Ez használt.

Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e, nincs-e a világon? csak ereszszék ki innen.

Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyúltat adhatta át a világnak. Hanem azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak «bolond Szulali»-nak nevezte őt azért minden ember.

Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, a mit elárúlt titkáért a debreczeni bírótól kapott, sőt inkább egyszer azon törte a fejét, miként boszúlhatná meg a rajta elkövetett méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná haszonra azt a tudományt, a mit neki tán csak még sem hiába adott kezébe az a kegyes dzsin, a ki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint visszahozta, mint a Majmúna szellem Badrul Budúr herczeget egy tevebőrön.

Ha nem kellett a titok a hazai előljáróságnak, majd megveszi azt a váradi basa drága pénzen.

Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele volt írva belűl az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a török szentírást.

Ez ájtatos hangúlat egész a babonáig ment nála, s tudnivaló, hogy a törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan szenteknek tartják, kiket a próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, a kit tisztelni és rettegni illik. A kit a tébolyodott megszólít, annak meg kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és semmivel vissza nem torolni, vagy épen megütni; mert akkor egy földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd boszút állna megverőjén.

Asszán basa tehát, midőn egyszer kapúján ki akarna lovagolni, egy szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:

– Méltóságós úr, én vagyok az a Szulali, a kit a gonosz debreczeniek bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel cseppegtettek, utóljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat, mert nagy hasznod lesz neked azokból.

Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, a mint Szulali azt mondta, hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon vele, mire van szüksége.

Szulali elkezdte előtte mesélni, a mik vele történtek.

Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.

– Íme fogadd, legyen köntösöm a tiéd. Mi kell még jámbor őrült?

Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az összesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban meggyőződött Asszán basa a felől, hogy neki egy rettenetes felfordúlt eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát, övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá rakta. Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra egymás ellen akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa Szulalihoz:

– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utczán; mert jól tudom, hogy az Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.

Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják őtet? csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az őrültekkel való bánás dolgában.

Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és ott hagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogy ha még egyszer valahová megy, be is bizonyíthassa tanujelekkel, mi történt vele Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.

Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először szülötte urainak, a debreczenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai, a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a németekhez, a kik vannak a szathmári várban; mert nagy boldogság az, mikor az ember így válogathat az uraiban.

Parancsol vala akkoriban Szathmáron Stahr Fridrik, wallon kapitány, ki nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, a mire nagy szüksége is lehetett az ő helyzetében, annyi fúrfangos magyar, török és erdélyi ellenség tőszomszédságában.

Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától kapott exoticus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kantusig, hát a vitéz kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész beszédből.

– Hát te azt mondod, hogy a kastély hozzád ment?

– Úgy segéljen, uram.

– És azután megint eltávozott tőled?

– Úgy segéljen, uram.

– Abban a kastélyban debreczeni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két császár ellen?

– Úgy segéljen, uram.

– Ezért téged a debreczeni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig saját ruhájába öltöztetett?

– Ugy segéljen, uram.

– Ez a ficzkó engem itt bolonddá tart; hozzátok elő a derest.

Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.

A mint a lehúzott kantust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni aranymondatok.

– «Ez kém!» kiáltának egyszerre a jelenlevők. Ez Asszán basa kéme.

Azzal lehúzták róla a többi czifra gunyát is, s mindannyit titkos írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a köntöse bélésit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak oda írva?

A jámbor pedig tevehajcsár korában épen nem tanúlt török betűket ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, mint hogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami czifraság.

Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, a kivel ilyen vastag hazugságot el lehessen hitetni.

– Ha nem tudsz olvasni, majd megtanúlsz a deresen.

Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást sem lehetett belőle kiverni, Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a ficzkót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak akaszszák fel; azokat a tele írt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad egyszer valaki, a ki elolvassa, mi van azokra írva.

Ilyenformán Szulali harmadizben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s kilöketve kerűlt elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka tündérek titkait leshette ki.

Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött a felől, hogy sokkal jobb lesz neki senkinek sem szólni többet a debreczeni kastélyról, hanem beállani pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, a ki egy kopott gubát akaszt a nyakába.

Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, a mit Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a szóban forgó személyek közűl.

Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, a hol a hévíz mellett Igyártó debreczeni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes hírben állott. Megfordúlt a házánál maga Asszán basa is elégszer, s semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hivatja magát. Az tehát nem állhat, a mit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az elpusztult Keresztszegit a menyecske «édes uram»-nak czímezé, mert Keresztszegit soha se látta senki Nagyváradon.

Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debreczenbe vissza, annak egy igen világos és egy igen homályos oka van.

Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, a mennyit a debreczeni bíró soha sem lát, s saját háza is van már, szőlőkerttel együtt.

Az igen homályos ok pedig az, hogy Debreczenben minden ember ismeri egymást s a pletykakereső népek nem igen akarják azt elhinni, hogy egy férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarúl szemérmetes virágnyelven? hogy «leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a nyakát». Nem szokták azt jobban magyarázni.

