Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belül; harmadnapra lefutott az utczákról az ár és akkor elcsendesült minden.
Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város két harmadrésze romban feküdt, egész népes utczák helyén egy-egy magányos ház állt csak, az utczák végig fölszántva s behintve iszappal, a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem arczczal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva, összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak, mintha tünődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után?
A ki nem sírt eddig, sírhatott most.
Menjünk haza.
De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki egykor benne lakott. A mit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, a mi ott maradt.
Most sírt még csak, a ki nem sírt eddig.
Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt és a mi élt, az mind nem születetté lőn.
Az egész országon végig sikoltott a rémkiáltás:
«Nincsen Pest!»
A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, hová minden ember úgy ment, mintha haza menne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a jövendőben, mint a milyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi jóllétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve ime nincs többé; nincs, nincs, nincs.
A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása semmivé téve, lerontva, az ábrándokat épen úgy eliszapolta a hullám, miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.
Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt lakhelyeiket, menhelyet esdve távol megyékben. Még az élő nép is elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy a ki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni; tisztes jámbor arczok járnak házról-házra, kiknek szeméből kiesik a köny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű «Isten fizesse meg» kimondásához.
Oh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé hol örülni a magyarnak.
E napokban betegen feküdt czenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: «Legjobban szerette hazáját» és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt?
Már akkor, a hogy ezek történtek, régóta küzdött ő nemzete jólléteért, más utakon, más eszközökkel, mint a minőket az eddigi nagyok használtak, s épen ezért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harcza, hanem saját ügyfeleivel is.
Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, annak neve a magyar nép szellemi és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.
Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! hányszor találkozhatott azzal a mythoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt, a mit a jók nappal építettek!
Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba hullt Pest!
Ha valakinek drága volt a főváros gondolata, neki tizszeresen volt az. Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?
És ime! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdnie, feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: «Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!»
És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, a mi kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb és az ékes ifju város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jóllét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként a földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön Isten jobb keze.
Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé.
Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, a mit tőlök egykor nyert: nagyságát, jóllétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával:
«A ki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.»
Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utczáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha e kőkoloszszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarcz tekintene felénk, sötét szemöldöktől beárnyalt szemeivel, a ki mindenütt ott volt, a hol alkotni, a hol újjáteremteni, a hol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e Isten, a ki valaha a szétbomlott remekmű darabjait ismét egymásba illeszti?
Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.
Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről, melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit Kovácsnak hínak.
Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is irt, sűrű négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen accidentiát nem hozó commissiót, hanem az ifjui részvéten alig volt annyi csodálkozni való, mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem mulasztott el neki egynéhányszor igen meleg férfias szavakkal megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az esze tisztul? vagy hogy vele kötekedni akar? Ő biz csak egy szóval sem bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet irjon. Azt hitte, hogy az Rudolftól csak élcz volt, a miért egyszer sem tudósíttatá.
A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay, melyben leirja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay elolvasá a levelet nejének és leányának s az ifju hő érzelmű irata abban az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könyei hullottak reá. Oh, ha e perczben ott lett volna közöttük Zoltán!
Ezen levél vétele után hetek, havak multak és Rudolf nem kapott újabb tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre levelet irt Tarnavárynak, hogy a mely gyöngéd figyelmet ez ideig éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés folytatására, kegyeskedjék e teherrel más valakit megbízni heverő emberei közül.
Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s megerőltetvén magát, irt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy archæolog kezébe jut, az chaldæi rúnákat, vagy skandinav cryptographiát fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel valának annak betüi elhányva vetve, felkarmolva vastagorrú mérges tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és felkiáltó jeleket lövöldözve köröskörül mindenüvé, a hol nem kellett, néhol az egész sor csupa «m» betüből látszott lenni, csak imitt-amott lódulván ki belőle valami hosszabb betünek a nyele, sehol egy comma föltéve, de annál több etcætera; hogy pedig a törvénytelen összevonások minőségéről, a mik abban előfordultak, fogalmunk legyen, nem szükség csak a levél kezdősorait ideigtatnom, mely zengett ekképen:
«Ks btom! mlgs gr. úr.
Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, Ilyekk folytán g értettem, h Te kd 1 ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr fl.»
Olvasd:
«Kedves barátom! méltóságos gróf úr.
Volt szerencsém folyó évben küldött több rendbeli leveleidet kézhez vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Te neked egyik juratus tabulæ regiæ notariusom propria diligentia (saját buzgalmából) relatiókat küldöz az ifju úr felől.»
Látnivaló, hogy ilyenformán igen sok betüt megtakaríthat az ember, s ennélfogva az ily irásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, a kik nem a könyvárus számára vetik a betüket.
«Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így folytatták tovább a nagyságos hieroglyphok.) A mit tett Kovács, azt maga jószántából tette. Én bizony erre a czélra külön hivatalt nem tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszüntek, annak oka ez: Kovács letette a censurát – præclarummal – s ilyformán megszünt jurátusom lenni; az ifju úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre utazik, oda lesz egy pár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga sem tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla, pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az érdekeltségnek: cessiója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz alkalmával a haláltól mentette meg az egyetlen leányát. Szeles kölyök. Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rostopsint. Rettenetes dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az ujságokból. Zoltánt három napig nem láttam, mindig Miklóssal járt; olyan szeles bolond lesz belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és alázatos szolgád Tarnaváry.
U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács censurázván, elébb haza ment szüleihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kisérje a külföldön, ő bizonyosan tudósítani fog.
N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.»
Még egy postcriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörülte, elégnek találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja, hogy elébb gondolkozzék is rajta, a mit le akar irni.
Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem irhat már többet, mert a papiros szélére jutott, meg hogy a posta indul és hogy jövő alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta levelezőknek.
Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagy világot járja, egy előtte egészen ismeretlen ifju kiséretében. Előkereste Kovács leveleit, azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva fölfedezni irójok jellemét; ezek a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre mutatnak, a kezdőbetük egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll gyöngédebb kezelése, a hol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a szeretetet, melylyel ez ifju növendéke iránt viseltetik, s a czikornyátlan aláirásban meglelhetni a magát túl nem becsülő szerénységet, a komoly, ábrándtalan férfit.
Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb dolgokban is mély titkokat tud meglátni.
Rudolf sokszor visszatért e gondolatra és mindig megnyugodott benne. Az ifju kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első szerelem. Ép lelkeket értek ilyenkor; a cretinnek nincs rokonszenve, sem szerelme.
Rudolf meg volt győződve a felől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel irt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, a míg tőle egy másik levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig mult el pár hónap, s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglyphok, mikről a czímet a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle, hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd rátalál, a ki ott lakik.
Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből, s melylyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor Széchenyinek irt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr irását épen úgy a homok közül kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi hagyományokat.
A levél oly sűrűn tele volt irva, hogy még a széleire is jutott irás keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a hátulja? mint a Cálvinus János köpenyegére irt tizparancsolatot és hiszekegyet.
Megtalálván a cryptographia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki abból, nem minden fejtörés nélkül:
«Ks. btom. mlgs g. úr!
Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna zárjel közé: «és a miket soha sem végzek el»), fáradságot veszek magamnak, hogy hozzád ezt a levelet irjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire nem kenyerem a levélirás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, a hova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki és irásba tegyem.
Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három levelet. A mit ő irt, azt nem értettem, mert igen czifra; hanem a Kovácséiból megtudtam ennyit.
A kölyök, mi az eb ingének, minek nem? el nem képzelhetem; beállt Berlinben a philosophiai cursusba s a napokban letette a doctoratust, küldött is egy egész láda nyomatott dissertatiót, fel nem bontottam, azon módon küldöm neked, tétesd a családi archivumba. Hiába, csak mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is megjárta, ez meg a lánczhordta, doctorságot szerez, ugyan mi a kőnek az olyan embernek, a ki fél milliót költhet esztendőnkint? Valamelyik őse azt vette fejébe, hogy Kárpátfalván collegiumot építtet, mintha előre érezte volna, hogy egyik utódja professor fog lenni, prælegálhat majd a fűzi és nádi múzsáknak.
