Végre suttogák, hogy most jön a főtanú. Mindenki figyelemmel, kiváncsian nézett az ajtóra, mely a vádlottak sorompóját a tanácsteremtől elválasztá. Az alabárdosok helyet nyitottak s a parlament elé lépett – pirosan, egészségesen és mosolyogva – Bergami Bertalan!
A mint a «szegény asszony» ez arczot megpillantá, fölsikoltott, fölugrott helyéről, elfelejtkezék arról, hogy királyné, el arról, hogy halálra vádlott; szive mélyéig sebzett nő volt, nem egyéb; futva hagyá el az országtermet, a melybe nem is tért soha többet vissza.
A pör még azután nagyon sokáig elhúzódott, árulás, hazugság, cselszövény, gyalázat annyi nőtt ki belőle, a mennyit a puritán Anglia évkönyvei egy század alatt nem jegyeztek fel.
Messze földről jöttek elő becsületes idegenek, kik azért fáradtak ide, hogy a királyné ellen emelt vádakat megczáfolják.
A királyné ellen halmozott keserűségek jogot adtak a vádlott ügyvédeinek hasonló megtorlást venni a vádlón. IV. Györgynek meg kellett hallania, hogy ő, kinek orgiái egy Tiberius korát idézték elő, nincs jogosítva erkölcsök bírája lenni, hogy az ellenfél ügynökei is képesek hasonló «zöld erszényt» tenni le a ház asztalára.
S miután ennyi szégyent halmoztak a király tanácsosai a szegény asszonyra, miután mindent a világba szórtak ellene, a mi méltatlanná tegye a trónon ülésre, miután 200 ezer font sterlinget kiadtak messze földről összehordatott tanúkra, kik esküt tegyenek a királyné szégyenére: akkor – a parlament – nem itélte el a királynét!
A bill második fölolvasásakor már csaknem egyenlők voltak a szavazatok; a miniszterium nem bocsátá azt a harmadik felolvasásra, hanem jónak látta elejteni. A királyné föl volt mentve.
E nap diadal volt a királyné pártjára nézve; a nép öröme leírhatatlan volt; a városokban kivilágítottak; a királynét özöne fogadta az üdvözlő iratoknak, a magas főrendtől kezdve az utcza népeig.
Hanem a szegény asszonynak e diadal nem használt már.
Mert a szegény asszony néhány nap múlva meghalt.
Holta után nagy tudományos vizsgálaton alapult értekezést adtak ki a kormánylapokban, mely által csalhatatlanul bebizonyíták, hogy a királyné «nem» mérgeztetett meg.
Fölösleges is lett volna! Mintha nem lehetne meghalni fájdalom és szégyen miatt?
Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagy-Kállóról Debreczen felé utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi távolban, s ha kiváncsi volt megtudakozni fuvarosától: kié az a kastély, bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy «nem tudatik».
S ha kiváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, a hol megitattak, s ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette, hogy «nem tudatik».
S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában Debreczenben végig vallatni ismerőst, ismeretlent, a kit elől-utól talált: kié az a kastély? végtől végig azt nyerte rá: «nem tudatik, nem tudatik, nem tudatik». Senki még csak abban sem térvén el a másiktól, hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő «tatik»-ját egy szerényebb «bíz én nem tudom»-mal váltotta volna föl.
El kellett mennie Telegdig, vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy valamit beszéljenek neki a debreczeni kastélyról, a miről a közel környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.
Ha szabolcsvármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle, hogy az a kastély valaha az Ónody úri családé volt, a kik a kuruczokkal tartottak; az utolsó Ónody a labanczokhoz áttért unakaöcscsét kirekesztve, minden vagyonát Debreczen városának hagyományozta. Öcscse azonban egy éjjel a labanczokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt legyilkolá, s megizente Debreczen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreczeniek már most azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták üresen.
Ha pedig biharvármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték meg az öreg Ónodyt, mind öcsöstűl együtt, a ki soha sem szolgált a labanczoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a hírben áll, hogy orvok tanyáznak benne; de nem lehet ellenük erélyesen közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye között. A debreczeniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét megsértsék.
