Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta, épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele magának.

Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról, képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból, eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak – teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú álmot.

Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.

Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon, míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.

– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?

Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, a mik a tűzben laknak?

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk, elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop, ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj – félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj – júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve, morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop! megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben, a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Mondjak még mesét? kérdé egy másikra készen.

– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha megtalálnak jönni.

– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?

– Semmi bajom sincs.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért sóhajtott?

– Csak úgy rám jött a sóhajtás. Valamire gondoltam.

– Mire gondolt, kedves anyácskám?

– Arra, hogy engemet senki sem szeret.

– Hát én? kérdé a gyermek elszomorodva.

– Csak te.

– És a nagyságos asszony?

– Nem.

– Hát az édes papája?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek, hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek, kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.

– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok! szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből, tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét, zokogva:

– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami komoly édes anya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy őt valaki így megsiratja.

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház alatt.

– Jézusom! mi ez? kiálta felszökve zsámolyáról a vak leányka.

– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett meg.

– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól, megragadva a reszkető gyermek kezét.

– Mi lelt, mit hallgatsz?

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul, tétovázva.

– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.

Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő, ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.

És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban, valamennyiben.

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra figyelve.

– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett ellenök? gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre, hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra. Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el. Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele, hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő vészordítás:

«Az árvíz!»

«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a gátot. Isten irgalmazz!»

– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon, melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad, míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival; akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő, ismeretlen, megfoghatlan.

Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet, néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be néhány perczre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt történnék.

A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál. Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött, mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a félrevert harangok a tornyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e halálos rém alakja keresztül törhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját s a mint kezei összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a rombolás közeli neszét.

Valóban nem félt attól, a mi következik.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél; sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, – kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé, hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább. A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg tudá azokat különböztetni.

– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább, mintsem bánni lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a másik.

E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök álom.

– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító hang ott alant a vízben úszó utczán.

– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart, de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak. Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit bezúzta.

Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.

– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve, előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.

– Kisasszony, siessen velem jönni, a falak repedeznek.

El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.

Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Már most siessünk.

– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy zavarba tudták hozni.

– Szüleihez! Kétségbe vannak esve ön miatt.

– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?

– Az lehetetlen volt.

– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.

Zoltán türelmetlen kezdett lenni.

– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni, mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve: «menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».

Vilma felállt.

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja: kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.

Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem megyek el nála nélkül.

– Én is elmegyek, biztatá Vilma, veled leszek. Engedd magadat vitetni.

– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség félelmével, én nem ismerem. Hova visz?

– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember, a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy olyan jó?

A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is utálja és a kit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról, de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Látja ön, hogy lépni sem tudok.

Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.

– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt nem hallania.

– Boruljon reám kegyed és ölelje át karjával nyakamat erősen.

A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh igen; reá borult, arczát fejére fekteté s karjával, mind a két karjával odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?

Szegény gyermek, szegény gyermek!

Betakargatá őt meleg kendőjébe és sietett vele ki a romlatag épületből.

A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből, míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett rá ismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reá szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Ugy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:

– Miért nem hagytak engem ottan?

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji széltől.

A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren, addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.

– Hova igyekeztek? Kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.

Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg Kőcserepy házához siettek.

– Itt a kisasszony! kiálta rájok Zoltán.

Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.

Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz lépésnél s a víz csak csipőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az urfiak közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.

– Hát te nem mégy velök? kérdé Wesselényi az ifju Kárpáthytól.

– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.

Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni, ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi másnak.

Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték, csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Hallgatott. Beteg volt. – – – – – – –

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész, elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes, három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból, mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles kimutatás szerint.)

Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála, vagy fájdalom?

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett, miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak, miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma, hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek imádkozzatok addig, tinektek még vannak perczeitek élni, ezekre már a halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal, belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt, a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre látva, mint a gondviselés.

A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek, a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:

«A nemzet szíve.»

Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is számította annak közelgő perczeit, de számította nemes áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort, hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb, nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni, becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot, mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár. Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt. Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne segíteni? Alant az ár.

De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán. Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között, de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok, ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes sikátorok között.

– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang. Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat. Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a csónak orrában, s két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad, fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta. Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket. Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu, nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a kunyhók alatt. Ime a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima, éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van, midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével; szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul: «Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!» kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját, fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül. Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves anecdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emmanuel barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű látványban.

– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette, mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus, – mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt, zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett engedni, hogy hasonló genrekép a club of travellers asztalán sem fordult még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára, hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. – Elmésségét bámulni merjük.

Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.

– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

Milyen jeles élcz!

Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra.

– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni rendeltek, nem hal az a vízbe.

Gyönyörű tréfa.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar bekiált:

– Hej házmester! nincs ebben a házban kiadó szállás?

Pompás egy ötlet.

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább, végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a hajóból.

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.

Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal, karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát; látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.

Az ifju herczeg régebben szemügyre vette őket.

– Önök danolnak oly szépen, uraim? kiált reájok csengő, tiszta hangon.

Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:

– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.

– Valóban nem. Régen járnak már önök az utczán?

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud lenni.

– Veszett-e emberélet áldozatul? kérdé a herczeg elfogódott hangon.

– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan itt nem fog lenni.

– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni?

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem lehetett rá adni.

– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén, midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel, kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju főherczeg járművét.

A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre volt szükség.

Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület között van egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok, szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve, ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok között.

A főherczeg ide irányzá dereglyéjét.

A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.

Az sietett nagy készséggel.

– Méltóztatik parancsolni?

– Tessék kiszállni a csónakból!

– Hová fenség? kérdé az megdöbbenve.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat, mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég lélekjelenléte oppositióra gondolni.

– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem szokás így bánni.

– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben lenni és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál, semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát discretióra és ne koczkáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot, annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral együtt.

A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen, büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek, hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.

Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ, legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Kénytelenek voltak azonban az alsó termekbe vonulni.

Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban. Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve, legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is, könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték, hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja, csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre s a fényes jelenet, mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított ablakai.

Ah ott is ébren vannak ezen az éjszakán!

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya, ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki. Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy szeretett – mint egy szentet.

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás a siralmas népek közt.

Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!