A Kárpátfalván töltött nap után egy hétre útra kellett indulni Zoltánnak.
Ez a hét nap hét kínos esztendő volt reá nézve. Tudta, hogy elmenetelének fájdalma gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán elutazásáról, mint egy igen természetes és maga rendén következő eseményről, melynek okszerűen meg kelle történni; Zoltánból művelt embernek kell lenni, egyetemi tanulmányokat végeznie, mert a tudomány nemcsak a szegény emberekre nézve kincs, hanem a gazdagokra nézve is az. Ezért Zoltánnak most a pesti, majd később a külföldi egyetemeket is meg kell látogatnia; abba néhány esztendő bizony betelik, de azután mint derék jeles férfi fog visszatérni, s annál nagyobb lesz az öröm Szentirmán.
Igy, ilyenforma magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli elutazását, s a gyermeknek magaviseletével igazolni kellett e kilátásokat, el kelle titkolnia azt, miszerint ő tudja, hogy ez eltávozás indokai mögött egy sötét, borzasztó gondolat rejlik, mely nem engedi lelkét megnyugodni, a míg annak gyökerére nem akadt, a míg azt ki nem tépheti, semmivé nem teheti, bármi legyen is az. Még neki kellett vigasztalni a gyermekeket, kik megsiratták, midőn kocsira ülni látták a jó kis bácsit, pedig azok azt hitték, hogy cseresznyeszüretre ismét idehaza lesz; neki kellett letörölni a könyeket kicsikéje piros arczairól, pedig annak még megvolt az a boldog gondolatja, hogy egykor ismét meg fogja őt látni, délczeg férfi alakjában, s addig is mindig fel fog dobogni szíve, valahányszor nevét hallja említtetni; neki nyájas mosolygással kelle fogadni jó gyámanyja tréfásan gyöngéd szavát, hogy el ne feledkezzék róla; és ő jól tudta azt, hogy sok, sok időre, talán örökre elválik tőlük, s még csak levelét sem fogják látni soha.
Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen harapni, hogy könyei el ne árulják.
– Gyorsan, gyorsan, Zoltán! súgja Rudolf, majd ha egyedül lészsz.
Még most sokan látják, cselédek, házhoz tartozók, talán ellenségek, titkos kémlelők; azok előtt vidám arczot kell mutatni. Isten hozzátok!
A kocsi kigördül az udvarból; akkor azután szabad a sírás, senki sem látja többé.
Flóra szomorúan tekinte az eltávozott fiu után, most érzé csak, milyen nagyon szerette őt, búsan akasztá karját férje karjába.
– Még is el kellett volna őt kisérned Pestig.
– Szokjék önállósághoz. Tanuljon magára felügyelni, szólt Rudolf erőltetett száraz hangon.
– Féltem Zoltánt, nagyon féltem.
– Mitől?
– Nem az úttól, hanem útja végétől.
– Tarnaváryt érted? Igaz, hogy ő nagyon szigorú.
– Nem őt, hanem családját.
– Igaz, leányomat egy napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és fővel, mint Zoltán, hidd el, jó iskola az.
– Mégis, mégis, jobb lett volna neki, ha mindvégig közöttünk maradt volna, egészen családunk tagjának néztük már.
– A gyermekérzés elmúlik, kedvesem, sóhajta Rudolf, szíve mélyében tagadva, a mit mondott s megcsókolva nejét, eltávozott irószobájába.
Flóra kézen fogá síró kicsinyeit, kik még most is kendőt lobogtattak a távozó hintó után és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott az, hogy hiányzik közülök valaki, s ha Katinkára tekintett, fel kellett tünni előtte, hogy ez a gyermek nem volt még ilyen halavány soha…
Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz Zoltán egykori nevelőjét azon tudósítással és kérelemmel, hogy addig is, míg a megye hivatalosan kinevezné, legyen szíves az ifju Kárpáthy fölötti gyámságot átvállalni, miután ő arról lemondott.
Tarnaváry előtt már tudva volt az ok, a mi Rudolfot e lépésre kényszeríté.
