XVIII. ROSSZ DIADAL.

Veteres migrate coloni!

A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra, s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal; az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz, csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak, milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál. Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat, végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a bajusza sem volt kipödörve.

– Ő a kulcsár? kérdé Maszlaczky úr.

– Nem kulcsár, felelt Varga uram.

– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském, ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve. Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis. Ez illik össze ugy-e? hehehe.

Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is, szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no, természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van. Majd máskép lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat; mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek, kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen más rendszer fog itt ezután lenni.

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni. Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még Tamást is előre bocsátotta.

A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg a vén Pál s oda mutatva monda:

– Ezek a szobák.

– Másunnan nem lehet beléjök jutni?

– Nem.

– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a kastélyban.

Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.

– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az ügyvéd úr a vén szolgától.

Az egész komolysággal felelt:

– A jó embert nem kisértik.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg, hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát maga kedves öregecském fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a köny.

Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek, gondolá magában a fiscalis úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért annyira magához, hogy szólni birt.

– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt életében, hogy valakit önnek szólított, a kinek czíme is van. Maszlaczky úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».

– Kedves öregecském, hogy irná az én nevemet, ha levelet irna?

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd úrnak.

– Ugy-e?

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha kelleni fog, előhivatom.

– De én messze lakom innen s Pál is nálam lakik.

– Hol?

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága hagyományából van szerencsém birni.

– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?

– Nem.

Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár. Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Köszönöm, otthon várnak.

– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat, kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva, azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől, hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit, a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből. Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát, s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett ábrázattal.

– De ugyan hol jár amice dilectissime, a poklokban?

– Mindenütt! a hova csak lábbal menni lehet.

– Hát miért nem ebédelünk már?

– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta, vagy csak egy árva szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hova lettek a többiek?

– De hát hova lettek?

– Most mondom, hogy nincs a ki megmondja.

Ez már aztán jó mulatság.

Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz, elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.

Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor, hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan, ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb, szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Ha ezt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal, rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök, s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.

– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?

– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan rájok ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

Ördöge van ennek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot.

– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva, hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat, készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket, czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem tudja az ember, hogy mihez kapjon?

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat, hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik főzetni és kivel?

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét, bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd is.

A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának sikerült az asztalokat illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál, természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat. Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának. Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját ide kölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember vagyok.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik; nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme egészen másfelé van vonva.

Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka.

Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek, nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.

Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket, egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még, Vilmáé sokkal halaványabb.

Halkan beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit mondanak?

– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét tüneményeit.

– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!

– Sokat álmodol róla Liza, sokat gondolkodol róla.

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad, beszélhettél vele!

– Soha sem láttam azóta.

– Nem-e? szólt egészen elszomorodva a vak leányka. Miért nem?

– Messze utazott, igen messze.

– Igen messze! ismétlé Liza. Mit tesz az egy vak előtt: igen messze?

– S nem jött még vissza?

– De igen.

– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?

Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.

Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki?

Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.

– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni. Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt, a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Hogyan történhetett az?

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért, hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Oh gonosz emberek! kiálta fel a vak leány elszörnyedve, az Isten ne…

– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol sem lát.

– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett, mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak tagolatlan szavakat birt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja őket megbüntetni, a mi nekik legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit szeressenek többé!»

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.

Pedig bizony mondom nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!

Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá pedig rá sem nézett.

Ez kétségbeejtő.

Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:

– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.

Maszlaczky úrnak mintha a szivébe döftek volna ilyenkor.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit; Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat, ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő, figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel; letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen.

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát majd elkészíti ő maga.

– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó szakácsné. Majd elkészítem én azt.

– De főzött-e már theát?

– No de akár mennyit.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.

Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?

– Oh már be is főztem régen.

– Befőzte! Régen! kiálta fel a tanácsosné s majd elájult ijedtében.

Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy megölte az apját.

Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.

Ekkor jött frater Bogozy a fiscalis levelével.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?

Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi szemébe ötlik: Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.

Ez jókor jött.

A tanácsosné szobájába ment vele, hogy elolvassa, a mi itt következik:

«– Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő!

«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad, miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével, a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek jutalmul kiérdemelni, stb.»

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt a levelet megirta.

Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely arczát égeti.

Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.

A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva kérdezé, hogy mi baja?

– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe adva.

Kőcserepy úr változatlan arczczal futotta át a levelet.

– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? kérdé Eveline indulatosan.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének, átkozott nyugalommal felelve:

– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.

– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté szakítva a levelet.

– Úgy hiszem, hogy neked volt czímezve.

De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.

Lerogyott pamlagára és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.

– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?

A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:

– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.

Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé, s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni. Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky legalább is megbolondult.

E helyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak. Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted, nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről; – én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok minden arczfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.

A tanácsosné pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet irni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen virágos, hanem hangzott ilyen formán:

«Uram!»

«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni. Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»

Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan, készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal? elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva, ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő, s azzal ott hagyta a fiscalist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének? még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?

Oh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vigan fütyörészni, midőn szobájába belépett.

Ott pedig várt reá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? – Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten, mint a kit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül, hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vont és visszaadta.

Vállat vont! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr, félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiscalis most kezdett csak el világosan látni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla. Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában. Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult.

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm, hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásaiban.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba, s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság, minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik, a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember, ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként, mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre, mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal mondá:

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra, le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget, mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra, eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése van, forduljon azzal ő ellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek?

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban? nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek, többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa, anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt, hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után, miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos, rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte, a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény Maszlaczky»?

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet, midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha megrontottak.

Oh azt gyönyörűség lesz elnézni!

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

«Nyolcz órát fordíts álomra, nyolczat munkára, nyolczat mulatságra.»

Zoltán mosolyogva viszonzá:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot, melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie, hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az oltárkép boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos, gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi, vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki, hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá, hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva, miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont, kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban, miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak, elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes gyermeteg modorával.

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem birt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz, velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni, minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból, tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó, meggondolt, megfontoló úri emberekből áll a conservativ tábor, melyet viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek, szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név, kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán, kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni, hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos, attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit, karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések, ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.