De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, a ki viszont Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, a hogy Debreczenből elszakadva Szatmárnémetiben letelepűlt s ott timármesterséget kezdett; igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a tanácsban is helyet foglalt, s a kiről városszerte köztudomású dolog, hogy nőtelen és soha sem volt felesége.

Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát feltenni, hogy egy házaspár, még pedig egymást szerető pár; de a kik egymással csak egy kisértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres czimborák gyűlekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, a helyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s a míg fiatalok, járnának szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.

Pedig hát mindaz igaz volt az utolsó szóig, a mit Szulali beszélt.

Keresztszegi lakott Szatmárnémetiben, a felesége pedig Nagyváradon.

Soha egyik sem láttatta magát abban a városban, a hol a párja lakott.

Cselédek, utazók, vásárosok czíme alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénynyel iparkodtak újra harczot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, a mik egyfelől Stambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról jöttek.

Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; az egész csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A két császár ki van békűlve örök időkre s a fejedelem Erdélyben örűl a kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.

Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták, hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debreczen tartja fejeik fölött megemelve.

Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel, kiért másik három jót állt a fejével, s az árúlóra halál volt szabva.

Nem is fordúlt elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali véletlenűl megleste összejövetelüket.

Keresztszegiék kémei ez árúlásról is értesűltek mind Szatmárott, mind Nagyváradon s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret bevégeztéig, moczczanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeeskűvést.

Voltak, a kik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát; míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy bolond szavai mit ártanak?

Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész világ. Soha sem volt a vásár olyan népes Debreczenben, soha a diákok oly szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben az esztendőben.

Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jó kedve van, s a búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzá szoktatni.

Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró mostoha fia első prédikáczióját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerűlt Debreczenbe, másodszor is megházasodott.

Bíró uram papnak nevelte mostoha fiát, ki gyenge testű, de erős elméjű volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie.

Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt. Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dícséretéből, a mily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálkodás volt benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem kerűlt a tanári szék elé.

Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú épen a vezetője azon harczias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.

Midőn ez ifjú hitszónok első prédikáczióját tartá, tömve, dugva volt a templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.

A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verseiből vétettek.

«Övezzétek fel derekaitokat».

Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra, menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik részben végre reassumálta, hogy a kik tehát méltatlan sanyargattatások alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának segedelmét.

A gyülekezet el volt érzékenyűlve a szónoklaton, ifja, véne, férfia, asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal theologust, s nagy papot jövendölt belőle. Azt pediglen csak az adeptusok tudták, hogy ez a jelszó: «övezd fel a te derekadat», mely tudtul adja az egymáshoz tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai?

Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel adós philosophiæ tanárának; még az nap délután nagy dobszóval hirdették ki a népnek minden utczasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok csaptak be az országba, a kik ölnek, pusztítanak, már Élesd körűl járnak; őrízkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni; ellenben a fegyveres czéhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.

Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója félkeze vesztésével bűnhődött.

Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége egyedűl jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ez alatt Debreczenből senki sem érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debreczen tájékára kémlelődni.

A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztűl nem bocsátanak; azt mondják a tatár jön.

– Hiszen bár jönne, mondá Keresztszegi, legalább keverednék a világ.

Annyit bizonynyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, a minek majd keserves foganatja lesz.

E végre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.

Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, a hol neki fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debreczenbe.

El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most, hogy legyen az oda való bemenetel?

– Ha a kapún megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy szekér szénát Debreczenbe, s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek most szüksége van arra. A paraszt belegyezett; ő pedig elvárva, mikor a szekér egyedűl maradt, elrejté magát a széna közé.

Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan beeresztik.

A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazda ember kénytelen lesz a piaczon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig nincs otthon, akkor ott marad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.

Csakugyan úgy történt, a hogy ő számított. A kapún átereszték az őrízők a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, a mivel majd visszajöhessen.

Igyártó udvarára érve, azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.

A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az istállóba.

Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.

Azután megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol, nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s a hol egy ablakban világot látott, azon bekoczogtatott.

Vincze ült ott, a biró fia, egy nagy könyv mellett virrasztva.

A zörgetésre felkelt, kinyítá az ablakot s kérdezé: ki jár itt?

– Én vagyok itt, Keresztszegi.

– Az Istenért! hogy jön kegyelmed ide? sugá ijedten a fiatal ember.

– Ne azt kérdezd, hanem hogy nem jött senki Debreczenből a kastélyba?

– Én megtettem a jeladást: de apám keresztül járt az eszünkön, s bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.

– Ha senki nem mehetett is, neked el kellett volna jönnöd.

– Anyám őriz, sugá szomorúan az ifjú.

– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy a kik oda jönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság; nincs hosszú élet, hanem van egy távoli czél, a minek mindent fel kell áldozni.

Az ifjú szomorúan süté le szemeit.

Keresztszegi folytatta a szemrehányást.

– Lelkésznek készültél, s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd, tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy szent József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott kinszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted kihullatni vérét?