Ha ezt az öreg Nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még syntaxist sem végzett, s gyűlölt mindent, a mit doctornak neveznek, még a lódoctort is.
A gyerek alig tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene, engemet tizennégy esztendős koromban hej be sokszor elfenekeltek, hogy a leczkémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a Corpus juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el azután leghamarább. Az én ficzkóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv? pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy olyan statusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is irtam az öcsém uramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságokkal hagyjon békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen Párisba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grisettet, vagy más effélét, az azután majd bevezeti a világba, csak arra az egyre vigyázzon, hogy ott a bolond francziák között valami párbajba ne keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen! Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a ficzkót, öklei elég jók, ha csak a doctoratus, meg a porosz koszt meg nem rontotta.
Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok stb.
U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét, Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; a mint veszem észre, azzal hitegeti, hogy a leányt neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond, hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen. Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila, miért nem tud beleütni épen ebbe az egy emberbe?
Alázszolgád. T.»
Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos vad kedélylyel irt levele a hétszemélynöknek, ki nyers, egyenesszívű emberek szokásaként csak első feltünésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem aggódtatá tovább Rudolfot: Kőcserepy befolyását eléggé ellensulyozá Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érthető kellemetlenségekhez pedig már hozzá szoktatá magát Rudolf.
Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét iránta.
Alig mult el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik, hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet ránézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.
«Ks btom stb.!
Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig ugrattam ki a doctoratusi cathedrából, megint mit cselekszik? A helyett, hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna s egyenesen ment volna Párisba, útba ejti Genuát, ott hajóra ül s onnan ir nekem a hajó fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb.; nekem! a ki utálom a tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s a ki nem jártam másként vizen keresztül soha, ha csak álló hidon nem, s a ki rá nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is assecurálva minden hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti városokat s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről, ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha magyar ifjak tengerészeknek képeznék magukat s hogy mekkora kedve volna ő neki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No iszen gyere csak haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a czethallal nyelesd el magadat? hát azért van te neked hetvenkét ezer hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az operencziákra járj ladikkal szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, a hogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöczről, mert én vasban hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha valahol el talál sűlyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!
Persze a levél soha sem jutott el hozzá: nincs a tengeren sem statio, sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, a mit ez alatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem sűlyedt-e el vele a hajó? nem vetette-e ki a szél valami puszta szigetre, mint Robinsont? hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az eleségök s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy, akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tunisi tengeri rabló elfogta s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban megérdemelte volna!
Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállnom, ekkor kapok csak tőle levelet Calaisból. Tudja patvar, honnan került oda?
Csakhogy megvan a lánczhordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a magaméi közül kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól a száraz földön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét keresnénk a víz hátán?
No, de végre Párisból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak eszére fog térni; ha mind annak a szépnek és jónak, a min Abellino bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki épen elég lesz, s azzal átesik a korhelyesztendőkön, a miken minden fiatal embernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem tökmaggal élünk ide haza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, a helyett, hogy a hozzá illő clubokba vezettesse magát, megismerkedett nyakrafőre mindenféle ütött-kopott tudós, bikficz komédiás néppel, nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeirt nekem egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék csak én oda közétek! tudom, hogy híresebbek lennének. Ezek az emberek egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy szinművet is irt, a mire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta, hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: szinész) álló társaságban többféle nyelveken szavalt, miket azok nem ismertek s azok közül egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek. Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párisban nyilvánságos estélyeken több ember előtt kiálljon és hadonázzon mások mulattatására, mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki irni, hogy ha illendően nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt irja, hogy ne fáraszszam magamat a pénzküldéssel; mert a mit elvitt magával, azzal két esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás? Kivált külföldön, még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No, ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja fia.