A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítás nyerhette, hogy az öreg Ónodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik mesterségüket a kastély pinczéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik őket, mert bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan nagyon felőle.
Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak helyet egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban meghalt menyasszonyok tanyája volt az; a miről a vastag nyakú debreczeniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérczeken, boszorkányokon.
S ha azután a tudnivágyó utazó, mind ezen mendemondákkal meg nem elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül; s itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a puskával egyet fordul a vidéken: abban a flegmatikus matyó semmi rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S engedte magára útitársát.
Elhagyott útaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles útilapú, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott útat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.
Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon keresztűl a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, a mit gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványa; most azonban a vízárok helylyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld sánczforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztűl, hanem már a fahídnak csak a vízbe vert czölöpjei láthatók, s azon lépkedhet végig a túlsó partra, a ki ért hozzá, s a feje nem szédülős.
A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból, csupa sötétzöld szelid gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon terítve az alj; egész vadkan-csordák legelésznek rajta, még nem is igen engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.
Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett épen neki visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják az épület homlokzatát, s épen csak a kapubejárást engedik láttatni.
Fél szárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidűlve, régen a földön heverhet már, mert hasadékain keresztűl nőtt a vadsóska szára s a moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó deszkáin.
Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik neki a múlandóságnak.
Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva útat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.
Az udvar fűvel és vadbokrokkal van benőve, egy furcsa, kőből faragott vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút csigahéját tartja feje főlé, melyből most víz-sugár helyett folyondár csügg alá; alant a medenczében még van valami víz, mely a kövek közül szivárog elé, hanem a szép arany halacskák tanyáját már elfoglalták a zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros tenyerekkel fejükön, a minőket ezeredik ember látott életében; annyira magánykeresők.
A tompán viszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér és patkány lábnyomokkal keresztűl-kasúl futkározva.
Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni.
A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavúlt írás végig döntve a pallón, s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek egyedűl van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve; onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is csupa viaszfoltos, a mint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az úrnő katholika hitű volt, az úr református;… őt nem illették meg az égő gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogarkák. Röpteiket követve meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobába csügg alá; hanem a kötelet hiába rángatná a harang szavára kiváncsi ember, miután a méhek azt a harangot választották odújoknak, s azóta telerakták léppel és mézzel; legföljebb egy harapós rajt zudítana fejére onnan fölül.
Ez volt az a csengetyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a csengetyű alatt, keze is levágva, melylyel a kötelet fogta. Még most is csupa fekete a kötél vége. A túlsó falban látszik a golyó nyoma, melylyel elhibázta a rárohanó gyilkost.
A mi vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly rongygyá ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át a szobákba s szétterjedt kúszó ágbogaival a belső farepedéseken.
Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy látszik elhagyva lenni, a hogy a birtokos temetése után maradt. A mit akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki valaha mozdított volna rajta.
Maguk a pinczebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna azokat kinyitni.
Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debreczen városáé, miért nem teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják meg? Kisértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten vállalkoznék egy-egy tógátus Debreczenből, a ki egy szál jámbor gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet virtusait; a mi a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok közé tartozott.
Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle, sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanujele?
* * *
A XVII. század zavargós éveiben Debreczen városának sajátszerű önálló szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcseséggel végig le tudott játszani, a nélkül, hogy csak egyszer is belesűlt volna.
Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak, kurucznak és labancznak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt ároktól, a min nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó időben, rossz időben, egyedűl saját bölcseségével gázolva ki minden veszedelemből.
Pedig nem mondhatni, hogy a harczvágyó férfiak mind kihaltak volna belőle.
Ép oly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s a mely öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, épen olyan kurucz tudott lenni, mint a milyenek koronkint Erdélybe menekűltek.
Török Bálint, kit a debreczeni krónikák «kegyelmes urunknak» neveznek, még a XVI. század első felében az egész várost a reformált hitre vezette át s már e század közepe táján phlegmaticus közönynyel vezették a jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János (Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s 46 senator által Hatvany Jánosnak, öt évig 100 dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb a század második felében már a Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló ércztálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.
Ez idők óta Debreczen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi tudományosság középpontja.
