MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.

(Adalék az Arany-emlékekhez).

Ismeri-e ezt az állapotot más is?

Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A gondolat. – Aztán mikor ez nincs!

Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy piktor lefestené, azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem ilyenkor a gondolat!

Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket, hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad gondolkozni, hanem csak nézni.

De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután, órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király «kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. – (Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.

Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó, szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?

Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.

Ezt nevezem én a legnagyobb kínnak a világon.

Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te neked kell írnod!»

Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? Hát ha én Arany Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az? kizöldül az?

Nem vagyok rá képes!

Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva. Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.

Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell: esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a másikban ki kell törülnöm.

«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az egész fa kidűl…?»

Törüld ki! Micsoda banális hasonlat!

Kezdjünk mást.

«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?

«Azt kivánjátok, hogy irjam le, hogy mi az a sötétség?…»

No ha nem tudsz hozzá, hát ne fogj hozzá!

A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már ki mint valami temető.

Aztán a temetőre gondolva, eszembe jut az a sírirat:

Minden leirt gondolatnak ez a foliája, a mi keresztülcsillámlik rajta.

Arany Jánost elsiratni! Nem értek hozzá. Egy gondolatom sincs.

No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a kinek az esze nem pauzál. Hanem hát van egyéb dolgod; itt a készülőben levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.

De az sem megy. Pedig régen kész a fejemben az egész munka: addig hozzá sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok dolgozni.

És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.

Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…

Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a dologba.

Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy világnak, a magyar nemzetnek.

Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)

A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell, hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.

A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam, a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is, Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.

A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott, az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!

Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is megmozdulnak, felém fordítják arczaikat.

Eddig a levél.

Most már van egy gondolatom!…

Hanem azt nem adom ki.

EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.

Régi történet.

Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. – Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel bajlódott velük.

Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.

Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.

Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.

Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt: hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani képzelt; a párisi operához készült.

Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust akarta közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.

Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár volt az megenni való, akár nem.

Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy szavát nem lehetett venni soha.

Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. – (Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)

Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg úgy hitták, hogy Lavotta.

De furcsa két ember lehetett!

Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is volt maradásuk sehol az országban.

Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük szerint.

A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?

A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. – Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat lehetett azokon nevetni.

A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak. Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes, Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a szerepeken.

A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!»

De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált – mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! – Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna? – Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.

Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.

Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta karmesterkedése mellett.

Soha annál felségesebb mulatságot nem látott még a világ.

A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:

Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy: «Megtestesült kanangyalok,
Fogjatok fel, mert meghalok!»
egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten, meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő) rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.

Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:

A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a melancholikus bolond.

Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez illő ajándékot.

Milyen nagy örömük volt ebben!

Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a múzsák bolondja, kigyógyította őket.

S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár csak az igazi szinészek.

– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.

Hanem biz azoknak nem volt ottan maradásuk.

Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket Lavotta írta.

«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak ki tudnék jönni; hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat ajánlom.»

A másikat pedig Csokonai írta:

«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»

S úgy elfutottak egymástól, hogy soha sem kerültek össze többet.

CZÁPA-HISTÓRIÁK.

Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen, monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume nevezetességéről, többek között a czápákról.

Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az, hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban fürödni?»

– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, egy csónakot a farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.

Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó tengeri szörnyetegek történetéből.

Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért. Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd, azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L. fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.

Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől, melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!» Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a hullámot a menekülő irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy, egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.» Elvette a czápától a prédáját!

Hogy milyen falánk ez a tengeri szörny, azt meg a következő eset bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából a beleakadt horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű; itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.

Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken, csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!

A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő. Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban, épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé, nagy rémsikongatással.

A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett. Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta magát a fenékhomokba, hogy nem tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.

A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták, hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül, hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a kedve beszédbe elegyedni vele.

S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles fog villogott benne.

A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.

Pedig ha a dagály visszatér, félő, hogy elég vizet kap a kimenekülésre.

– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két ember, így aztán majd birtok vele.

Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival harapdálni.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy hogyan öljék meg?

– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét, nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok érte ötszáz forintot.

Valami laibachi kereskedő volt, a ki azt az ajánlatot hangoztatá.

Ötszáz forint! Ez olyan szó, a mit a süket is meghall.

– De hát elevenen akarja az úr megvenni?

– Nem azt. Elébb majd kicsináljuk, hogy meghaljon.

– De hogyan?

– Strichnint töltünk a torkába.

Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva, belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.

A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.

Valjon mit akar vele kezdeni?

Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.

A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.

Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a syndikátustól.

A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?

– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek, megnézem.

Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire vannak hát a czápa kikészítésével?

– Oh, az pompásan megy előre. Ma lesz befejezve a kitömése.

– A «kitömése!» s vajjon ki végzi azt?

– Hát a tapaczéros. Tudd az hozzá, hiszen kanapékat is tud az kitömni.

– Szeretném én azt látni.

A vállalat elnöke aztán elvezeté Litrowot a czápához.

A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.

– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak nevetett rajta.

– Értünk mi ehez, mi laibachiak.

Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».

Hanem azért a részvények csak hágtak a magasba.

Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára, megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.

A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba, hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.

Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs összecsődült a csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa előtt.

Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta) megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül, hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy «fauler Fisch!»

(Kereskedői műnyelven így nevezik a felsült vállalatot.)

Dunába vele!

S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába. Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.

S vele együtt elúszott a nagy részvénytársulat is.

Beütött a tengeri krach!

A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik filagoria-falat beragasztani lettek jók.

De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De következtek még az utófájdalmak.

Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól, mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a részvényeseknek rá kellett fizetni.

S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén.

A PÉNZ BETEGSÉGEI.

«Non minor est virtus, quam quaerere, parta tueri!»

(«Könnyü szerezni, nehéz megtartani a keresettet.»)

Micsoda?

Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok, királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van phylloxerája?

Ugy van biz az.

Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért. Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy ember-urhoz kénytelen elmondani.

Beteg volt az apáik pénze!

Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk, hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan egészséges volt is, mint a buzaszem.

Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra, bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam ezt az embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban járt télen-nyáron.

Félig a maga hibájából lett koldussá.

De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a kapitálist a perköltség.

Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy nagy zsák volt, tele pénzzel.

Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra rakva, átváltani új pénzért a várba.

A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak. Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»

De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap még tizezer forintot ért, ma már új pénzben csak kétezeret kaptak érte. Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.

A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.

A feketebankó akkora pusztulást hagyott maga után, mint a fekete halál.

Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a szalmája maradt.

A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot, szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról, a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is beteg volt; megholt, eltemették.

Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres? egyformán elvitte a keserű halál.

Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt, mint a hogy elragad a himlő.

Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént, hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.

Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár», a harmadik a «becsület-krajczár».

De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen krajczárnak kell lenni?

A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott betegség.

Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul, eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa, a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő helyett.

Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson. Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.

A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok becsületes ember volt.

Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.

Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr csak látszott annak. Egyszer az ellenőr a lakatos komájánál rendelt meg valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta gondolni, hogy mire való lehet mindez.

Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást, ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.

A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten, s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.

A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: – az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában, s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre. – Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát, összepakolta a pénzt s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu «válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki. Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?

Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.

Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár, mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz becsületet.

És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta, hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban: ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt, hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, az ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották: hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.

Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.

Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele egyszerű prókátor.

A két ifju jóbarátnak a hajlamai mindenben ellenkezők voltak: a míg Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt, félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, a hires tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt, az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal, ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum, mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben, bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa, jó élet.

