a köznép szerint, építének ott menedéket az ország minden vidékéből futók számára, a hová ha eljutott is egy-egy kóbor tatár-csorda, vitézül elverték onnan; nem bírt rajtuk erőt venni.
Harmadik évre ismét lesepré árva Magyarországról Góg és Mágóg hadait az Úr keze. Kiki visszatért elpusztult szülötte földére.
Visszajött a király is s népét, birodalmát újra alakítva, vaskézzel nyúlt az árulók, a gonosztevők közé, kik versenyt pusztítottak az ellenséggel.
Körüljáró törvényszékek alakíttattak, mik a nádor elnöksége alatt minden vármegye határán sorompóba hítták a vádlott bűnösöket s kire súlyosak voltak a vádak, annak istenitélet alá kellett vetnie magát, tűz- avagy vízpróbában, avagy ha bajnok vitéz volt, megküzdenie az ország bajnokával, kinek sisak fedte arczát s pánczél termetét, míg a vádlottnak paizson s kardon kívül más fegyvere nem volt.
Sok istentelen bűnös meglakolt eképen, a tatárhoz szegődött árulók, a hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a szaraczén kémek. Egyszer rákerült a sor Fulkó lovagra is. Az ország hirnöke az ő kapujára is felszegezé a vádló vaskeztyűjét, s oly nagy volt a rablólovag elbizottsága, hogy bár futhatott volna, nem tevé, sőt megjelent minden lovagjával, Saksin hadnagyával és Meryzával együtt a törvényszék előtt; a várban csupán Sziona maradt.
Meryza Saksin hadnagyot, ki szörnyű erejű férfi volt s gyakorlott a bajvívásban, felbiztatá, hogy ne féljen, hanem ölje meg az ország lovagját; e végre készíte neki boszorkányos mesterséggel olyan inget, melyet nem jár meg a fegyver s adott neki olyan kardot, mely úgy fogja a vasat is, mint a bársonyt.
Ilyen készülettel állt ki Saksin lovag a sorompóba, a holott az ország lovagja állt egyfelől, középett a mennyezet alatt ült a nádor, alatta állt a pristáldus, ki fennhangon felolvasá a vádlottak előtt bűneik lajstromát: hogy a hozzájuk menekülőket megöldösék hitetlenül s Isten sakramentomaiból csúfot űzének.
Ezek azt felelék, hogy a vád mind hazugság, mert azt hitték, hogy azok mind meghaltak, a kik ellenök tanúskodhatnának.
– Én rágalomnak vallom e vádakat! kiálta Saksin lovag daczosan, s elfogadom a viadalt ország bajnokával.
– No hát akkor ismerd meg, kivel vívsz! szólt sisakrostélyát feltaszítva a bajnok. Én vagyok Koppánd Simon, a kit nem evett meg Orkusz és Erebusz!
E név hallatára, ez arcz látására kihullott a babonás kard a nagy erős férfi kezéből; nem tudott vívni többé, csak a lánczok után nyujtá ki kezeit, s igérte, hogy kivall mindent.
Fulkó lovag, a mint az Orkusz és Erebusz neveket hallá, hirtelen lovára kapott, s nyargalni kezde, futottak utána, de be nem érhették; senki se tudja, mi lett belőle többé?
Csak Meryza maradt ott daczosan. Miután apja elfutott s Saksin megvallott mindent, ő még akkor is tagadta bűnrészvétét, semminek sem akart tudója lenni. A vízpróbánál azután elsülyedt és belehalt a vízbe.
Saksint ott nyomban négyfelé vágták, a többi rablóknak fejét vették.
Koppánd Simont ez eset után a király megajándékozá Fulkó lovag várával, ki az ott talált tömérdek kincset a templomosok vitéz szerzetének ajándékozá.
Szionát pedig most már valóban nőül vevé s másodszor és igazán megesküvék vele, mint hű társával, s boldogul éltek együtt még sokáig; a Koppánd név századokig fennmaradt.
Az úr Isten oltalmazza meg a magyarokat ezután is!
Maureszk.
✝ I. ✝ Fördött a Quadalquivirben Julián leánya, Almeriza; egyedül, szomorú füzek árnyékában.
Kék hab eltakarta szűz termetét, szomorúfűz ezüst lombja elfogta róla a napsugárt, csak fehér vállai látszottak ki a reszkető vízből, mikre fekete hajfürtei omlának.
Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ II. ✝ Julián vezér távol Afrika sárga homokján táboroz, ott vezeti király seregeit hitetlen maurok ellen, a tengeren túl.
Julián vezér azt igérte a királynak: győzni fogok, diadalt hozok számodra; hogy el nem árullak a harczban, ime itt hagyom egyetlen leányomat kezességben.
Egyetlen egy leányomat, kinél szebb hajadon nincs a Tajotól a Quadalquivirig sehol; kinek olyan fehér a válla, olyan feketék hajfürtei.
Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ III. ✝ Rodrik király palotája erkélyén sétál, honnan ellátni messzire; a nap most áldozik le a tenger fölött; az Atlas orma kéklik távol, boldog Ibéria rónáin virágzanak a mandula-erdők.
De a király nem nézi a lemenő napot, mely új országokra kél, sem az Atlas ormát, mely alatt harczos ellenség tanyáz, sem Ibéria rónatáját, mely a paradicsomnál szebb.
Néz a király csupán egy fördő leánykát, ki a kék folyamban mosdik, fehér vállát szemérmesen takargatja sötét hajával.
Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ IV. ✝ Király kérdi udvarlóitól: ki ott az a leány? a ki fördik szomorú fűzek árnyában; arcza, mint a tündéreké, kik a habokbul támadnak. Én e leányt szeretem hévvel.
Mondának neki az udvarlók: óh király, ez Julián vezéred lánya, vezéredé, a ki harczol érted, tengeren túl, maurok ellen; nem jó neked e leányra nézned.
És a király mégis egyre nézte; «megöl engem e tekintet.»
Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ V. ✝ Győzött a vezér ott a tengeren túl, megverte király ellenségeit szerte; jön vissza zsákmánynyal és diadallal.
Útjában megállítja a rossz hír: ne siess oly örömmel hazádba, vezér! király elragadta leányodat, egyetlen egy szép leányodat, nincsen a kit szeress többé.
Emberek láttára elragadta őt és palotájába vitte erővel, midőn fördött a Quadalquivirban egyedül.
Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…
✝ VI. ✝ És a vezér letépte a koszorút fejéről és beleveté a tengerbe.
Átkozott legyen a kard, mely érted harczol és áldott legyen az, mely téged megöl, leányrabló.
Égesse el ellenség tüze országodat egyik szélitől a másikig.
