A távoli harangszó kisérte azt méla zúgásával.

A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet, tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.

Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt, másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva, tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.

E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a harangszó is félbeszakadt.

Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:

– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!

Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé, egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül; az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott.

Mikor az emelvényig értek, a biró újra megszólalt:

– A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.

E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya, kezét nyalva, húzódott hozzá.

– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a hátramaradókat.

– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem. Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.

Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.

– Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni, elmaradhat tőlem!

Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a leánynak:

– Ilona. Elhagynál-e engem?

A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:

– Öreg anyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.

A biró szomorúan csüggeszté le fejét.

– Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.

A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s kivitték a városból.

A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta a sokaság előtt:

«Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!»

A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.

Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a birónak:

– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a büntetést. Minek volt ez?

– Ez kellett «ad terrorem populi!»

Debreczen tehát harczol!

Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!

Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete lefityegőjük volt a fövegük mellett.

Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni, legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.

Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátas lován, mint valamely régi kurucz hadvezér.

A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez, abból más futás lehessen, mint az ellenségé.

Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől legyenek ám!

Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy sietséggel vonultak vissza.

(Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg» fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika, mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).

Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak Rakomazon felül.

Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az átkelést nem lehetett megakadályozni.

Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó lovasságával majd erősen összetöreti.

Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.

Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.

A debreczeni insurrectio megérkeztekor épen nagyon rossz kedve volt Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy tömegben jönnek.

A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jó kedvét.

– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak. Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki verekedni tud.

Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.

Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot csináltak hosszan, s azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.

A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s tartotta azokat biztató beszéddel.

Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is odanyomult, meghallgatni, miről van szó.

A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát. Nem sokat fárasztá quinquennis phantaziáját a «dulce pro patria mori» versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo «si fractus illabatur orbis», a mit a háború czéljáról s a bennlevők magatartásáról beszélt, hanem «ad hominem» egészen præstanter és eminenter volt applikálva az egész dissertatio.

– No lássák atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sánczolják magukat, mint az ürgék. Nem tetszik nekik a «gyepre legény!» Legalább megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt, nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt a kegyes éneket: «Már leteszem fáradt testem».

A jókedvű legénység rázendíté s végig hangzott a síkon a busongó halotti ének egy ellenség számára, a ki ugyan még csak ezután fog meghalni, de a ki már megássa magának a sírt előre.

– Ha kiszáradt volna a torka, humanissime præceptor! szólt egy kerek hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyujtva a vén diák elé, mit az hatalmas huzással vallatott meg, nagyot lélekzvén utána. Valaki más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.

A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot, baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.

– Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a karczosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél a pörkölt szalonnánál, a mikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenít s vajjon mivel él az ellenség oda át? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemenczét kitapasztani. S mit isznak azok oda át? Árpalevet, meg rántott levest.

Rengeteg hahota szakította félbe.

– S mi, a kik ilyen fehér czipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi ijednénk-e meg olyan néptől, a ki prófunttal, meg rántott levessel él?

– De már ugyan nem! hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?

– Sőt többet mondok! szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét, mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. Fekete kutya legyek, ha a múlt szüreti szupplikácziókor nem láttam, mikor az ilyen cserepár egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkű mocsárt s ott horgásztak, mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! – Békát fogdostak, kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték! Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!

Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak! Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami hitelük Debreczen előtt, e tudósítás azt is tönkre tette volna.

Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj után szóhoz juthasson, s a mint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája hegyére, azt azon módon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot mondott a sokaság előtt: «no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!»

Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyujok ne volna!

Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is fordult a papucsvargának istenigazában.

– No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami törtbőrből dolgozó tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, a ki megtudja fordítani a fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó papucsvarga, a ki törököknek varr s menyecskék lábairól veszi a mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit, mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú? az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi nem vagyunk lovak, ergo az ágyutól meg nem ijedünk; vicissim: a ki megijed az ágyútól, ergo az ló.

No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek lenni, mert e percztől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy «ergo, a ki megijed az ágyútól, az ló».

Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle, volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, a a mi csak diáknak való?

– Subintelligitur.

– No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik; mikor ahhoz érnek, azt gyujtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett, humanissime?

– Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e, vagy vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül tudjak törtetni?

– Egyszerű mestersége van annak, humanissime; bontsák le a szekerekről a fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt keresztül-kasul járhatja.

– Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam, duræ capacitatis homo! Azután pedig?

– Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben innen az egész tábor rohamra indul a sánczok ellen, kegyelmetekkel kezet fogva; vagy pedig tulnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra öltik s elinalnak vitézül, biztosak lehetvén a felől, hogy az ellenség nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.

– Mindent értek. Fél óra mulva készen vagyunk.

Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valamennyi pogány isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok requirált deszkáért volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt asszonynép szentül tudta, hogy soha se látják ők azokat a deszkákat többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.

A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett vezérgerundium, a hagyományos tűzoltó «nagy bot»; azzal készült az útnak.

– Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna venni, kérdé Keresztszegi.

– De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle, hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tízen nem lőnek utána? S azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.

Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében megtölteté mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna alatt a deszkáit.

Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy biró uram nincs minden hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbbé ez egyszerű csel, annyi minden esetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad, vagy visszahuzódik s átveti magát a Tiszán.

Azért el is határoztatott, hogy a debreczeni biró tervét az egész haderő közreműködésével támogatni fogják.

Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogatással összpontosítá; üres ágyúit felvonatta sánczkosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsánczot rekesztett össze, mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen kirohanhat s áttör a hadsoron.

E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléből a meggyujtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s nehány pillanat mulva hangzik a rivalgás, a mint az Ormándy-csapat kiront a mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.

A megrémült labancz egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt, elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a rémületet a tábor többi részébe.

A mint a debreczeni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se vezényszót, se parancsot, hanem a mint a czéhmester elkiáltá magát: «ne hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjuságot!» neki vetemedett az egész czéh, utánuk a többi czéhek; semmi veszedelem sem birta már őket feltartani; öt percz alatt fenn voltak az ellenséges sánczon, egymáson keresztül másztak fel az árokparton, ordítottak az ellenségre, hogy helyt álljon, ne szaladjon, de a mit az meg nem fogadott, hanem cserben hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű «stragest» követett el a megzilált hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a muzsák, hogy közülök még csak egyetlen egy is el nem esett.

A palatinalis sereg jobb szárnyának e gonosz végzete maga után vonta az egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemisszának egy ideig az a rossz gondolata volt, hogy ágyui erejével megfordítja a csata kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül van véve, a mikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint ágyuit beszegezve ott hagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert, a mit ő messziről csőcselékhadnak becsült, az a debreczeni lovas felkelő had a közelből olyan rútul bánt csákányaival a jámbor vas-sisakon, hogy a kik véres fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a «görbét», a mit akkor ismertettek meg velük legelébb.

