A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt csodatételekre képesíté.
Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal, melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt, hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig, alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig, a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna illetékes feleletet adni.
Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.
Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik urnak, kilencz réven ment át, a hol mindenütt extra-kompok várták, napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.
Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.
Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat, útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a dülő utakra nyaktörő veszélylyel.
Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le, de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.
A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden évben előfordult.
A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet. Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi, kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse kedvéért.
Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival; a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak, mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.
Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.
A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben laknának.
Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében egész csordaszámra legeltek a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is megtisztelék látogatásaikkal.
Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég, töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…
… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és Kárpáthy-uradalmak határain belől!
A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól széthord.
Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva, s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges, virgoncz fogatai.
Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.
A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával, nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit mezővárosnak neveznek.
Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka granátszemei néznek ki?
Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai emlékül.
Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek; itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó, hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek, hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel. Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.
Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végig hordozom. Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mértfölddel odább a szomszéd pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól ripacsossá gázolt avaron végtől-végig, ott megállhatnánk a sivatag közepén, leírhatnók a melancholikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot, mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, a mi a földön nincsen, s elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete és ezeket leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus és a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő, mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép és élet lehetne köröskörül, falu, város, mennyi elférne még! üres telkeken, hol bojtorján virágzik, ha úgy volna, a hogy lenni kellene, mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!
Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a földet, hol utódaik laktak, bizonyára e drága vércseppek hősi története megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága veriték-cseppjei, ki sivatagból Kanahánt varázsolt, nem érdemesek-e, hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ösztönt, példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jóllétre segítse, nem olyan jó fia-e a hazának, mint a ki érte századok előtt a csatatéren vérzett?
E tágas mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák épen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávor-pár alatt kis pad és asztalka állt, ez volt az ő kedves helye és azoknak a kis gyermek-társaknak, a kik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!
Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden kortársai között. Szomszéd földesurak urficskái átjártak Szentirmára s játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék vezére volt, játszottak háborút, gyülést, törvényszéket; a ki mindig az elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.
Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb paraszt ifjonczokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket adogatott a paraszt fiúknak, miket így vásárolt.
Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közül valamelyiknek baja van, ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki és mind ezt titokban, nehogy gyámjai, vagy mások megtudják s azt higyjék, hogy ő jó szivét akarja fitogtatni, vagy uri leereszkedést szenveleg. Oh a gyermek érzése a legegyenesebb útja a bölcseségnek!
Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay család rendesen Kárpáthfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre készült rá cselédség, jobbágyság, a házakat meszelték, mint valami sátoros ünnepre. A paraszt leánykák vízben tartogatták előre a nefelejtset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a bálványozott gyermek számára, ki szemefénye volt kicsinynek és nagynak, kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély udvarán, mikor a szomszédból oda vetődött. Születése napján azután egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak, mint az aczél; megköszönheték neki mind azt a jót, a mit esztendőn át velök éreztetett: hogy oly Isten áldása volt rajtok, mint az eső és a napfény; hogy a boldogságot itthonlakóvá tette födeleik alatt s elmondhatták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak és áldhassák még a csecsemő gyermekek is, a kik az ő nevén tanulnak gagyogni…
Mind azt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű emberek!
Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt: tele minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.
Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy szerette Zoltánt, mint testvérét s gyakran kedves czivakodással törtek rajta, hogy melyik szeresse jobban? tán Katinkát kivéve, ki sejteni kezdé talán, hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, a mit titkolni szokás s a mi a testvérérzelemben nincsen…
Születésnapján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel Zoltánt, a piczike, a legkisebbik, alig hároméves, még verset is mondott neki, oh milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta és összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka már nem mutatta a duzzogást…
Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos követ ábrázolt, a mire Zoltán neve volt irva, gyászfüzek árnyékolták azt be.
Zoltán enyelegve fordult a lánykához.
– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk! Hisz emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk alá s aztán soha se lássuk többet egymást.
Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz ő nekik nem kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni s teljes világ végeig mindig együtt játszanak a kertben és hajszolják a tarka pillangókat virágról virágra.
Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisticai sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor jószágigazgató az öreg úr alatt, irt össze számára; maga hozta volna el, ha ágyban fekvő beteg nem volna, a miért ezerszer kér bocsánatot. E sorozatban összehasonlítások voltak téve ez előtt tizennégy évi adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme és mennyivel emelkedett most? mennyi volt akkor a hasztalan kiadás? mennyivel kevesebb a mai? a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb? mennyivel kevesebb bűneset fordult elő? úriszékeken alig használja már az uradalom pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai? mennyivel többen törekednek a műveltség felé, mennyivel több házasság köttetett, mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb volt a költség, emberbaráti czélokra mennyivel több?
Zoltán fel birta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jól esett volna most Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai munkás kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatatlan biztossággal vezet, azt az imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint a milyen csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint a milyen keményen sújt.
De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is, akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott várták Rudolfot késő estig s félreismerhetetlen borút vont örömeikre az ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem birta magának megmagyarázni e távollét okát.
Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött s úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. És ime már estve van. Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.
Flóra maga is nyugtalan kezde lenni s estefelé kisétált gyermekeivel a kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás rohan alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve, letelepedett a kedves család; innen a magasból messze lehetett látni az útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is levertek voltak s az örökké vidám Katinka arczán is elkomorulás látszék, a mi oly jól illett életvidám telt rózsaszinéhez.
Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától, hogy lóra üljön s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot valami veszély? de Flóra nem engedé, bizonyosan mulaszthatatlan dolga van férjének s nem venné jó néven családja tulságig vitt aggodalmát.
Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet annak, a kit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, a ki sokáig jő, hogy azonnal jőjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjövendett. Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb gyermek két felől karjába kapaszkodott és ők is vele indultak, a két kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.
Flóra bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes családi ünnepély szokott nálok lenni és Rudolf soha sem maradt el arról; ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért, megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a lánczhoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte és ime most egy szem elmaradt. Pedig egy szem hijával lebomlik a láncz! Rudolfot nagy dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.