Vincze betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.

Vincze szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására, ott látta anyját útjában. A kegyes nő csendesen aludt az Urban, kezeit keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton álmodik azon erősségben, a mit az «Amen» végszava épít.

A ház és kapu kulcsait az ő feje alól kelle kivenni.

Ezt nem tehette Vincze a nélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem ébredt fel fia búcsúcsókjára.

Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.

Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst veretes nyelével elkezdte az ajtót koczogtatni. Először koczczantott kettőt, aztán 5-öt, azután 11-et, ismét tizenegyet, megint tizennégyet, és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.

Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alphabet szerinti sorban összeállítva «Bellona», s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a kastély rejtekei meg szoktak nyílni.

Az ajtó zárai alig hallható neszszel tolattak félre belül; a férfi a kilincsre tevé kezét, és felnyitá az ajtót.

A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyes egyedül várt Keresztszegi neje, Ilona.

Midőn a magányos férfi belépett, Ilona oda simult hozzá s vállára borulva susogá:

– Te vagy az? Már visszajöttél, férjem?

Erre egy hang, melyet nagyon jól ismert, így válaszolt:

– Igen, én vagyok az – apád…

Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend lett.

A férfi lekeríté köpenyét nyakából s szétnézett, hogy hová tegye.

– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? suttogá alig hallhatólag Ilona.

– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.

– Lassabban szóljon kegyelmed, meghallhatják.

– Tudom, de nem félek tőle. Abból, hogy engem itt látsz, tudhatod, hogy el vagytok árulva. Fel vannak fedezve terveitek; körül vagytok fogva, csapatok állták körül az erdőt, minden oldalát a kastélynak. A kik veletek vannak, azoknak száma kevés, mert assecláitokat, kik Debreczenben laknak, a város kapuit elállatva, bennrekesztém.

– Ki árult el bennünket? Testvérem?

– Arra ne legyen gondond. Egyébiránt nagy hiba volt összeesküvésbe olyan fiatalságot avatni be, a ki még anyja szárnya alatt van.

– Mit akar kegyelmed itten?

– Az hosszú sor! El akarom fogatni azokat, kik az országos csendet és békét fölháborítni összeesküdtek.

– Férjemet is? kérdé rettegő hangon a nő.

– Szeretem, hogy kérdezed. Ez alku dolga közöttünk. Ő nekem ellenségem, a sors úgy akarta; és a mellett vőm; ezt te akartad. De se az, hogy ellenségem, se az, hogy vőm, nem nyom semmit a latban, midőn a város sorsát fontolgatjuk. El vannak árulva terveitek, hogy ti álnok cselfogásokkal mind a két császár sergei között olyan összekoczczanást akartok intézni, mely a már elpihent háborút újra fölelevenítse. Szándékoztatok egy időben török martalóczok alakjában a nagykállói kis helyőrséget felkonczolni, s más oldalról mint német muskétások felprédálni a Belényesen levő törökséget. Erről én mind pontosan vagyok értesülve. A terv jól volt kifőzve; én régóta tudtam azt; láttam, hogy gyüjtik a fegyvereket, lőszereket, hogy tanítják be a paripákat, tudtam, hogy lopóznak ki az emberek a városból tanyáikra, s gyülekeznek itt a kastély üregeiben össze; azt is tudtam, hogyan fog a jelszó a szószékről tudtul adatni, s akkor hirtelen bezárattam a kapukat. Senki sem jöhet ki Debreczenből. Most, midőn tudom, hogy egy debreczeni lakost sem fogtok compromittálni, körülfogatám a kastélyt, hogy azokat, kiket most itt lepek, összefogassam. Ezekre most csak kétféle sors vár: vagy közönséges rablóknak fogják magukat vallani s abban az esetben van elég karó számukra Debreczenben, vagy pedig, ha jobban tetszik nekik bevallani, hogy a két császár összeveszésére esküdtek, akkor kiadatnak a szatmári és váradi parancsnokoknak, azok végezzenek velük.

– Kegyelmed képes volna velünk ezt tenni?

– Épen azért jöttem előre, hogy ez «veletek» ne történjék. Szavadból azt vettem észre, hogy férjedre vártál. Ő nincs itt?

– Nincs, de nem soká itt lehet.

– Úgy annál jobb és annál sietőbb a dolog. Jobb ha a fészket akkor takarítjuk ki, mikor ő távol van, s a kelepczén kívül reked.

– De én itt vagyok.

– Épen azért jöttem előre, hogy téged magammal vigyelek, mielőtt a kutatás megkezdődnék.

– Engemet! szólt a nő indulatosan, azt hiszi kegyelmed, hogy családjának minden tagja áruló?

