JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLV. KÖTET

AZ ARANY EMBER. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A SZENT BORBÁLA.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig emelkedő magas egyenes sziklafalak, közepett az ó-világ óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik Isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy-tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik Istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhid oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes Istenirás betüi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsut dült rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsu, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben, mintha kegyeletes kezek zöld koszorui függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csipte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói szint adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kavarog tisztásán végig, abból gyanutlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a szent Péter sirja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kazán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyulnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztűl ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, sem törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovicza között már óránkint tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a «halottas kamrába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a hogy a sziklafalakat korbácsolja, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél: majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki, egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vízmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI.

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve fel a Majnacsatornáig kilenczezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, a minek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem a ki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; a mi ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az? és milyen az? mert hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiu özvegyasszony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt, a miért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a cholerát; a törököktől pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vis-a-vis lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a mi nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s a ki azokhoz hozzáér, az «kevert», az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató-kötele a fordulóknál hozzáér egy jobbparti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete «kevert», s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos organum: a «tisztító». Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjuból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a «tisztítónak».

S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patronusuk.

Csupán a Bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, a miket csak evezők mozdítanak előre.

Igaz, hogy a vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en-gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A Bóra bizony tisztára fujja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, a míg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai őrállomás káplárjának még is úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, a mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld, s a mi a mennydörgésből is kiválik. Valami különös visszatetsző, szomorú üvöltés az egy hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most? s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt?

Az a hajó «jön».

Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfahajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszinű s magasra felnyuló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyiló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a martyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszinű köntösben, világoskék palástban, s delipiros főtakaróval, köröskörül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, a mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezei virágkoszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.

A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet vízellenébe vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat? hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a ki a timon-rudat tartja; a másik a hajóbiztos, a ki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.

A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arczszínnel, a két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is reczés volt. Hangja örökösen rekedt s csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószinűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, a mi állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajuszszal és másutt simára borotvált arczczal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatunak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos «tisztító» a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsáját; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág.

A nehéz tölgyfaajtóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, a kik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hanyat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, a hol erősebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tünni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, a kik nem rég vágták le onnan a sűrű körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarcz tekint ki, s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arcz nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség, melyre nem idéz pirt sem a szemközt fuvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de a magas, nyulánk alak és komoly, szoborszerű arcz, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a miloi Venus arczán feledte volna szemeit valaha.

Sűrű fekete haja valami érczes fénynyel bir, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa.

Ezek a szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vizben haladnak most? időt vesz magának, hogy a szent kép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán új-görögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a leánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.

A fehér arcz, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, a mik szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyujtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok?

A kormányos látja ezt mind onnan a timon-állványról s nem tetszik neki.

– Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésű hangjával, a helyett, hogy a szent elől letépi a virágokat s annak a gyermeknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál; mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta s párbeszéd lett belőle.

– De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

– Miért hát? felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az útunk. Tízezer mérő tiszta buza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótól.

– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. A mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus segíts! szorítsd azt a lapátot, hééééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, a mint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, a mitől a szeme még veresebb lett.

– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

– Aztán majd jön a másik.

– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

– Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt kivéve a szájábul, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán buzát szállít.

Fabula uram oda nézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

– Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, a mire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az?

– No most nézze kend, szólt Fabula János, a mióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, a mi a «szeretők sziklája» alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, a helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyult a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Clissuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betük, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővévált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, a ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábizott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratu törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szivét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.

A míg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott s a martalékot a szeretők megoszták:… az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok «kecskék»-nek híják a gyapjas hátu hullámokat.

«Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!» dörmögé a kormányos s egyszerre nagy hangu kiáltásra erőszakolta hangját.

– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté.

A Tachtalia-szoros közepett jártak épen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka föllül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, a mit a kormányos jelzett: «mi jön ránk ott szemközt?»

Egy szemközt jövő jármű a Tachtalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

– Egy malom!

– Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, a mik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hova félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, és aztán ereszszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették szavait, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem birták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.

– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány percz mulva azonban Trikalisz már megérthette látásból is, hogy minő veszélyben forognak? Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő.