1564-ben borzasztóan leégett, még pedig két izben; másodizben a híres Szent András temploma is elhamvadt, mely nem rég cserélte fel a keresztet a kakassal; nagy emphasissal jegyezvén meg felőle a krónika: hogy a «kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési között álomtalanúl, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanúl lerepülni, leszállani, megszokott helyet elhagyni hényszerűlt, ennyi vészen elbúsulva, végtelen fájdalomtól elnémúlva, a torony hegyérőli leugrása közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű lelkét kiadta, stb.» (Latin szerkezetből fordítva.)
Ugyanekkor órák és harangok is elpusztultak.
Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András-templom, melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án pro æterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az egész város örvendezései között Kassa, Tarczal, Ecsed, Zilah, Bátor, Nánás s több máshonnan jött lelkipásztorok jelenlétében versek, éneklések, szent beszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása után – elhagyatván régi nevezete – a «mindenható Istennek» ajánltatván, felszenteltetett.
Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreczeni városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójáúl, hogy a nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.
Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy «mivel az úr Isten a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, a mint kellene, nem élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; a mi előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram».
Első bíró uram, nemes Bachio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt megbetegedett, s mint a kenő asszony jövendölé, aligha szándékozik az idők jobbra fordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.
Még ez fiatal, harminczon alul lévő ember volt; második bírónak azért választatott meg, hogy a hol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék; sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, épen ilyen viszontagságos időkbe való ember volt.
De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak rá nézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piaczon pedig csak úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, a ki szeme elé kerűlt, azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.
A piacz tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos, meg a szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, a melyben délig egy fia kolbász nem fog maradni.
Egy pár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak, egy kis csete-paté, egy pár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a kapúból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, a mely magától el nem múlnék.
A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy lesz-e akasztás?
A porkoláb meghitt ismerőseinek kitalálta vakkantani, hogy «Lengyel»-ért küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajjon égetni, seprüzni, vagy karóba húzni visznek-e valakit?
Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó uramat a Csapó-utczából vasraverve zárták el a «kettős ajtajú» tömlöczbe.
Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nem rég jött haza Székelyhida alól. Vajjon mit véthetett szegény? Másodbíró uram egyenes parancsára záratott be.
Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra vetteté.
A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A falakon a város kegyes patronusainak arczképei vannak sorba felaggatva; legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a kedvencz lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, a mi Debreczenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, a kinek festett képe is oly szép, hogy mikor asszony személyt kell törvényben esketni, mindig szólongatni kell, hogy ne bámúljon arra a képre; azután a dicső Bethlen Gábor arczképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lorántfi Susánnát ábrázolja, kik mindketten nagy jóltevői a városnak és szent ekklézsiának.
Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, a kik eleven alakban az asztalnál ülnek: Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi Péter, Hadházi László és a többi, a kiknek a nevei nem fognak olyan gyakorta előfordúlni, de a kik azért mind érdemes, vótummal és consultatióval bíró tanácsosok, tehát a kiket azért nem szükség megvetnünk.
A mint a városház tornyában az óra a kilenczet elütötte, abban a perczben megnyilt a mellékterem tölgyfa ajtaja s belépett rajta nemzetes Keresztszegi Illés uram; saját maga hozva hóna alatt a szükséges irományokat, s a mint az elnöki székhez ért, a mint az irományokat letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jó reggelt kivánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket, mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:
Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arczát és termetét megitélni. Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóújja alatt behorpadt a jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva, lepi el széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésűvel lévén hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag fekete szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, a mit a halavány, simára borotvált arcz sem szelidít, s a szokatlan hosszú, kétfelé elnyuló bajusz pedig épen félelmessé teszen. Nagy része van e kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.
Az ének után biró uram erős, mély hangon e szókat mondja:
«A mi segedelmünk jőjön az Úrtól.»
S azzal int, hogy üljenek le.
Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a legbecsületesebb férfiak egyike Debreczenben, mindennemű erények birtokosa, a mikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, a ki a török bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; – oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s kövér, piros orczája, kifordult tokával sima állán alul; két bajuszvége hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis valahányszor a biró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti oratiója elejét, s csakis az által sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt interpellálná e szavakkal:
– Nemzetes másodbiró uram, előttünk itt egy üres szék vagyon.