A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk mögött elégetni.

A debreczeni néphad méltán osztozott a babérokban, s nagy zsákmányt tett muskétákban és sisakokban. Két zászló is esett kezére; azok közül az egyik újdon új volt, nem rég himeztette rá valamelyik országgróf felesége az arany sasos szalagot. Az mind nekik hagyatott.

Kevés veszteséggel jutottak pedig a diadalhoz; valóságos halottjuk csak négy esett: egy mészáros, a kit homlokon lőttek; egy szűrszabó, ki egy gránátot, mely a földbe fúrta magát, sarkával akart kivájni, a patkó bizonyosan tüzet adott, s a szétszakadó gránát elhordta a vitéz lábait, azután meg egy gerencsér, kit a lovasok agyontapostak és a kit legjobban sajnált mindenki, a derék csizmadia atyamester.

Ő vágta legjobban a békaevőket, míg azután egy golyó őt is a békák országába küldé.

«Kolbásznak aprítsátok őket!» kiálta a vitéz atyamester, még leroskadtában is, s nem engedte, hogy valaki megálljon őt siratni, vagy a hogy ő haldokolva mondá: «megitatni az egereket».

Pedig senki sem siratta meg őt olyan nagyon, mint maga Keresztszegi. Neki igen nagy embere volt; erős pártfogója szándékainak, szava sokat nyomott a debreczeni nép előtt, s bátorsága is volt szavának urát állani. Ez nagy veszteség volt Keresztszegire.

A rakomazi csata után Bethlen és Zólyomi visszabocsáták a debreczeni segédsereget; a munka hamar és jól be volt végezve, Zólyomi könnyű szerével üldözhette a vert hadat, mely lőszereit is hátrahagyá; Bethlen pedig vonulhatott Szathmár ellen, hogy a várra támadást intézzen a váradi basával és az ecsedi kapitánynyal összefogva.

Debreczennek nem kellett tartani megtorlástól; a Tiszán túl még csak az sem maradt, a ki szájjal merje szidni.

A győztes sereg nagy diadallal vonult vissza Debreczenbe; a szekércsoport, mely addig hátul kullogott, most előre nyargalt, s félnappal elébb érve a városba, belármázta a győzelem hírével a honmaradt népet. Most már mindenki szeretett volna ott lettnek lenni; az irigyebbek csapatostól mentek ki előre, hogy legalább együtt jöhessenek be a felkelő sereggel; a toronyból jelt adtak, mikor az első csapatokat meglátták s volt taraczkdurrogatás, harangszó, rivalgás! Az utczákat elállta a nép, a kerítéseket teleülte a siheder had, a középületekre zászlót tűztek ki, s mikor a legelől jövő gyorslábú fiatalság, a diadalittas diáknép megérkezett, humanissime Ormándy vezérlete alatt, ki az elfoglalt új zászlót hozta kezében, oda rohantak hozzájuk, elfoglalták őket, megtömték zsebeiket kolbászszal és pogácsával, teleaggatták vállaikot kulacsokkal, csutorákkal s más ilyen népszerű érdemrendekkel; humanissime Ormándyt pedig vállaikra emelék, úgy hordozák meg a városban, a zsákmánylobogóval markában.

Ilyen ovatión ment keresztül mindegyik czéh, mely egymásután jött, szokott zászlóival, trombitásaival; s féktelen lett a riadal kitörése, midőn végre a lovasság, a város büszkesége robogott végig az utczákon, büszkén reptetve a levegőben azt a másik elfoglalt zászlót.

És minden újon érkező növelé a magasztalást, melylyel a vezér maga, Keresztszegi uram elhalmoztatott. Az ő esze nyerte meg a csatát. Ő találta ki, hogyan lehet kibillenteni az ellenséget erős állásából; ő intézte az egész ütközetet, neki rendelte alá magát a két hadi főkapitány is. Keresztszegi uram valóságos hadvezér. Ha ő alatta kiáll a síkra Debreczen, megfelel az egész dunántuli labanczvilágnak.

De hát ő hol következik már?

Minden fényes, harsogó menet végig vonult már az utczán, hát ő micsoda csapatot vezet?

Keresztszegi uram leghátul maradt, kiséretnek ahhoz a négy halotthoz, a ki a csatatéren életével fizette meg a nap dicsőségét.

Hat-hat ember hozta őket ravatalra téve; leterítve fekete posztóval, csak arczaik látszottak ki, homlokaik tölgylevéllel koszorúzva. Előttük járt huszonnégy theologus diák s énekelte szép hármoniával: «Krisztus az én győzedelmem, új hazámba kell megtérnem».

Maga pedig Keresztszegi a legutolsó ravatal után, melyen barátja, az atyamester feküdt, következék gyalog sorban, levett kalappal és kardja fátyollal bevonva.

Mikor azon helyre értek, a hol Igyártó lerontott házának üres telke fehérlett a sótól, egy perczre megállítá Keresztszegi menetét, s letétetve maga elé a ravatalt, sokáig nézett a halott arczára, onnan meg vissza a puszta telekre, mintha azt gondolta volna: «talán mégis többet érne, ha ez a ház most is állna, ha ezek itt most is élnének».

A rakomazi győzelem megerősíté Rákóczi Györgyöt az erdélyi fejedelmi trónon. Ferdinánd császár az öreg Bethlen Istvánt akarta inkább; de az ifjú Bethlen István nyiltan apja ellen ütött pártot, Rákóczi György mellé állva, a miért kellett is elég példálózást hallania Absolonról, Dávid király fiáról. Az ifjú Bethlennek nem kellett apja fejedelemsége, csak épen azért, mert Ferdinánd pártolta, s átszegődött Rákóczi Györgyhöz, kit képesnek hitt arra, hogy a munkát, mit Bethlen Gábor megkezdett, folytatni fogja.

Erdély két lánglelkű ifja, Bethlen és Zólyomi, meg is kezdték a harczot Magyarországon, s a rakomazi győzelem után fennen hirdették, hogy «az új buzakenyeret Pozsonyban akarják megenni».

Azonban Rákóczi okosabb akart lenni, mint vitéz s szeretett volna inkább sokáig lenni Erdélyben fejedelem, mint rövid ideig Magyarországon király és nem indult «a két fene ifju» tanácsán; a helyett iparkodott első győzelmét arra használni, hogy a nádorral jó békességben maradjon. Ferdinánd is a maga részéről azt tanácsolá a nádornak, hogy kimélje meg a fejedelmet, a mire jó okai voltak a rá nézve oly kedvezőtlen svéd háború vesztett csatáiban.