A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányozott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiusítja erőködésüket. A mennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a hullám-völgyben s a másik perczben ismét fenn libegett a szilaj habgerincz tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz!

A FEHÉR MACSKA.

Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni?

Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszin alatt, hogy elsülyedjen.

Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsülyesztett malmot is csak neki viszi a terhes hajónak.

A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánynyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.

Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.

Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada sziget orma felé, melynek koronáját képezi a «szeretők sziklája».

Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt s kilökte azt a vizbe, a nélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tünt ki, hogy vékony testalkatának szivós izmai vannak.

A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.

Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom elé.

Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonynyal.

– Rossz gondolat! mondák a hajósok. Akkor épen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.

Trikalisz Euthym, a mint a hajóról észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerinczen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontató kötelet, s bocsássa vissza a hajót vízmentében.

A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kivánnak tőle?

Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:

– Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!

Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S a mit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.

Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árbocza van, melyen a vitorla össze van most huzva, magas hátulja, és huszonnégy evezője.

Ez török ágyunaszád.

A mint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arcza; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.

– Add ide a távcsövet! – szólt Euthym rémülettől rekedten.

– Ah! be kedves! monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

– Mi az?

– Azon a sziklán apró marmotácskák laknak s ugy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre s szemöldei még jobban összehuzódtak, arcza halálsápadt lett.

Timéa visszavette tőle a távcsövet s ujra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

– Hogy tánczolnak, hogy ugrálnak! egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe s a hajó mellvédén keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem a mit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arczának eltünt életszinét.

Timár, a mint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.

A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvizi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.

Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.

Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végü kötelet s ráhajítá a lapátkerékre.

A mint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a viztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.

– Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! – dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: «Jól van fiam!» s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt s abbahagyta a marmotákat.

– Nézd!

Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötven öles csatornában alig tíz ölnyi távolság maradhatott köztük.

Épen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.

Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.

Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sirva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át birná-e ugrani?

– Ah! A szegény kis czicza! szepegett Timéa. Bár csak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.

Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a szent Borbálát védszentje, meg az a kötél, mely egyre rövidebbre huzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.

– Szegény szép fehér czicza!

– Ne féltsd azt, gyermekem, vigasztalá őt Euthym; ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.

Csak hogy a fehér czicza nem akarta meglátni a szigetet a malom tulsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; «eredj! fordulj meg! ki a partra! siccz! szaladj!» de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.

Abban a pillanatban aztán, a mint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ez által visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszakadt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.

A fehér czicza a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerinczre.

– Ah!

A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.

A szikla mögött a forgó!

Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két egymással szemközt irányzott meghajló nyillal. Jaj a járműnek, a melyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytöltsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes-alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tünik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s a mit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.

A míg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér czicza annak a végére futott fel s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotmányt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltünt a víz alatt.

A fehér czicza is.

Timéa ideges borzadálylyal takarta el arczát vékony shawljába.

Hanem a szent Borbála meg volt mentve.

A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.

Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.

Timéa azt kérdezé tőle:

– Most mi lesz abból a malomból?

S rémült képpel mutatott az örvényre.

– Forgács és pozdorja.

– S a szegény cziczából?

A leány ajkai remegtek és szemeibe köny gyült.

– Annak bizony vége.

– De hisz az a malom más szegény emberé volt! szólt Timéa.

– Igaz, de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi sülyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.

Timéa ránézett a szemeiben ülő könyek prizmáján keresztül a férfira, a ki ezt mondá.

Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könyeken át:

«Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne veszszünk a vízbe.»

Ezt ő nem akarta megérteni.

S e percztől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

A SALTO MORTALE EGY MAMMUTHTÓL.

De nem is volt kedve Timárnak ezuttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fujhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… «Szaloniki» a neve.

Azután le sem tette a távcsövet, mindaddig, míg a Perigrada sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajtsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók felfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató erővel lehet a hajót előre mozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó épen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhuszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget túlfelén meg egy épen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) A két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csak hogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha.

Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekszik megérdemleni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamblakta oduival; ott nyulik ki előre hajolva a fenyegető Rasbojnik, a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen sülyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a «Silistra», mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkival sziget egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül még is van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szviniczánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Hanem a kik tudják a módját, a hol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsut vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuthtal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajtsárok tudják már, mit jelent ez? a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik üzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilenczet üvölt.

A hajtsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percznyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettőt bömböl. A mire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíjj, s az a vashenger, a melyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajós-szekercze.

S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekerczének egy csapásával ketté vágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél, mint valami óriás húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát s orrával az északi partnak fordulva, elkezd vízellenében rézsut keresztül vágni a folyamon.

A hajósok «átvádolás»-nak nevezik ezt a merész műveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a percztől fogva, a melyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

– Segíts Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, félkezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva perczenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

– Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, a mik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a mult hét óta? Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, a mennyi annak rohamát egy perczre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húsz öles örvénybe az eltünt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cziczának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka szineikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén eviczkélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.

Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fő Dunaág megtorlik s mély medenczét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, a mint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amphitheatrum – madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.

– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt? miért bánnak vele ily durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta.

Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medenczéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

A mint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy perczre Timéát elvakítja. A másik perczben a mint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

– Elsülyedünk-e? kérdi tőle.

– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szive meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cziczát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondá rá, hogy «szegény!»

Igen, mert a fehér czicza oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy daczolt mindenkivel! Aztán a fehér czicza egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér czicza nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltünt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. «Száz arany jutalma annak, a ki élve felhozza a vízből!»

– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. Itt vagyok magamtól is.

Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

– Le kell ereszteni a vasmacskát.

A három mázsás horgonyt elbocsáták a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.

– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.

– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.

– Nagy pazarlás volna! – mondá Timár. – Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslően villantak a szemei.

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, a hol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolczvan igás barmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzá kötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, még pedig az ellenkező part mentében, mint a melyben megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy «schreiber», a kinek évi fizetése jár, elég szűken, s a kire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánynyal, akár igazgyöngygyel: az ő díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a «tisztító» is, mikor a román csatornába érve, ujra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, a mire egy darab ideig nem volt jó idő.

– Vallja meg kegyelmed, hogy soha sem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

– A mi igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.

– De hát mi szükségünk volt nekünk megkisérlenünk, hogy vajjon szent Mihály napján bele fullad-e az ember a vízbe?

– Hm! monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi lénungja van kendnek egy napra?

– Húsz krajczár! – felelt a tisztító.

– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajczárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajczárral több okom van a nyakamat koczkáztatni, mint kendnek. Hát mi baja már most?

A tisztító a fejét csóválta s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.

– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, a mi ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a szent Borbála az elől menekül.

– Hm! A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

– Noh! Nekem semmi közöm hozzá, szólt vállvonva a tisztító, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem a mit tudok, azt tudom.

– No hát tudja meg kend, a mit még nem tud! mondá Fabula János. Persze, hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk most útat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehérképű leányt ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül előbb magyar földre léphessünk, a hol nem üldözheti őket többé a szultán. No már most tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyujtsa meg kend ujra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katholikus ember kend.

A tisztító felczihelődött s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

– Én csak igazhitű katholikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, a mint a száraz földre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vizen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy a mint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, a mit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.

– Azt bölcsen teszi. – Már most hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, a míg nem hívom.

A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, a hol a szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, a hol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Dunaöblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz szinére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoztak-e, vagy hajóhoz.

A mint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszuságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. A mik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig czirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a szent Borbála vontató hajtsárait. A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt, hogy hol keresse a szent Borbála hajót.

«Elnyelte azt a perigradiai örvény, zsákostul, emberestül, ime a hajókötél is elszakadt.»

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajtsárokat nagy lamentálva odább vonulni, hogy ki fizeti meg már most az ő dijaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább). Maga pedig visszafordult, s vízmentében ereszkedett aláfelé.

A mint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon tánczolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vas kampónál fogva: az a deszka pedig az elsülyedt malom lapátkerekéből való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a kereszt dorongjára be volt égetve nagy betükkel a szent Borbála neve.

Világos volt az egész catastropha. A szent Borbála vontató kötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.

– Mash Allah! oda nem mehetünk utánuk.