A másik kortárs, Hantosy pedig szintén a maga hajlandóságát követve, kikereste magának a város leányai közül, nem azt, a melyik legszebb, legpuczczosabb, hanem a melyiknek a jó szivéről, hűségéről s jó gazdasszonyi tulajdonságáról meggyőződött: egy kisbirtokosnak a leányát, a kinek volt ugyan háza, földje; de a régi magyar szokás szerint biz a lánynyal a szülők semmit sem adtak, mikor szárnyra ereszték; kezdje a nélkülözésen, ők is úgy kezdték, majd a haláluk után övék lesz minden, tisztán, adósság nélkül, addig semmit sem kapnak. Úgy, hogy mikor az új házasok az első ebédjüket elkölték, a mit az új asszony maga főzött meg a konyhán, hát még akkor asztal nem lévén a szobájukban, a kihuzó fiókos szekrényre terítettek, s a könyeik hullottak az ételük közé. Hanem azért mégis boldogok voltak.

Volt már akkor hivatala Hantosynak (mert hiszen a nélkül nem is házasodott volna), csakhogy a városnál az évnegyed végén utólagosan fizetnek s kontóra tisztességes ember még csak egy asztalt sem vásárol, mert ha vesz, hát olyat vesz, hogy az még az unokák unokáinál is asztal legyen. A felesége szülőitől elég szép kegyelem volt az, hogy a lakóházukat lekötötték biztosítékul a vejükért a városnál. Mivelhogy Hantosynak azt a hivatalt sikerült elnyerni, a mitől minden más ember fázott: a város pénztárának az őrzését. Azt mondták rá, hogy vas a feje! Legrosszabb fizetés is volt az valamennyi városi hivatal között. – De hát csak megéltek belőle, jó iskola a szegénység, nagy bölcseséget lehet benne tanulni, pedig hát az egész bölcseség ebből a két mondásból áll: «ne végy semmit, a mi nélkül ellehetsz s ne adj ki többet, mint a mennyit beveszel».

De mondjunk ki egy igazságot, a mivel tartozunk. A «takarékossághoz» két ember kell, egy férj, meg egy feleség. Egy magában nem tud ahhoz a férfi: vagy zsugori lesz, vagy pazarló. Csak ketten együtt lehetnek takarékosak. Mikor a férj és feleség estenden együtt játszanak ostáblát, Lange Puffot, hát meg van a jó mulatság, s nem kerül semmibe. Az az ostábla egy háznál annak a symboluma, hogy rendben van a gazdaság. Az a frigyláda. Arra az ostáblára biztosabban adhat kölcsön a takarékpénztár, mint egy emeletes házra.

Hát még azután, mikor egy harmadik is megérkezik a házhoz: egy kis angyalfő, a ki megunta a társaságot odafenn az égben s ide tolakodott erre a világra s azt követeli, hogy őtet szeressék, kézen hordják, csókolgassák. Bizony meg is teszik. Akkor aztán még az ostábla is hosszú időre nyugalmazásba kerül. Jobb mulatság a bölcső. Arra a bölcsőre is mernék kölcsönt adni, ha takarékpénztár volnék.

Leányka volt. Erzsikének keresztelték. Az anyját is úgy hítták. Az ugyan protestált a nevének kölcsönadása ellen.

– Majd ha a leány nagy lesz, én meg már vén leszek, hát akkor, ha azt Erzsikének szólítod: engem úgy fogsz híni, hogy «Böske».

– Te nem fogsz soha vén lenni, mondá neki a férje, az Erzsike pedig, ha nagy lesz, hát férjhez megy; nem marad itthon.

– Ugyan már hogy vennék férjhez egy szegény embernek a leányát?

– Hát a hogy a szegény ember leányának az anyját férjhez vették.

– Mikor lesz az? Ki tudja, mi lesz belőlünk addig?

Hanem hát a gondos családapa már olyan messze előre gondol.