Vér folyjon minden vizedben, patakodban, folyamodban, a mért meggyaláztál engem, kit semmi víz le nem mos többé.
Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…
✝ VII. ✝ Julián visszafordult Afrikába, fölkereste a sárga pusztát, hol Tarik, a hatalmas, úrkodik a szabad törzsökök felett.
Ott megállt bátran a saracén vezér előtt, ki előtt a leghatalmasabbak is leborulva szoktak megjelenni.
Én vagyok Julián, spanyol király vezére, tegnap erős ellenséged, ma foglyod, holnap vezéred, ha úgy kivánod.
Átkozott legyen az, a kiért veled harczoltam eddig, mert meggyalázta leányomat, a ki olyan szép volt, hogy nem volt hozzá fogható tengeren túl.
Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ VIII. ✝ Ime, a hova kardom hegyével mutatok, az a föld szebb a paradicsomnál; tele édes gyümölcscsel, áldással.
Vizeiben gyöngy és arany, mezőin szélnemzette mének, városaiban napsütötte szűzek.
Gyöngyét, aranyját foglald el magadnak, paripáit add vitézeid alá, leányait tedd rabszolgálókká, nekem csak a férfiak vérét add; mert az mossa csak le, a hogy meggyaláztak engem.
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ IX. ✝ Tarik vezér fölkelt párduczszőnyegéről, megölelé, megcsókolá régi ellenségét s megesküvék kihúzott kardjára, hogy boszút fog állni érte.
Lerántja trónjáról a hitszegőt, háladatlant, hogy legyen földönfutóvá, s a milyen messze elment a hír, hogy a szép lányt, Almerizát, meggyalázta Rodrik király, olyan messze fog elmenni az irtó fegyver Iberia országában.
Hogy a ki megtudta, mint gyalázták meg Juliánt, tudja meg azt is, mint állt ő boszút magáért?
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ X. ✝ Tizenkét ezer saracen lovag szállt ki az Atlassal szemben boldog Ibéria partján; vezetőik voltak Tarik és Julián.
A csatakürt rivallása felkölté Rodrik királyt mámora ágyából: fel, fel góth vitézek; hol a kard, hol a bárd, hol a vért?
Eljött Julián fizetni; száz kardcsapás minden csókért, tenger vér minden könycseppért; egy holt vitéz minden szál hajáért; két ország a két fehér válláért.
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ XI. ✝ Szembe ment a pogány mór hadakkal Rodrik király bajnok népe. Derék pánczélos lovagok; színe, virága a király hadának.
Ghibel al Tariknak hívják azt a hegyet, mely alatt megharczolának egymással, mert ott letörte a saracen vezér Tarik a király legszebb seregét, a legjobb vitézlő góthok ott hulltak el dísztelenül.
Ghibel al Tariknak nevezték el azt a hegyormot.
– Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…
✝ XII. ✝ Jaj te néked Rodrik király, itt a mórok; s még ha csak azok volnának, de jön Julián, saját jobb kezed lett ellenséged.
Gyűjtsd össze minden sereged; minden férfi, a kinek keze meg tudja emelni a fegyvert, siessen a csatamezőre, mert ez utolsó csatája lesz vagy a mórnak, vagy a góthnak.
Ne maradjon otthon senki, az utolsó csata után nincs Iberiában élet kardforgató vitéz számára; nem alszik csendesen senki kőfalas városon belül, nem látja mosolyogni senki szép asszony szelid szemeit. Tűz és köny lesz minden felé.
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ XIII. ✝ Xeres de la Fronteránál csapott össze Rodrik király a hitetlen maurokkal, két nap harczolának folyvást; elhullott sok vitéz innen és onnan.
Második nap a két fejedelem maga fölkereste egymást a csata hevében.
Véres bárddal tört magának utat ellenéig Rodrik király: «vagy te halsz meg e napon, vagy én».
«Hitszegő vagy Rodrik király, leghűbb szolgádnak elrablád legszebb kincsét. Meglásd, hogy te fogsz meghalni itten».
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ XIV. ✝ És a két fejedelem összecsapott villogó fegyverekkel; csengett a vért a súlyos csapásoktul egyre, még nem volt egyik sem adósa a másiknak.
Megpihentek, újra összecsaptak, bíbor palást, fehér köpeny foszlányokban repkedett szét az ádáz kardcsapásoktól. Véres rongyok királyok köntöséből.
Harmadszor is megsarkantyúzák lovaikat a fejedelmek s összecsaptak végerővel. Rodrik kardja nagyot csendült Tarik fejedelem paizsán, Tariké mélyen behatolt a pánczél nyilásán keresztül, ketté vágva az élet erét.
Rodrik király ott lefordult holtan gyöngyházas nyergéből.
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
✝ XV. ✝ Kilencz napig harczolt még a szétzilált góth sereg a győzelmes saracennal, vérrel festett minden vidéket, melyet átengedett neki.
Harczoltak minden folyónál, harczoltak minden városnál, és a folyó piros lett a vértől és az ég a városok tüzétől.
Egész ország hangzott az asszonysírástól.
– Óh fehér vállak, fekete fürtök…
XVI. Kilencz napi ádáz harcz után elveszték a szép Ibériát a góthok; elfoglalta a saracen és úr lett egyik tengertől a másikig.
És hétszáz esztendő lefolytáig választott királyokat Spanyolország városaiban szerte.
És mindez egy tekintet miatt történt.
– Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök.
Nincsen ragyogóbb bűvészet, mint a tündér természeté; mikor ez a nagy halál, a tél, azt mondja a földnek: «halj meg, ne legyen virág, ne lomb, ne legyen semmi szín a kerek pusztaságban, legyen minden fehér!» akkor ez a nagy játékos gyermek előjön, tükröt csinál a tavakra, kifényesíti a hegyek oldalait, fehér zúzmarából lombokat aggat a fákra, azután átlátszó üveggel vonja be az egész erdőt, hogy a csüngő ágak, miket fényes terhük a földig lehúzott, oly képet mutatnak, mint egy kristály-erdő csengő-bongó fűzfákból; s mikor rájuk süt a halavány napsugár, gyémántot játszik erdő és bokor; s ha a szél közé fú, elkezd csilingelni az egymáshoz ütött ág végig az egész erdőn, mintha valami nagy zenész futna át üvegharmonika billentyűin.
1611-ben különös szép mulatsága lehetett e nagy ezüstművésznek: olyan tél volt, hogy a fák tetejéig ért a hófuvat, a farkas megfagyott az erdőben, hogy a folyamokon meghasadozott a jég, hogy a mint a Kreml előtt leütötték az emberek fejeit, a törzsökből fellövellő vérsugár cseppjei megfagyva hullottak le a földre, s úgy gurultak odább a síma jégen, mint megannyi szép piros rubingyöngyök a nézők lábai elé.