Képzelhetjük azt a kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének olvastával érte. Akkor ilyenforma magánbeszédet tarthatott magában (mert ő csak magával szokott bizalmasan beszélgetni).
«Hogy a patvar vitte volna el ezt az egész Szentirmayval való ismeretséget. Beh szép provinczia jött a számomra belőle; én most vénségemre gyermeknevelő legyek, gondoskodjam egy ilyen elkényeztetett, elbölcsesített kölyökről; vigyázzak magamra, hogy görbén ne találjak rá nézni; minduntalan azon törjem a fejemet, hol jár, mit csinál? nem tesz-e valami rosszat a nagyságos urfi? nem hal-e a vizbe? nem rontja-e meg magát a tánczban? tanul-e valamit? nem szeret-e bele valami masamódnéba? A ki teringette! Ez ugyan drága mulatság lesz nekem, ki a saját gyermekeimmel sem szoktam törődni.»
És ez egészen úgy volt. A méltóságos úrnak legkisebb gondja volt az, hogy családja tagjai mit csinálnak? tán hirtelenében meg sem tudta volna mondani: hány fiu van köztük és hány leány? Néha egy hónapig sem jött velök össze. A méltóságos asszony szobái egészen el voltak különözve az övéitől, nem is ugyanazon a lépcsőn jártak fel hozzá, a gyermekek pedig épen külön emeletben voltak, együtt az inasokkal, szobalányokkal, nevelőkkel és jurátusokkal, kik mind egy categoriába számíttattak.
A főispán úr országos ügyekkel volt elfoglalva s az országos férfiak magas gondjai vámmentessé teszik őt a családapai gondok alól.
«Szedte-vedte kölykei! szokta mondani a méltóságos úr, mikor valaki e hanyagságát megemlíté, hát az-e az én dolgom, hogy az ő lélekzetöket lessem? Hadd üssék-verjék magukat, annál jobban nőnek. Ha én egész nap egyebet sem teszek, mint nekik tartok prédikácziót, még sem lesz egyik is jobb. Mind rossz a gyerek, én is az voltam. Ha vigyáznak rá, csak képmutatásra tanítják. Engemet is eleget ütöttek, hánytak, mikor gyerek voltam, fejemet beverték, peniczilust vágtak a pofámba, most is itt a helye, ló ledobott, csónak felfordult velem, kezem, lábam törött, tiz esztendős koromban elszöktem az apámtól, mert meg akart verni s hat hétig voltam incognito disznópásztor, mégis itt vagyok s főispán lett belőlem! Ők se legyenek különbek az apjoknál.»
Ez a philosophiai nézett biz ott néha-néha alkalmazható férfi-gyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai is voltak s leányokra nézve vannak azután még veszedelmesebb bukások a lóról leesésnél és szomorúbb bélyegek, mint a mit a tollkés vág az arczon.
E bölcs nevelési nézet következése volt azután, hogy a főispán úr legidősebb kisasszonya, Toncsi, tizenhat éves korában megszökött egy fiatal zongoravirtuózzal, s mire szülei megtudták, már meg is esküdött vele. A főispán úr magán kívül volt, haragudott, még pedig valamivel jobban, mint mikor Lőrincz urfi, a kis majoresco, rakétával felgyújtotta a présházat; s a szemei elé került leánynak dühödt furiával ordítá fülébe e szavakat:
– Ez többet meg ne történjék!
Ez nem is történt meg, hanem megtörtént az, hogy két két mulva Toncsi viszont a férjétől szökött meg és azután igen sok kalandja volt a világban; győzné azt valaki krónikába rakni, mikből ha minden tizediket megtudta Tarnaváry úr, mit tehetett bölcsebbet, mint hogy vállat vont és példás phlegmával azt mondá:
– Mit tehetek én róla? Én csak nem vezethetem kötélen…
A főispánné ép olyan keveset törődött gyermekeivel, mint férje, sokkal szebb és sokkal fiatalabb volt még, mintsem ily házias gondokkal fogyaszthatta volna idejét. Arra valók voltak az instructorok és nevelőnők. A szállás olyan jól volt elrendezve, hogy a gyermekek, ha a házat felfordították, sem hallatszott a mama szobájáig, és ez igen czélszerű volt. Valóban arról senki sem tehet, ha nagy családja van, mert a gyermek Isten áldása, de nagy uraknak legalább megvan az a boldogságuk, hogy elbujhatnak előlük és nem látják őket…
Egy szép esős reggelen érkezett meg Zoltán nevelőjével, ki őt Tisza-Füreden találta elő, Pestre, s a fogadóban átöltözve, rögtön sietett a főispán lakába.
