Fölkelt, felöltözött, a pert összeköté s elzárta szekrényébe.

A szürkület épen mutatkozni kezdett az átelleni házak harna tűzfalai mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére felébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg paripáját?

– Nem kell, mondá Zoltán, gyalog akarok kimenni.

– Pedig egészségesebb a lovaglás, jegyzé meg a lovász szokott bizalmasan.

– El akarok róla szokni, szólt odavetőleg Zoltán; s azután mintha még valamit gondolna, oda fordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá s kimagyarázhatatlan hangnyomattal mondva:

– Szegény fiu, te!

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább ők mondhatták volna uroknak: szegény fiu! oly dúlt volt arcza.

Leérve az utczára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a leghosszabb utczákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a másikig bejárta. Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni, gondolá egykor magában, a régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utczák támadtak, s a régiek is megszépültek. Egy ember mennyit tehetne! Egy gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek fáradsága, milyen nemes eszme volna utólérni évtizedek alatt, a mit a multak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, rendetlen uton, egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Ott megfordult, hogy visszatérjen.

Egyszerre előtte áll mind a két város, a hogy könnyű reggeli ködből kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Milyen szép és milyen nagy lehetne még!

Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi honszeretet kellene még ahoz!

És Zoltán szemeiből kicsordult a köny ennél a gondolatnál.

– Én mind ebben nem fogok részt vehetni többé!

Már ekkor megvolt érlelve lelkében az a gondolat, a mit tennie kell, a mit megtenni fog.

XV. EGY FÉRFI-SZÓ.

Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából haza tért; pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése lesz, jőjjön hozzá.

Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni magától: ki ama fiatal ember? Ha egy meglett, koros férfit látott volna abba a tükörbe tekintve, az legkevésbbé sem lepte volna meg. A lélek olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetnie, hogy tegnap este óta csak tizenkét óra mult el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét esztendő.

Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban elmélyedve járt alá és fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős szavát, ki az előszobában tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék.

Mosolyogni kellett előtte, nehogy szive fenekéig engedje látni.

Nyájas kézszorítással fogadta s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy helyben ülni.

– Kedves barátom, szólt vidámságot szenvelgve, nekem egy sajátságos önző gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugy-e bár?

Kovács csak a fejével bólintott, nem tudva, hogy mit akar ezzel mondani?

– Lássa, én megvallom gyöngeségemet, kezdé újból Zoltán, egy felkapott tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve, hogy én magamat valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt megvallom.

Az ügyvéd ráhagyta, s várta, hogy mi lesz belőle.

– Például, mondá Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre hajtotta össze, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem, a mennyinél több ezután sem lesz, tiz esztendő mulva sem.

Kovács összefonta karjait, úgy hallgatá.

– Ne itéljen el, kedves jó Kovács, mondá Zoltán, s most már a toll orrát kétfelé hasította, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít az ki, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik s mások határozzák meg, hogy hová tegyem?

Kovács még mindig nem mutatta, hogy ért valamit.

– Teszem föl: nekem annyi új eszmém van, a mit szeretnék kivitelbe hozni, folytatá Zoltán s ezzel már leült Kovácscsal szemben a megkinzott toll egyik orrát begörbítve, úgy hogy tökéletes csáklyaformát adott neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni; és nekem arra mind oly kevés eszközöm van, pedig mint mondják, atyám roppant gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, a míg arról önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom?

– Jól tudja ön, viszonzá Kovács szárazon, még hét esztendeig!

– Az sok, az nagyon sok, szólt Zoltán felugorva s lecsapta a széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni.

– Nagyságod azt akarja megtudni, monda Kovács, okos szemeit az ifju arczára szegezve, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági engedélyt eszközölni?

– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly sebesen haladnom, mint a hogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok, nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé és én nem vehetek azokban részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így meddőn hever.

Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védenczét, mert a lelkébe látott annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.

– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni, – azért, hogy megismerhesse végzetteljes perét…

E szóknál vége volt Zoltán erőtetett szerepének; lerogyott a székre, titka ki volt találva.