Bizony nagy dolog történt vele.
Midőn épen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó, akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik kapun. A mint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét, sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közül s oldalára köté és azzal felment a tornáczba, haragos tekintélylyel kérdezte a szembejövő sujtásos hajdútól: «itthon-e a méltóságos gróf?»
– Nincs, volt a rövid válasz.
– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.
– De furcsa, morgott a hajdú, tudom is én; nem értek én diákul.
– Az szép; hát maga kicsoda? Hajdú?
– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, a ki a vármegye háza előtt strázsál.
– Hogy híják?
– Ebkérdi Pál, szólt a cseléd fitymálva, s nagyon boszantva az eddigi kérdések által.
– De komolyan feleljen kend, azt mondom, kiálta rá Bogozy haragosan, úgy tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa vagyok s exmissióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: kinek híják?
A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta a feleletet, mondván büszkeséggel:
– Nemes Kánya Márton.
Bogozy följegyzé azt plajbászszal egy nagy vörös tárcza fenekére.
– Hány esztendős?
– Én magam csak negyvenkettő, hanem az apám elélt nyolczvanig.
– Állapotja?
– Köszönöm kérdésit. Egészséges vagyok.
– Nem azt kérdeztem, micsoda conditio, hivatala van?
– Mondtam már egyszer: huszár; hanem a bátyám fiscalis.
– Van felesége?
– Kettő.
– Bolond kend?
– Instálom: az egyik már meghalt.
– No hát már most fogja kend ezt az irást; ez idéző-levél, citatorium a méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen adhatom ezt át.
– De én nekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.
– De gondolja meg kend…
– Nem gondolok én semmit! szabódék a hajdú, kinek rettentő iszonyata volt mindenféle törvényes dolog ellen s azt hitte, hogy a ki egy olyan irást elfogad, azt mindjárt exequálják is. – Az én kezembe ugyan nem nyomja azt az irást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.
Azzal elosont az előszobába s bezárta maga után az ajtót.
Példáját látva, valamennyi cseléd szétfutott az udvarról.
Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg az erőszakos eltünés, előkeresett a tarisznyájából négy szöget és egy kalapácsot s azokkal az idézőlevelet szépen kiszögezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat s elhajtatott, a merre jött.
A cselédek csak akkor mertek előjönni s mily nagy volt megütközésök, midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni, kifeszítve, mint valami statariumot.
Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára idézőlevelet szögezni.
– Le kell onnan tépni! kiálta egy pár vitézebb némber.
– Nem, hozzá ne nyuljatok! szólt közbe a hajdú. Ez törvényes dolog s bajt szerezhet annak, a ki hozzá nyul a kezével. Hanem mindjárt tegyünk valamit. Hol a kis groom. Gyerejde csak te kölyök. Hány esztendős vagy te ficzkó. Nyolcz? Nem igaz, csak hét vagy. No megállj; vedd le te innen ezt az irást. No ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz. Senki se nézzen bele. Ki is tudna ilyen ákombák irást elolvasni? Már most ugorj a legjobbik paripára s vágtass a méltóságos úr után s a hol találod, ott add át neki ezt a levelet. De siess nagyon.
Két percz múlva vágtatott a lovászfiú Madaras felé.
Fele uton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá a kocsiját, a mint ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében a mi történt s átnyujtá a grófnak a veszélyes iratot, melyet fülénél fogva tartott két körme hegye közt.
Szentirmay átvette azt és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna arczára e perczben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden boldogságnak. Oly vád, melynek sötét szinén keresztül nézve mind az, a mi jellemében nemes és szeretetreméltó volt, mint önző, förtelmes indulat kénytelen feltünni, mely megaláz és lealjasít s egy jótetteken épült jó hírnév életét egy mérges lehellettel semmivé teszi.
Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom és az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És épen arra az örömnapra, midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye nagyja egy kedves születésnap megújultát üdvözli, épen ekkorra hagyták fel e vérig, e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg merték tenni.
Rudolf elsötétült arczczal tekinte maga elé.
– Olvasta valaki ezen irást? kérdezé a lovászfiútól.
– Hozzá sem nyult senki, én pedig csak nyomtatást tudok olvasni.
Azzal Rudolf összehajtá az iratot s keblébe dugá, de egyszerre kidobta azt onnan s lábával indulatosan rágázolt.
Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot, becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit, mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a törvény előtt: te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert ime annak fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet.
Már most aztán menjen oda és üdvözölje őt születése napján és csókolja meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.
– Hajts vissza Szentirmára! szólt Rudolf a kocsisnak s néhány percz mulva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták sokáig.
Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák, hogy jár szüntelen alá s fel, egy perczre meg nem állapodva.
Végre elcsillapult. Néhány percz mulva hallották csöngetését.
Huszárja sietett be hozzá.
– Üljön valaki rögtön lóra s menjen Madarasra. Akár milyen korán reggel lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt s adja neki át e levelet. A nyitott kocsi álljon elő, félóra mulva indulok Kárpáthfalvára.
– Zivatar lesz, méltóságos uram, aggódék a hű cseléd.
– Annál jobb, monda Rudolf s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a folyosón várva nyugtalanul, mig lovait befogják.
Azok ott a madarasi kastélyban várhattak reá sokáig.
Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az útat, nem közelit-e porfelleg Szentirma felől s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még egyszer erre jönnek, akkorra bizonyosan meglátják.
A hosszas várakozásban egészen elfáradva leültek egy fa alá, mely körül fehér gömbölyű pad volt csinálva, s a mint ott ültek egymás mellett, egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú ült egyszerre szíveikre, maguk sem tudták, hogy mi az? Az a fa, mely alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s a mint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok egy-egy elsárgult falevél.
Egy épen a lányka ölébe hullott, Zoltán felvette azt onnan.
– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt s milyen sárga most, tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az elválás.
Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve, csak hogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egy pár köny támadt szép szemeiben s végigfutott arczán, mint egy hulló gyémánt.
Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könyek láttára el ne érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos, láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem tudta, mi baja?
Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatatlan alakban s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.
Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva, senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kis gyermekek félve bujtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki, mig Katinka egy szögletbe leült piczi testvérével s meséket mondott neki tündér emberekről; elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb villámcsattanásra.
A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek. Ödönke, a legkicsinyebbik, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg Zoltánt, a mit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek a buzdításnak a kisebb testvérek, kik egészen magukhoz vonták Zoltánt, gyöngéd karjaikkal átölelve, s hizelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf mind nem láthatja!
Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a levéllel, mit gyámatyja küldött.
Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpáthfalvára hivja rögtön a levél vétele után.
– Mikor ment át a gróf Kárpáthfalvára? tudakozódék a bőrig átázott lovásztól.
– Az éjszaka.
– Azon borzasztó időben! kiálta fel Zoltán aggodalmasan s remegve kezdett az öltözködéshez.
A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kivül, midőn Zoltán lovára veté magát s eltávozott.
Oly lassan lépett vele a ló, olyan nehéz szívvel ment odább, mintha már vissza sem térne ide többet.
Rudolf egész éjjel nem hunyta be szemeit, a legnagyobb zivatarban érkezett meg Kárpáthfalvára, ott rögtön fölkeresé a beteg jószágigazgatót és sokáig egyedül értekezett vele.
Zoltánt ezer aggodalom kínzá az úton. Álmatlanságtól érzékeny képzelődése félelmes eseményeket rajzolt gyámatyja rejtélyes útjáról Kárpáthfalvára, épen az ő születése napján; az éjszakai sietség a legnagyobb viharban, a madarasi kastély szándékos kikerülése elég zavart félelemalakot gyüjte össze lelkében, miknek még a csípős reggeli szellő is odakölcsönzé borzadályát, mintha nem volnának a kisértetek maguktól is eléggé hidegek.
A kastély udvarára vágtatva, első szava az volt az őt elfogadó cselédhez:
A lovász tudósítá, hogy odafenn vár reá az irószobában.
– Nincs valami baja? sürgeté tovább az ifju, lováról lepattanva.
– Aligha nincs. Olyan rosz szinben van, mintha beteg volna; késő éjszaka érkezett meg s egész reggelig fenn volt, egyik szobából a másikba járt egyes-egyedül, még az öreg kulcsárt is visszaküldé, miután az ajtókat kinyitogatta; még most is ég a gyertya szobájában, tán le sem feküdt, leveleket ir, még tán észre sem vette, hogy reggel van.
Mig a cseléd ezeket elmondta, Zoltán sietve haladt fel a lépcsőkön s dobogó szívvel nyitott be az irószobába.
Rudolf háttal állt az ajtó felé, valami iratokat pecsételve. Az ifju lépteinek hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arczczal fogadá őt, mintha ott belül semmi sem történt volna. Zoltán szinte le volt hűtve e tekintet által. Elébb valami nagy szerencsétlenséget gyanítva, most egészen megzavará gyámatyja közönyös arcza, mely épen nem látszott részvétét felhívni.
Megszoríták egymás kezét olyan hidegen, olyan jelentéstelenül, mintha az csupa szertartás volna közöttük.
Zoltán figyelmesen nézte gyámatyja arczvonalmait, de semmit sem birt azokból kiolvasni.
Rudolf végzé a pecsételést s száraz hangon mondá:
– Zoltán barátom, foglaljon helyet.
A szegény fiu e szóra csaknem sírva fakadt.
– Kedves gyámatyám, ön engem eddig tegezni szokott.
– Igen, kedves Zoltán, míg ön gyermek volt; de ide s tova már férfi lesz. Ma van tizennegyedik születési évnapja.
Zoltán felsohajtott. Máskor nem ily hangon szokta vele a gyámatyja születésnapját tudatni.
– Ön már azon korba lép, a hol az önállóság érzete nem engedi meg azt a gyermeki viszonyt, a miben eddig volt gyámja iránt, különben is ennek a viszonynak most némi átalakuláson kell keresztülmenni.
Zoltán zúgni érzé maga körül a világot. Tán nem jól értette, a mit gyámatyja mondott?
Rudolf észrevevé a gyermek arczán azt a könyörgve kérdő tekintetet s félre kellett fordulnia, hogy meg ne engedje magát általa hatni; érzé, hogy lelke szilárdságától szavainak reszketése meg fogja tagadni a valószinűséget.
– Önnek rövid időn el kell tőlünk válni, szólt hirtelen és egyenesen a gróf, mintha nem akarná magát és a fiút a hosszas előbeszédek kínjain keresztülvergődtetni.
Zoltán halavány lett, mint a fal. Valamit akart szólani, de minden gondolat, minden hang megdöbbent szívéhez volt tapadva. Önkénytelenül egy székhez támaszkodék.
Rudolf úgy szeretett volna odamenni hozzá és keblére ölelni és vigasztalni.
– Üljön le barátom, szólt hozzá szárazon.
Zoltán szót fogadott és leült.
Rudolf észrevevé, hogy a fiu mennyire el van érzékenyülve, iparkodott mentül nyugodtabban beszélni hozzá.