– Csendesen, asszony! Te el fogsz jönni. Haza jösz atyád házához Debreczenbe, s ott maradsz, mint csendes özvegy, fél esztendeig. Fél esztendő alatt én kieszközlöm, hogy Keresztszegi fejéről visszavétessék az itélet, mely őt a városból örökre száműzi. Akkor, mint régi jegyesed, eljöhet és megkérheti kezedet, s azután élhet veled, ha tud, boldogan. Ha azt nem akarja, kezemben tartom a fejét, mire Szatmárra visszatér, ott várja a pallos. És én esküszöm te neked, hogy az összeesküvésnek akár szép szerével, akár erővel, de nyakát fogom szegni! Hol van köpenyed? Ha nincs kéznél, vedd az enyémet és kövess, míg időd van válogatni.

– Nem! nem! nem tehetem! monda hevesen járva alá s fel a teremben Ilona asszony. Hogy elhagyjam társainkat, kik annyi veszedelemben híven követtek, kik minden kínzást kiálltak és el nem árultak soha. Nem teszem azt. Inkább közéjük állok, küldje kegyelmed darabontjait reánk: nem sokan vagyunk, csak tizenhatan, de védelmezni fogjuk magunkat, míg darabokra nem aprítanak.

– Jól van: alkudjunk meg. Többet igérek. Ha kész vagy velem jőni és megfogadod, hogy házamnál maradsz, én visszavonom a kastélyt körülfogó csapatok egy részét, hogy társaid a nyitva hagyott részén menekülhessenek. Ők azután ám lássák, ha a feltakart játékot nyitottan is folytatni akarják!

– Mondja kend ki Isten nevét, hogy nem leend semmi bántásuk nekik.

– Úgy segéljen engem Isten!

– Jó. Én megyek.

Igyártó megfogta leánya kezét, köpenyét ráadva, levezette őt magával az udvarra.

Ott felültette őt háta mögé a nyeregbe, s a sötét gesztenyésen keresztül a halgató éjszakában elléptetett.

Midőn a termet elhagyá, egy papirszeletet vetett a padlóra, melyre ez volt írva:

«Keresztszegi, nőd nálam van, ott keresd».

A mesterfogás az volt, hogy Igyártó sem darabantokat, sem katonákat nem hozott magával, nem is állatta csapatokkal körül a kastélyt, hanem egyes egyedül jött, s Keresztszegi saját vészes barlangja közepéből ragadta ki leányát. Mert ilyen az asszony!

Hanem midőn haza ért, s udvarán leszállva lováról, fia után tudakozódott, neje sírva jött eléje s egy beirt papirszeletet mutatott neki, melyet ablakában talált, s melyen Keresztszegi ismert írása ötlött a biró szemébe. Arra pedig ez volt írva:

«Igyártó Mihály, fiad nálam van, ott keresd.»

… Ez sem volt kisebb mesterség!

Keresztszegit e tanulság egészen megváltoztatá.

Eddig magát tekinté bátrabbnak, vakmerőbbnek, ellenfelét gyávának, és most át kelle látnia, hogy az sokkal merészebb volt, mint ő, midőn egyes egyedül be mer lépni a kastélyba, esküdt ellenségei barlangjába, hogy elrabolja onnan, a mi neki is, azoknak is legdrágább: szülötte leányát.

Azt is át kelle látnia, hogy most már minden további terve, messzelátó vállalatainak nyitja el van árulva.

A sors intése ez: e pontról vissza kell fordulni.

Néhány megmaradt hű bajtársát még egyszer maga köré gyüjté s így szólt hozzájuk:

– Atyámfiai, hű bajtársaim! Itt van Pál fordulásának napja. Elmult embert láttok magatok előtt: én nem huzom ki többet a kardot. Sem Isten, sem a világ nem úgy akarja, a hogy mi akarjuk, én megyek alunni. Nőm, jobb kezem, hazatért; vele távozott hitem; letettem mindenről. Oszoljatok ti is haza s térjetek hajdani mesterségetekre vissza. A ki szűcs volt, legyen szűcs; a ki mészáros volt, vágjon tulkot; embervér nem folyik ebben a században több. A kastély pinczéjének ajtaját nyissátok fel, itt a kulcsa; a mi pénzt ott találtok, oszszátok fel fejenkint: bizton használhatjátok; töröktől, labancztól van összeszedve; csak azt vettük el tőlük, a mit ők mi tőlünk. Hadi zsákmány az, nem rablott préda. Ha felosztottátok a pénzt, ne feledkezzetek el a fegyverről, azt hányjátok mind a mocsárba: ellenség ne vegye hasznát. Aztán vessetek kanóczot a lőporos üregbe, pusztuljon el az egész kastély, nehogy orvok, haramiák tanyájává legyen a mi eddig nem volt egyéb, mint száműzött jó bajnokok menedéke. Aztán felejtsük el egymást és senki se szóljon a történtekről semmit.

A próbált hadfiak könyes szemekkel hallák Keresztszegi búcsuszavát, s nem szóltak ellene semmit.

Ő mindegyikkel sorban kezet szorított; tudta, ki micsoda mesterember volt, hol laknak még rokonai? Nehány vén diák is volt közöttük, mint Ormándy; azoknak tanácsolá, hogy térjenek a collégiumba vissza; senki sem fogja kérdezni, hol peregrináltak eddig; annyiba vétetnek, mintha évekig academica promotión lettek volna.

Utoljára hagyta Vincentust, Igyártó fiát.

– Kedves öcsém! szólt megölelve a fiut, hívem voltál eddig, követtél még ma is. Mondj le rólam ezután. Térj vissza szülőid házához, üdvözöld anyádat, testvéredet, apádnak pedig mondd meg ezt, én mondom: «vicisti Galilæe!» meggyőztél! tied a diadal. Nem küzdünk egymás ellen többet.

Azzal megcsókolá az ifjú homlokát és megszorítá kezeit.

– És most mindnyájatokat feloldalak a nekem tett eskü alól – az Atyának, Fiunak, Szent Léleknek nevében, Amen!

Azzal leoldta kardját s az asztalra vetve, sietve elhagyta a házat. Éjszaka volt akármerre elmehetett, senki sem látta meg, merre?

Az ott maradtak pedig nagy búsan maradának s nem tudták, hogy mit tevők legyenek?

Mindenki sajnálta a nagy reménynyel kezdett vállalkozásnak ily kisszerű kimenetelét; de kinek lett volna bátorsága azt tovább folytatni, a mit már Keresztszegi is abbahagyott?

– Csunyául jártunk, dörmögé Ormándy; kijöttünk farkasoknak az erdőre, s hazakullogunk – kutyáknak a sutba.

– De hátha nem! kiálta fel Vincze, kinek eddig nem lehetett szavát venni.

– Hát nem Keresztszegi izeni-e általad apádnak: vicisti Galilæe!

– De én nem veszem át ez izenetet. Tegnapelőtt hagytam magammal játszani, ráhagytam magamat beszéltetni, hogy otthon maradjak. Tegnap ismét hagytam magammal elbánni, rávettek, hogy kijőjek; de akkor megesküdtem, hogy vissza nem fogok tántorodni többet, s most két nap alatt harmadszor nem engedem magamat újra gyúrni. Ha Keresztszegi kétségbeesett, az ő dolga; én maradok az, a kinek fölcsaptam.

Ormándy megszorítá az ifjú kezét.

– Jól van pajtás, igen jól van. Mind szeretjük, hogy így beszélsz; de mit használsz most már vele? Nincs vezérünk.

– Ha nincs, leszek én! kiálta az ifjú s felkapta Keresztszegi kardját az asztalról, hová a vezér azt eltávozta előtt levetette. A kiben lélek van, követ engem: én vezetem.

Nehányan a fiatalabbak közül vivátot kiáltottak e szóra, de Ormándy fejet csóvált, s az öregek húzódoztak.

– Kedves öcsém! Ifjú vagy te nagyon ahhoz. Míg titkunkat senki sem tudta is, nehéz volt vele így járnunk, kelnünk két oldalra, hogy sehol fel ne fedjék; nem is azért verekedtünk, hogy csak verekedjünk, hanem egy távol czélért. Két ellenség összeháborításáért; ha azt a czélt más elveszté láthatára alól, a ki már jól látta, hogy vezetnél te bennünket felé, a ki még fel se nőttél?

És az ifjú még sem tette le kezéből a kardot.

– Hogy a czélt el nem értétek monda, azért van, mert eddig csak harczolni tudtatok érte, de martyrja nem tudott lenni senki. De ha lenni fog, a ki vértanuságot tesz érte, bizony mondom, meglátjátok azt!

És akkor susogva, halk szóval mondott egy tervet, melynek hallatára a bajtársak hátán borsózott a bőr, és hajszálaik alatt zsizsergett a vér a félelemtől; olyan vakmerő, olyan megsiratni való szándék volt az.

– És most, a kiben lélek van, az követ engem. És ha senki sem fog követni, megyek magam, és elvégzem egyedül, a mit föltettem magamban; engem úgy segéljen!

Ha Keresztszegi sejtené ezt a tervet!

Keresztszegi Mihály azon hiszemben, hogy a mi tüzet maga meggyujtott, azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba és folytatta mesterségét.

Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak a műhelyből, kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta; fogadott helyettük németeket.

Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébred fel, a wallon lovasság nagy riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki, s azután a városon kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudá, hogy török csapat száguldott a város alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel akarta gyújtani. Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni; három ott maradt közülök holtan, a vezérüket azonban élve elfogták. A wallonok közül is ott vesztek négyen és sokan kaptak sebet.

Mi volt ez? kérdezé magában Keresztszegi, az ő tervének folytatása-e, vagy valódi török kaland? Igazi török-e, a kit elfogtak, vagy valaki az ő czimborái közül?

E kérdésre korán reggel megkapta a választ. Hivatták a várba.

Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt más a városban, a ki egyszerre törökül is, németül is tudott volna.

Keresztszegit egyenesen a kínzóterembe vezették, hol a fogoly már kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csizmák lábaihoz erősítve, s az első ék már térdei közé verve, ha önként ki nem vall mindent.

Keresztszegi a fogoly bégben – Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

– Mit cselekedtél? szerencsétlen! szólt az ifjuhoz törökül.

– Azt, a mit felfogadtam.

– Te magad lettél a csapat vezére?

– Minthogy kegyelmed letett róla.

– Önként engedted magadat elfogatni, hogy a törökökre vallhass.

– Valóban az volt a szándékom.

– Ki akarod állani a kínzást?

– Isten és az én lelkem látja.

– És azután martyr halált halni?

– Ha szolgálhatok vele hazámnak.

– Tehát diktáld, hogy mit írjak vallomásodba?

– Írja azt: «Én Hagza bég, ő felsége a szultán szpahijainak agája, a nagyvezértől megbizó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt vidékek szabad pusztítására s a német katonaság öldöklésére, minden megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván jutalmul».

– Jól van, fiam.

Keresztszegi aztán így fordítá ezt németre:

«Én Hagza bég, a szultán különös kegyencze, a váradi basa unokaöcscse, most jövén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem véltem a megrohanás által mást, mint hőstettet elkövetni, ha tévedtem, mentsen ki ifjuságom. Ezennel ajánlok minden levágott wallonért száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat».

A vallomásnak e szabad fordítását nyújtá át Keresztszegi a kapitánynak.

A kapitány mosolygott rá s azt mondá, hogy ez bolondos egy ficzkó.

– Nincs miért nagy dolgot csinálni belőle, szólt hozzá bizalmasan Keresztszegi. Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között; hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek magam Váradra; nem is szükség a dolgot nagyon elhiresztelni; a négy wallont a kórházban elhaltak lajtstromába lehet tétetni.

A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot s mindjárt leveté a spanyol csizmákat Vincze lábairól, s ujjával kedélyesen megfenyegeté a fiut, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy még egyszer kezére kerüljön; most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap.

Vincze elbámult e szókra, mert értett németül; de azért még sem értette, hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon.

Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi ismerősétől, a basától, bizonynyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat lovas kisérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha megszökik, mind ezt dobra ütik érte.

Már pedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva, a kiséretét leitatá s mikor az holt részeg volt mind, ill a berek, nádak, erek! szekerén elhajtatott Vinczével Debreczen felé.

Ott egyenesen Igyártó házához állt be, átadván magát és a meghozott fiút, e szavakkal:

– Ime itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed a mit akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról, balról megcsókolá, és azt mondá nekik: «édes fiaim!»

Vinczét másnap mindjárt elexpediálták Tübingába, akadémiákra, hogy még csak nyoma se maradjon a corpus delictinek; Keresztszegi pedig újra megtelepült Debreczenben, s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kiséret azonban, reggelfelé felocsudván a mámorból, miután sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondolá, hogy azok előre mentek, s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasá a levelet, melyben az volt, hogy mind a szpahijaira, mind az öcscsére vigyázzon jobban, mert ime milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból mindjárt készen volna a háború.

– No majd vigyázni fogok az öcsémre! csak menjetek haza, szólt, egy-egy aranynyal megajándékozva a legényeket.

Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal s megszállta a kastély környékét. Három napig senkinek sem volt szabad ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre-hamva sem volt a debreczeni kastélynak. A mi fából volt rajta, azt megégették, a mi tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű.

Azzal megint, szó nélkül, a hogy jött, haza ment a basa Váradra.

Ő sem beszélt arról senkinek, hogy mit talált a kastélyban; a debreczeniek sem kérdezték tőle, hova tette a kastélyukat.

Így aludt el a harczias időszak Debreczen történetében, melyben a hazai műveltségnek e nagy missionariusa harczi vezérszerepre vállalkozott.

A sors mással bízta őt meg; más várakat, más seregeket adott kezére, hogy azokat védje, vezese és győzzön.

A századok igazolták, hogy «ezen» missiójának meg is felelt.

Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harcz alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni, vívni, győzni!

A VILLÁMJÁRTA.

Élt Erdélyben egy gazdag és tudós ember, ki saját magáról sokszor el merte azt mondani, hogy «terque, quaterque beatus!»

Háromszor is boldog. Más embernek egyszer is elég volna.

Nem csak azért volt pedig boldog, hogy három uradalma volt: egy Hunyadban, az oláhságon, másik a székekben, a szászföldön, harmadik a vármegyékben a magyarok között; – nem is csupán azért, mert háromféle doktori oklevelet hozott magával haza az akadémiákról; a mik mellett tetszése szerint lehetett doktor juris, doktor alchymiæ és doktor philosophiæ, hanem még egyúttal azért is, hogy nevet is háromfélét tartott magának.

Mikor a szászföldi uradalmában tartózkodott, akkor úgy hítták, hogy Roth Péter; mikor a magyar vármegyékben járt, különösen ha az országgyülésre felkerült Kolozsvárott, akkor Veres Petőnek tisztelte magát. Egyébiránt pedig, ha valami hiteles irat, szerződés és afféle okmány alá kellett írnia nevét, akkor az így hangzott: «Petrus Rufus».