A nagy erővel kezdett harcz lankadni kezdett s hogy a végdöfés is megjőjön, az egész mozgalom vezére, Bethlen István hirtelen meghalt forrólázban.

Ez nagy csapás volt azokra, kik a harczot akarták. Zólyomi Dávid, a másik vezér, inkább kalandor volt, mint hadvezető; a fejedelem félté tőle trónját, melyet fiára is óhajtott hagyni, s aggódott miatta, ha Zólyomit túl hagyja rajta nőni.

Debreczen azonban még mindig tartotta magát, s Keresztszegi uram még mindig képes volt hadsereget állítani ki minden órában, bármely oldalról jövő ellenséggel szemben, s bizony megfelelt volna neki emberül.

Egy napon, midőn a tanácsházba felmenne, törvényt látni köz- és magánügyek felett; a mint gondolatokba elmerülten székéhez sietne, akkor veszi észre, hogy széke nem üres, azon valaki már ül, és azon valaki senki sem más, mint – a száműzött Igyártó.

Keresztszegi bámulva tekinte körül, ha nem álmodik-e? a komoly arczok, mikkel tekintete köröskörül találkozott, biztosíták, hogy itt igen súlyos igazságot látnak ma az ő saját fejére.

Nem hagyta magát megrezzentetni.

Bátran és elszántan odalépett Igyártóhoz s annak vállára téve kezét, nyugodtan kérdezé:

– Hogy jött kegyelmed e helyre?

Igyártó visszanézett rá és egy irást, mely az asztalon feküdt, nyújtott válasz helyett.

Keresztszegi nem ügyelt az irásra.

– Ki engedé meg kegyelmednek a hazatérést? Miért foglalja el kegyelmed elnöki székemet?

Igyártó újólag a pecsétes levelet nyujtá eléje.

Keresztszegi haragra gerjedten kapta azt ki kezéből s olvasatlanul az asztalra vágta.

Erre a tanácsosok mind felugrottak székeikről, s az elszörnyedés hangján kiáltának fel: «a fejedelem levele!»

E szóra kissé lecsillapult s mogorván kérdezé:

– Mit parancsol tehát a fejedelem?

A főjegyző felvevé az iratot s felbontva azt, az állva hallgató tanács előtt felolvasá annak sorait:

«Mi, első Rákóczi György, Erdély fejedelme, tudatjuk kegyelmetek, úgymint nemes szabad Debreczen város közönségével, hogy miután a római császár ő felségével többé hadat folytatni nem szándékunk, e végre felültetett hadaikat menten leszállítsák s minden ember a maga mesterségéhez visszatérjen. Egyúttal elrendeljük, hogy Igyártó Mihály ellen hozott számkivetési rendelet ezennel megmásíttassék, s ugyancsak nevezett férfiú általam Debreczen városa birájának kineveztetik: a mit is ezennel elrendelek.

I. Rákóczi György.»

Keresztszegi összefont karokkal hallgatá végig a fejedelmi parancsot.

– S mit mond erre a nemes tanács?

– Térdet, fejet hajtunk a fejedelem előtt, válaszolt a a főjegyző; a többiek is rázúgták az igent.

Keresztszegi szomorúan tekintett maga elé.

– Ha a fejedelem ketté akarja törni a kardot, az neki szabadságában áll, de jusson eszébe, hogy a ketté tört kard soha egész nem leszen többet! Én nem állok akarata ellen. Ha ő békét akar, én nem harczolok az ő nevében; de kötelességemnek tartom városunk érdekében tiltakozni az ellen, hogy mi fölénk bárki is birót nevezzen ki, s birákat tegyen le helyeikből. Én lemondok önként, ha ezzel a fejedelemnek kedvét találom; de tagadom, hogy joga lenne engemet letenni városunk vezényletétől, a nélkül, hogy bűnöm miatt el volnék itélve. Egyedüli vétkem az, hogy véremet ontottam érte. És tiltakozom az ellen, hogy kegyelmes urunk nekünk birát nevezzen ki, midőn azt választani a város népének egyedüli joga. Legyen helyettem Igyártó uram a nép kivánata szerint biró. Ha a fejedelem úgy kívánja, én biztosítom, hogy meg fog történni.

– Kegyelmed nem biztosít többé semmit és senkit e város árkain belül, szólt Igyártó Mihály, mert kegyelmed fogoly!

Keresztszegi nyugalommal adta meg magát.

– Nem védem magamat. Vezessenek a börtönbe. Majd ha szükség lesz rám, akkor jőjjenek ismét értem. Én városomnak, szülőhazámnak mindig híve maradok.

«Ad arma! ad arma! ad arma!» hangzott a riadó a debreczeni kollegium-kapun belől, midőn megtudták odabenn Keresztszegi elfogatását; mert ámbár a seniorok értesítve voltak a tanács által előre az eseményről, s a vigilansok által bezáratták a kapukat, nehogy az ifjuság valami garaboncziát kövessen el, azok mégis megtudták azt az ablakon keresztül felkiáltott sürgönyökből, s egy pillanat alatt pad alá voltak vágva a studiumok és kalamárisok, feltörve a szekrények, mikben a tűzverő botok álltak s azután a kaput kivetni sarkából, az épen csak egy gondolat volt.

– Ad arma! árulás van a városban! kiáltozá végig a vásártéren Ormándy, a nehéz «első botot» forgatva feje fölött; «incendium!» ég a város becsülete! Elfogták Keresztszegit.

«Elfogták Keresztszegit!» zajdult végig a vásáros nép között a rémkiáltás; s azzal egyszerre fölkeveredett a világ; a csizmadiák, szűrszabók hirtelen szétszedték sátraikat s vállaikra vetve a sátorkarókat, ügettek a diákok után; a hentesek előrohantak állásaikból taglókkal és fejszékkel, s hogy minden módja meg legyen adva a vészlármának, nehány polgár elfoglalta a kis templom tornyát s a zendülő zsivajban egy félrevert harang gyászkondulása kezdett szólni.

A tanácsot nem lepte meg a zendülés. Fel voltak rá készülve, még pedig nem patkószegekre töltött ágyúkkal, nem spanyol lovasokkal, avagy petárdákkal, hanem a debreczeni magyar polgár rettenetes flegmájával.

Még az ajtókat sem zárták be, nehogy azokban is valami kár történjék; jöhessen, a ki jönni akar a tanácsterembe, mint egyébkor.

Humanissime Ormándy volt a legelső, a ki berohant az ajtón, s fustélyát plántálva maga elé, rettenetes mennydörgő hangon elkiáltá magát:

– Ki volt az a vakmerő, a ki elfogatta Keresztszegi biró uramat?