– Én is úgy látom, felelt rá lakonice a biró.
– Miért vagyon e szék üresen?
– Miért nem tetszett ráülni?
E humoristikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.
Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borizű hangon egyenesen a dolog velejére indult, mondván:
– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöczbe?
A biró igen csendes, nyugodt hangon válaszolt.
– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan ügy, a mivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem, mert extra seriem esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett egymás közt összezördülünk, akkor hogy itélhessünk majd higgadt lélekkel a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.
E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Biró uramnak ime igaza van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére.
Biró uram, az elcsendesülés után, kibontá magával hozott aktáit; az irásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.
Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely czéhek «okos levelei»; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.
Secundo. Erdélyi országgyülésre két követet küld a város, azok már elutaztak, járjanak szerencsével.
Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban, tallérokban és polturákban.
Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, a kik az ő ostoba kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak valamit a magyartól.
Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Mustafa bég, mostan Teffter Tihaja magáénak tartott, a török biró, szolnoki kadi által, Keresztszegi uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debreczen városának visszaitéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a biró uram is dicséretet érdemel, a miért ezt kieszközölte.
Mind a kadi, mind a nagyvezér itéletei e pörben a város levéltárába tétetnek, s a másodbiró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon Fekete István uram által, a ki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene harczolni.
Ezek után, rendre következvén, a város syndicusa, nemzetes Tóth Jónás uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát mult vasárnap istenitisztelet alkalmával olyan ruhában látták a szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elől ki volt vágva, úgy hogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.
Ez előadásra az összes tanács nemes indignatiója tört ki:
– Hivassék elő Aranyos Márton! szólt biró uram, mire a legifjabb tanácsos fölkelt, s két darabant kiséretében beállíttatá a vádlottat, ki közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve. Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.
– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, szólt hozzá atyai feddő hangon biró uram, hogy feleségéből és leányából maskarát csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?
– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, szólt töredelmes hangon a pirongatott, én vagyok a hibás. A Mitri görög Bécsbe utazván, minthogy az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami olyast, a mi még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát nekik valami szép nevezetes ruhát, a miben megnézzék őket. Hozott is a lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis huzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kantusokat, s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is protestáltam, hogy lehetetlen, miképen e helyett még valami tarka kendő ne takartassék a vállakra, de Mitri görög mind azt állítá, hogy csak azon módon puczéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a herczegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már mégis el nem hivődött. Így menének ki az utczára az én asszonycselédeim; a mit én nekik előre megmondék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz belőle, biróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kiméljék.
– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, szólt biró uram szigorúan; a nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek, hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van mi nekünk becsületes viseletünk, a kinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; himet varrhat rá kófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással két oldalra; úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő nagysága Lorántfy Susánna fejedelemasszony képét a rámában, nem találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda ördög sugallja azt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nácziót. Mindig az idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni. Kegyelmed e bolondságért fizet a városi betegek házának tizenkét magyar forintot birságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben becsületének kárát vallja, arra itéltetik, hogy egy esztendeig a szülői házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás után a templomajtóban ekklézsiát fog követni azon botránykozásért, melyet ime okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent hirével.
Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kiczégérezés ezért nem történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem szomszédolhat.
Ez itélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképen.
– A mi pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy a mint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, a mit ők a lakási engedelemért fizetni szoktak.
Ez is kegyetlenül a törvénybe iktattassék.
E közben sarkantyús lépések s kardcsörtetés hangzának a tanácsterem ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délczeg fiatal lovag lépett be azon, a hajduvezérek akkori egyenruhájában, világoskék aranyzsinoros dolmányban, melyre kurta pánczéling volt felöltve, aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskeztyűit.
Fiatal, szabályos arcz volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan hordani – közrendű emberek előtt.
Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias hátratartással eléje nyujtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:
– Ő nagyságának alvezére, Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelme!
Mire a tanács tiszteletteljesen felállt és meghajtá magát.
Hanem azután, mikor biró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló székhez vezeté, a honnan Igyártó uram hiányzik s oda, nyájasan kinálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének csakugyan vége szakadt.