– Ön elég komoly arra, kedves Zoltán, hogy tökéletesen megértse, a miket mondok, s átlássa, hogy nem valami rendkivüli eset az, a mire önt elő kell készítenem, hanem a dolgok természetes folyása, s úgy hiszem, meg fog benne nyugodni, hogy én önnek javát akarom. Ön ifjúsági előkészületein már átesett s a nélkül, hogy önt szembe dicsérni láttassam, mondhatom, miszerint szívétől, eszétől és karjától sok nemest, sok jót lehet várni. Ön szép tehetségekkel bir s lelkének nemes tulajdonai mellett csak egy hiányzik még, mi azokat tökélyre fejleszsze, az, hogy világa legyen önnek. Önnek az ifjusági propylæumokból az életbe kell átlépni; látni, ismerni saját észlelése után embereket és viszonyokat; ehhez ön Szentirmán és Kárpáthfalván nem juthat. Az itteni együgyü emberek önnek nem szolgáltatnak anyagot tapasztalásokra, a kicsinyes falusi, házi gondok jó iskola leányok számára, de nem az férfiaknak, kik egykor világi állásuk előnyei mellett az ország jobbjai közé számláltathatják magukat; az életnek ily helyen szűk köre van, s pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly két hónapi utazása velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint két évi tanfolyam. De én minden évben nem utazhatom önnel, családom, hivatásom s egyéb tekintetek nem engedik a hosszasb távollétet önnel, bármennyire óhajtanám is. Önnek legelébb is fel kell menni Pestre; ez most a nemzeti érdekek középpontja, az új koreszmék gyűlhelye; itt fogja ön legelébb megismerni azon helyet, melyet önnek idővel elfoglalnia kell és az útakat, mik által azt meg lehet érdemelni.
Zoltán egy szót bátorkodott mondani.
– De azért ön gyámatyám marad?
Ettől a kérdéstől félt Rudolf. Egyenesen kellett rá felelni.
– Nem maradok az, Zoltán. Ily messziről nem viselhetnék önre gondot. Barátja, jóakarója maradok önnek, s rajta leszek, hogy derék, önhöz méltánylattal viseltető gondnokra ruházhassam át eddigi kötelességeimet ön iránt. Ha van ön gondolatában az ismerős hazafiak közt olyan, a kihez inkább vonzódik, adja tudtomra, s én kieszközlöm, hogy az legyen önnek jövendő gyámnoka.
Zoltán egész arczán, még összeszorított öklein is meglátszott, hogyan fojtja el felküzdő keservét, hogyan erősíti meg magát. Szemei szinte égni látszottak a visszatiltott könyek miatt, midőn e felszólításra felelt:
– Úgy Tarnaváryt kivánom gyámul.
Rudolf elcsodálkozott e gyermeken. Ő utána, kinek családjánál, mint édes fiu, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott el, Tarnaváryhoz kivánkozik, kinek durva modorát mindenki ismeri, s ki valóságos zsarnoka a vele bármi érintkezésbe jövő fiatal embereknek.
– Igaz. Most ő hétszemélynökké neveztetett ki, tehát Pesten fog lakni; hanem édes Zoltán: Tarnaváry úr nagyon szigorú ember.
– Épen azért, viszonzá az ifju. Ha Szentirmától el kell válnom, legalább érezzem azt mentül jobban.
Ez utóbbi szavakat csak alig susogva rebegte.
Rudolf úgy szánta szegényt, úgy sajgott a szíve, hogy így kellett bánnia vele. De meg kellett annak történni. Amaz undok vád után egy napig sem volt szabad Rudolfnak Kárpáthy Zoltán gyámjául maradni.
– Tehát majd megirom ön számára az ajánló-levelet Tarnaváryhoz, mert a jövő közgyűlésig is, mely e fölött határozni fog, önnek már nála kell lenni. Addig átmehet ön szobájába.
Azzal tollat fogott Rudolf, hogy irjon.
Zoltán csak várta egy ideig, ha fog-e még hozzá valamit szólani? azután nagyszomorúan felkelt és kiment a szobából.
Nem az fájt neki annyira, a mit Rudolf mondott, mint hogy azt oly hidegen tudta elmondani.
A mint kilépett az ajtón s azt becsukta maga után, néhány pillanatra önkénytelen megállt ott; maga sem tudá, mi történik vele? Minő vétkével, hibájával adott okot gyámjának e szokatlan hidegségre? Még az a gondolat fel sem támadt szívében, a mi mindezek után jön: elhagyni egy egész világot, melyben szerettetik, s elhagyni egy gyermektársat, egy kedves, szép tüneményt, kit jobban szeret, mint az egész világot, kihez minden napnak egy-egy emléke köti, s belépni egy hideg, szomorú, zajos világba, hova őt az eddigi jó szellemeknek egy tekintete sem fogja kisérni! Még most csak első baljóslat benyomása alatt állt s e sajgó érzelemben néhány perczig ott mélázott még az ajtó előtt, midőn egyszerre valami megdöbbentő hang ragadta ki kábulatából… Valaki sír… Hallgatózni kezdett… Valóban, ezek keserű, keserű férfi-zokogás hangjai. Ott benn, az elhagyott szobában, egyedül maradt a gróf, s azt hiszi, hogy senki sem hallja, midőn ő visszafojtott érzelmeinek szabad kitörést enged; – az örökké hideg, nyugodt férfi az, a ki sír.
Zoltán egy percz alatt visszafordult, felszakítá az ajtót s magánkívül rohant a szobába, ott megpillantva gyámatyját, fájdalomtól leroskadtan, odafutott hozzá, keblére veté magát s olyan boldog volt, midőn az őt erősen szívéhez szorítá s engedé, hogy könyeivel áztassa kezeit, s nem titkolá előle többé, hogy szereti, hogy fájt neki e hideg szavakat intézni ahhoz, kit az erős szeretet úgy szívéhez csatolt már, hogy ha onnan le akarja szakítani, vérnyomot hagy maga után a seb.
E néhány pillanata a hallgatásnak, halk zokogás hangjaival átszellemülve, többet mondott, mint a mennyi egy könyvben, mint a mennyi egy szívben elfér.
Az is elmult. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével nyájasan végigsimítva a gyermek hajfürteit, ki arczát keblére rejtve ölelte őt át, szeretettől, érzelemtől átmelegült hangon mondá neki:
– Emlékezzél reá Zoltán, hogy láttál engem sírni és legyen ez életednek titka, a mire sokszor gondolj, de el ne mond senkinek soha!
Zoltán annyi édeset talált az előbbi fájdalomban. Bizalma, lelki ereje visszatért. Fölemelé szép, lelkes arczát, mit a könyek gyermeki zománcza még szelidebbé tett, s kezeit összekulcsolva, kérdezé:
– Miért, miért kell énnekem önt elhagynom?