Igyártó nagy malátiával szólt erre a haragos diákhoz:

– Kicsoda kend? hogy vetődik kend ezen helyre?

– Nevem Ormándy Gábor, felelt a diák kegyetlen bassus hangon. Első masinista és nagy botos, nemkülönben első bassista a kollegiumban. Hát kend kicsoda ott az asztal végén?

A betódult diákság rettenetes bruhahával fogadta e furcsa interpellatiót, melyben annyi igazság volt, hogy Igyártót csakugyan nem tartozott még senki azon a helyen illetékesen elismerni.

Erre a főjegyző állt föl helyéről s szúrós, gúnyolódó orrhangon felele Ormándynak:

– Ha kegyelmed studiosus, lásson a studiumok után. Ha kegyelmed első bassista, præcanáljon az auditoriumban, ha kegyelmed excedálhatnék, bajoskodjék otthon a carcerrel és a pedellussal; a tanács dolgainak pedig hagyjon békét.

Ormándy nem hagyott neki többet beszélni.

– Minthogy pedig azonkívül debreczeni polgár is vagyok, számon kérem, ki vetette fogságra választott főbiránkat, s ki tett helyébe mást, a kit nem választottunk?

«Igen! követeljük Keresztszegi szabadon bocsáttatását!» kiálta több hang a tömeg közül, mely lehangzott a piaczra, s megszaporodva ezernyi torok ordításával tért megint vissza.

A tanácsbeliek készen voltak a jelenetre. A mint a terem megtelt lázadó néppel, mindenik tanácsos vette a süvegét s föltette fejére.

Főjegyző uram volt a példaadó. Szép, nagy nyestprémes kalpagja volt, veres kifityegővel, azt magas, kopasz homlokára nyomva, hivatalos hangon monda:

– Kocsma, nem tanácsház!

E szóval rendesen minden hivatalos ténynek félbe kelle szakadni.

De humanissime Ormándy, a mint ezt meglátta, hosszú legény volt, hirtelen, mint a lecsapó kigyó, áthajolt az asztalon s elérve hosszú hordtávolú kezével főjegyző uram fejét, lekapá róla a süveget.

Azon módon a többi tanácsos fejéről is egyszerre elragadozák a süvegeket, s így képtelenné tevék őket a gyűlés profanatiójának legalább jelvényessé tételére.

A tanácsos urak a méltatlan bánásmódra egészen felgerjedének; többen követelték süvegeiket vissza; a mikre voltaképen még azután is szükségük lehetett, s kezdték a latinságot saját nyelvén, azaz diákul fenyegetni, a miből nagy lárma keletkezett.

– Silentium! kiáltá Ormándy, végig vágva bunkójával a hosszú asztalon. – Üljön le a nemes tanács. Most csak a süvegeket még, később talán majd a fejeket!

E martialis rendreigazítás után átlátták a tanácsurak, hogy csakugyan legtöbbre lehet menni az elébbeni taktikával, a vis inertiævel, a hol a jus pugionist kell leküzdeni, s leültek helyeikre szépen.

Ormándy e tusakodás közben kezébe kaparintá a jegyzőkönyvet.

– Hallatlan ez! Keresztszegi fogságra itélve azért, mert bátor és vitéz vala.

Azzal kapta a nagy ólomkalamárist az asztalról s így szólt a tanácshoz:

– Akarja-e a nemes tanács e decretumát rögtön megmásítani? (Senki sem felelt.) Jó, nem akarja. Tehát majd én ráadom az utolsó áldást. S azzal a határozatot végig önté tintával; az üres kalamárist pedig oda nyujtá a kis botosnak: ecce humanissime Dorozsmay, dugja azt bunkónak a gerundiuma végére, a nemes tanácsnak pedig holnap reggelig több tinta ne adassék, se innen el ne bocsáttassék, hogy újból ne decretálhassák az elfogatást. Most pedig menjünk a tömlöczajtóra.

A tanácsterem előtt Dorozsmayt még egy csoport fiatalsággal hátrahagyva, sietett le az erőszaktevő nép a börtönhöz s annak ajtajáról leverve a lakatokat, nagy ujjongással hozá elő fogságából Keresztszegit.

Már ekkor a harczias czéhek fegyverfoghatói, a milyen széles a tér a városház és a nagy templom között, úgy betölték azt, s szünni nem akaró vivatozással fogadták a vállakon emelt Keresztszegit.

Tóbi András, a választó polgárság szónoka, fogadta a kiszabadultat.

– A tanács hűtlen lett a város decretumaihoz, a tanács nem előljáróságunk többé! Kegyelmed foglalja el birói székét s rendeljen még ma új választást.

Keresztszegi felállt egy vásári asztalra s inte, hogy szólani fog.

Az egész zajgó néptömeg lecsendesült.

Keresztszegi szava semmivel sem volt határozatlanabb, mint egyébkor.

– Szülöttehazám fiai! A nemes tanácsot ne vádolja senki; ők akképpen cselekesznek, a hogy ő nekik a nagyságos fejedelem parancsolta, a kinek engedelmeskednünk kötelesség. Mi ő érte fogtunk fegyvert, s azt ő ellene nem fordíthatjuk. Azért ne kivánja senki a nemes tanácsot sérteni, mert a fejedelmet sérti meg benne, a ki a mi urunk és a vallás fentartója. Én pedig kinevetni való volnék, ha oly büszke akarnék lenni, mint Coriolanus, hogy midőn megütött Róma, átfussak a volscusokhoz. Azért vegyék be kegyelmetek az én tanácsomat. Tegyenek le minden fegyvert, s hagyjanak föl minden erőszakkal. Én ime önként számüzöm magamat e városból, és soha többé visszatérni nem fogok. De addig el nem hagyom börtönömet, a míg mindenki haza nem tér, s az éjszakai harangszónál egyetlen egy lélek sem fog járni az utczákon. Akkor elmegyek és előbb nem; kiséretlenül, zajtalanul. Kegyelmetek pedig, hogy megmentsék a törvény lelkét és az ősi szabadságot, nehogy vagy a törvény, vagy a fejedelem ellen fejüket fölemelni kényteleníttessenek, végezzék el maguk között, hogy eltávozásom után válaszszák meg szabad akaratukból Igyártó uramat birájuknak, mintha nem történt volna kineveztetése. Egyebekre nézve az Isten áldása legyen kegyelmetekkel és egész városukkal.

Mint a gyászoló felek a temetőből, úgy hullongtak haza a férfiak a piaczról e szomorú beszéd után; hallgatva, duzzogva, fejüket süvegbe, subába rejtve, Keresztszegi pedig, mint mondá, visszament tömlöczébe, csak azt ismételve a marasztalásra: «majd ha tiszta lesz az utcza».

Alig lehetett még öt óra, midőn jöttek hozzá jelenteni: hogy «tiszta már az utcza» s a kedvéért bizonyosan elébb meghúzták egy negyeddel a délesti harangszót.

Akkor megindult a nyitott börtönből a számüzött vezér.

Nem kisérte senki, a hogy kivánta; ő sem tekintett sem jobbra, sem balra, ki néz utána a zárt kapuk mögül?

Nem énekelt zsolozsmákat, miként ellenese, nem csinált érzékeny jelenetet eltávozásából, még csak kutyája sem volt; a legelső sikátornál becsapott, hogy észrevétlenül hagyhassa el a várost.

Megkeményíté szivét. Föltette magában, hogy csak egyszer sem fog visszatekinteni.

Megállhatta egész az utolsó házig, ott megállította valami nehéz kő; valami átléphetlen nagy kő – ott a szívben: ne forduljon-e még egyszer arczczal vissza, hogy meglássa azokat a tornyokat utoljára.

Nem!

Indult. Ekkor egy kéz fogta meg kezét s megszorítá. Összerezzenve tekinte hátra. Ilonka állt mögötte, Igyártó leánya, az eljegyzett menyasszony, ki őt számüzött apjáért évek előtt elhagyá.

– Én vagyok itt, suttogá a leány; utánad jöttem és veled megyek.

– Kit elhagyál apád miatt! szólt Keresztszegi szomorú kétkedéssel.

– Akkor apám volt számüzött, most te vagy az. Akkor neki volt szüksége társra, most te neked.

A keményszivű férfiú nem állhatá meg, hogy keblére ne szorítsa régi szeretőjét, és soká, igen soká ne sírjon előtte.

– Isten áldjon meg ezért, rebegé Keresztszegi, hogy szive megkönnyebbülhetett. De most eredj vissza. A hová én megyek, oda te velem nem jöhetsz.

– Én pedig veled megyek tűzbe, vízbe, földbe!

– Én a «rettenetes» kastélyba megyek! szólt szikrázó szemekkel Keresztszegi.

A leány átölelte nyakát erős karjaival.

– Oda is veled megyek.

* * *

Igyártó Mihály uram birósága alatt történt az az eset, hogy egy sok év előtt Debreczenből lator portyázó tatárok által ellopatott fiúgyermek, mint nagy, felnőtt siheder haza került.

A mint a fiu elbeszélé, a tolvajok által temesvári rabkereskedőnek adatott el; az a többi rabszolgákkal együtt lehajtotta egész Stambulig; ott vette meg Szulali műderrisz.

Tizenhat esztendeig szolgált megvevő gazdájánál, dicsérte, hogy igen jó ember volt, s mikor a műderrisz meghalt, felesége «ura lelkéért» való áldozatul, mint a krónika mondja, szabadon bocsáttatá annak rabszolgáit.

Szulali rabszolgája még emlékezett Debreczenre, arra a városra, melynek négy tornya van, s egyiken sincs kereszt; a hol fonatost, sulymot és sertéshúst árulnak a piaczon, s ez emlékek után, sok hányódás, vetődés mellett, ismét hazakerült szülötte városába.

Itt régen elfeledte már mindenki; azt sem tudták, ki volt valaha a családja? ő maga csak annyit tudott megmondani, hogy őt valaha Péternek hítták, a gazdáját pedig Szulalinak. Rajta is maradt aztán holtig a «Szulali Péter» név.

Török gazdájánál tevéket őrzött a jámbor, s azokhoz, mint mondják, nagyon alaposan értett; hanem hát ennek az egész tanulmánynak nagyon kevés hasznát veheté Debreczenben, a hol nem igen látnak más tevét, mint a mit istvánnapi vásárkor mutogat az utczán a hasított orrú szerecsen.

Ennélfogva a nemes város nem tudott neki alkalmasabb foglalkozást adni, mint hogy megfogadá a városi gulya mellé, segédbojtárnak.

Állt pedig akkoriban Debreczen városának «rideg gulyája» 72 ezer darab szarvasállatból; külön lévén még azután a borjúcsorda, mely szintén nagy összeget képviselt: itt bizony nem volt nehéz alkalmazást kapni.

Egy nyári napon krónikai nevezetességű vihar tombolt végig az alföldi síkon; a forgószél elkezdte tánczát odafenn Tokajnál, ott minden malmot letépett lánczáról a Tiszán, azután lekerült Kállónak, végig seperte a Hortobágyot, egy nagy vargabetűt tett Belényes felé s végre a bihari havasok rengetegébe ölte el magát, útjában szekereket forgatva fel, kazlakat ragadva a felhők közé, házakat döntögetve össze s útjába eső erdőket facsarva ki töveikből, mintha csak nyűtt kenderbozót volnának.

Ez itéletnapi orkán a gulyákat is úgy szétszórta, hogy azokat hetek mulva hét határból kellett összeterelni, sok oda is veszett, sőt egy pár bojtárnak eltünését is kesergi a krónika, kik a megáradt Hortobágy mocsáraiba veretve, azokban siralmasan elvesztek.

Szulali bojtárt gulyájával együtt azon táj felé űzte a zivatar, a hol a rossz hírű kastély feküdt. A nemes tanács szigorú rendeletet adott ugyan, hogy senki a marháit oly távolságban a kastélytól legeltetni ne merészelje, a mennyire annak vitorlás tornya meglátszik, mert az pörös jószág; még majd megvehetnék a városon a sok évi használatot, ha valaki rátenné a lábát.

Ilyen kétséges birtokú jószágok még a mult évtizedben is voltak hazánkban, mint egy havasi völgy Erdély és Magyarország között, melyre soha birkanyáj és kaszáló ember nem vetődött, s melyet messzeföld füvészei, mint a botanica Eldoradóját ismertek, míg az utóbbi évtized intézményei aztán minden hosszadalmas «enyim-tied»-féle vitát igen rövid úton megszüntetének.

Azonkívül is sok rossz mesét tudtak a pásztorok egymás közt regélni arról a kastélyról, a melyhez közelíteni nem szabad, de nem is üdvös.

Azonban ha még annyi tilalomfával lett volna is elrekesztve a határ, s minden bokorban sárkány és minden odvas fában zsivány lakott volna, sem akadályozhatja vala meg Szulalit, hogy arra fusson marháival együtt, a merre a forgószél kergeti, melyben úgy sem láthatott tíz lépésnyinél tovább, s csak akkor vehette észre, hol jár? mikor a maga előtt futó tulkokat csülkig látta dagasztani az ingoványban. Valami mocsáros helyre jutott.