Abban az időben már voltak ujságok is a világon; nem jártak minden városba, de Pesten lehetett látni a kávéházban. Azokból tanulta meg Hantosy, hogy van valahol Triesztben egy olyan társaság, a melynél az embernek a pénze, ha rábízza, hát nem vész el, de időjártával minden bizonynyal megnő és visszakerül; nem úgy, mint a lutrinál, a mi az apró népnek olyan kedvencz pénzelhelyező intézete.

Levelet irt egyenesen oda a kútforráshoz, a miben azt kérdezte, hogy mi kellene ahhoz, hogy az ő most született kis leánya a férjhezmenetelekor egy olyan summa pénzt kaphatna, a mivel egyszerre megalapíthatná a háztartását?

A választ levél helyett élőszóval hozták meg neki. Pedig akkor Trieszt nem egy békaugrás volt ide. Annak a társaságnak egyik biztosa jött le hozzá. Okát is adta, hogy miért jött személyesen.

– Uram! ön az első ember Magyarországon, a ki kérdést intéz hozzánk az iránt, hogy mibe kerül az élet- és halálesetre való biztosítás? ön ritka példány: ki nem eresztjük a kezünkből. Mert a hangyák, a méhek már régen tudják azt, hogy a fiaikról gondoskodniok kell jövendő időkre; hanem az embereknek még most kell azt megtanítani. Mi önt ebben a városban a mi társaságunk ügynökévé szeretnők kinevezni. Ön a nélkül is pénzkezeléssel foglalkozik, tehát ért a számvitelhez, s a hivatalos teendői mellett ennek is könnyen megfelelhet. Fizetés kevés jár érte; hanem a kötött ügyletek után rendes tantième, a mi időjártával felszaporodhatik. A rendes fizetése önnek annyit tenne épen, a mennyi az évi járulék egy tizezer forintnyi összegért, a mit az ön kis leánya husz éves korában fog kapni, ha férjhez megy.

– Dejszen, uram, mondá Hantosy, a legszebb petrezselyem zöldülhet ki az én házam ajtaja előtt azok felől, a kik én hozzám azzal a szándékkal nyitnak be, hogy a pénzüket ide hozzák valamit biztosítani. A pénzt csak a lutriba rakja be a nép, ha nem muszáj.

– Lássuk csak. Vannak sürű tűzesetek önöknek a vidékén?

– Vannak bizony. Kivált azokban a helységekben, a hol nemes urak laknak. A hogy más országban a becsületsértésért kardhoz, késhez nyulnak, erre mifelénk épen úgy nyulnak a tüzes taplóhoz. Ha a nemes legényt megdöngetik, mindjárt felszáll a veres kakas a házra. Van itt egy falu, a melyet tíz év alatt háromszor porig leégettek. A gyujtogatókat elitélték, becsukták három esztendőre; mikor kiszabadultak, boszúból újra felgyujtották a helységüket. Az utolsó tűznél aztán a kárvallottak magukat a gyujtogatókat dobálták bele a tűzbe. A vármegye aztán ekkor ezeket a boszuálló gyilkosokat csukatta be. Már most, majd mikor ezek kiszabadulnak, ők fogják negyedszer felgyujtani a falujokat.

– Akkor jól van: – én hoztam önnek egy nagy táblát, a min Magyarország czímere van; azután meg egy láda apró táblácskákat hasonló mintára, arany betükkel a czímer körül a társaság neve: Assicurazioni generali. Minden biztosított házra egy ilyet fognak kiszegezni.

– S azt hiszi az úr, hogy az atyafiak respektálni fogják ezeket a kis bádog lemezeket, a kik még az úr Isten tíz parancsolatját sem veszik tekintetbe a két kőtáblára irva?

– Nemcsak hiszem; de tudom. Mikor az a boszuálló gyujtogató meglátja az ellensége házán ezt a czímert, azt mondja rá: «Ej ha! Ha én most ezt a nádas házat felpörkölöm, annyi pénzt juttatok a gazdája markába, hogy cserepes házat építhet belőle». S felgyujtatlan hagyja.