Ez lévén tehát az authenticus neve: elbeszélésünk folyama alatt mi is állandóan Rufus név alatt fogjuk őt emlegetni; tudván azt, hogy az olyan ember, a ki háromféle bőrt tart magának, hol leveti, hol felveszi egyiket a másik után, azon komák sorába osztályozandó, a kiknek kötve szokás hinni.

Hogy ezt Kabós Erzse nem tudta, az szegény ártatlannak nagy veszedelmére is vált.

Háromszéki árvaleány volt, Szepsi-Szent-György városából; tisztességes szüléktől származott, de a kik korán elhaltak.

Minthogy igen szép leány volt, sokaknak megakadt a szeme rajta; de minthogy igen jámbor és erényes volt, az akkori fiatalság csábításai semmiképen nem ejthették meg.

A mi nem sikerült az ifjak szép szemének, sikerült Rufus ravaszságának; ő nőül kérte a leányt s az kezet adott rá. Hogyne? Egy olyan gazdag és tudós úrnak.

Ott élt azután kolozsmegyei jószágán sok ideig, két szép gyermeke is lett Erzsének.

Akkor egyszer azt mondta neki Rufus: «szedd össze a motyóidat, rakd szekérre a gyerekeket, itt egy erszény pénz a számodra, eredj haza rokonaidhoz, mert én más feleséget akarok venni».

Erzse nem akarta elhinni, hogy ez így lehet, hogy a törvényes nejét valaki csak úgy elküldhesse, mikor eszébe jut, aztán másikat cseréljen helyébe.

Pedig hát akkor sok megtörténhetett Erdélyben; Básta volt ott!

Rufus nagy embere volt Bástának; hanem azért mégis meg kellett jelennie az asszony panaszára és törvénynek állni.

Csak hogy könnyű ott, a hol koma a biró.

Rufusnak gondja volt rá, hogy a házassági szertartáskor a magyar nevét vegye fel, akkor Veres Péternek mondta és irta volt magát, annak is volt bejegyezve a matriculában.

Midőn tehát a biró előtt állana, csak azt allegálta, hogy ő Petrus Rufus, soha életében feleséget nem vett, senkivel meg nem esküdött.

Kabós Erzse jelen volt a törvényszéken, két szép gyermekével karján; a megtestesült ördög is megszánta volna őket, a mint a két kis gyermek piczi kezeit repesve nyujtá atyja felé és rebegő hangon mondá: «apám, apám».

Petrus Rufus pedig letette az esküt, a mit a birák neki itéltek; kezét a szent feszületre tevén:

«Én, Petrus Rufus, esküszöm először, esküszöm másodszor és esküszöm harmadszor, hogy én – Petrus Rufus, soha semmiféle asszonyszemélylyel házasságra nem léptem».

Básta biráinak ez elég volt, azt mondták Erzsének, hogy elmehet hazájába két porontyostól együtt, már most még útravaló pénzt sem kap.

Mikor Kabós Erzse ezt az esküvést hallotta, felemelte siró szemeit az égre és így átkozódott:

«No hát annyiszor verjen beléd az Isten haragja, a hányszor hamisan esküdtél ellenem».

Rufus nevetett; a birák morgolódtak, Erzsét kiűzték a törvény-teremből.

A szegény asszony onnan elment a Maros partjára, két szép gyermekét két felül a nyakába kötözve, s a hol legmagasabb volt a part, onnan leugrott velük a vízbe. Bele is halt, nem is találták meg: talán a tengerig is levitte a víz.

Rufus Péter pedig azon a napon gyűrűt váltott Gonzalva Eleonorával, a szebeni wallon főparancsnok leányával, a ki nem volt se szép, se fiatal, se gazdag; de előkelő kisasszony s családja nagy befolyású az udvarnál.

Az eltünt Erzse asszonynyal nem törődött senki. A tudósok és a nagy urak tudják azt már jól, hogy az eskü meg az átok nem egyéb, mint az emberi nyelv által vibratióba hozott lég működése; a mint a vibratio megszünik, nincs semmi nyoma. Csak olyan hang az, mint a többi, mint a hegedű, vagy a czimbalom szava.

Rufus Péter nagy vendégsereget hítt össze lakodalma ünnepélyére, előkelő nagy urakat; maga a helytartó, Básta is hivatalos volt menyegzőjére; előtte két héttel hordták már a sok pecsenyét a lakomához, a mit az urak úgy szeretnek, ha sokáig áll.

Pompás öltözetet is varratott menyegzőjére selyembársonyból, csupa arany, ezüst virágokkal volt az kihímezve, az öve is arany gombkötőmunkából, és az óraláncza, a palástcsattja mind derék filigrán munka volt; a sarkantyúja kakasfejet ábrázolt arany taréjokkal, kárbunkulus szemekkel. Volt rajta legalább két font arany.