– Tőlem ne kérd; elég jókor meg fogod azt úgy is tudni és az a nap, melyben megtudod, nagy bánat, nagy szomorúság lesz rád nézve. Az Isten adjon szívednek erőt annak elviselhetésére. Most elég legyen annyit tudnod, hogy nem a szeretet hiánya az, a mi tőlünk elválni kényszerít, hanem egy átoknál terhesebb végzet, a minek közeledtéről nekem ép oly kevéssé volt sejtelmem, mint nincs neked most. – El kell bennünket hagynod, még pedig úgy elhagynod, hogy vissza sem térhetsz.
Zoltánt a keserv ingerültté kezdte tenni:
– Ki parancsolhatja, ki kényszeríthet engem arra?
– Én, szólt Rudolf szeliden, s szomorúan vevé kezébe a gyermek kezét.
– Ön? Gyámatyám? szólt a gyermek elbámulva, ki még csak megközelítő eszmét sem birt felfedezni. Ah, az nem lehet; önt kényszerítik mások, alattomoskodnak, incselkednek; önt bizonyosan gyanúsítják azért, mert én gazdag vagyok, s így akarják önt tőlem elidegeníteni; de ki tilthatja azt meg nekem, hogy én a legnemesebb lelkű férfit, kit gyermekkoromtól fogva atyámul tanultam ismerni, a legkedvesebb, a legszeretőbb anyát, s a legjobb testvéreket, kik engem, árvát, édes bátyjokká fogadtak, ne szeressem, a míg élek? Ki parancsolhat abban nekem?
– Senki, senki, édes Zoltán, te szeress minket, szeresd őket ezentúl is, mert mi is szeretni fogunk téged; mikor magadban léssz, sokszor gondolj ránk, mert mi is sokat fogunk rólad beszélni, midőn egyedül vagyunk és senki sem hallja. De a mit gondolsz, a mit érzesz, ne mutasd, ne mondd senkinek soha, mert az nagy veszélyt hozna rád és reánk. Hogy miben áll e veszély? azt én neked meg nem mondhatom; egy rossz pillanat majd tudtodra adja. Érezz és hallgass. Én kérlek erre és a mire én kérlek, azt te meg fogod tenni.
Zoltán szótlanul inte igent.
– El fogsz bennünket hagyni, a nélkül, hogy a bámészkodók előtt mutatnád, hogy az neked nem jól esik.
A fiu némán fogadta el a kivánatot.
– Távol fogsz lenni tőlünk és hozzánk levelet nem irsz, sem tőlünk levelet nem vársz és mégis meg fogsz nyugodni abban, hogy mi szeretünk téged és tudjuk, hogy te is szeretsz minket.
A gyermek nem tett egyebet, mint gyámatyja kezét szorítá ajkaihoz annak beszéde alatt.
– Azután, ha találkozni fogunk itt és amott a világban, úgy fogadsz bennünket, mintha csak futólagos ismerősök volnánk, a kikhez többé semmi közöd.
Oh ezt nehéz, igen nehéz volt megigérni.
– És soha sem lesz-e ennek vége? kérdé felnyögve fájdalmasan a gyermek.
– Lesz, bizonyára lesz! szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét s az újra éledni, erősödni látszott e biztatására. (Tehát nem örökké, tehát nem halálig tart e rejtély; egyszer majd kitisztul minden és akkor milyen szép lesz ismét újra kezdeni a boldogságot!…)
Rudolf még egyszer megölelé az ifjut s azután nyugodtabban, könnyebbülten folytatá szavait.
– A miért Kárpátfalvára hivattalak, annak oka nem csupán az, miszerint itt e sulyos jelenetet háborítlanabbul hittem végezhetőnek, hanem egy családi rejtély átadása, melyet rajtam kívül élő ember nem bir.
A gróf ezzel fölállt és csöngetett. Kétszer-háromszor ismételnie kellett azt, míg valaki eljött. Ő maga készakarva távolította el a cselédeket e helyről s idő kell ahhoz, míg az öreg Pál gazda a lépcsőkön felczammog. Meglátva kis urát a vén szolga, szerét teszi, hogy kezet csókolhasson neki, orozva kerülvén hozzá, mert tudja, hogy különben nem engedné.
Rudolf iparkodik néhány tréfás kérdéssel belehozni a beszédbe Pált és a közöny nyugalmába önmagát. Azután együtt kimennek a folyosóra.
Egy helyen megáll a gróf s azt kérdi Páltól:
– Emlékszik-e még kegyelmed, hogy itt ezen a helyen hajdan folyosó volt, melyet a megboldogult Kárpáthy János úr befalaztatott, minthogy azon keresztül igen erősen ki volt téve a kastély az éjszaki szél rohamainak?
– Emlékezem bizony, szól az öreg cseléd készséggel; én magam vigyáztam fel a berakásnál, mert már akkor a megboldogult nagyságos úr a terítőn feküdt, midőn parancsát végrehajtók. Nem is azért falaztatá el a folyosót az én néhai jó öreg uram, mintha a szelektől félt volna, hanem azért, mivel e folyosó vezetett a boldogult nagyságos asszony szobáihoz, kit halála után félesztendő mulva a jó úr is követett a sírba s nem akarta, hogy ő utána más valaki azokba a szobákba ismét belépjen. Ezért berakatta a folyosót. A szobákban pedig minden azon módon maradt, a hogy azt a nagyságos asszony hagyta, egy szék meg nem mozdíttatott helyéről, sem egy könyvet elébb vagy hátrább nem tettek, még a zongora is nyitva hagyatott, a hogy volt, s én, ki azóta minden napot a kastélyban töltök, gyakran egyes-egyedül az egész alsó emeletben, sokszor hallom éjszakának idején, mikor minden mélyen alszik, csak én nem tudok aludni, mint zendül meg fölöttem az a muzsikáló eszköz, mintha ráütött volna valaki és sokáig elzeng, zúg, bonog utána. Valami babonás ember azt hihetné, kisértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én megdicsőült nagyasszonyom oda fenn van a boldogoknak karában s az, a mi úgy peng és döng éjszakának idején, nem egyéb, mint egy húrja a zongorának, mely magától lepattant és nagy hangot ád.