A szétvert gulya bömbölve törtetett a szél korbácsa alatt mindig mélyebbre a posvány közé. A nádasban el-eltévedt egy-egy tulok, vagy belerekedt a dágványba, s nem birt kivergődni a szövevény közül. Utoljára Szulali tulajdon hátas lova is szügyig szakadt a tőzegbe, s nem birt többé csülökre kapni; a legény látta, hogy ez veszni indul, s leugrott róla, gyalog kisértve meg a menekülést.

Gázolva, úszva, végre egy emelkedettebb helyre jutott, mely buja páfránnal volt benőve, ott jónak látta magát meghúzni, eldugva fejét a sürű mohában.

Egyszer-egyszer föltekintett, körülnézni a világban; ha a porfelleg és zápor engedte, nagy messze a szélmentében látott egy sötét erdőt; annak a közepében egy magas házat; s valahányszor szélcsendesültével újra felnyitá a szemét, felemelte a fejét, mindig úgy tetszék, hogy az az erdő közelebb jön, a ház is közelebb látszik.

Török boszorkányok játéka ez! de valóban igaz. Mire beesteledett, az az erdő olyan közel volt hozzá, hogy megismerhette a fákat, hogy azok gesztenyék; láthatta, mennyit levert róluk a szél, hogy összetördelte koronáikat, s a fák mögött a magas háznak minden ablakát a felső soron megszámlálhatá.

Azt nem tudta a jámbor, hogy menedéke úszó láp, melyet a vihar a bürütől elszakasztott, s a mocsárban addig hajtott ellenkező irányba, míg ismét valami parton megfeneklett.

Szulali, a mennyire meg volt győződve a felől, hogy tündérek játéka nélkül az erdő és palota így nem jőnek szegény üldözött pásztor embernek helyébe, annyira bíztatva érzé magát azon következtetéstől, hogy a mely tündérek ilynemű csodákat követnek el, azok csak jó tündérek lehetnek, s hogy hasonló előzékenységet az ezeregyéjszaka valamennyi bujdosó herczege aggodalom nélkűl szokott elfogadni, miért ne ő is?

Vevé tehát a tarisznyáját, melyet feje alá tett volt, s neki indult a tündéri erdőnek, a hol is legelső dolga volt iszákját megrakni a sürűn terített gesztenyéből, abban a biztos hitben, hogy abból reggelre, szokás szerint, mind igazgyöngy és karbunkulus lesz.

Csakhamar megtalálta az erdőben az útat, mely a kastély felé vezet; tündérekről való képzelete folyvást erősödött, midőn annak udvarára érve, azt telve találta a vihar elől oda menekült csapatjaival a szarvasoknak, őzeknek és nyúlaknak. Ezek bizonyosan mind átváltoztatott tündérek!

Az állatcsoportok semmi akadályt sem gördítének eléje, hogy a kastély ajtajáig juthasson. Nagy, tizenhat ágbogú szarvasbikák bámulva néztek az ismeretlen jövevényre, s hagyták maguk mellett elmenni; s kiváncsi nyúlsüldők tekintgettek két lábra állva a furcsa idegen elé, megrebbenés nélkül. A közös vész megszünteti az állatoknak egymástóli félelmét.

Szulali belépett a kastély ajtaján; végig ment a nesztelen folyosókon, felkapaszkodott a lépcsőn s bekoczogtatott az első szoba ajtaján, melyet zárva látott maga előtt, a hogy ezt a becsületet már megtanulta otthon biró uramnál; de a koczogtatásra senki sem felelt, hanem a mint a kilincsre tette a kezét, s a závárt felnyomta, a szél úgy kicsapta az ajtót, hogy Szulali hanyatt esett bele. «Üm! A tündéreknek erős kezük van».

Szulali fölszedte magát a földről, s négykézláb bemászott a tündérek teremébe, a hol nem talált senkit. És azonfölül még semmit.

Hanem hiszen így szokták azt a tündérmesékben is mindig. Eleinte csak egy romladék, a négy salétromverte fal között rokkant tölgyfaasztal, a kandalló tetején ül egy magányos bagoly, hanem azután egyszerre átváltozik a bagoly szárnyas dzsinné, a terem fénylik a drágakövektől, az asztal görnyed a halmozott kristályserlegek, arany tálak terhe alatt s a kandallóból tündérvilági kapú lesz, melyen seregével lépnek elő Majmuna és a kigyó-királyné, meg a beszélő fák tündérei.

Egyszerre nagyot csattan a háta mögött, Szulali ijedten fordult hátra. Hát biz ott a nagy szél csapta be a háta mögött az ajtót.

Szulali ezt nem vette tréfára, hogy az ember háta mögött az ajtót betegyék, s hozzá látott, hogy azt újra kinyissa. Ez azonban sehogy sem sikerült. Nem birta semmi erővel és fortélylyal a kilincset lenyomni, vagy elfordítani; pedig próbálta húzni is, tolni is, rázta, emelte az ajtót, de az ajtó csak nem nyilt ki neki.

No most innen ki nem lehet menni többet! Az ablakokon erős keresztvasak, a tündérek megfogták a vakmerő betolakodót.

Szerencsére itt van még a kandalló, annak kürtője van, azon megint ki lehet jutni a levegőre. Ott ugyan mérges zivatar van, de szebb az mégis a bezárt ajtónál.

A kandalló hátlapja korommal volt fedve, feneke korommal tele, a hogy legutoljára melegedtek nála. Szulali a keresztvasakon könnyű szerrel felkapaszkodott a kéménybe.

A mint azonban a kémény tetejéig ért, nagy szomorúan tapasztalá, hogy nincs annak valami okos szája, a min az ember keresztül bujhatnék, hanem épen csak négy gömbölyű nyilása az oldalán, a miken legfeljebb a fejét dughatja ki valaki.

Próbálta e nyilásokat nagyobbra tágítani, de tapasztalá, hogy azok faragott kőbe vannak vágva. Kénytelen volt innen is visszatérni.

A mint azonban a keresztvasakon lefelé ereszkednék, hirtelen hangokat hall a kürtő alatt, mint mikor rozsdás vaskapú csikorogva nyilik fel.

Letekint s bámulva látja, hogy a kandalló hátlapja félre van fordulva, mint egy ajtó s azon keresztül egymásután lépkednek elő – nem tündérek, hanem fegyveres férfiak.

Közöttük igen sok ismerős arcz, kiket mintha látott volna már Debreczenben; ifjak, vének; és utoljára egy valóságos tündér, egy szép, fehérruhás asszony, nagy, hosszan leeresztett fehér fátyollal a fején.