A kapuban megkérdezék a nagyprémű ajtónállótól, hogy itthon van-e Tarnaváry főispán úr? s az igen jó elménczségnek tartá azt felelni rá, hogy az nincs itthon, mert itt Tarnaváry septemvir lakik.
Zoltán megköszönte neki ez elmésen tudtul adott értesítést a főispán úr újabb rangfokozata felől és sietett fel a lépcsőkön.
A folyosó ablakán kidűlve nézte kényelmesen egy hajdu, mint esik az eső, s háromszor engedte kérdezni: merre kell ő méltóságához menni? azután nagy röviden felelt, a csizmája orrával mutatva:
– Ott a cancelláré ni. Fel van rá irva. Majd megmondják, s e közben fogai közül hegyeset köpött az alant álló kocsis kalapjára.
Általában Tarnaváry úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a pokrócz. Tetszett nekik mintaképül.
A cancellária felé közeledve már azután könnyű volt eligazodni Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a méltóságos úr, hogy az egész ház viszhangzott a szedte-vettéktől.
Ha valaki egy kapun benyit s akkor egyszerre kilencz szelindek rohan rá, már az is elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb helyzet az, mikor az ember egy idegen házba belépve, a család tagjait épen czivakodáson kapja, s a csör-pör zajában kénytelen elmondani, hogy kivánta tiszteletét tenni, a mikor inkább kivánná, hogy ötven mérföldnyire lehetne onnan.
A hétszemélynök úr rettenetesen szidott egy jurátust s annak a révén még sok jelenlevő és nem levő egyéniségeket, s Zoltánék belépésével egy cseppet sem engedte magát megzavartatni.
– Ördög mennykő teringettét! Ki látott valaha ilyen bolondot? A Bedlámba kellene az ilyen bolond embert zárni, oda is a veszett emberek közé, ott is megkötözni lánczczal, vaslánczczal! Milliom a lelke! Én is voltam fiatal ember, csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem hallottam, nem hogy láttam volna. Hogy a szivárványos zivatar hordana el valamennyi poétázó, ábrándozó embert, valamennyi ilyen sárkányon paripázó szélúrfit, mint maga. Még megüt a guta. Ha olyan phlegmaticus ember nem volnék, képes volnék keresztülmenni a lelkén, ilyen ez és amaz!
Zoltán csak bámulva állt ott az ajtóban e nagy zivatar alatt s zavarodottan hordta körül szemeit a tárgyakon. Egy kerek asztal körül irt vagy tizenkét jurátus, e perczben mind úgy lehúzta a fejét az irásába, hogy ki nem lehetett venni, melyik az, a kit a septemvir úr oly keményen dorgál, ki maga vörösre kigyulladt arczczal járt hevesen az asztal mellett fel s alá, néha-néha egyet villantva szemeivel Zoltán felé, mintha intene neki, hogy ne köszönjön neki addig, míg ki nem dühöngte magát.
Kovácsot mindjárt megismerte Zoltán a többi közül, de az háttal volt felé fordulva, s nem láthatta meg őt.
Tarnaváry dühe fokozatosan emelkedett, a miatt, hogy senki sem mondott neki ellent. Valami hosszan összehajtott papiros volt a kezében, azzal hadakozott sokat, nyilván az lehetett a botránkozás köve.
– De hogy jutott magának eszébe ezt ide irni? ezt? ezt a firkát? mi? feleljen!
E közben elébb az irást verte a tenyerében, végtére pedig olyat ütött öklével az asztalra, hogy ijedtében valamennyi jurátus mind «s»-et irt a félrecsúszott irótollal.
E nagyon hangos interpellatióra végre fölemelkedék székéről egy szőke legény, ki most épen nagyon halavány volt, s középen volt elválasztva a haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló hangon bátorkodott ilyesmit mondani:
– Én esküszöm méltóságos September úr (ijedtében septemvir helyett mondta), hogy nekem nemes czéljaim voltak a kisasszonynyal.
– Ördög mennykő! Üljön le kend a helyére, ki kérte, hogy álljon fel? és hallgasson. Ki mondta, hogy beszéljen? Mit fecseg itt nekem előre hátra? Bánom is én, hogy miféle czéljai voltak? nem az itt a kérdés, hanem hogy minek irta ezt a szamár verset az actio hátára?
A szőke fiu keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet is fojtani a félelemmel, ám a költői öntudatot soha. Annyit vissza kellett neki felelni, hogy: «Kérem alássan, az a vers nem rossz!»
Tarnaváry a fogait csikorgatta s azt a bosszút találta ki a vétkes poéta-jurátus számára, hogy eleibe tette a kérdéses Corpus delictit s ráparancsolt:
– Már most vakarja ki, ha ide irta!
Kétségtelenül a legkegyetlenebb büntetés neme: egy költővel saját versét kivakartatni.
Csak ekkor kezdte a septemvir úr Zoltánt figyelmére méltatni.
– Servus frater, servus. Hát már megjött. No jól van. Most látja, hogy mérges vagyok; hát csak menjen át addig a feleségemhez, majd fráter Kovács átvezeti. Servus.
Kovács rögtön felugrott e szóra s örvendve fogadá Zoltánt, ki a mint könnyebbült szívvel elhagyá az irótermet, aggódva kérdezé, hogy micsoda nagy baj történt odabenn?
Kovács mosolyogva mondá el neki, hogy az a szőke legény egy tehetős alispán fia, ki a septemvir úr középső kisasszonya, Julcsa iránt ábrándozik, a ki már szintén tizennégy esztendős, s mindenféle útakat-módokat elkövet, hogy érzelmeit vele tudassa, miket Julcsa szintén szívesen meg szokott hallgatni. Igy legközelebb azt a furfangot gondolta ki, hogy a mint mindenféle pörös iratokat hordott haza a curiáról, az összehajtott actiók üresen maradt felére irt verseket és szerelmi nyilatkozatokat s ezeket előleges egyetértés mellett Julcsa kisasszonyra bizta, hogy azokat majd édes papájának kézbesítse; Julcsa kisasszony azután levágta az őt illető verseket és irásokat szépen s a többit így adta át a papának. Legközelebb azonban a szegény nyavalyás poéta, a helyett, hogy az actió üres oldalára irta volna a verset, költői szórakozottságában az illető pörös okirat beirt felének tulsó lapjára irta azt fel, a honnan azután nem lehetett többé elválasztani. Igy sült ki a gonoszság, s a hétszemélynök úr jelenleg nem azért haragszik, hogy mint merészelt ez a gyerek-jurátus azzal a gyerek-lánynyal ily tilos egyetértést kötni, mint inkább azért, hogy a verset a beirt papiros hátuljára irta, ez által elválaszthatatlanná téve azt ama megsemmisíthetetlen okirattól, hacsak szépen ki nem lehet majd vakarni.
Zoltán azonban úgy járt, mint a ki mennydörgéstől féltében kimenekül a házból – az esőbe…
Alig fordultak be a méltóságos asszony szobáihoz vezető folyosóba, midőn egyszerre a leghevesebb szóváltás zaja üté meg füleit.
Ezuttal már igazán megrettent, mert e pörpatvar hangjai női hangok voltak, s nincs leverőbb valami fogékony kedélyre nézve, mint nőket hallani perelni.
– Mi ez? kérdé Kovácstól meghátrálva, s önkénytelen annak karjába kapaszkodva.
– Úgy hiszem, a méltóságos asszony épen az elmondottak fölött fejezi ki elégedetlenségét.
Valóban, a kifejezések erősek voltak.
Zoltán kétkedve nézett vezetőjére.
– Julcsa kisasszonyt szidják így?
– Oh nem. Hanem a nevelőnőt. Ez sokkal könnyebb.
A méltóságos asszony soha sem szokta szigorúságát az úrfiak és kisasszonyok csinjai miatt ő magukkal éreztetni, hanem illető nevelőikkel; egyszer azért, mert az úrfiak és kisasszonyok úgy is csak nevettek volna rajta; másszor pedig azért, mivel ez a fajtája az alárendelt embereknek épen legalkalmasabb arra, hogy a fensőségi érzet gyakorlatának alanyul szolgáljon, minthogy voltaképen a művelt emberek osztályához tartozik s gyakorlatilag még is úgy lehet vele bánni, mint a szegődött cseléddel.
– Ne menjünk most be, suttogá Zoltán Kovácshoz, elborzadva ettől a korlátlan perpatvartól. Ilyesmi ő előtte oly exoticus tünemény volt, mint a Vezuv kitörése. A kedves, szelid, jó Szentirmay-családnál ilyesmit soha sem hallott ő, ott mindenki csupa szeretet volt egymás iránt, ott soha sem lehetett egyebet hallani, mint vidám, nyájas, enyelgő hangokat. Úgy szeretett volna harmincz mérföldnyire lenni innen.
Kovács észrevette a gyermek zavarát s örömest felvezette volna saját szobájába, de a pitvarnok már meglátta az ifju bárót, s kevéssé törődve az előtte talán nem oly szokatlan zivatarral, belépett az úrnő szobájába, őt bejelenteni.
Erre rögtön elcsendesült a hangos szemrehányás, s néhány pillanat mulva kilépett az ajtón a nevelőnő, egy üvegalma-arczú blasirt kisasszony, akkora orral, mint egy gabnahajóé, pedig azt nem ezuttal kapta, magával vezetve Julcsa kisasszonyt, egy kis fekete képű, piros ajkú, karika szemöldökű leánykát, a kinek ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s míg a két ifju mellett elment, alattomban jót csipett Kovács karján s Zoltánt tetőtől-talpig összenézte hamis tolvajszemeivel, a folyosó végén pedig szert tett rá, hogy a nevelőnő szoknyáját legázolhassa.
Zoltán a falhoz lapult előttük s lesüté szemeit, mintha ő szégyenlené magát, hogy azokat megszidták.
Erre azután kijött a pitvarnok, átvette őt Kovácstól, s bevezette a méltóságos asszonyhoz.
Karolina, így hítták a septemvirnét, most az előbbeni állapotával tökéletes ellentétes helyzetben volt. A pamlagon feküdt, szétziláltan és felhevülve, úgy látszott, hogy nagy könnyebbségére válnék, ha egy kissé el tudna ájulni. Két szobalány tartott előtte üvegeket és medenczéket, s nagyon látszott ügyelni nyögéseire.
– Oh kedves Zoltán, nyögé Karolina, megpillantva a gyermeket, ön megérkezett, hozta Isten. Milyen nehezen vártuk. Jőjjön ide. Üljön le. Ide mellém. Oh egészen magamon kívül vagyok, minden gyermekség felizgat. Én igazán szerencsétlen természettel birok, valahányszor a legapróbb csekélység történik ellenemre, mindjárt magamon kívül jövök. Nekem igazán nem jó semmiért megharagudnom. Képes vagyok, ha a leányaim egy hímzést elrontanak, az ájulásig echauffirozni magamat.
A méltóságos asszony nem tartotta Julcsa csínját többnek egy elrontott hímzésnél, vagy tán Zoltánnal akarta elhitetni, hogy az egész zaj egy hímzés miatt történt.
Azután egyszerre csupa jó kedv, csupa kedély lett a méltóságos asszony, megölelé Zoltánt, elmondá neki, hogy milyen nagyon örült, midőn megtudta, hogy ezentúl az ő gyámfia leend; milyen sok jót, szépet hallott eddig is felőle; megmutatta neki szobáit, csecsebecséit, mindenféle haszontalanságait, a miknek a gyermekek örülni szoktak. Tudakozódott kedvencz ételei felől. Délben pompás, finom izletes ebéd várt reájok. Zoltán megismerkedék a két legnagyobb kisasszonynyal, kik közül az egyik már egészen el látszott feledni a reggeli dorgálást; czukorsüteménynyel, nyalánkságokkal elhalmozák. Karolina nem is szólt hozzá máskép, mint a legszenvedélyesebb szívesség hangján, s minden kérdését egy olvadékony kegyes mosolygással kisérte.