Zoltán gyermeki áhittal hallgatá az agg szolga mondáit, míg Rudolf megveregeté annak meggörnyedt vállát.
– Elhiszem jó öreg, hogy ezért falaztatott be a folyosó, de mégis az lett a következése, hogy most a szél nem járhatja a tornáczokat, s e miatt, minthogy ritkán lakik valaki a kastély emeletében, az egész balszárny oly rekedt levegővel van tele, hogy az embernek szinte nyomja a mellét, mikor egy ajtón belép. Látszik is a bútorokon, hogy mind összerepedeznek, s az ablakok egészen elvakulnak a melegtől; azért mi ismét ki fogjuk nyittatni e folyosót, s inkább rácsajtót veretünk rá, hogy a kastély egészséges helyzete ki legyen békítve a megholtak iránti kegyelettel. Nemde Zoltán?
A fiu némán inte igent. Úgy dobogott a szíve e pillanatban.
Az öreg Pál megcsóválta ősz, meghajlott fejét.
– Jó, nagyságos uram. Tudom én azt, hogy nem a levegőre gondolunk most. Jól van, igen jól van. Zoltán urfi már megnőtt, nagygyá lett, ide s tova el is hagy bennünket. Nagyon jó lesz, ha elébb meglátja azt a szobát, a hol édes anyja, a jó nagyságos asszony élt és meghalt. Tudom, hogy sokat fog arra gondolni. Igen jól van, hogy ő azt meglássa.
Az érzékeny öreg kabátja ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen meg volt lepetve, hogy ez együgyű ember így nyomába lépett valódi érzelmeinek.
– Hívjon kegyelmed kőművest; mondá szárazon a vén cselédnek.
– Minek az, méltóságos uram? nem nagy munka az egész, egy vékony falat keresztültörni. Minek azt tudatni más emberekkel? Elvégezzük azt magunk is, hiszen hárman vagyunk hozzá.
Rudolf figyelmesen tekinte az öreg arczára. Hogy tud ez oly összhangzóan gondolkozni vele? Hogy tudja ez, miszerint arról hallgatni kell, a miben a külszín után nincsen semmi titkolandó.
Néhány percz mulva csákányt és feszítő vasat hozott elő az öreg, s hozzá kezdett látni a munkához. Vén legény volt már, nem igen akart neki szót fogadni a megbolygatott kő; két-három ütést elvárt minden tégla, mielőtt kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét s kivette a szolga kezéből a faltörőt; majd ő hamarább készen lesz azzal. Izmos kezének csapásaira gyorsan omlott a fal; Zoltán és a vén Pál csak a téglákat segítették szétszedni, nehogy lehullásuk nagy zörejt okozzon. Néhány pillanat mulva akkora rés volt rajta törve, hogy egy ember beférhetett rajta.
– Ne bántsuk tovább, tanácsolá Pál; könnyebb lesz így ismét befalazni az egészet.
– Igaza van, helyeslé Rudolf s azzal az irószobába sietve, két meggyújtott viaszgyertyával tért vissza, mert a felnyitott szobák ablakai is be vannak rakva és sötét van bennök, mint valami sírboltban.
Egyik gyertyát Zoltánnak adá, másikat maga fogta kezébe, azzal előre belépett a tört résen, kezét nyujtva az utána jövő fiunak. Pál kívül maradt.
A zárt folyosón végighangzottak tompa, visszhangtalan lépéseik, s midőn az első ajtó előtt megállottak, mindkettő egymásra nézett s azt gondolá, hogy mily szörnyű halovány a másik.
Rudolf annyira el volt fogódva, hogy mielőtt a kilincsre tette volna kezét, méla szórakozottsággal bekoczogtatott az ajtón s csak akkor döbbent vissza.
… Ha valaki onnan belülről azt mondta volna rá: «szabad»…
Az ajtó percz mulva síró nyikorgással felnyilt s csendesen beléptek mind a ketten, ismét betéve azt hátuk mögött.
A tizennégy év óta elzárt levegő nehéz, bágyasztó nyomással ült kebleikre, a meleg, élettelen roha enyészetes szagával. A gyertyák is halaványabban égtek, alig birva megvilágítani a sugártalan sötétséget, melyet még növelt a falak sötét koczkás fatáblázata, a diófával kirakott palló, körül az elfeketült ősi képek, mik közül csak egy-egy delnő fehér arcza, fehér kezei látszottak világosabban elő, annál gyászosabbá téve a többit, a mi sötéten maradt.
Ez volt az előterem.
Szótlanul haladtak rajta keresztül a másik szobába.
Olyan szomorú volt elgondolni, hogy ezekben a termekben az úrnő végsóhaja után semmi, semmi emberi hang nem hallatszott; a ki erre gondolt, szinte óvakodott lépteit hallhatóvá tenni bennök, még egy szót sem szóltak egymáshoz.
A második terem volt Kárpáthyné munka-szobája. Ott áll a zongora, egészen felnyitva, a hogy maradt, a támlán Chopin mazurjai. Sok húr leszakadt róla s összegöngyölődve állt felfelé. A zongora mellett állt a nagy támlásszék, a meghalt nő sháwlja keresztülvetve rajta, az asztalon hímző-ráma és aquarell-festmény, félbenhagyott munkák. A nagy álló óra fekete márvány talapzatán most is azon órát, azon perczet mutatta, melyben Kárpáthyné lelkét kilehellte.
A bútorok, asztalok mind finom porral voltak belepve, mely évek alatt a legelzártabb termeken is keresztülhat és eltakarja a magára hagyatott fényt, a halott-pompát. A bársony szőnyegek, mik még használva sem voltak, színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart vonni, kezében szétmállott az, az idő megemésztette, s tán az apró lepkék bábjai is segítettek pusztulásán, mik a megjelenő gyertyák körül oly sűrűn repkednek.