Hantosy elvállalta a furcsa megbizást, a minek párját soha se látta még senki s eleinte nagyon megbámulták a kapuját azért a kifüggesztett czímerért, meg azért az aranyos köriratért; a miért aztán őtet magát tisztelte meg a város népe egy új névvel, a mi nem volt a prædicatumában. Úgy hívták, hogy a «Szekuráncs».

Még a leányát is úgy hívták az iskolában a gyermekek, hogy «Szekuráncs Erzsi».

Hanem a számítás bevált. Azok a kis nemzeti czímeres érczpaizsocskák csodát műveltek a falvakon. Megszünt a boszúból való gyujtogatás, a vármegye tömlöczében egy zárka üresen maradt. Később a hajótulajdonosok is beleízleltek a vízi veszedelem ellen való biztosításba. Hantosynak volt már elég dolga. S a dolgával együtt bizonyosan a jövedelme is szaporodott. Csakhogy ő rajta ezt nem lehetett észrevenni. Se a belső háztartásban, se a világ előtti megjelenésében; ő és a felesége nem mutattak nagyobb módot, mint mikor a szűk kis fizetésből kellett kijönniök.

Ezért sokszor meg is szólta őket a baroness, t. i. Herkáliné, a ki a férjeik között fentartott barátságnál fogva, gyakran ellátogatott Hantosyékhoz, de csak azért, hogy újnál újabb öltözeteit irigyeltesse a barátnéjával s aztán eldicsekedjék vele, hogy férje hány száz forintos hintót vett megint a számára, milyen czifra filagoriát építtetett a szőlőben, hová fogja őt vinni a nyáron fürdőre, meg hogy milyen fényes estély volt nála a mult vasárnap; «miért nem jöttél, mikor hivtunk?»

Hantosyné megmondta, hogy nem való ő olyan fényes társaságba. Nem is tudná visszaadni a meghivást, mert az ő háztartása igen szerény. Az ura sem találná ott magát, mert kártyázni nem szokott.

– Pedig igen szép jövedelmének kell lenni, erősíté a baroness, az ügynöksége, mondják, hogy igen jól megy.

– Én nem tudom. Nem vagyok beleavatva.

– Akkor titokban élire rakja a pénzt, még felveti egyszer!

Rendesen a kis fiát is el szokta magával hozni a baroness: egy elkényeztetett, felcziczomázott nyurga bábot, a ki kedvkeresés végett mindenféle czifra játékszereket hordott a kis Erzsikének. Hantosyné azonban nem engedte azokat itt hagyni, csak vigye haza megint. – «Nem is igazi gyerek az, a ki öt kavicscsal el nem tudja magát mulatni».

Aztán ott volt neki az ábécze: az is jó mulatság a gyerekeknek; meg a képes könyv, a drágalátos! Ez volt az egyedüli luxus a háznál: az apa karácsonyi ajándéka. Csakhogy ezekben Albert úrfinak épen sehogy sem telt valami nagy mulatsága; ő már kilencz éves kamasz volt, s még nem tudott olvasni, pedig a hat éves Erzsike úgy olvasott már a könyvből, hogy az ujjával sem böködte a sorokat.

A baroness pedig sokszor kegyeskedett tréfálózni a kis leánynyal, mikor az a játszótársával összekoczódott a játékban: «no, no! az én Bertikémmel szépen bánj ám; mert azzal vetetlek el feleségül, majd ha megnősz».

A kis leány eleinte keservesen megijedt ettől a fenyegetéstől; az anyjának a nyakába csimpajkozott, sírva, hogy ő nem engedi magát a mamájától elvetetni. A baroness nagyot tudott ezen nevetni. Hiszen csak tréfa! Kis bohó! Majd bizony egy ilyen gazdag urfinak engednek egy olyan szegény leányt elvenni, mint te vagy. – Hanem mikor a tréfás faggatózás már soká tartott, egyszer csak azt mondta a kis Erzsike az ilyen leánykérésre: