A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen, alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket. Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt odább.

– Mi az? szökőkút? szólt Tivadar. Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából. Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt két lábnyival magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, kinek arczán fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat, tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté vele poharát.

– A te egészségedért, barátom.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De annak elibe állunk.

A két pohár nedve egyszerre tünt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele, szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a tanácsos. A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el.

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

Künn a várfokon három menydörgő lövés zavarta fel az éjt.

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak, kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok! Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni.

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt, könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: – füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a félők tömege, a kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi, avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek? Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon, nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba; – egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem lehetetlen-e már a hazajuthatás?

Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra; egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg, itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás, hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról valami sötétes csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén lassankint megkezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan.

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége, hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk! sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez surolni.

– Hajts! hajts! ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább. Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve, félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után. A földalatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva Istent és elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben. Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg elbukott s ott fulladt a vízben.

Miért nem halad már ez a hintó?

Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam, paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot, visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné, erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán oda hajolt s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért; már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni. Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd megjelennek a mentő csónakok, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom! számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban négy-öt csónak volt látható egészen lengő állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a deszkára.

Szép glacé-topánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– A mint látni méltóztatik, szólt Trommel. Tessék besétálni hozzánk.

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem sietnek jobban?

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele?

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr még extra is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét, hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet, annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! kiálta közbe Maszlaczky úr; majd visszajövet.

Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel, rimánkodik a nő.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! száz pengőt kap, a ki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! Sietett Maszlaczky úr felelni.

– Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak, szólt a kormányos. Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! Kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést. A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négy százat.

– Már az más; tessék leszállani, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta, miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit, a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar, ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat. Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe, vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál, kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja, mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben, s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket, és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten, mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért jöttem a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat. Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem. Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger, egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Kérem, tiltakozék a kapus, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas. Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és eltávozott.

Tarnóczay tens úr utána kiáltá:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz, csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött: «Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem jutottam.»

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak, kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal, talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon hangjával meg megszólal, mondván: áll egy huszas! Azt a huszast ugyan nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok (pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat keverte, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk, szólt a bankadó ifju.

– És tudtok játszani részvétlenül? az árvíz ellepte a várost.

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, ő belé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért, az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban stájgeroznak?

– A miért nem világítják a lépcsőket?

– A miért kilencz órakor bezáratják a kaput?

– És a miért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva, senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! kiáltanak a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien. A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett huszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a huszasomat.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást. Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt. És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hiszen ezek a mi ismerőseink, a kik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára, tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles pofáját, a mint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára öt pengőt, ficzkók.

A kormányos éktelenül felkaczagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra, s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot, olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett. Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe, elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt, ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán. Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem lehetett a fenekét érni.

Hová lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék szemefénye ez órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előre menni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók, ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie. Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett, lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: «ülj fel ismét, meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne, midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt; hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok. Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték, a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár, torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában, mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni. Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tünt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak, föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel, ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt, egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki, mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye közepett, homlokán az Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak, melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá, jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyujtsa kezét.

– Nem birja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jösz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide.

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak! Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok, várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár rideg, haszontalan cretinért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a cretin alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára életét, azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár percz mulva ismét rá kiáltott menydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott, hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! sóhajta magában Zoltán, hogy félhet most oly egyedül.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá, hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle, ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a földbe.

– Ne félj, fiam! dörmögé utána.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát. Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény. Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével, hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen gipsz-domborműveket foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, a hol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak, mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen holdvilági völgyben.

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből kiemelkedtek.

Ez a leányka vak…

Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével, csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék, hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve. A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek szépnek?

Eddig igaza volt.

A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami nagyanyja volna annak.