Ilyen mulatság pedig azon a télen minden reggel tartatott a Kreml piaczán, néha eltartott délig is, a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb volt a játszó-személyzet száma, mely rövid, de nehéz szerepét eljátszani hivatott arra a színpadra, a mit tulajdonkép vesztőhelynek is neveznek.
Mert akkor az a különös farsangi mulatság volt Oroszországban, hogy egymás után négy Demeter herczeg került elő a rettenetes Iván holtával megürült trónt elfoglalandó.
Az első álarczos volt egy archangeli nemes, Otrepiev Jaskó, ez elfoglalta Moszkaut, az igazi trónörököst, Feodort, megfojtatta; őt megint levágatta egy második álarczos Demeter, ezt a másikat orozva ledöfte Soskoi Wasilij, s magát kiáltá ki czárnak; jött a harmadik ál-Demeter, ez egy orosz pap volt, János, ez kiéheztette Moszkaut, kiadatta a czárt; a nép egy része őt kiáltá ki czárnak, a más rész a második ál-Demeter feleségét, a harmadik a lengyel királyt, s hogy tökéletes legyen a mulatság, egyszerre eljött egy negyedik ál-Demeter, ez mészáros-legény volt Nisney-Novogorodban, Zidornak hítták, ez is elfoglalta Moszkaut, s azt mondta, hogy ő az igazi Demeter.
Képzelhetni már most azt a szép dalidót, a mit ennyi álarczos szerzett a jámbor orosz népnek, a mely igazán nem tudta, hogy már most melyiknek a tánczát járja?
Természetesen a sok összejött pártvezér nem tehetett okosabbat, mint hogy minden keze ügyébe eső fejet, mely nem vele tartott, levagdaljon a helyéről; ez a legbiztosabb módszer az emberekben a kétségeket megszüntetni.
Utoljára is Zidor maradt meg Demeternek, a többi elvitte, vagy ott hagyta a fejét; Moszkau elismerte, hogy őt illeti a czárok trónja, s Zidor beült a Kremlbe.
Ő volt az, a ki minden reggel ismételte azt a mulatságot a Kreml piaczán, hogy gurulnak a gyöngygyé fagyott vércseppek a jégtükrön végig, mikor az emberek nyakát levágják.
Ő maga rendesen ott ült erkély-ablakában és onnan gyönyörködött ebben a látványban.
Nem lehet rajta csodálkozni, hentes volt, régi szenvedélyének tett csupán eleget.
Egy napot sem mulasztott el Zidor, hogy e látványt ne élvezte volna; annál inkább feltünt neki, hogy nemcsak ő maga az egyedüli, kinek az oly nagyon tetszik, hanem ugyanakkor mindig egy fiatal leány is megjelent a téren, s oda furakodik a milyen közel csak juthat a vérpadhoz, s végig nézi az egész vértragœdiát, s a legutolsó az elmenésben.
A leány gyönyörű szép alak volt; piros, friss arcz, élveteg ajkak, tüzes fekete szemek, sugár fekete szemöldökkel, kerek sipkája alól lebocsátott hajtekercseit kezével fel kellett emelnie, hogy a mellette járó-kelők bele ne keverőzzenek.
És mikor az áldozatot felhurczolták a vérpadra, mikor az jajgatva könyörge kegyelemért, mikor minden férfi-arcz elsápadt, az asszonyok titokban sírtak, mikor maga a bakó is félre fordítá fejét, hogy ne lássa áldozata esdeklő arczát, akkor Zidor bámulva látta, hogy van még egy arcz az övén kívül, mely ilyenkor el nem halaványul; egy ajk, mely nem reszket: ama gyönyörű leányé; – mikor villan a pallos, felszökik a fő, lebukik a törzsök, szinte helyeselve int a fejével: «ejh, ez derekasan volt vágva!»
Zidor mindig ott találta a leányt, egyszer leküldött érte és felhivatta őt magához.
A leány nem félt előtte, nem reszketett, szeme közé tüzelt tekintetével s mosolyogva adott választ kérdéseire.
– Mi a neved? kérdezé tőle az ijesztő czár, rőt szemöldei alól tengerszín szemekkel kancsalítva felé.
– Simeika… felelt a leány.
– Hogy mered te vakmerő egy czárnő nevét viselni?
– A hogy te mered Demeter nevét viselni.
Zidort megdöbbenté a merész felelet.
– Mi vagy te? kérdezé tőle haragosan.
– Én halász-leány vagyok; hát te mi vagy?
A véres czár kénytelen volt magát elnevetni; ez a leány tréfálni látszott vele s tetszett neki érte.
– Miért jösz te el mindennap rendesen a vesztőhelyre, miért állsz oda a vérpadhoz?
– Mert az engem gyönyörködtet; mert el tudnám nézni napestig étlen-szomjan, mint hull egyik fő a másik után, mint nyitja fel és hunyja le holt szemeit, mint akar szólni azután és fogait csikorgatja, és összeránczolja homlokát; némelyik meg úgy nevet, úgy mosolyog, hogy kéj azt elnézni…
A leány oly vadul villogtatá szemeit, oly szilajon járt keble, hogy Zidor megrettent tőle és belé szeretett.
Az álczáron hosszú, bő vérszín palást volt; azt kitárta a leány előtt, ketten is elférhettek alatta, és azt mondá neki:
– Ha te azt mondod, Simeika: halász-leány vagy, én meg azt mondom, hogy hentes vagyok, szépen összeillünk.
– Nem úgy, Demeter, szólt a leány ravasz büszkeséggel, ha te azt mondod, hogy te Demeter czár vagy, úgy én Simeika czárné vagyok s úgy is összeillünk.
Zidor magán kívül volt örömében, hogy ilyen ördöngösen kedves teremtésre talált; s megosztá vele vérszinű palástját, s kikiáltatta őt Oroszország czárnéjának.
Orosz czárnők az előtt is tudták, mi a fény és pompa? de a pazarlás phantasiáját túlvitte valamennyin a halászleány.
Más csak füstölőnek használta az ambrát, ő fűttetett vele; egy öltönyt kétszer fel nem vett magára, s nehogy más megszentségtelenítse azt, a mit ő testéről levet, azt rögtön elégetteté; egyszer olyan derekaljat készíttetett magának, melyben a töltelék mind nemes ifjak szakállából került; naponkint a legdrágább borokból készíttetett magának fürdőt, miket távol Magyarországból hoztak lengyel kereskedők; lovai arany patkókon, szekerei arany kereken jártak, s mikor éjszaka nem tudott aludni, felgyujtatott egy-egy palotát a Kitaigorod városrészben, vagy egyet a Bielgorod hetvenhét templomai közül, s gyönyörködött abban a szép éjszakai égésben.