Káva János uram város fürmendére volt, s ilyenformán megilletőnek vélte, hogy ő intézze ezen kérdést biró uramhoz:
– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel bírni?
A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett feszengeni helyén, mint a ki szeretné mindjárt Brennust játszani a kivont karddal; hanem biró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél kezével, s egyszersmind megfelelve syndicus uramnak:
– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról, ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon decretumát, hogy a midőn katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen «törvényben».
Ez volt az, a mitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogy ha a tanácskozás vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e szóval: «most már nem tanácsház, hanem kocsma», s a mi azontúl történt, az megszünt hivatalos színnel bírni.
– A ki süvegét felteszi, votumát veszti! szólt szárazon Keresztszegi uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel birnak a tanácsban. Most már, ha kivánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály uram ügyét.
– Most már! dohogott süvege mellől Káva uram; minekutána a fejedelem hadnagya itt ül közöttünk, a kit kénytelenek vagyunk respectálni. Az pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajjon katonai ügy-e Igyártó uram dolga, vagy sem?
– A ki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta.
– Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé állítsák, csupán az élelmi szerek őrizete és kisérgetése végett; a mint őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.
– De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.
– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivánnak, akkor nekik ellent kell mondani.
– No az ugyan szép lenne! kiálta közbe boszus nevetéssel Zólyomi Dávid.
– Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó uramat mixta commissio itélheti el; mert bizony mondom, ha hadi törvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a rabot.
A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit nehány percz mulva a tanács elé kisértek.
Igyártó uram kisded termetű, szelid felemás képű ember volt; arczán azt a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.
A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedveért, még meg is voltak lánczolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.
– Igyártó Mihály! szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon, kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy adja elő okait, miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem mentheti, viselje itéletét.
Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak. Azután bátran, szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik:
– Nemzetes másodbiró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem városunk lételéről, vagy nem lételéről. Nem vagyok én az a csunya gyáva ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor hánynak elénk a délczeg hajdú szomszédok: «Ti debreczeniek nem törődtök az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet; akármelyik győz, az ti nektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok felejtettek itt benneteket; azokból lettetek». Nemde, nem kegyelmed mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?
– Né! Még ő fog perbe engem! kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag, gúnyosan.
– A vádat sokszor és régen halljuk már: «Debreczen nem vesz részt a háborúban». Igaz; de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a ponton, a hol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terrenum, mely minden hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt asylumul szolgál a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak, hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztársaságunk becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a dicsőséggel, hogy a lelkiekben «erős várunk»-nak neveztessék városunk; nem óhajtottak annak harczi nevezetességet szerezni, mint kijutott szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit, módjukban lehetett-e az? Kegyelmed, Albisi Zólyomi Dávid uram, katona-ember: megitélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekesznek-e kegyelmetek akkor épen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide küldözék alapítványaikat, nem sánczok és várfalak, hanem iskolák és templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyukból harangokat öntettek, azokat ajándékozák a mi városunknak, s most mi e harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arczul verjük, a mit ők bölcsen elintéztek?
Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.
– Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is. Igaz, uram, hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké; akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk. Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói, székelyhidi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?
… Legbölcsebb hadvezetőink nem kivánták soha Debreczent a had furiáinak kitenni s megőrizték az által városunkat kerített falak, pattantyús sánczok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt. Respectálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kurucz, labancz, tatár pedig nem mert belekapczáskodni. Miért akarja most Debreczen városa eddigi bölcseségét megváltoztatni? miért akar, mint egy hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkba a nagy templomokat, kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harcz koczkája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debreczen városát védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahuzódnak, bennünket itt hagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?
Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje vágott.
– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram. Ezen módon mondta el kegyelmed a debreczeni fegyveres ifjuság előtt mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a debreczeni érdemes tanács előtt. A ki tábori szolgálatra adja magát, az katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait méregetni, a harcz kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed nagyot vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése katonai törvények szerint halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről kegyelmeddel, a midőn megengedtetik, hogy magát nem a hadi tanács, hanem a városi magistratus előtt védelmezze: a helyett, hogy mint katona, katona-módon fenyíttetnék meg.