Délután elvitte őt magával és kisasszonyaival kocsikázni, este látogatóba mentek előkelő társaságokba, fényes mulatságba, hol Zoltánnak mindenki iparkodott kedvezni, hizelegni.
Azután ismét hazatértek; Karolina rábízta egyik pitvarnokára, ki ezentúl kizárólag Zoltánt fogja szolgálni, hogy vezesse fel a nagyságos ifju bárót szobáiba. A második emeleten volt két pompás szoba elkészítve számára, egyik az utczára, másik a gyönyörű kertre való kilátással. Minden a legnagyobb kényelemmel és pompával volt elrendezve. Ágya fölött hímzett csöngetyűhuzó aranyos fogóval, arra Zoltán neve volt hímezve.
És az ifju oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés, e nyájasság, e pompa és pazar kényelem közepett. Nem ilyen világ az, a miben a lélek otthon találja magát.
Midőn bezárta szobáját s nem jött hozzá többet senki, előkereste bőröndjéből anyja imakönyvét s homlokát kezébe nyugtatva, sokáig elmerengve olvasott abból, míg a jótékony álom meg nem csókolta imát lehelő szelíd ajkait, hogy megzilált lelkét szárnyaira véve, visszavigye oda, hová úgy vágyik, a csendes falusi hajlékba, a vidám csevegő testvérek közé, az éber, őrködő atyai kéz oltalmába, a sárga jávor alá, a hol kedves kicsikéje ül mellette és szedi kis kezébe a lehulló leveleket…
Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel gondol. Ausztria honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Páristól számítja a franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! a szép ifju Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel, jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mind azt élvezni akarja!
Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok nélkül. Alig számított 800 házat nyolczezer lakóval és ime egy század mulva több, mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a rónán, négy külváros támadt körüle, jóllét, gazdagság fejlődött ki az annyi ideig elhagyott parton s megszaporodott rajta az Isten áldása.
A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, a mi rá nézve drága volt; multja emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényüzését, az ipar szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb városa a világnak, s a mi Pesten nincs, az aztán sehol nincs!
Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai, bölcsei, tekintének az ifju fővárosra s míg a homályban és szegénységben született ifjak új életpálya kezdetét látták maguk előtt, midőn Pest sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont szerez: addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a honfi-tetterőnek, a boldogításnak.
Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak egymással a kicsinyek és nagyok.
Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A tiedről is, a ki ezeket olvasod.
1838 volt az esztendő.
Előre tudjátok, hogy nem költészet az, a mit leirok. Mind, mind, az utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porbasújtó s égig emelő események: enyészet, – siralom, – hamvazó nap az egész országra, – óriási erőfeszítésű harcza egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt elemekkel; nagy, megpróbáló Isten csapása, melyből hogy újjászülettünk, ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.
Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk benne?
Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.
A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten, gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.
És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát, és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.
Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon felül ömlött keresztül.
E gondolat a kétségbeesés volt.
A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.
Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat, futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy tornyot láthatnak belőle!
E mindenki feje fölött függő veszély ez:
Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató rémkiáltást!
De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?
Ah ez a félelmetes eszme veríték-verő volt.
Oh Pest, oh országunk szíve!
Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt rendezve ez estén.
Márczius tizennegyedikének éjszakája volt az.
Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel rendeztek már több mint egy hét óta.
De tánczolni most! minő gondolat ez?
Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?
Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után, tehát nem félhet senki semmitől.
Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a legbiztosabb menedék.
Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk.
Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk. Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal.
Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb kifejezést nyer.
Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy.
A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:
– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!
Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen csendes hangon kérdezé a frátertől:
– Beszélt Trommellal?
– El is hoztam magammal. Itt várakozik.
– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt?
A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni, minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé.
Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart pörcsomagokat, a mikre ráült.
Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig megsimult állán ujja hegyeit.
– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy-e bár dereglyéi?
– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.
– Hány?
– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadott.)
– Hány csónakja?
– Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni?
– Tudna-e még többet is kibérleni egy pár napra?
– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.
– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.
– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni.
– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.
– De könyörgöm alássan. Ez a magistratus dolga.
– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet nyerni.
– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az, öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?
– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok önnek az összeg felét átadni.
– S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?
– Egy fillért sem.
– Hát ha nyerni találunk?
Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.
Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.
A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.
– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel elkezdődik.
A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.
A középteremből zongoraszó hallatszik elő.
Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül hányja a kártyákat.
– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok horgas atomusa a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi lehet ma?
Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!
Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.
– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt, mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv. Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.
– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne.
Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.
Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem fűtenek itt?
A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom.
Isten keze függ mindenki felett!
Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.
– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?
– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon maradt.
– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.
Ez észrevétel nem volt ment minden malitiától.
– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?
– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.
– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek, miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.
– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.
Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.
Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.
– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel; végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram, mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.
Akadt egy pár, a ki nevetett rajta.
– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.
– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről, hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett, szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.
Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot.
– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.
– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon, a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet vegyenek!» Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.
Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.
– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem, méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?
– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.
– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész este nem láttam sehol.
Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát.
Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.
Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?
Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!
Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta.
– Uraim, dámáim, vígadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot?
Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul, az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel, azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt észrevenni.
Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.
– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.
– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.
A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon hol járhatott?
Öt percz mulva megjelent Zoltán.
Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró egyéneknél.
A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.
– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna, s vendégeit váratja magára.
– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett korábban elhagynom.
– Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést éreztető kiváncsisággal.
– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, meztelen életet…
E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele kötni.
– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.
Zoltán reá nézett, nagy érzékeny szemeivel.
– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő kabátját is odaadná.
E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:
– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád. Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim, olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?
– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.
– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak.
– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt el kell mondanod nekünk.
– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.
– Nos, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt? Mondja el.
– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…
Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat, a fekete hollók…
– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult. Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal, rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket, egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen, azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása, mik a tutajt és a menekvőket eltemették.
Nem tánczolt e perczben senki.
Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.
– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a nő, az anya szeme láttára.
Oh borzasztó!
– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem, négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni, remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.
– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a jelenésnél kezdett érdekelni a történet.
– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt?
Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá figyelmeztetni.
– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott. Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most azokat megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből, melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.
– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett az elbeszélésnél.
– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze? Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?
– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a septemvir.
– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.
– Azt ugyan okosan cselekedte, szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélekzve.
– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem együtt.
– De csak nem őrültetek meg? Kiálta fel elszörnyedve a septemvir.
– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég összezúzza.
Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé, megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.
A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.
A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg izzadságot törölgeté homlokáról.
Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára, könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a septemvir háromszor keresztül botlott benne.
– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?
Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.
– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre sziporkázott.
A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.
– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát engesztelni, a míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.
– A mama minden estélyen el szokott ájulni.
– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor soha sem ájul el.
Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leirta.
– Hát a parton állók mit csináltak? hé? kérdé Zoltántól.
– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán, elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.
– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa ki ismét a kanóczot.
– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről.
Kőcserepyné oda inté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.
– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?
– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik birni.
– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.
– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni. Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.
Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.
– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a kötelet.
– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig nagyon egyszerű volt.
– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.
– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.
– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak elfoglalva.
– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt meg Kőcserepy úr, örök mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.
Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.
– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam, hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket esett.
– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek volna.
Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé. Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat, megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?
A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni, hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is előjönnek őt nézni ilyenkor.
– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná Eveline Maszlaczky úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?
– Hála Istennek! apad, felelnek neki.
Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az Istennek!
Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az Istennek.
Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.
Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»
Ez volt esteli tiz és tizenegy óra között.
Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kérdezősködni.
– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz forint volt az eszében.
– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak tizenkettőt.
Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a kinálkozásban.