Egyszer sajátszerű ötlete támadt Simeikának; azt kivánta Zidortól, hogy építtessen számára egy oly palotát, a milyen még csak egy czárnénak sem volt; olyan pazarlással, a milyent még egy sem talált fel; építtessen egy palotát jégből.
Őrült gondolat!
Millió számra pazarolni a pénzt, ezer számra az emberi életet, hogy egy veszendő tündér-palota emelkedjék a téli föld felett, melyet a nyári nap el fog olvasztani!
A czár rögtön parancsot adott az óriási munkára; roppant jéghasábokat vágtak ki a Moszkva folyamból, ezer meg ezer munkás fogott azoknak idomításához; a harmincz fokos hidegben esztergályozni lehetett a jeget, oly szilárd volt; művészi kezek faragtak belőle corynthi oszlopfőket és dísz-urnákat a tündér-palota homlokzatára, mely bűvészi gyorsasággal emelkedett a havas part fölött, mint valami jégördög által épített rémvár; emberölő erőködéssel emelgettek nehéz jégkoczkákat egymás fölé; egyszerű volt a ragaszték, vizet töltöttek két koczka közé s egymáshoz fagyott az.
Egy pár száz ember mindennap megfagyott a kegyetlen munka mellett, azokat félre lökték, jött helyükbe más; elfagyott kezek és lábak szóba sem hozattak.
És a roppant várpalota jókor elkészült. Két emelete volt, boltozatokkal, tizenkét tornya, és középett roppant hegyes kupola emelkedett, melyet mesterségesen alárakott faalkotmányon akként készítettek, hogy vizet öntöztek a faboltozatra, s mikor az köröskörül megfagyott, akkor kiszedték a faboltozatot alóla, s fenmaradt a magasban az óriási, átlátszó jégharang.
Soha sem volt fejedelemnőnek pompásabb és veszendőbb játékszere ennél.
Simeika nagyszerű ünnepélyt rendezett ez új palotában, melyre a nemes uraknak és hölgyeknek mind meg kellett jelenniök, pompás nemzeti ruhákban, a hogy más ünnepélyre szokás menni.
A jégpalotában tánczoltak és vendégeskedtek.
Valahányszor a czár vagy a czárné poharat emelt, ágyúdörgés jelenté az áldomást; – és a palota előtti ágyúk is jégből voltak, egy sem repedt szét a lövés miatt.
A jámbor orosz nép bámulva bámulta e csodatüneményt, e meseszerű palotát, melynek falai tündöklöttek a százszoros fáklyafénytől a sötét éjszakában; az egész tetejétől fundamentomáig egy nagy átlátszó üvegvár, melynek falain keresztül látni a tánczoló párok árnyékait, s tornyain és kupoláin átvilágít a színjátszó bengáli tűz, kékre, zöldre, rózsaszínre festve tündércsarnokait.
A jégerkélyen, a jégcaryatidák vállain megjelent férje oldalán a czárné, s áldomást köszöntve a népre, leszakítá nyakáról az igaz gyöngysort, mely ott ragyogott, s végig szórta azt a sokaság közt.
A jó orosz nép felkapkodta a gyöngyöket, markába fútt, s ujjongatott a leghatalmasabb czárnak s a legboldogabb czárnénak, a kik tündér-palotákat emelnek, hogy hatalmuk nagyságát kimutassák; a ragyogó kupola egész Moszkva fölött elvilágolt.
A tél elmúlt, a legelső bőjti szél szétolvasztá a tündérpalotát; a bámulatos kupola lecsorgott, a tornyok megolvadtak, az oszlopok elfagytak; az egész palota eltünt a meleg napsugár előtt, a nélkül, hogy összeomlott volna.
Épen így tünt el Demeter hatalma is.
Egyszer elkezdték beszélni, hogy az nem Demeter, hanem Zidor, henteslegény, s a nélkül, hogy valaki fellázadt volna ellene, megszünt czár lenni; testőrei elhagyták, nemesei kinevették, épen úgy olvadt el hatalma, mint palotája ott a Moszkva partján.
Ál-Demeter jókor megsejté, hogy ez a nyár neki nagyon meleg lesz a czári palotában, s egy napon megszökött a Kremlből Simeikával együtt; – elrejték magukat a legrútabb városrészben, a Semlänoigrodban, hol merő csőcselék lakik, s lett belőlük újra henteslegény, halászleány.
A megürült Kremlbe pedig beült Feodorovics Iván, a rettenetes Iván jogszerű utódja.
Első dolga volt annak is megszökött ellenfelének párthiveitől megtisztítani a levegőt; a Nro. I., II., III., IV. Pseudo-Demetrius jóakarói egymásután sétáltak végig azon a piaczon, a hol emberfejeket árulnak, még pedig igen olcsón.
Csak a IV. Ál-Demetert nem tudták megkapni sehol.
Simeika most is mindennap megjelent a vérpiaczon, a vérdrámákat végig nézni; de Zidor nem tartotta azokat most oly érdekeseknek, s otthon maradt s éjjel-nappal elő nem mert bújni a pinczeodúból, hová Simeika hordott neki eledelül büzhödt halat, szennyes vizet.
Mindennap megesküdteté Simeikát, hogy őt el nem fogja árulni. Mikor aztán már nagyon sokszor megesküdteté őt erre a hitványságra, akkor egy napon rávezette Simeika a czár odbornikjait az ál-Demeter rejthelyére.
Mikor kihúzták az oduból a reszkető Zidort, nyöszörögve kérdezé Simeikától:
– Miért tevéd ezt velem?
Simeika nevetett rá:
– Még nem láttam hamis czárt lefejeztetni.
Ha csak ez a gyönyörűsége volt hátra, abban nem sokára részesülhetett is.
Simeika azután férjhez ment valami halászhoz, és élhetett akármeddig.
Mikor néha a Moszkva partján húzta a kötelet, melylyel a halászbárkát vontatta fölfelé, egy nagy üres téren gyakran megállt és széttekintett; azután elnevette magát, s húzta a vontató kötelet tovább.
Talán az jutott akkor eszébe, hogy azon helyen egykor egy roppant nagy tündérpalota állt, kristálytornyokkal, üvegfalakkal, gyémánt czifrázattal, s abban a palotában őt czárnénak nevezték.
Úgy nevetett rajta, mikor ez eszébe jutott!
Pozdordy úr derék, tehetős nemes ember volt a Bácskában, a kinek a házát annyival is örömestebb látogatták a környékbeli urak, minthogy szép eladó leány is volt a háznál.