Legutóbbi levelében példálózik, hogy ide s tova elhagyja Párist és átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki a bosszúságomra? mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig esett a tudományba, Genuában nyakig a tengerbe, Párisban fülig a poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy ki sem fog látszani.
A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses szindarabot, ha komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi szinházban. Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná!
Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, a miket Zoltán úrfi francziából fordított valami Berengártól (talán Beranger?), a ki nem lehet valami nagyon fain ember, mert azt irja róla Zoltán, hogy be is volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.
Nemsokára várhatod újabb levelemet; addig is maradok stb. Tarnaváry.»
Rudolf kaczagott jó kedvében e levél olvastára. Azon kaczagott-e, hogy e derék, nyers, nyakas hazafi, a kit semmiféle lében meg nem főztek, minő sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat? vagy a fölötti örömében, hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni? minden, a mit tesz, a mit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjui kedély nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam, mind ezek a legszebb díszei egy nemeslelkű ifjunak, ki hivatva van arra, hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban, ilyenné akarta őt nevelni; csalódni kellett volna, ha másformának látja s első elégtétel ez volt ránézve a sorstól, hogy az ifju egyedül, a világba kivetve is az maradt, a minek ő nevelte.
A mit igért a septemvir, nemsokára meg is tartá.
A küldött levél hosszabb volt minden eddiginél.
«Ks btom stb.
Kátrányon és szirupon végeztem a mult levelemet, kátrányon és szirupon kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek többé septemvir, hanem czukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni főispán, hanem posztót szővsz: Zoltán a mint haza jön, rögtön állít az egyikünk számára egy czukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy posztógyárt, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat, kaszákat, peniczilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabiró, a sok vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni, ki fonni, ki meg patkószögeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek csak úgy sodorják a selyemczérnát egyik falutól a másikig; az iskolában nem syntaxist és grammatikát, nem metaphysikát és nem mythologiát fognak ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porczellánt csinálni, meg indigót főzni, otthon maga befesti az apja szűrét kékre, zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.
A mik eddig történtek a fiuval, az még mind tréfa volt. Eddig csak versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát Angliában reformokkal, hogy ha rajta állana, tetőtül talpig újba öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s miért nem megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jőjjön csak ő haza, majd megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát tízszeres fokra emelni! Hoho! Ne siess úgy öcsém. Hagyj te nekünk békét a te Angliáddal. Itt ugyan nem igen hánykolódunk a millióinkkal s nagyon megnézzük azt, a ki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is creditünk, de nincs adósságunk, mint a te Angliádnak, a mit körül lehetne rakni háromszor azokkal a tallérokkal, a miket nem bir fizetni.»
Negyedik levele a 7 vir úrnak.
«K. b. m.
Ha az Isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra megnőjjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.
Legközelebbi levele Londonból érkezett; leküldeném azt neked, de meg akarom tartani magamnak, mint curiosumot. Nevezetesebb pontjait, illető commentárjaimmal együtt, olvassad.
Így kezdi:
«A szentirás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tű fokán keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.»
(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint hibásan van héberből a hajókötél tevének áttéve; – hol a patvarban tanult ez a gyermek zsidóul?)
«Szomorú itélet a gazdagokra nézve!»
«A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjuk, több eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híjja vásárra az erényt; azon a piaczon, a hol az ártatlanságot árulják, ők az egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő hidegségük áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között, kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, a mit tettek, őket éri a legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a mennyországba.»
(Ez idáig meglehetős kemény prédikáczió. De megengesztel mindjárt.)
«Ama nagy szellemnek, ki e szigorú itéletet hozta a gazdagok felett, nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt letekintett erre a kis földre s ezen a kis földön a mi kis hazánkra s látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.
Oh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra, kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más egész életében; a min egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt ő neki elég meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, nagygyá, míveltté nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem egyedül megy fel, oda is ezreket vihet magával.
Oh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni. Ha én visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, a ki e hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.