Ott abban a templomban volt az esküvőjük, melynek teteje tarka mázos cseréppel van fedve. Az esküvő órájában az egész utcza végig el volt állva fényes hintóktól és gyalog-szekerektől, miken a sok czifra népség ide csődült.

Szép derült nap volt; az égen alig volt akkora felhő, mely elég, hogy a nap elbujhasson a háta mögött, hanem az a kis felhőcske olyan fekete volt, mint a bakacsin, s annak szélei olyan fényesek, mint az izzó arany.

A templomban szólt az orgona, hangzottak a dobok, a trombiták; a gazdag vőlegény s az előkelő menyasszony fényes kisérettel járultak az oltár elé, a hol minden gyertya meg volt gyujtva; fehér alabástrom angyalok magasan emelve mutatták a szövetség törvénytábláit, a miktől Rufus nem talált semmi rettegni valót.

Mikor aztán arra került a sor, hogy e szókat mondja:

«Én, Rufus Péter, esküszöm az egy élő Istenre, a teljes szentháromságra, a boldogságos szűzre, s az ég minden szenteire…»

Akkor egy irtóztató dördülés hallatszott, hogy minden ember azt hitte, most fordul ki a föld sarkaiból s jön a rettenetes Abaddon angyal, kit az apocalypsis szavai megigértek. Egy tűzoszlop látszott lekanyarodni a torony magaslatából, mely czikázva vágott végig a templomon, kikerülve a szentelt üveglámpásokat s épen ott csapva le az oltár előtt, a hol a vőlegény és menyasszony egymásnak kezeiket nyujtották, a két esküvő között.

Midőn a rémült nép a falrengető dördülés után lélekhez tudott jönni, a vőlegényt és menyasszonyt egymástól ölnyire eltaszítva találták. Egyik sem halt meg, nem is történt semmi bajuk; csak el voltak szédülve. A menyasszonynak egy hajszála sem görbűlt meg; hanem midőn Rufust fölemelték, bámulva látták, hogy minden, a mi ruháján arany és ezüst volt, egészen eltünt róla; hímzés, láncz, csatt, sarkantyú, a villám mind leszedte róla. A nép kereste a kőpadlaton az arany maradványait, egy porszemet sem lelt belőle, az égi tűzben nem csak elolvadt az, de el is repült, mint a pára. Még a jegygyűrű is elolvadt ujjáról és eltünt.

A nép borzadozva suttogá:

«Ime a Kabós Erzse átka».

Rufus uram házassága eképen nem csak füstbe, de lángba is ment; Bástát is kikergették Erdélyországból, grófkisasszony, úri mátka mind eltünt, elpusztult, csak egy maradt meg a félbeszakadt esküvő emlékei közül Rufuson: annak az arany keresztnek a körrajza, melyet lakodalma napján viselt, s melyet a villám olyan szépen odarajzolt a csupasz bőrére, mintha piros festékkel lett volna élesen kifestve.

Rufus látta, hogy az égiek nem tréfálnak. Mégis kell abban valaminek lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel, széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.

Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek a kútforrására találni nem lehet.

Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma, utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy kútba, és abba belefojtsa.

Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte volna villámhárítókkal.

Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint, mert ugyan sokat töprengett rajta.

Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.

Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy mikor ismernek rá?

Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás, mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta végig a zivatar elvonultát.

Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba közepén, s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal, mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).

Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült, felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.

Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét, domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda, idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».

Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez az ő bántója! azt látta csupán.

Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.

Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és azután leste az égzörgés közeledő moraját.

Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta, hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se számlálás.

Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését: milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang, mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene azt érezni.

Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és azután nem tud magáról semmit.

Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.

Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú vékony foszlányokra széjjelhasogatva.

A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni, tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra adta.

Megtört, megadta magát az előtt, a kit eddig megtagadott.

Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát építtetett; félszázados sugár jegenyék alá, s mikor jött valami nagy zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó csapását.

Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit még harmadszor is meg fog ütni.

Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni, hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el, – kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még hátra van».

És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék, mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal, dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak, asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.

S a harmadik csapás még mindig nem jött.

Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki el kell várni, a míg arra kerül a sor.

Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad pihenni, a tél volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen nem jár a villám.

Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s fölirják a krónikás könyvekbe.

Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel, zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a villámot a fehér havasok fölött ellobogni.

«Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt eltalálni az égi nyílnak.

És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött a faágakon.

A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.

Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már, hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve tartja feje fölött a kivont pallost.

Erre megbetegedett. Talán meghűtötte magát nagyon a téli zivatar alatt.

Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig, egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.

Akkor meghalt.

Meghalt csendesen, ágyban fekve, kibékülve, kiengesztelve.

«Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.

És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek a halottnak, melyre messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról, jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.

Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt irva a sírkövére.

Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre való idő.

Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a porrá-létel éjszakáját.

Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert, a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az darabokra omlott…

Az ég – megfizet…

És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám; kétszer élve, egyszer halva.