A jövevények mind kardokkal, alabárdokkal, puskákkal és török jatagánokkal voltak felkészülve, még az a gyönge asszony-személy is háromélű egyenes kardot viselt az oldalára kötve.

A csapat vezére, egy magas, izmos termetű férfi, kitünt a nagy kócsagtollról, melyet kalpagjába tűzve viselt.

Mikor mind benn voltak a teremben, akkor azt kérdezé a vezér, hogy be van-e zárva az ajtó?

Egy férfi odalépett, s azt mondá: azon módon van, a hogy legutoljára hagytuk, a tolózár helyén.

Ebből Szulali paraszteszével kitanulta, hogy a tolózár nem ereszté őt ki, a mit nem vett észre. Valószinűleg a szélroham, mely az ajtót egyre rázta, felnyitá azt, mielőtt bejött rajta, s mikor háta mögött becsapta, akkor ismét betaszítódott a závár.

Szulali lélekzetét visszafojtva leste, hogy mi fog itt történni most?

Az bizony nem volt tündéri lakoma.

Legelőbb is egy halvány ifjut eskettek meg az evangéliumra, hogy semmit abból, a mit megtud, el nem árul, s mindent, a mi rábizatik, híven teljesíteni fog.

Eskű végeztével meg kellett neki csókolnia a vezér kivont pallosát, annak jeléül, hogy esküszegés esetére azzal fog megöletni.

Szulali szivében hülni kezdett a vér. Ha őt most itt kapnák!

Abban a halavány ifjuban megismerte a biró Igyártó Mihály fiát, Vincze úrfit, kit sokszor látott a háznál.

És azután még többet is megtudott.

Vincze úrfi, a mint esküjét végezte, odalépett ama fehér asszonyhoz, ki a vezér oldala mellett állt, és azt testvérének szólítva megölelé, megcsókolá. Hasonlóul megölelé a vezért is.

Ebből Szulali megtudta, hogy az a vezér Keresztszegi, kiről annyi kalandos mondát regélnek estenkint a pásztortüzek mellett. Valami vegyítéke e mesekör a harambasák, a hősök és a próféták regéinek.

És azután még többet is hallott Szulali, a mitől hajszálai felálltak.

Furfangosan kigondolt veszélyes terveket, részletesen megvitatva; – a kit ezen rajta kapnának, hogy véletlenül megtudta, azt bizonyosan apró darabokra vágnák. Hiába esküdnék meg keresztyénül és mahomedánul, őt élve nem hagyhatnák e titokkal.

A mint elvégezték a rejtélyes emberek a szörnyű tanácskozást, lakomához fogtak, mely bizony takarékos volt: sajt, kenyér, szalonna és bor. A fehér asszony még bort sem ivott, hanem egy kristályban vizet hoztak neki.

A lakoma után mindnyájan kezet szorítottak a vezérrel és az asszonynyal a kandalló mögötti rejtett nyiláson egyenkint eltávozának.

Leghátul maradt maga a vezér és a legújabban felavatott Vincze úrfi.

A vezér azt parancsolá az ifjunak, hogy azon fenyőfáklyákból, miket a többiek hátrahagytak, midőn ők is eltávozandnak, rakjon tüzet a kandallóban. Ezt azért kell tenni, hogy a midőn a kandallóban levő rejtekajtót ismét helyrecsukják, a megrakott tűz újra belepje korommal az ajtónyilás minden választékát, s észrevehetlenné tegye azt a kívülről néző előtt.

Hanem az elővigyázati intézkedésből az a kellemetlenség támadt a kéményben levő Szulalira nézve, hogy ő neki vagy meg kellett ott fuladnia a füstben, vagy pedig leugrania a kéményből.

E kétségbeejtő állapotban az a mentő eszme villant agyába, hogy újra felkapaszkodjék a kémény tetejéig, s ott azon a lyukon, melynek épen szemközt fúj a szél, kidugja a fejét, testének egyéb földi alkatrészeivel nem bánva akár mi történik.

A mentő eszme egészen czélszerű volt, bárha kemény áldozatokkal járt. A kéménylyukon kidugott fejét órahosszat vágta arczban a viharhordta záporeső, legkisebb módja nélkül az önvédelemnek, míg testét átjárta a forró füst kegyetlenül, úgy, hogy midőn az alanti tűz elhamvadtával ismét annyira tudott menni, hogy kellemetlen őrállomásából leszálljon, nyakig megfagyva, azon alul felfüstölve, alig tudott a lábán megállni.

De nem is állt sokáig egy helyben, hanem rohant az ajtónak, félretolta a zárt, kimenekült, a lépcsőkön inkább esett, mint futott lefelé; az udvaron keresztül bukdácsolt az erdő menekült vadain, mik helyükből sem mozdultak azóta, s neki rohant az erdőnek, míg újra meglelte azt a süppedékes helyet, a melyről veszedelmére ide jött; ott befészkelte magát a mohába s ott elcsigázottan elaludt.

Csak a másnapi dél költé fel. A zivatar után szép derült nap lett, a tó vize, mit az orkán délnek torlasztott, ismét visszatért sík súlyegyenébe s mikor Szulali széttekinte, hát nem látta sem az éjszaki kastélyt, sem a gesztenyés erdőt sehol. Az uszóláp visszahozta, a honnan elvivé.

Azt hihette volna, hogy mindazt csak álmodta, a mit látott; hanem ruhái olyan feketék voltak, mint a kéményseprő inge, s testének minden porczikája, mint azok a szép sonkák, a mik ki vannak akasztva a debreczeni hentes-sátrak elé. Tarisznyája is tele félig sült gesztenyével.

Ennyi tanujel mégis elég maradandó emléke a tündérekkeli komázásnak.

Ha Szulaliban egy kis-pénz-árú magyar hazafiság lett volna, úgy legelső kötelességének ismerte volna, hogy ott az előtte levő vízben megfürödjék, s a sok keserű füstöt, kormot lemossa magáról, azután pedig felkeresse Vincze urfit, s azt mondja neki: «én kegyelmetek mellé állok»; hanem a hosszú török fogság törökké tette már ezt kívül-belül; nem gondolt ez egyébre, mint a mire gondolt volna bármelyik szerecsen eunuch, ki összeesküvőket lesett ki, hogy tudniillik feladja őket az előljáróságnak. Ezért adatik ezután jutalom és kitüntetés. – Tehát le sem mosta magáról a füstöt, kormot, hanem olyan állapotban, a hogy a kéményből leszabadult, ballag vala fel Debreczen városába, s ott beállított Igyártó Mihály uramhoz.

– Biró uram, zendülés van a kastélyban.

– No, no fiam, inté őt szeliden a biró, elől kezdd, a mit mondani akarsz. Ki fia vagy?