Más nemzetnek nagy népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég, azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlük s velök emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, a kik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van, s vajjon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje, hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.
Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most örülök annak.
Anglia jó iskola annak, a ki tanulni akar és tenni tud.
Mikor egész nap London utczáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon s végezve este a Drurylane szinházon s az éjszakai parliament ülésein, azután haza térve, eloltom a lámpásomat s behunyom szememet, akkor magam előtt látom Pestet. Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én Istenem! mivé fog lenni az?
Hogy látom magam előtt a paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben multunk becses ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, egyetemeink, szinházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító itéletétől és minden, a mit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet, árnyékos ligeteivel, hűs szökőkútjaival, fájjon a szíve utána és még akkor is megálljon hátra nézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hová szállt le egy darabja a csillagos égnek?
(– – Notabene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a bálvány-utczán, mert a lámpások már kialudtak, s az utcza közepén nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter ott ült volna mellettem, a mint ezt a sok furcsát behunyt szemmel kigondolta.)
És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mint még most csak rajzban látni, a világ nyolczadik csodája, a lánczhid, egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!»
(– – Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is hallottam beszélni s azért nem állhatom szó nélkül, még pedig először azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és ezerszer azért, mert nekem nem kell! nem! Ha lehetséges volna is, hogy valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha reá lépek, hogy ott engemet, mint ős nemes embert mindenféle vámszedő kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajczárt keressek elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény s a tulsó felén meg a czédulát kérjék el tőlem, mint egy fontostalpú, zsírszagú paraszttól. Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől és nem ültem hajón soha, de csónakra ülök és azon megyek át, mert nem irtózom sem a Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet, vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy krajczárért vagy kettőért!)
Két esztendő mult el e levelek dátumai között s azon két esztendő vagy előbbre, vagy hátrább, de minden esetre nagyon messzire elvitte régi helyéről a világot itt Magyarországon.
Legkisebb hivatást sem érzek magamban birálatot hozni azon idők küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harczolt egymással a jövő birtokáért, hanem követem krónikairó Lisznyay Györgyünk példáját, a ki jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy szót sem szólni.
Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet czímeres osztálya dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét s minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi áldozattal járt egy ily eredmény s mily erőfeszítés, mily pénz- és munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az elveszett csatát újra kezdeni, az eltántorult megyét ismét visszahódítani? mind erről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a troubadourok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a históriai multnak.
Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves korában teljeskorúnak nyilvánították.
Ez alig tizenhat éves ifju volt Kárpáthy Zoltán. Saját kivánatára a környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a nagyreményű ifjut a gyámnoki felügyelet alól kiszabadítva, saját sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifju két világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a közvélemény asztalán egy két kötetes úti naplóban, melynek sorain a tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket lehetett észrevenni. Így csak érett észszel lehet irni, a ki így gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék. Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt, miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó párt, mely akkor azon megye kormányán ült s titkos örömmel látta már előre baloldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen az ősz Nábob annyi esztendőn át a jobboldalon ült.
E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.
De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképen vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.
Vivát! vivát! victoria! hangzék egy, a Szentmihály-kapu melletti sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes vékony hang, mely előttünk már, mint Maszlaczky úré, nevezetes.
A Mihálykapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan van öltözve, a hogy épen a gőzhajóról leszállt, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.
Az említett ház nem épült holmi herczegi lakók számára, sem kapus-páholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn előszobázhat a folyosón, mint épen Abellino Williamja, a kit tulajdonkép nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak s a ki jobb szeretné, ha kifizetnék a hátralévő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá.
– Victoria, William öcsém, victoria! kiált rá, meglátva az ácsorgó ficzkót a fiscalis, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyujtja a fiscalis úr felé a kezét, ki azonban rossz néven veszi a félreértést.
– Itthon van a nagyságos urad?
– Itthon, felelé, véghetetlen szánakozást és lenézést tanusító hangon az inas s vállvonva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.