Egyetlenegy leány, szép, mívelt és okos; képzelhetni azt a háborút, a mit e miatt a fiatalság elkövetett, senki sem akarván azt engedni másnak.
Pedig utoljára mégis csak át kellett engedni egynek; a kit tudniillik Etelka tetszése szerint választott magának a sok kérő közül; ez is olyanforma pályadíj levén, a mit a biráló-választmány nem oszthat kétfelé.
Nem is lehetett semmi kifogás a kisasszony ízlése ellen, mert a választott vőlegény épen olyan volt, a milyennek szokás a derék férfit képzelni: délczeg alak, nem gyerek már, de nem is hanyatló korú, bátor, katonaviselt ember, a ki őrnagyi ranggal hagyta el a hadsereget, finom társalgású, mívelt és eszes; talpig becsületes ember, jószívű, jó hazafi, jó gazda; nem kártyás, nem adósságcsináló, nem csélcsap; egy szóval olyas valami, a mit ternónak szokás nevezni abban a nagy lutriban, a minek különben házasság is a neve.
Persze, hogy a többi concurrensnek meg kellett magát adni Etelka itélete után; már az ellen az ujságok is hiába beszéltek volna.
De mégis volt a sok között egy nyughatatlan fiu, a ki nem akarta azt megengedni, hogy a gazdag szép leányt a nyertes csakúgy könnyedén elvigye az orra elől, holott, ha az nem volna az első, meglehet, hogy ő volna a második.
Láb alól sem igen könnyű volt pedig eltenni a győztes vetélytárst, mert csunyául tudott karddal, pisztolylyal bánni, nem igen értette a tréfát.
Duránczy Petőnek hítták az őrnagyot, a mellőzött vetélytárst pedig Mogyoródynak.
Egy este Mogyoródy végig várta, míg mindenki elment Pozdordy úr szobájából, s ő maga maradt vele egyedül, akkor rávitte a beszélgetés folyamát Duránczyra.
– Bizony öcsém, az derék fiu! mondá az öreg úr, előlegesen meghatározva, hogy micsoda accordból kell ezt a párbeszédet fujni.
– Igen, igen, derék fiu, engedett Mogyoródy, de olyan pofát csinált hozzá, mint a ki ezt mondja, de nem hiszi.
Az öreg urat bántotta a fitymálódás.
– No hát mit tudsz ellene vetni, ha úgy fintorgatod az orrod? mondd el.
– Én? Semmit; semmit a világon.
– Tán bizony, hogy nem olyan fiatal már, mint te?
– Sőt a legjobb idejében van.
– Azért mondom. – Vagy tán korábbi ismeretségei voltak?
– Hát ugyan kinek ne lettek volna?
– Azért mondom. – Vagy tán biz azt hiszed, hogy pénzért házasodik? csak azért kell neki a leány?
– Azt meg épen nem mondom.
– No hát ne is mondd. – Vagy tán épen ellenkezőt állítasz, hogy nem tud gazdálkodni? tán kártyázik? váltókat ir alá? Mi?
– Dehogynem jó gazda! Inkább nagyon is az.
– Csak nincs a jelleme ellen kifogásod?
– Sőt igen becsületes embernek tartom minden tekintetben.
– Hát akkor mi a hetvenhét menkűnek rángatod a szemöldöködet, mikor róla beszélsz.
– Tudja patvar! Azért mégis van neki valami hibája, a miért nem szeretnék felesége lenni.
– Ugyan úgy-e? No hát csak rukkolj ki vele. Mi hibája van?
– Hát az, hogy lunatikus. Mikor a holdtölte közeleg, éjszaka felugrik az ágyból, nyitott szemekkel álmodva összejárja az egész házat, beszél össze-vissza mindenféle hóbortosságot s ha el nem raknak a keze ügyéből kardot, pisztolyt, hát üt-vág, hadonáz; attól tartok, hogy egyszer álmában a feleségét is megöli. Erről ő szegény persze nem tehet és nem tudják belőle kigyógyítani.
– Ah persze! mendemonda az! Mikor az ember vőlegény, minden bolondot ráfognak. Senki sem hiszi azt.
– Én úgy mondom, a hogy tudom. Jojczakát kivánok.
Az öreg úr fejében mégis csak szeget ütött az, a mit Mogyoródy beszélt az őrnagyról; a gutát is! ez nagy baj volna! Ha csakugyan ilyen baja volna, még meg találná egyszer ölni azt a szegény kis leányt holdkóros álmában. No ennek végére kell járni.
Pozdordy úr nem szólt a hallottakról senkinek, hanem egyszer, mikor holdtölte felé látogatására volt Duránczy, ott marasztotta magánál, késő éjfélig együtt pikétezett vele, akkor azt mondta neki, hogy háljon az ő szobájában, legalább még eldiscurálgatnak, a míg rájuk jön az alvás.
Duránczy elfogadta az ajánlatot s azzal békével lefeküdtek.
Pozdordy úr még ott az ágyban rágyujtott hosszú meggyfa pipaszáros csibukjára, azután, hogy az kihamvadt, eloltotta a gyertyát s elkezdett figyelmesen vigyázni hálótársa magaviseletére, ki ott aludt a másik ágyban.
A holdvilág épen odasütött a vőlegény paplanára teljes éjjeli pompájában.
Hát egyszer a paplan halkan felemelkedik; az őrnagy először az egyik lábát teszi ki az ágyból, azután a másikat; – – mereven kinyitott szemekkel szétnéz maga körül s aztán egészen kiszáll az ágyból;… csendesen, óvatosan előre megy, majd ismét visszatér; – lehajlik, meg fölegyenesedik; – – azután nyugtalanul fordul egyenesen Pozdordy úr ágya felé.
Pozdordy úr lélekzetét visszafojtva, várta e kisértetes jelenet kifejlődését. Tehát csakugyan való és nem mendemonda, hogy Duránczy holdkóros. Csak a kardot le ne venné a falról.
Most a kisértetes fehér alak lábujjhegyen közeledik Pozdordy úr felé; – ez elszántan szorítja markába a keze ügyébe eső védelmi eszközt, törökmeggyfa-pipaszárát s a mint egy pillanatban a holdkóros lehajlik, hogy Pozdordy úr ágya alá bebújjon, jót húz neki a hátán végig a pipaszárral.
– Urrrrrambátyám! a hétszáz teremtettét! mit ütögeti a hátamat!
– Ahán, felébredtél ugy-e? atta lunatikussa!
– Ördög vagyok én, nem lunatikus; hol vette ezt?…
– Hát mért jöttél az ágyamhoz? mért akartál elbujni?
– Hát azt az «izét» akartam innen előhúzni, mert csak egy van a szobában.
– Úgy?! No akkor hát jól van.
Hanem Mogyoródynak jól volt többet oda nem menni a házhoz, mert a meggyfa-pipaszár folytatását aligha az ő hátára nem nyomtatták volna.
Az én kedves barátom, régi jó ismerősöm Kárpáthy Abellino megházasodott, elvette a régi kedvesét, a szép Ninát.
És azt bizony nagyon okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a szép Nináról, már most gondoskodjék az ő róla. Ebből a szempontból véve azt lehet mondani, hogy igen jó parthiet csinált.
Tíz esztendő alatt apródonkint neki ajándékozgatta kastélyát, jószágát, hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután egyszerre egy coup d’étatval visszaszerzett mindent s ismét otthon van.
Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma támadt erre, nem akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! oh! hah! c’est incroyable! Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli, akkor abban conveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns hölgyek társaságában kimondani nem szabad, épen úgy, mint egy időben ezt a szót «revolver», s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: «meghalt» – «il n’existe pas». – «Kitörte a nyakát.»
Abellino az első Sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi kastélyába retirálni, (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a kettőjüké) s ott passzirozni a mézes heteket.
Ott el lehet temetve! mondák és epitáphiumot csináltak reá s kitörülték minden néven nevezendő élők sorából.
Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már akkor elkezdte az embereket piquirozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik, amúgy is távoleső kérdésképen: «vajjon mit csinál Ariadne, a ki elrabolta Theseust?» – vagy pedig így: «milyen szép tavaszi idők járnak idylli pásztorórákra, boldog ifju szerelmeseknek, a kik valahára elérték czéljukat». Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó? Később egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: «mi az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy semmit sem lehet felőlük hallani? vajjon hányszor verekedtek már össze? megnyitotta-e már az új méltóságos asszony salonjait s miféle élitet gyűjtött azokban össze? adnak-e matinéekat, soiréekat? s hogyan fogják azokhoz a megkivántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy eremitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog szerelemmel?» mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni tudni.
Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan elfojtott baj, hogy félni lehetett, nehogy a kiváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három derék gentleman, kik a közjóllét kedveért készek voltak magukat akként feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino barátunkat falusi paradicsomában s aztán referáljanak róla az illető klubbok előtt.
E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni), híres vadász és úrlovar, báró Erdey Gergely, mulatságos angloman ifju és gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg is választottak táblabirónak.
Tehát báró Berzy befogatta a maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az arabsait s átrepítették magukat a kérdéses «Szalmáskérre», mely más embernek innen egy napi járó föld, nekik azonban csak négy óra.
Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól ismerték régibb időkből a bejárást s sans gène iparkodtak befelé.
Nagyon meplepetének azonban, a midőn az antichambreben egy livrées inas megállítá őket s azt igérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a méltóságos úrnak.
– Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát jelenteni.
Persze, hogy a bejelentett nevek hallatára egyszerre kettős ajtót tártak előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük sietett, nagyon sajnálta, hogy három keze nincsen, hogy mind a három vendégét egyszerre vezethetné be a salonba; ott egyenkint bemutatá mind a három gentlemant a méltóságos asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész Anstanddal hajtá meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy hova üljenek le.
Az elfogadási terem egész elegantiával volt bútorozva; a falakon aczélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanova-félék, hanem a book of beautys arczképei: mylady ez és vicomtesse amaz, Derby-verseny és fejedelmi pompajelenetek tableauxi, mint akármi anglesax lord felesége salonjában.
A társalgás rettentő illedelemmel indul meg. Szigorú homlokú társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, a ki csak angolul ért s a kinek a kedveért angolul kell folytatni a discursust; a három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott társalgási nyelvük; minden élcz, minden tréfa elakad rajta; az embernek holmi bonmot, holmi piquanteria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, a ki négyféle grammaire szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti, hogy mit mondott a másik, hanem csak bámul és komoly szemeket csinál, a mi nagyon jól illik az angol beszédhez.
Tehát ez nagyon gènánt portéka volt. Ha pedig valaki Abellino barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot adjon a társalgásnak, azt tapasztalá, hogy Abellino mielőtt felelne, a felesége arczára néz, mintha attól kérne engedelmet, hogy válaszoljon-e valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelék látogatásukkal salonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha várná, hogy ő is ereszkedjék le és mondja, hogy ő is örül e szerencsének.
Ez azonban nem mondja. Sőt inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni, hogy kedvetlen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi czélzást, semmi legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem mondja: «chère Ninon», mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára is ez már bevégzett tény s ha a madame megtud állani a helyén, azt jól teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denique a madame folyvást apprehensiv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy eltávozhassék, migrainje van – a vállában, majd a mistress fogja addig a honneurseket végezni; ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst terhelni, hanem átflankirozzák magukat a pipázóterembe, a hol Abellino komornyikja drága havanna-szivarokkal regalirozza őket s egyúttal a méltóságos úr bocsánat-kérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony hirtelen rosszul levén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyságos urak tetszésére bizza, hogy a theát saját szobáikban kivánják-e serviroztatni, vagy pedig lejönnek a kis salonba, a hol a mistress fogja a háziasszonyi tisztséget teljesíteni.
Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég volna az embernek már magában az, hogy a theát megigya, hanem angolul is beszéljen mellé és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a pipázóba azt a theát, vagy akarám mondani kappanpecsenyét!
Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajjon mivel sérthették ők meg a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a látogatók dévaj élményei a multból s más effélék által génirozva érezte is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot s migrainet emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg?
– Melyik? – Mind a hárman uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá vitorlaszinű ing, rózsaszín virágokkal és szarvasbőr keztyű; – báró Erdey palletotja, mellénye, pantalonja, mind egyforma koczkás kelméből öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is kadrolirozva apróbb-nagyobb koczkákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr kamáslik; – végre gróf Torontálin pitykés Viktoria-dolmány, világos kék mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s plane semmi keztyű a kezén.
Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbeli delnő migrainet kapjon s elhagyja a társaságot?
A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, a hol felnőttek, az a szokás, hogy útas ember abban a costumeben tesz vizitet, a miben a lóról leszállt s a falusi látogatásnak épen az a divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak apprehendálni.
No de nem soká maradtak e felől kétségben. Másnap reggel, a mint felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas s hoz mind a három úr számára egy illatos billétet.
– Mi ez?
– A méltóságos úr ebédre hívja a méltóságos urakat.
A három gentleman összenéz.
– Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogy ha valahová falun vendégül beszáll, ott már igen természetesen ebédre is competál s ime kisül, hogy arra külön meghivás kell. Mit nem tanul az ember Szalmáskéren?
De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghivójegyekre ez is volt irva: «a vendég urak elfogadtatnak a salonban csupán fekete frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb öltözetben».
Ah, ez már sok, ez már bolond! kiálta fel báró Berzy, szintén így báró Erdey, de már ez impertinentia! hiszen meglehet, hogy magunktól is megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt haza. Elég elmondani valónk van már.
– Én nem megyek, mondá gróf Torontáli.
– Micsoda? hát itt maradsz?
– Itt biz én.
– S elfogadod a meghivást?
– El biz én.
– Hát természetesen.
– No hát látszik is akkor rajtad, hogy már táblabiró vagy.
– Nem tesz semmit.
A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem véve búcsút, elhajtatott a kastélyból; gróf Torontáli ott maradt, a mi Abellinonak igen nagy elégtételére szolgált.
Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, neki ült a toilettejének: «van-e itt frizeur?» Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett Abellinotól egy kis parfümeöt; az egész készséggel küldött neki négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett magára szép fehér finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt, fekete frakkot – és azután semmi egyéb öltözetet, a hogy a meghivó jegyben eléje volt irva, hanem azontúl vala egész sarkig mezitláb.
S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta costumeben prezentálta magát a számára megnyilt salonban a legnagyobb udvariassággal.
– Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino dühösen rohant a grófra, számot kérve magaviseletéről; mire ez hidegvérrel mutatá elő a meghivó jegyet: «így volt meghagyva: csupán fekete frakk, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb öltözet, – én szót fogadtam».
Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens ujságiró megtalálta volna tudni s kiadta volna a hirlapban.
Abban az esztendőben, a midőn Medicis Ferdinánd Florencz trónjára lépett, történt azon eset, hogy a vértörvényszék birái előtt egy némber állt, a kinek arczára egy halálfőt jelző álarcz volt csatolva.
Egyéb termetét hosszú, sarkig érő bő palást takarta, melynek csuklyája elől egész homlokáig le volt húzva. A ki ránézett, nem látott egyebet, mint az ijesztő lárvát arczán és a halotti mezt: egy rémet, a ki a halottak carnevaljába készül.
Ez a nő volt Montalboni Rosaura, ki negyedszer vádolva áll a törvényszék előtt; negyedszer vádolva oly bűnnel, mely csodálatos módon önmaga védi magát s a vádban meghozza mentségét.
Mi volt a vád?
Azzal vádolták Montalboni Rosaurát – hogy igen szép!
Oly szép, hogy mikor reggel kiül ablakába, a népség összecsoportosul az utczán, a hintók és gyalogszekerek nem járhatnak a sokaság miatt, a kalmárok elfelejtik áruikat kirakni s a herczegi hivatal kiküldött tisztei elfeledik, hogy hová küldettek és őt bámulják órahosszat.
Olyan szép, hogy mikor kimegy vásárolni a selyem- és ékszerárusokhoz, azok nem fogadnak el tőle fizetést áruikért, lábaihoz rakják kelméiket; a kinek boltjába belép, az tönkrejutott ember.
Olyan szép, hogy a mióta az Arno jobb partján lakik, azóta ott egész palotasor épült, a balpart pedig hanyatlásnak indult, urak, kereskedők és hajósok átköltöztek a túlpartra.
Olyan szép, hogy ha belép a Santa Maria del Fiore magasztos egyházába, az emberek elfordulnak az oltárképtől, odafordulnak ő hozzá s kárhozatot visznek haza a templomból üdv és malaszt helyett.
Ha reggelenkint a halászok egy-egy halvány ifju hullát fognak ki a gátok között az Arno vizéből, az bizonyosan szerencsétlen ábrándozó volt, ki Rosaura miatt ölte meg magát; ha éjszaka a sötét utczákon egy-egy bársony ruhás lovag merev hullájára akadnak az őrök, ki szívén keresztül döfve, aludt vérében fekszik, az Rosaura miatt esett el, megöletve dühös párviadalban a szép delnő egy mosolyáért. Ha gazdag apák hirtelen titkos méregpohár által végzik életüket, az Rosaura szép szemeiért történt, mikért megölte volna, a ki beléjük nézett, testvérét, apját, saját üdvösségét, hogy azokat mosolyogni lássa.
Egyszer éhinség volt a városban, a rongyos nép fellázadt, nem volt kenyere s dühödt haraggal rontott a Montalboni palotára, melynek úrnője színtejben fürdik s édes borral öntözteti kerte virágait és lakomát ád mindennap, míg odakünn eldülnek az emberek az éhségtől. Midőn a felbőszült tömeg betörte a palota ajtaját s leverte a czifra cselédséget, Rosaura egyedül szállt le közéjök márvány lépcsőin, gyönyörű aranyszín hajfürteit vállaira lebocsátva, s gyémántos legyezővel hűsítve rózsapiros arczát… A csőcselék elhallgatott előtte, a kolomposok megcsókolák öltönye szegélyét s eloszlottak palotájából. Ők kenyérért ordítottak, Rosaura egy kegyes mosolygást adott nekik és ők meg voltak elégedve.
Három ízben vádolák be őt szépsége miatt elkeserült apák, kiknek gyermekei áldozatul estek Rosaura kecseiért.
Háromszor vádolták azzal Rosaurát, hogy «szép».
A birák meghallgatták a vádat, megidézték a bűnöst és meggyőződtek róla, hogy bűne igaz.
A legkeserűbb vád szavait is meghaladta a tény. Rosaura szebb volt, mint a milyennek rágalmazák.
A birák két ízben azt felelték: «a vád igaz, a bűn igaz, a vádlott legyen szabad!»
Szépsége nagy volt bűnnek; de mentségnek még nagyobb. Ha biráinak arczába nézett, azok elfeledték a törvényt; ha könyezett, megesküvének rá, hogy ártatlan, s ha rájuk mosolygott, készek voltak saját magukat vallani bűnösnek.
A harmadik esetben a nagyherczegi kincstár őrzője meglopta az ország kincseit, s miután azt mind a csodaszépre pazarlá, akkor megölte magát.
Itt nem lehetett kegyelmezni többé; a delnő újra törvényszék elé állíttatott, s egy szótöbbséggel lőn rá kimondva az itélet, hogy Florenczből örök időkre száműzve legyen és szép teste megbélyegeztessék.
A hirhedett palazzo Pizzi előtt állíták fel a pellengért, melyen e bűnhödésnek végre kelle hajtatni. A nép zsufolt tömegben tölté meg a tért és a házak tetőit, honnan e színpadra lehete látni.
Odahozták a bűbájos nőt; a hóhér kezébe vette a tüzes bélyegvasat s leszakítá Rosaura válláról a selyem öltönyt, hogy az izzó bélyeget rásüsse.
És a mint e síma hófehér váll szemei előtt volt, elfeledkezék róla, hogy ő a bakó, s az izzó vas helyett forró ajkait nyomá a fehér vállra.
E tréfa a hóhérnak fejébe került, de Rosaurát megmenté, mert senki sem akadt, a ki az itéletet végrehajtsa e hófehér gömbölyű váll ellen. Azt csak csókolni volt kedve annak, a ki látta, nem elrútítani tüzes bélyegvassal. A csoda a nagyherczeg fülébe jutott. Medicis Cosimo már akkor öreg ember volt s kegyességre hajlott. Talán kegyességből tevé, hogy a midőn kivánatára e delnőt eléje vitték, kegyelmet adott neki s elengedé megbélyegző büntetését.
Azontúl Montalboni Rosaura büntetlenül lehetett szép. Senki sem mert ellene panaszkodni többé, senki sem merte bevádolni villámló szemeit, mosolygó piros ajkát, a csábító gödröcskéket rózsás arczán és tébolyító mosolygását.
Történt azonban, hogy Medicis Cosimo meghalt, s következett utána Medicis Ferdinánd.
Ferdinánd még akkor fiatal volt, midőn a trónra lépett, alig tizenkét éves.
Játszó gyermek korában megismerkedett a nála idősebb Frascati Lorenzoval, s annak hű barátságot fogadott. Lorenzóból festő lett, Ferdinándból uralkodó; a fejedelem akkor sem feledkezett meg régi barátjáról, s elhozatta őt Páduából, saját palotájába vivé, hogy legyen osztályosa örömeinek és hatalmának.
Lorenzo vidám, enyelgő ifju volt, minők festők szoktak lenni; tréfás ötleteivel sokszor megnevetteté a nagyherczeget.
Egyszer elkezdett komoly, gondolkozó lenni; a víg tréfák elmaradtak; még a fejedelemnek kellett arról gondolkodni, hogy őt felvidítsa.
Ferdinánd egy új kápolnát építtetett az Arno partján, hogy barátjának szellemi foglalkozást szerezzen; rábizta Lorenzóra: fesse azt teli, a hogy neki tetszik.
Lorenzo dolgozott szorgalmasan, reggeltől estig ott volt bezárkózva, és ha kijött is, bezárta maga után a templomot, hogy senki ne láthassa elébb művét, mint az egészen kész leend.
Egyszer három napig nem jött ki Lorenzo a templomból, s nem eresztett be senkit magához, segédei aggódva tudatták a nagyherczeggel, hogy mesterüknek valami baja van, mert étlen, szomjan ül már harmadnapja a templomban.
Ekkor a nagyherczeg maga is odasietett, s miután semmi zörgetésre sem kapott választ, betörette az ajtót s belépett a templomba.
Bámulva tekinte szélylyel, a szent boltozatok mind egy és ugyanazon nő alakjával voltak tele festve; ugyanazon arcz a pálmaággal égbe szálló szenteknél s a reájuk lemosolygó angyaloknál; a bűnbánó nőnél és az oltárkép madonnáján; mindenütt ugyane bűbájos asszonyi kép; azzal volt tele az egész templom. Ez volt Montalboni Rosaura arcza.
A művész maga pedig ott ült a szószékben és merev szemeit egyik képről a másikra hordozá, s nem ismerte, nem látta meg sem a herczeget, sem kíséretét, nem látott festett phantomján kívül senki mást. Meg volt őrülve, az is maradt, míg csak élt.
A nagyherczeg levereté a vakolatot mind a befestett falakról, s újra beszentelteté a kápolnát és azután bezáratta azt, hogy ne járjon bele senki imádkozni.
Ifju volt még a fejedelem, tizenkét éves; még ő nem tudta, hogy minő bűbáj van a nő szemében? hogy az a legnagyobb igézet.
Montalboni Rosaura ekkor negyedszer állt a vérbiróság előtt; most negyedszer egy halálfő álarczát tették fel arczára, úgy vezették a birák elé, hogy szép szemei villogása, bűvös arcza mosolygása meg ne ronthassa a törvényt.
– Te vagy-e ama szép Montalboni Rosaura, a ki arcza bűbájával megront ifjakat, véneket?
Ezt kérdezé a halálfőtől a biró.
– Én vagyok az, felelt a halálfő. A hang oly tompán hangzott a siketítő álarcz alól.
– Elismered-e, hogy olyan szép vagy, miszerint a ki rád tekint, megőrül miattad?
– Elismerem, válaszolt a halálfő, rémes csontképét a kérdezőre meresztve.
– Tudod-e azoknak számát, a kik miattad szerencsétlen életet, szerencsésebb halált találtak?
A halálfő zokogott. Az üres szemgödrök nem hullatták a könyet, de a sírás hangja hallatszott a merev csont állkapczák alól.
– Ime halljad Montalboni Rosaura a törvényszék itéletét, mely rád van szabva:
«Életed hosszáig fogoly maradsz; elzárva egyedül, társtalan magányban. Nehogy pedig bűbájos arczoddal valaha tömlöcz-őreidet, vagy azoknak előljáróit megvesztegesd, eme halálfős álarczot fogod viselni, a míg élsz, hogy visszaborzadjon tőled mindenki, a ki rád tekint s féljen tekintetedtől szerelem helyett.»
Elsápadt-e Montalboni Rosaura arcza, midőn ez itéletet kimondák? vonaglottak-e szép vonásai a rémület alatt? bűbájos ajkai reszkettek-e a fájdalomtól?… a halálfő egyszínű volt és mozdulatlan – –
Harminczkilencz esztendeig ült Medicis Ferdinánd Toscana fejedelmi székén; a harminczkilenczedik évben meghalt.
Utána jött a trónra harmadik Medicis Cosimo.
Midőn Cosimo trónra lépett, amnestiát hirdetett a tömlöczben sinylődő rabokra.
A birák dolga volt sorra venni, ki minő vétségért ül börtönében, minő bűne vár bocsánatra?
Akkor találtak egy elitélt nőt a börtönökben, a kinek az volt vétsége és súlyos vádja: hogy oly igen szép! e miatt volt élethosszú fogságra itélve, s a míg élete tart, egy halálfős álarcz viselésére.
Midőn levették fejéről az álarczot, alatta épen olyan halálsápadt, elhervadt arczot találtak, beesett szemekkel, csontjaihoz tapadt fakó, redős bőrrel, mint a milyen volt maga az álarcz, melyet viselt.
Ez volt Montalboni Rosaura, a ki valamikor, hosszú évek előtt, elitéltetett kegyetlen bűnhődésre – «a miért hogy olyan szép volt!»