E szoba ablakainak egyikén a vastáblán valami kis lyuk támadt, tán egy kiesett szög helye, melyen keresztül a déli napvilág hosszú, vékony sugárt ereszt a szoba tulsó falára, mozgó alakokat tüntetve fel rajta, mint egy természetes camera obscurában. Néha valaki végig megy az udvaron; ilyenkor mintha hosszú kisérteties árnyékok vonulnának végig a falakon, fölfelé fordított lábakkal.
Minden olyan csendes, csak a hangosan őrlő szu hirdeti, hogy az idő él, halad és pusztít.
Most a harmadik szoba ajtaja előtt állottak.
Valami nehéz, valami súlyosabb, aggasztóbb a sírbolti rekedt levegőnél, fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön átlépett, melynek oly szomorú emléke volt előtte.
Mintha csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden; ott ült, ott sírt előtte a kétségbeesett nő, oda tevé le imakönyvét; ime most is ott hever az, félig kinyílva magától.
– Ez azon terem, Zoltán, suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva s gyakran megakadva beszéd közben, érzelmei súlya miatt; ez azon terem, a hol anyád meghalt.
A hátulsó falon állt egymás mellé akasztva az ősz Kárpáthy arczképe és nejéé, a szép viruló Fannyé. Valóban olyan volt ő, ilyen ragyogók voltak szemei, ily feslő bimbók ajkai, a kép a megszólalásig hű.
Zoltán odasiet az arczkép elé s egy előtte álló támtalan zófára borulva, édesen, vigasztaltan zokog sokáig.
Rudolf háta mögött áll s tekintete a képről az ifjura s onnan ismét visszatévedez.
Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Ime még a síron túl is megüldözi, a ki benne vétett s örökségül hagyja fájdalmát az utódokra is!
Mind a két kép a reá feltekintőre nézni látszik; ha Kárpáthyra vetődnek Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó óra, melyet együtt töltött vele, a midőn végighordozá őt a jó öreg Nábob ugyanezen termeken, könyes szemekkel mondva el neki minden zúg történetét, mely a szobákban létezik, hol látta búsulni, hol nevetni, ábrándozni a feledhetetlent? Itt ült, itt rajzolt, itt aludt, itt halt meg.
«Nézd, mondá Rudolfnak, amott az asztalon egy félig megirt levél. Senki sem olvasta azt soha, még én sem; szentség az előttem.»
Ez a szó volt Rudolf lelkének alpese, boszorkánynyomása.
Kihez van ezen levél irva? e gondolat sokszor felkölté őt álmaiból, sokszor megzavarta legboldogabb óráját. Mi lehet annak tartalma? Kit érdekel az?
Mindannyiszor megnyugtatá lelkét azon felelettel, hogy hiszen igen közömbös dolgok lehetnek abba irva s örök az idő, melyben azt senki sem fogja olvasni.
De ama balvégzetteljes idéző-levél újra felkölté benne a sírba temetett aggodalmait: hátha valami vigyázatlan szó van azon sorokban elejtve s kezébe juthat azoknak, a kik neki és Zoltánnak ellenségei. A nő ábrándozó volt, a nő szerelemmel volt eltelve iránta; mit ér, hogy a szerelem tiszta volt, mint az angyaloké? egy leirott szó abból elég lehet arra, hogy külszínt adjon egy ármányosan kiszőtt vádnak és semmivé tegye egy ifju élet minden jövő reményét s egy hosszú élet elmult érdemeit.
A legégetőbb gondolat ez volt, mely őt éjnek idején Kárpátfalvára hozta: «mi lehet azon levélben irva?»
Meg kell tudnia, mi van azon levélben irva?
Tolvajság, szentségtörés, a mit cselekszik, jelleme idegenkedik azon gondolattól, hogy egy halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak történni! Azon gyermek jövendő sorsáért, ki most anyja arczképe előtt térdel, s érző lelke által anyja szellemével beszél, meg kell ragadni a titkot, a mit azon levél tartalmaz.
Remegve közelített az asztalhoz, s szíve hallhatóan dobogott, midőn a kitárt irat fölé hajolt; szemei kápráztak, mintha valami szellem keze iparkodnék azokat betakarni. A papiron vastag volt a megüllepedett por, s egészen elrejté az irást. Mint a ki egy lelkén uralkodó kisértetet jön alvó sírjában megnézni, mint az elitélt rab, a ki kiváncsi elolvasni halálitéletét, oly szorongva simítá le a port a levélről s szinte összerezzent, midőn ez ismerős vonások egyszerre előtte álltak. Komoly borzalommal tekinte maga mellé. Azt hitte képzelni, hogy amaz arczkép szelleme e perczben mellette ül, egy kezét vállára nyugtatja, másikkal pedig ir lassan, meggondolva.
«Szeretett Flórám!
(A levél tehát Szentirmaynéhoz volt irva.)
«Szorongató érzések vesznek körül, úgy érzem magamat, mint a kinek holnap már meg kell halni…
(Szegény asszony jól sejtett. Másnap reggel meg volt halva, gyermeke születését csak egy órával élte túl.)