– Azt nem tudom. Hanem én vagyok az a Szulali, a ki haza jöttem török rabságból, mostan pedig vagyok gulyás-bojtár a város szolgálatában.

– Honnan jösz?

– A tilalmas kastélyból, annak is a kéményéből, a hogy érezheti kegyelmed rajtam.

– Hogy jutottál oda?

– Tündérsziget vitt oda, az hozott vissza, nyúlak, őzek híttak be, boszorkányok zártak be; harámbanda mulatott előttem, utoljára tüzet raktak alattam s felfüstöltek.

– S mit csinált ott az a harámbanda?

– Tanácsot tartott, gyujtogatást végzett, emberhalált határozott.

– Nem láttad arczaikat?

– Csak a mikor a kémény alatt ellépdegéltek. Hatvannégy férfi volt és egy asszony. A hatvannegyedik még csak gyerkőcz, arra ráismertem.

– S ki volt az?

– A kegyelmed úrfia volt az, Vincze úrfi, az asszonyt nénjének szólította, a harámbasa pedig feleségének.

– S mit csináltak ott vele?

– Feleskették, hogy őket soha sem fogja elárulni, azután megparancsolták neki, hogy a diákságot szerezze meg nekik, és hogy biró fia lévén, a tanács végzéseit mindig tudassa velük.

– S mi szándékuk van az összeesküvőknek?

– Nagy és gonosz szándékaik vannak. Mindenkinek van handsárja, kardja, puskája és két mordálya. Puskaport, fegyvert, pénzt, ruhákat a pinczében tartanak, földalatti úton jönnek és mennek. Ezt mind elmondták Vincze úrfinak ott, én hallgattam.

– S ki ellen van intézve az összeesküvés?

– Mind a két félre: a németre is, a törökre is. A németek és a törökök békességet kötöttek, hogy egymást nem bántják. A harámbasa azt végezte, hogy ő maga legényeivel felöltözik egyszer német vasasoknak, akkor a váradi török urakat fogják pusztítani. Azután ha abból visszajönnek, megint felöltöznek török ispahiknak, s a szatmári német urakra rontanak, azokat mordály égetik fel, és így tovább, míg csak a török meg a német megint újra meg nem haragszik és össze nem kap.

– Elbeszélted már ezt valakinek másnak?

– Nem bíz én. Ide jöttem vele egyenesen.

– Hát csak maradj itt, fiam; mindjárt teszek felőled rendelést.

Igyártó Mihály uram rögtön küldött egy darabontot doktor Tóbiásért.

Doktor Tóbiás hírneves orvosa volt akkor Debreczennek; künn járt akadémiákon s háromszegletű kalappal, csattos czipővel jött haza, kis újjában hordva mindazt, a mit Hippocrates óta Paracelsusig feltaláltak a természet búvárai, s csodakúrákat tett a «syrupus diacodion»-nal.

A mint doktor Tóbiás megjelent bíró uram előtt, az így szólt hozzá diákul, Szulalira mutatva:

– Ecce miserum vesanum. (Íme egy szegény tébolyodott.)

És azután latin nyelven folytatták egymással az értekezést.

Doktor Tóbiás sokszor emlegette, hogy ő külföldön milyen csudálatos úton-módon látta, tanúlta az őrültek kigyógyítását, sajnálva nagyon, hogy e tudományának hasznát Debreczenben nem veheti, miután e prózai városban olyan ritka az őrültségi eset, hogy azt érdemes krónikába írni; a minek oka valószínűleg az, hogy sík, lapályos földön, kivált a mely bőven termi a kenyeret és szalonnát, nehéz valakinek az elméjét úgy megerőtetni, hogy fölháborodjék.

Annál jobban kellett örülni Tóbiás doktornak az előfordúló eseten, hogy íme akadt valahára egy, a kin bebizonyíthatja tapasztalatait: ennek is Törökországban kellett felnőni, hogy annyira kificzamodjék az esze, miszerint azt képzelje, hogy ő rettenetes összeesküvést fedezett fel a puszta kastélyban.

Ebből a rögeszméből kell Szulalit kigyógyítani.

Szulalit mindjárt el is vezették a városi kórházba, ott egy külön szobát rendeltek neki, vasrácsos ablakkal, s két erős fogdmeget mellé, ha talán dühösködési rohamai jönnének.

Doktor Tóbiás legelébb is azon methoduson kezdé, hogy a kezére bízottat egy ördögi apparátus alá állíttatá, mely állt egy bádogedényből, a miből egy szivacson át minden tíz másodperczben egy csepp víz hullott annak a feje lágyára.

Szulalinak nem tetszett ez a tréfa; akkor aztán megkötözték. Akkor aztán elkezdett ordítani, s akkor még jobban megkötözték.

Az ordítás kihallott az utczára; kofák, gubás népek naphosszant elhallgatták azt, s minden ember megtudta, hogy a «bolond Szulalit» gyógyítják odabenn, vizet cseppegtetnek a fejére, de attól sem jön eszére.

Két hét múlva doktor Tóbiás jelenté bíró uramnak, hogy a cseppegtető kúra használt Szulalinak, most már igen csendesen viseli magát.

– Hiszi-e még, hogy a kastélyban volt, és holmit látott?

– Erre az egyre esküszik, hogy igaz.

– Akkor még őrült, csak tessék őt tovább kúrálni, a míg «ebből» ki nem gyógyúl.

Akkor aztán doktor Tóbiás más methodust kezdett. Tele rakta Szulalit hólyaghúzó flastromokkal. Most kezdett el aztán még csak Szulali ordítani, hogy a harmadik utczára is elhangzott.

Hanem azért a bőrét ott hagyta, de a meggyőződését meg nem változtatá.

«Ott voltam, láttam! A szentekre, a prófétára!»

Azután elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre soha se kerűljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa a beteg gyomrát.

Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali s minthogy jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden kávéskanálnyi bevételhez nem csak az orvosságot, hanem őt magát is fel kellett rázni s a száját felpeczkelni, s úgy bele tölteni.

Ez sem használt; még erre sem akart a kastélyban látottaktól eltérni.

Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a pátiensnek egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.

A kéthetes cursus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürű lett belőle, de a kastélyban látottaktól még akkor sem tágított.

Doktor Tóbiás pedig ide s tova már a fenekén volt a tudományának.

Még egy kísérlet jutott eszébe.

Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti.

Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, a mi azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre, mint a kántor által orgonázási kurszusra ajánlkozott tanuló ifjúság begyakorlására.

Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette, melynek ajtaja ez orgonás szobára nyilt, s megkérte szépen a tanárokat, hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal folytonosan orgonáljanak ottan.