Maszlaczky úr derült arczczal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok biborveres függönyökkel vannak elfedve, s a mint a nap odatűz, okos embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre van festve.
A mint a nagy verességtől magához bir térni a fiscális, nagy megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem nyögdécsel felé.
– Ki az? Ki van itt?
Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana, hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja s azután nyakon ragadja és jól megtépázza. De egészen megilletődött, midőn félrehuzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen, alaktalan vázat látott ott a nem épen fényűzéssel rendezett fekhelyen szétterülni.
Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett arczú, sápadt, sovány alakban Abellinora ismerjen. Haja kihulltával homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.
Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, a miknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva színehagyott zöldes turquoisok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig, míg az meg nem szólította.
– Az Istenért, nagyságos báró, méltóztatik talán beteg lenni?
Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegrafszerű készséggel veté feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett számlálni a kék ereket.
– Épen nem vagyok beteg, drága fiscális úr, mondá mosolygással keverve szavait, de mely elsoványult arczára nagyon rosszul illett. Ha tovább maradna itt, megláthatná, hogy semmiképen sem vagyok beteg. Au contraire. Ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? Nem értem én azt.
– Ellenkezőleg, új egészséget gyűjtök. Új vért, új egészséget.
– Új vért, új egészséget? ismétlé gépszerűleg az ügyész, a kinek most annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öreg asszony, a ki a kétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből s azután fiatal lánykák vérét szivattyúzta beléjök vissza.
Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban félzsemlye állott, láthatólag igen száraz és egy marok öregre darált só.
Abellino odamutatott hosszú, sovány mutatóújjával.
– Látja azt ott, fiscális úr?
– Hm. Mi lesz abból?
– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja meddig tartó élettel.
– No no.
– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél zsemlye és egy marok só.
– A patvar!
– Minden nap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit, most már több latot, egész félfontig napjában.
– Teringettét, attól szomjas lehet az ember.
– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad innom egy csepp vizet sem.
– Hát?
– Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét, nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe mártott zsemlyével fölváltani.
Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higyje-e mindazt, a mit most neki beszélnek? Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme láttára költve el néhány sólapdacsot, szánalomgerjesztő arczfintorgások között; nyomorult arczának, mely oly vékony volt, mintha valami numismaticai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt lapdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök között, a szomj, a tengerivó szomj.
– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? kérdé szánó borzalommal a fiscális, kiben annyira felgerjedt e látványra az emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.
– Oh dehogy nem, viszonzá az önkínzott, száraz égő nyelvét alig birva forgatni. Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé, beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs forrásvizet; azt, azt.
A báró úgy biztatta magát, mint a hogy beteg gyermekeket szokás vigasztalni.
– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? kérdezé aggódva a fiscális, ki azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino elébb, mint a Kárpáthy-jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per állapotja nagyon meg fog nehezülni. Mire való ez az inquisitionalis kínzás?
– Mire való, édes barátom? Nézzen ide.
Ezzel a szóval odanyujtá a fiscális elé halálszáraz karját.
– Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pisosak pedig friss, új, eleven vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek, tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig jobban-jobban.
(Látszik, hogy a báró úr valami kuruzslótól tanulhatta az anatomiáját.)
– Oh én egészen új ember fogok lenni. A doctorom biztosított felőle, már három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd megnézni Kárpáthy Abellinot. Lovat fogok tartani, lovaglok. No úgy-e bár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem délczeg alakomat, meghizom. Nem, nem hizom meg oly kövérre, mint Jancsi bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos, délczeg fogok lenni, a jövő farsangon már tánczolhatok. Még meg is házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, a kit megszeretek, és a ki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni. Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Úgy-e bár, úgy-e bár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös sincs, hogy a cessióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer forintot nem csak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt veszek el.
(Majd elveszed te az öreg kaszást! gondolá magában az ügyész, fejével pedig ráhagyta a mondást.)
Abellino úgy örült magának! mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül magát. Az indu fakir legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán hasonló embertelenséget, a mit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág tükörből látott napjait még néhánynyal megtoldhassa.