– De én nem voltam katona.
– Nem volt kegyelmed hadnagya a debreczeni bandériumnak?
– Azon bandérium csak a társzekerek kiséretére s a vezérek beneventatiójára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem hadakozás volt lelkére bízva.
– Karddal jött-e kegyelmed, vagy ostorral a táborba?
– Igen is, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is megjelenni.
– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debreczen város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig beleegyezett.
– Csak én elleneztem, és ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet Debreczen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza városunkra; minden kanócz, melylyel egy muskétát Debreczenből elsütnek, égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem, hogy rosszaltam és rosszalom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét. Ravaszságnak nyilvánítom másodbiró uram részéről, hogy fegyvereseket küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden gonoszt, a mit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.
Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani fölötte.
– Nincs kegyelmednek semmi szava többé saját mentségére?
– Saját mentségemre nincs, mások vádlására van.
– Vezettessék el.
A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arczulatáról jósolható volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok, egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.
Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén legelébb is az érdemes tanács elé:
– Kivánják-e kegyelmetek az előttünk fenforgó esetet saját közönséges statutumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megitéltetni, vagy pedig – terhesnek találván az itéletmondást egy hűséges társunk felett, el akarják a biráskodás szomorú tisztét magunkról fordítni, s ezt inkább a hadi törvényszékre bízzák?
Syndikus uram észrevette a kelepczét s felugrott, hogy majd mond valamit, de biró uram leültette, hogy várjon csak még, a míg felszólíttatik.
– A vezér urak, tudván és respectálván városunk azon jogait, hogy «jure gladii» még a főben járó ügyek felett is saját törvényhatóságai által határoz: megengedék és ránk bízák, hogy Igyártó uram esetét itt pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. A mit ha tenni elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van itt Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelmessége, hatvannégy lovas hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba visszakisértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé adja, a melynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puskavége elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart syndikus uram?
Syndikus uram azt felelte, hogy nem akart semmit mondani.
– Tessék hozzá szólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e ez ügyben itélni?
Mély hallgatás. Egy szót sem szól senki.
– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotarius uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina 72, és olvassa el, a capite a mi következik.
A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy rézkapcsokkal lelánczolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:
«Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván, elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit cserben hagyná; – annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék».
– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajjon ellenséges indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, a midőn megtudván az ő hazatértét, őt vasra verettem, s a kétajtajú börtönbe zárattam, mert ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajdúság, őt házánál megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debreczen városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi itéljük el, háza tüzét, ha a táborban itélik el, élete világát fogják kioltani. Én ugyan sajnálom azt a szép, sárga házat a Csapó-utczában, de Igyártó uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.
– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére kimondatását?
Mindenki mélyen hallgatott.
– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, birói tisztemnél fogva kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az itéletet. Porkoláb hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az itéletet.
A rabot előhozták.
A biró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett, csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az itélet kimondatott:
«Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a «vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében – «itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől, lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván, hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az égnek vad madarai.
Datum, mint fentebb.»
A jegyző tollának perczegése kisérte a biró rövid mondatait.
Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a vádlottról.
– És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.
A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és mondá:
– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a biró. És az kegyelmednek fog fájni.
– Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét, föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez alkalommal rövid istentisztelet tartatott.
Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig; egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).
S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát, Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta engedelem nélkül.
Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.
A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben.
A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi Zólyomi Dávid parancsolt.
A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos; mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a fejükön.
A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.
Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.
Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.
A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s ezzel megkezdődött a munka.
Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak az egész munka alatt az elitélt háza fölött.
Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt, szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében, kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.
Azután a meztelen falakra került a sor.
Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól ki kelle vágni csákányokkal.
Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.
A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.
Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra, betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték vele az utczát.
Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.
Csak a hátulsó szoba volt még hátra.
Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a küszöbhöz, visszament biró uramhoz.
– Miért állt meg a munka? kérdé Keresztszegi a bakótól.
– Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja felé mutatva.
– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a bennlevőket meg ne sértsék.
A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.
E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk énekszót: