Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arczához, folytatá Drumfield, komolyan, hallgatagon ment elől, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe czedrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül épen úgy bevonva ragyogó jégkristálylyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medenczéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy a mit belé vetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a meleg források partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afghanok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy érczmedenczéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra mulva a barlang megtelt vén és fiatal afghanokkal, a vének ép oly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Épen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt s annak foltos képére mutogatva, rövid, szakgatott tételekban valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás craterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás cratere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arczczal a földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszinű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten két felől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszinű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: «Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz». Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

– Érintettünk ott egyebet is, sóhajta magában Davidson.

– «Minek köszönhetem életemet?» kérdém hálateljesen a szép papnőtől. – «Hajfürteidnek», felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, melylyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Se baj, hajamat megfesthetem még, a milyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

A víg fiu megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: «Siessetek innen! kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek».

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…

* * *

Igy mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mind ez eseményt a nélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá… Minden esetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

AZ UTOLSÓ CZIGÁNYORSZÁG.

Szegény, szegény hegedűsök ti!

Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezitláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félre gázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot boldogtalant s cserében viselitek érte boldognak boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép, – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: «itthon vagyunk».

Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?

A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az emberek?

A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel felczifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a tisztes kondor szakállú vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány-betükkel?

A hol nem viseltetek olyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducznak és jaguárnak az ő bőrét s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszinűre festett ujjaik hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angorajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s az ideges sima karok szabadon maradjanak?

A hol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

A hol tejjel, mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, a hol azt mondhattátok: «itthon vagyunk».

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, a hol a Hindu-kush hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.

Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek s a mi drága csemetéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott a házi állatok hiznak.

Még a vadak is szelidebbek, mint mi nálunk. A szép hosszúszőrű kecskejuhok tavaszszal le hagyják nyirni gyapjaikat s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt teljes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a chinafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mértföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagy részt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt hajdan nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen rombadűlt épületek mind meg voltak népesülve s éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép, olajbarna arczszinű népfaj, mely hires volt a Ganges vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a mely földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda a költő és Mange a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt és nem tudta elhatározni magában, hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított, földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s a milyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálczikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a távoli Himalaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig.

Napok mulva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Jaj tenéked szegény Zingara.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzdítás nótáját, és kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.

Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?

De volt! Palamira szive volt az.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany pereczet, hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak varrva himmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblére volt tűzve egy eleven rózsa.

Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajka és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet aranynyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Oda hivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel birt, arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyarítva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol, a szemébe ne csüngjön.

A mint így vállaikra tevé kezét Palmira, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is s így szólott hozzájuk:

A ki emgemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, a kit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat – s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik balfelől fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem egyik jobb, másik balfelől, s megöleltek és úgy haltok meg velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára, harczias hangot adott mindkettő.

Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással czivódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a hódítót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot s bujdosni világtalan világig és sohasem térni vissza a tejjel, mézzel folyó országba, melynek édes vizében idegen tatár itatta lovait s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barna-piros arczát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig beszéltek a néphez s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok a mit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá, cselekedjétek a mit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink s a mi gyönge húsú ifju magzataink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal. És a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük őket. Avagy a kinek egy arany-dénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, a mely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az arany-dénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a míg mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget és a kőfaragók készítsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon sirban nyugszanak mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltának rá nagy örömmel s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a pézsma-kacsák, melyek a fa alatt állanak és menten föleszik a cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s a kiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlan szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem messze a harczoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a költő s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót s új erő szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak alá felé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak.

De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni a milyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, a ki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt ember-halál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat s a honnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait, Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaroda harczi énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ős Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre.

Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem volt a ki harczoljon; egy nyil keresztüljárta szivét s oda szegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harczi dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte szivébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik balfelől. Kezeiket megszorítá utolszor és úgy haltak meg a hogy óhajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a víz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj! nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s el- kivándoroltak a tejjel-mézzel folyó országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajózást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva; Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak kivált a 17-dik században); itt látni őket díszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüst-gombbal terhelt mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket; – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.

KINCSES ABDUL ÉS GYÁVA IZMÁL.

A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny, alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány lépésnyire még előbbre is áll a sorban, míg a rozzant házikó hátrafelé húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll egymás mellett az utczán.

Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».

Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan, hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján belépett.

Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint, Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.

E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.

Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták, guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot megtudják.

Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas volna.

Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával, neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös kiáltások közt.

«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te neked mi kell? Halál reátok!»

Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.

Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról seprővel a veszedelmes kergetőt.

Ez aztán rajta is maradt Izmálon végig, hogy a kotlóstyúk meg akarta enni.

Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a szobából.

Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték a törökök városait, a miket csak be kell szedni.

Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle, mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»

Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja, annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában, mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves, szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember, boldogtalan, az mind derék jó katona.

Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni igérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést, kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.

Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem.

Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani, nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.

Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.

Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává.

Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette ott reggeltől estig.

E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.

De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel kissé meg nem öntözte volna.

Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy elbámult e tekintetre.

Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!

E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap, lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó, öntözné meg a virágokat.

Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb, legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled, melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai kileheltek.

A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még beszélni is.

A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha, hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki, – megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul levelestül megenni? Igy igazán vér lesz belőle, a vér megjárja a szivet, az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.

Azonban elmultak a napok, a mikben kaczagni kellett.

Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»

A várost vítta az ellen.

Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon, hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére hullottak a nehéz golyók.

Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi, ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.

Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.

És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak meg férjeik és testvéreik mellett.

Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert, midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s tüzet támasztasz a vízből.

Meg birod-e mozdítani Izmál szivét?

A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, mely úgy reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.

A leány pedig nem jelent meg az ablakban.

Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.

Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda ment hozzá s rárivallt:

– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna, emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit jobban utálok, mint az ellenséget.

S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.

Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal, azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.

«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s elkezdett valamit keresni a paréj között.

Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta. Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.

«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi. Nézzétek, hogy száguld előre.»

A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.

Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt, úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell hajolni!

Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.

Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.

– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az ellenségtől.

– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.

S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg, karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej között, véres hullákon keresztül.

A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől, rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.

Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad csatában.

– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul; leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.

Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet?

Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?

Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza, szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.

Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.

Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve, tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté, amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver, vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket soronként hajt maga előtt.

Utána ti többiek!

A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak belől, azoknak halott a nevük.

Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban, mint Urál bérczei.

De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál kezében?

A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt, Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten.

«Izmál, Izmál!» hangzék a muzulmánok örömittas ajkán.

S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:

– Enyhítsd ajkad, Izmál.

Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer között a legkedvesebb.

Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes ozmánoknak.

A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn öröm és vigasság napja minden házban.

Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki, a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.

És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.

És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét arczra s a vértől piros kezekre.