– Kedves nagyságos úr, de vajjon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy ennek a kínzásnak kivánt sikere lesz? kérdé Maszlaczky, aggódva cliense állapotján.
– Csalhatatlan a siker! nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy megerősödött? No majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok már eddig is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden porusom, úgy zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg. Nyomjon egyet azon a kis repetir-órán az asztalomon, s én megszámlálom, hogy hányat ütött? Egy, kettő, három, négy. Úgy-e négyet ütött?
Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész ráhagyta, hogy annyit ütött.
– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim, meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, a mint belépett, pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna itélni: kicsoda ön? az inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó?
(Üm. A phantásiája nem igen javult a nagy curában, gondolá Maszlaczky úr.)
– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére, látja itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép fekete bodor haj, a milyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt, az egész világ szerelmes volt bele.
Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat alatt ismét halálszomorú képpé esett össze galvánizált arcza, mintha azt hallaná magában mondani, hogy mindaz, a mit beszélt, csak hiú hazugság volt, a mivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az, melyben lakik és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen újból építeni.
Ez elhallgatási perczet sietett felhasználni az ügyvéd.
– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján találom, e nem annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…
– Oh nem gazdaságos, ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino; nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat fizetek, a miért felügyel rám.
– A biz elég sok.
– Hanem a gyógyszerekről ő gondoskodik.
– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk örvendetes megoldatása küszöbén áll.
– Hogy-hogy? kérdé Abellino, törekedve magát félkönyökére emelni, hogy jobban hallhasson.
– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az itélőszék előtt fölvétetni. Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.
– Csak az Istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét mondja a dolognak.
– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a világ előtt.
– Tovább, tovább, ezt már mind tudom.
– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e napokban nagykorúsági engedélyt kért és azt meg is nyerte.
– Azt nem tudom, nincs is hozzá semmi közöm.
– Kedves nagyságod, monda Maszlaczky úr, ha én azt tudom, miszerint kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a dolgomaimat irásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik, akkor türelmetlen; ha én nekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves nagyságodnak, hogy a mi czéljaink létesítésére semmi sem oly kivánatos, mint kedves nagyságod Zoltán öcscsének szívbeli nemessége, s azért minekünk különösen ezt kell figyelemmel kisérnünk. Az ifjú odautazott, meg is jött, járt Amerikában is, igen művelt ifjúvá képezte magát, semmi kicsapongása hirét nem hallani, testben lélekben ép, egészséges, lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leirást unokaöcscséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, a ki nem szeret semmit és a kit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha ő olyan korcs ficzkó volna, a milyennek őt kedves nagyságod képzelni szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott perre, hogy vigye őt a tatár, a hova akarja, tegyenek a gróffal, kinek mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy kell neki, mit udvarolt az anyjának, legvalószínűbb esetben is félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt, majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, a kik kegyeikkel épen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban egészen másképen áll a dolog: egészen úgy, a hogy nekünk szükséges, hogy álljon. Tessék rám figyelmezni.
E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött be észrevétlenűl az ajtón, melyet a fiscális úr maga után nyitva hagyott. Kövér, borotvált arczú úri ember, egy szál frakkban, mely a hasán elül nem akar összeérni, orczájának két domborulata oly kövér, hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előre áll, mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szintén hasonló sorsban részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, a hol mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár két oldalt sánczot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé dudorodva, mint egy-egy kolbász.
Az említett egyéniség már több percz óta áll a spanyolfal mellett felhuzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt neki, hanem azzal a valamivel, a mi a szemöldök helyén volt, s orrát feltámasztva nádpálczája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira; az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni is szokott volna.
Mikor a fiscális épen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor előlépett a kövér úr s pálczája gombjával megérinté a beszélőt.
Az, mint a galvánizált fordult egyszerre hátra s ijedten bámult az idegen jövevényre, két hegyesen előre pödrött bajuszát mintha védelmül tartaná im e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.
– Mi tetszik uram? mit akar?
– Én megtiltom önnek a beszélést, felelt az érkezett, s ekkor kitűnt, hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni szája üregében s e miatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s a hol csak lehet, selypít.
– Kicsoda az úr? förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első ijedtségből.
– Én a méltóságos báró házi orvosa vagyok, doctor Mauz.
– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja meg nekem, hogy beszéljek, micsoda törvényczikkelynél fogva?
– Uram, szólt doctor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva, az orvosok jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot és erre jogom volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének és a patiens feltétlen rabszolgája az ő doctorának, és én nem engedem meg, hogy itt valaki haszontalan patvarkodásaival az én curámat félbeszakítsa.
– Haszontalan patvarkodásaival?! kérdé Maszlaczky úr s már ekkor felállt a székéről.
– Haszontalan patvarkodásaival, ismétlé doctor Mauz.
– Én pedig nem engedem meg, kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban, hogy az én processusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.
A doctor vére főni kezdett ez érzékeny ripostera, s minthogy nála ez indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrczimpák szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magukra vállalni.
– Méltóságos úr! szólt a patienshez fordulva. Én követelem méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben én megyek és soha sem jövök vissza.
Maszlaczky úr lábújjhegyeire emelkedve, viszonza:
– Kedves nagyságos úr, én prætendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processust.
– Ha én itt hagyom az urat a cura közepén, lihegett a doctor, akkor mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.
– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni az operentiákra.
Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari személyzetének, hogy az Istenért csendesüljenek le, a mivel még jobban összeveszíté őket.
– Majd én az úr rongyos exceptivái miatt koczkáztatok egy ilyen remek curát.
– De majd én koczkáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkétéves pert.
– A melyik még másik tizenkét évig el fog tartani, úgy-e?
– A melyiknek végét fogja érni a cliensem hat hét alatt, ha addig az úr értetlensége meg nem öli.
– Uram, ezt én nekem ne mondja, én diplomaticus orvos vagyok, ön pedig egy simplex pörvesztő.
– Az úr egy charlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doctor, hanem csak borbély!
– Az úr pedig tyúkprókátor!
A két diplomata azon a ponton állt, hogy a facultas becsületéért egymást kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem birt csillapításukra feltalálni s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.
– Mit! mi vagyok én? kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.
– Tyúkprókátor!
– Az úr pedig egy méreg-keverő!
– William! William! jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki is, hogy a harczos feleket egymástól elválaszsza, azt a furfangot gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta: «Ugyan mit tud lármázni vele a tens úr? nem tudja, hogy minden délután részeg? a részeg embernek még a szénás szekér is kitér».
– Vagy úgy! monda Maszlaczky úr, no akkor hallgatok.
Azután a doctornak súgta William: «engedje útjára menni, doctor úr, jó ember az, csakhogy most fel van pálinkázva».
– Már az más, engedékenykedék az orvos s megvetően elfordult ellenfelétől.
Ez együgyű hadicsel által sikerült a háborút lecsillapítani.
– Úgy én elmegyek innen, monda gúnyosan a fiscális, kalapját véve. Az ilyen embernek a szénás szekér is kitér.
– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem, monda az orvos, kezeit hátul összetéve s az ablakhoz sétálva. Az ilyen állapotban inkább szánalomra és gyógyításra méltó az ember.
Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiscális nem állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképen:
– Kuruzsoló!
– Pörvesztő! kiálta egyszerre a doctor, fejét hátra fordítva, s csak szája egyik végén bocsátva ki a szót.
Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve, elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő czímeket; nem akart belőle egyet is haza vinni:
– Méregkeverő, mirigyfőző, borbélylegény!…
Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána kiáltá:
– Zúgprókátor, tyúkprókátor, pörvesztő, pénzért hazudó!!!
Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés eszméjét.
Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt, hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani Zoltán felől?
Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon, melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett, hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét, Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással, szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino lakáig.
A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.