«… A meghalás, az elmulás nem olyan nehéz énnekem, régen meg vagyok abban nyugodva. Elviszem magammal az életet csendesebb hajlék alá, s jól esik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka szomorú életemnek, melyet nem akarok velem egy sírba temetve tudni. Éltemben is nehéz terhem volt ez, hát még az élet után! Én boldogtalan vagyok, azt láthatád. Jó férjem minden gyöngédsége, minden áldozata nem képes elfeledtetni boldogtalanságomat. Még ifju gyermekkoromban szerettem egy férfit, ki álmaim képe, bálványom volt, s ő semmit sem tudott e szerelemről, nem is ismert, nem is látott talán. Később eltünt előlem s nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szüntem meg soha. Tudod, mily veszélyes helyzetből szabadított meg férjem; oh de százszor veszélyesebb volt az, melybe áthozott: ez új világban össze kellett jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem. És akkor már én nő voltam, ő pedig férj. Én a legboldogtalanabb asszony, ő a legboldogabb férj. Én megérdemlettem boldogtalanságomat, ő is megérdemlé boldogságát s ekként egy örök világ állt köztem és közötte… E férfi – a te férjed… Kinek vallhatnám azt meg Isten után, ha nem neked? A mily igazán szívembe lát Isten, úgy láss te is oda, s ha a fájdalomban, melyet kivallottam, a bűn foltját találjátok, itéljetek el engem; egész életemen át édesen viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál előérzetével szívemben reszketek Isten előtt. Én tudom, hogy a gondolat is bűn volt, hogy vétkeztem, midőn álmodtam is felőle, vétkeztem ellened és az Isten ellen; pedig kéjjel, gyönyörrel gondoltam és álmadoztam. Minő itéletet várhatok? Kárhozatomat hallom-e, hogy Isten előtt, emberek előtt rejtett gondolatokban vétkezém, vagy azt mondja a mennyei irgalom: «a mennyit szeretett, annyit szenvedett». Oh ne hagyj válasz nélkül; látod, nem mentem, nem védem magamat előtted. Mondhatnám, nem vagyok vétkes, nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök! Ha te kezedet nyujtod, akkor megtudom, hogy Isten is megbocsát. Férjedet… oh…»
Itt félbeszakadt a levél. A különben is izgatag állapotú nőt e szavaknál görcsös ájulás fogta el, melyből csak halála órájára tért magához. Innen ágyába vitetett át s a rövid végóra alatt nem jutott többé eszébe a levél, melyet félig megirt. Flórát ott látta ágya előtt s ha Isten irgalmát, bocsánatát lehetett olvasnia lelkével, azt az ő arczáról olvashatá.
Rudolf szemei folyvást oda voltak tapadva e levél végszavaihoz: «férjedet… oh…» mintha várta volna még, mintha biztatta volna: «irjad tovább, irjad ki, mit gondoltál felőlem?»
Zoltán még mindig azon helyzetben volt, melyben anyja arczképe előtt leborult s nem veheté észre, a mi Rudolffal történt e néhány percz alatt. Gyámatyja képe sápadtabb volt e pillanatban, mint egy halotté. Egészen el volt mélyedve a mult jeleneteibe, midőn e boldogtalan nővel e szobában találkozott, midőn akarata ellen megtudta annak titkát, midőn hallotta őt keservesen sírni maga előtt… És most ismét ugyanazon sírás! Ah, hová vitte téveteg képzelődése? E zokogás hangja Zoltáné. Úgy hasonlít anyjáéhoz.
Rudolf lassankint magához kezde térni s visszanyeré férfias nyugalmát; a levelet összehajtogatta s fölemelve maga elé, mintha mondaná valakinek: «e titok engemet illet!» eltevé azt keblébe, ott van az a legjobb helyen. Minő veszély volna az, ha e levél más kezekbe jutott volna, talán Zoltán elleneiébe! Hogy tudnának a furfangos pörészek e sorok ártatlan, tiszta aggodalmaiból undok vétekkel és bűntudattal teljes viszonyokat előtámasztani. Ez egyetlen bizonyíték lett volna ellene a világ előtt, mely mindig örömestebb hiszi a rosszat, mint a jót, s kegyetlenebb az ó-kor legvéresebb zsarnokainál, mert ez csak elitélni tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz szörnyetegtől érzé keblét megszabadulni, melyet éveken át lelke aggodalmain nevelt, mely örökké kiújult benne, mint a test belsejében támadt polyp.
Fölkelt s odalépett Zoltánhoz, megvilágítva előtte a kezébe vett gyertyával az arczképet. Maga a kép, e holt festmény, sokkal életszinűbbnek, sokkal mosolygóbbnak tetszett előtte, mintha ez is boldogabb, nyugodtabb volna most, mintha örülne annak, hogy veszélyes levele annak kezébe jutott, ki legjobban tudja azt őrzeni…
Fölemelé a gyermeket, ki szemeit nem birta elfordítani anyja szép arczáról.
– Ezen órára sokszor visszagondolj életedben. És most vedd magadhoz, a mit anyádtól örököltél: ezen imakönyvet. Vigyázz, hogy semmit ki ne szórj belőle, a mi benne van, mert az mind drága emlék. Ne szégyeneld azt sokszor megnézni: annyi áldással érintkezik kezed, a hányszor annak lapjait forgatod. A gyermek-évek benyomásait tartsd emlékedben, mert azok tiszteletreméltók. Egyenes úton járj, igaz légy, mert az a legkönnyebb és a legboldogítóbb szerep. Érzéseiddel ne légy pazar, de a kinek odaadtad, ahoz légy hű. S hogyha olykor keresztútakra vezet az élet, kérj tanácsot tenszívedtől, gondolj azokra, kik onnan felülről néznek le rád, atyád és anyád szellemére, s úgy cselekedjél, hogy ők boldognak lássanak téged. És most üdvözöljük azokat, a kik itt maradnak.
Még egyszer körültekintének a sötét szobákban. Elhalaványult emlékek, alvó szellemek hadd aludjanak tovább. Az előteremben megszólal a zongora, mintha téveteg ujjak vonultak volna rajta végig. Zoltán megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó egérke szalad a billentyűkön keresztül, az támasztá a hangot. A szellemek alusznak csendesen.
A gyertyák tovább vitetnek, a két arczkép régi homályába vész újra, a rekedt, hangtalan légben elhangzik az utolsó kulcsnyikorgás. Zoltán eltávoztában megcsókolja azt a kendőt, mely a nagy karszékre van vetve. Azután elhagyák az előszobát is, s végigmentek a folyosón a betört résig, mely előtt a vén szolga mozdulatlanul állt őrt. Mindkettő szívéről mintha nagy, nehéz hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly könnyebbülten sóhajtanak fel, a szabad légre jutva.
Ott künn vidáman, derülten süt a déli napvilág a zöld hársfákon keresztül, s bámulva látszik kérdezni: hová, hová e sápadt gyertyákkal és e sápadt arczokkal?…