– Már ismerem azt, rebegé, nyitott fiókjában a leirt másolatra mutatva s azután tenyerébe hajtá fejét és sírt keservesen, a hogy gyermekek tudnak sírni.

Az ügyvéd szomorúan tekinte rá, azután oda lépett hozzá és megölelte.

– Oh mennyit szenvedtem! nyögé az ifju alig hallható panaszszal.

– Elhiszem.

Zoltán letörlé könyeit s nagyot sóhajtva, reszkető lélekzettel szólt:

– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn épen azt kellene bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könyekkel tartoztam annak, ki értem még keserűbb könyeket hullatott, s a kinek még sok mással tartozom, a mit még mind le fogok neki fizetni.

– Ez volt, a mitől féltem, sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés hangján.

– Mitől? kérdé tőle Zoltán csodálkozva.

– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről tudomást kap.

– Bár úgy elveszne az, hogy soha nyoma se maradna.

– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán, megbocsát, hogy így nevezem most is, a czímmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.

– Akkor még kevésbbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény ember fogok lenni.

– Talán nem egészen.

– Mit mond ön? Akkor ön engem nem ért. Én ezt a pert meg akarom semmisítve látni.

– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk birni, hogy lemondjon folytatásáról.

– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok minden jogomról atyám birtokaihoz, czímemről, születés-adta rangomról s leszek egyszerű polgár, mint más.

– Hová gondol ön?

– Most csak egy gondolatom van: hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beleegyezem. Az, hogy azoktól, a kiket szívemből gyűlölök, a kiknek azt a fájdalmas éjszakát, a mit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó Isten dolga. Elég fiatal vagyok még pályát kezdhetni magamnak, ott fogom azt kezdeni, a hol más szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hizelgő tulajdont ruháztak reám, meg akarom látni, birok-e azokkal, mint szegény ember is? Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint ha gazdag maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utczák szemetjén halok meg, mint hasznavehetetlen tagja a világnak, a ki csak addig ért valamit, a míg pénze volt, mégis azt tenném, a mit elhatároztam magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak. Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg kell várnom azt, a míg hét esztendeig végig kínzanak vele, én ezalatt a hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy akkor nem ölöm-e meg azt, a kit utamban találok? azt csak a Mindenható tudja!

– Ön teljes diadalt szerez ellenségeinek.

– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság nélkül is meg tudok állani a világban. Én minden munkára kész vagyok. Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát végre, ha minden kötél szakad, ha kitünik utoljára is, hogy nem érek semmit, s ha ezen a tejjel-mézzel folyó földön, mely minden ember számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor elmegyek a tengerre és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak, sem ellenségeimnek.

– Kedves Zoltán. Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patheticus tért, s beszéljünk, mint philosophok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert megsemmisítse, nincs gondolatomban.

– Ezt köszönöm önnek, szólt az ifju, melegen szorítva meg ügyvédje kezét.

– Hogy ön ezt tenni fogja, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre, mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.

– Örülök e jó véleménynek.

– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek ily kimenetele előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Daczára azon igen gyanús pártolásnak, melylyel egy nagybefolyású ember az igazság mérlegét lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van biráinkban, hogysem ily gyenge okoskodásokat oly sulyos vád bizonyítékául elfogadhatnának.

– Ki lehet azon nagybefolyásu férfi?

– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost mosolyogni?

– Valahányszor találkoztam vele.

– Tehát tudnia kell önnek, hogy a kire ő mosolyog, annak legnagyobb ellensége.

– Én nem vétettem neki soha.

– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége önnek, hanem a miatt, hogy Kárpáthy Béla cessiót adott neki a Kárpáthy-uradalmakra.

– Hogy lehetne az?

– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a tanácsosnak a jószág iránti jogait.

– Midőn még a per meg sem volt nyerve?

– Midőn még meg sem volt kezdve. Oh ezeknek az uraknak bizonyos játékuk volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal soha sem fog itélet alá kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék vele.

– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.

– Maszlaczky soha sem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.

– Kérem, ezt ne tegye. Olyan ártatlan ember szenvedne tán e miatt, a ki egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, a ki azt hitte, hogy nekem jó szolgálatot tesz ezáltal.

– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet épen ő segített elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát magamra vállalom.

– Hogyan?

– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közül melyikünk ismertette meg önnel a pert? Legyek én az. Tőlem ifjui könnyelműségnek fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne tartozzék ez a kérdés a dologra. Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó barát állok itt önnel szemben; fogadja a mit mondok, úgy, a hogy e két minőség mondatja velem.

Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét s figyelmesen hallgatott annak szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.

– Az egész pert megoldja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott igéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én hozzá. Rudolf grófnak nem is szóltam e felől, mert a milyen heves ember ő, s a milyen kényes ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; a mi, meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyet adna, őt működése hatályos teréről leszorítani.

– S következhetnék ily eset is gyámatyámra nézve?

– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével birna annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, a ki legalább megállhat előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült. Maszlaczky pedig egy helóta, a ki gyávaságával szokott kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen ellenfelei vannak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették volna.

– És mindezt én miattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi szenvedésért! sóhajta Zoltán, halavány arczát megtörülve kendőjével.

– Minekünk, illetőleg nekem, mint ügyvédnek, az a kötelességem: Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinoétól s egyedül az utóbbit vonni a kérdésbe.

Zoltán kezdett nem figyelni arra, a mit az ügyvéd beszélt; Kovács az éjszakai virrasztás s a háborító indulatviharnak, a mit kiállott, tulajdonítá az ifju védencz szórakozottságát s félbeszakítá beszédét:

– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik ön és kinyugodja magát.

Zoltán feltekintett rá, nagy, könyben úszó szemeivel s indulattól remegő hangon viszonzá:

– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog bele ülni? Nekem nem kell belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E kettőhöz ne legyen joga senkinek…

Az ifju nem birta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy szék előtt, s arczát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e vagy meghalt?

Kovács részvétteljesen nézte és nem zavarta meg az ifju tiszteletreméltó fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.

– Oh anyám, kedves jó anyám!

Karjait az ég felé terjeszté, mintha magához akarná őt onnan ölelni.

– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arczod! susogá magában beszélgetve. Az a jóságos arcz, a mely engem mindenüvé kisért; jó nemtőm, jó angyalom.

Azután Kovács karjára tette kezét.

– Tegye ön helyettem a mit jónak talál. Nekem ne legyen benne szavam. Az Isten őrizze azokat, a kik velem ezt eselekedték, hogy valaha találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jőjjek velök soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron! Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.

– Legyen nyugodt. Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A világ ki fog nevetni, mint ügyvédet, ön becsülni fog, mint barátját.

A két ifju megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan ne évődjék e gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne mutassa búját és most feküdjék le és pihenje ki magát.

Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megigérte, hogy le fog feküdni. Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.

Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.

– Talán beteg? kérdé ijedten a hű cseléd.

– Nem nagy baj, csak hogy sokáig fenn volt az éjjel.

A jó ember kétkedő arczczal tekinte rá, mintha még többet akarna megtudni.

– Szegény jó fiu te, mondá elmentében az ügyvéd.

Már megint «szegény fiu!» gondolá magában a szolga.

Mit sajnálkoznak ezek ő rajta? Elébb az úr, most meg az ügyvéd.

Azt sajnálják «szegény fiu», hogy ilyen jó hű szolgának, hogy kell majd más gazdát uralni? mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó Isten tudja, ki fog majd ő róla is gondoskodni.

XVI. ALKU EGY VESZENDŐ LÉLEKRE.

Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak, vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak egymással, s nem törődnék velök többet.

Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli felelősségtől.

A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Mint tudjuk, Maszlaczky is épen odafenn volt akkor.

Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Az ügyvédnek psycholognak kell lenni!

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.

Ezt Maszlaczky úr mondta.

Doctor úr sietett a bókot visszaadni.

– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.

– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá alkottassam.

– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon, a két egymásnak hízelgő diplomatára.

– Hát mit csinálunk?

– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.

Vagy úgy?

– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.

– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják, milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:

– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a saját oka.

– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy beszél.

Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.

– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.

– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.

– Hihetőleg egyezkedést kiván ajánlani.

– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?

– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.

E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig birja a fejét tartani.

– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam teszem le az indigenatusi díjt.

A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.

Kopogtak az ajtón.

– Lehet! szabad! kiáltottak mind a hárman.

Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.

Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem összeértek úgy, hogy a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának. Rosszabbat nem kivánt nekik.

Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt bevágni.

– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.

– Mi egy perczig sem távozhatunk el tőle.

– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali szekrényben?

– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.

– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.

– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.

– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No csak azért mondtam, kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell birni.

Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris stylusban folytatá:

– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per megszüntetését tűzvén ki feltételül.

Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé, midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.

– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják, hogy mindent el fognak veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium) szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alamizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.

– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult assistentiáért, de az is majd megette.

– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!

Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.

– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, compromittálni. Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!

Maszlaczky úr már a keztyűit is húzta.

– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu. Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé. Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne? nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet: de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul ütött.

Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a shawlt nyakáról, pedig senki sem kérte rá.

A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz fejét tenyereibe sűlyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen ült.

William elhozta a czipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta neki, hiszen két felemás!

Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját s kősárga szemével merően nézett fel a plafondra.

Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, gúnyos kitöréseit a tehetetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakitá félbe.

Maszlaczky úr lassankint kigombolta újra felsőkabátját, a nélkül hogy felszólíttatnék rá.

– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepczébe. Ha valakinek kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedvéért, korán se tessék hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy lépést az ügyben? soha! Igen, egy angyal, a ki azt mondta: itt e szegény sorsüldözte ember mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá, tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában? Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak teljes birtokába vezette volna be; s ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna az ég alatt. Áldom a mindenhatót, hogy azt nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább így egy ártatlan gyermek kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.

A derék psycholog férfiu képes volt saját eljegyzett mátkája kezével kecsegtetni védenczét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgy sem fog ez addig élni.

– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi örömökkel? Csendes, otthonos, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család, derék utódok! mit gondol nagyságod azokkal?

Oh pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvenczebb eszméi, mint minden megvénült bűnösnél szokott lenni.

– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni, folytatá éles, metsző gúnynyal Maszlaczky úr. Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor nem szükség családi boldogságról aggódni…

– Uram! kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből, e tárgyról megtiltom önnek beszélni!

A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelenlevő három férfi mind némává ijedt s a jámbor orvos ijedtében akkorákat kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztül esik.

Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett attól tartani, miszerint valaki csak a Szentmihály-kapu melletti házban lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.

Abellino az orráig rántotta magára takaróját s Maszlaczky úr két lépést hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie, sőt inkább volna ránézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ez által actus majoris potentiæt követne el, még pedig két tanú jelenlétében, – s ismét közelebb lépett.

– Mit tilthat ön meg én nekem? szólt kétfelé vágva kabátja elejét mellén. Azt, hogy védenczemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem? Azt, hogy bele szóljak egy ügybe, a mi engem is érdekel? Vagy mit?

– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! szólt Kovács határozott egyenességgel.

– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, a mit kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam összeállított per végén védenczemet részökre hódítsák. Ha önök felét igérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök igérik két harmadát, én igérem három negyedét; ha önök odaigérik egészen, én meg ráadásul egy bájos angyal kezét igérem hozzá. No tessék árverezni.

E szókkal Maszlaczky úr kihivólag ült le Abellino ágya elé.

– Tessék árverezni.

– Tessék! akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt kapta s majd a feje tetején lökte ki a hangot.

Kovács hallgatva tekintett Abellinora, kinek arczán kínos feszültségben látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyü már ő neki százezreket, milliókat, földi angyalokat igérni, – mikor a sír szélén fekszik!…

Kovács mély szánalom és megvetéssel tekinte a tehetetlen nyomorú emberre, kit minden új szó új gondolatra téritett s ki most annyi viszás befolyás között nem birt testének, lelkének megállapodást találni.

– Hagyjanak az urak én nekem békét! nyavalygott, türelmetlenül rugdalva nyoszolyája végét. Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert? Menjenek innen, végezzék el egymással, a hogy akarják, csak én tőlem ne kérdezzenek semmit; én nem irok alá semmit, én nem felelek semmire.

Azzal befordult a fal felé s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.

Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy óráig sincs saját akaratja.

– Holnap reggelig irásban fogom önnel közleni véghatározatainkat, mondá Maszlaczkyhoz fordulva s azzal vette a kalapját és eltávozott.

Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa feküdnék ott előtte, paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

Maszlaczky úr kezeit dörzsölé s ágaskodott örömében, kedve lett volna nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.

A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.

– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek. Az Istenre kérem, hagyjanak magamra. Ne jőjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit.

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét s odahajolva a beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:

– Kedves, édes kedves nagyságom. Nem sokára czélnál leszünk.

«Nem sokára czélnál leszünk.» Súgá utána magában a darab fa, gondolván a minden czélok czéljára, a fekete sír fenekére.

Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt széket, a nagy búcsúvétel közben s már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doctor, ki eddig az ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel mondva:

– Még nem láttam őt a kapun kimenni.

– Kit? kérdé Maszlaczky úr megrettenve.

– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék vele találkozni este az utczán. Azt hiszem, stilétes pálcza volt nála. Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna. És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt sem tudja meg, ki volt?

– Doctor úr, szólt Maszlaczky, menjünk együtt.

– Nem tehetem, szabódék amaz. Nekem consultálnom kell a patienssel, az eltart soká, egy óráig, kettőig is.

– Uram, szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján, ez öntől szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni. Ön képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált és segítségére nem sietni.

– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek salvus conductus gyanánt.

Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már előre vonták, hogy röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni. Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt körülfogta szépen.

– Lelkem, jó William, ráérsz most ugy-e bár? nesze egy tizes, kisérj el hazáig; csak a bérkocsi-állásig, onnan visszajöhetsz; ugy-e bár megteszed?

William megtette egy tizesért, hogy elkisérte Maszlaczky urat, a ki elül hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgardot, a kapun kijutva pedig hátul hagyta fedezetnek.

A békeszerető orvos meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.

– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más, mint egy vén asszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom magamat. Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!

Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer visszajött. Bot nélkül nem tanácsos haza menni s míg a sötét lépcsőn le nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan állanának, a kik őt kisérni szándékoznak, a kik levilágítanak utána. Protestált, hogy ne fáraszszák magukat, s csak a kapun kívül mert lélekzetet venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a törvények oltalma alatt van.

Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási helyén. Hogy ő neki e perczben kincscsel tölt ládákat igértek, hogy őt hosszú-hosszú élettel biztatták, – hogy új meg új tarka örömmel, víg élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a vele együtt szomjazott boszú ott függ megérve kezei előtt és hogy épen ez órában senki, egy lélek sincs, a ki ő reá gondoljon, hogy egymagára van hagyatva ebben a szegény szobában, a hol minden nyomoruságát hirdeti, hogy sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb, elhagyottabb ember: – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt, mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, redves, szúőrlötte fának…

XVII. A LEMONDÁS.

Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására. Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy Abellino előbb meg találjon halni.

Zoltán ez alatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó kisértésen: – elbúcsúzni a régi eszméktől.

Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, a mi legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.

Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mind ennek birtokában marad!

Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni az által, hogy ő egyszerű birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd ide s tova azzal lesz elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak rá többé.

Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt hozott zavarba, mikért felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését előre birták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve s a korszelemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.

Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könyes szemekkel mondani el a derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra váltságdíjaikat s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő megszünik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s Isten tudja, milyen urok lesz azután.

Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor eltávoztak előle, a nélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint a mennyit szabad volt áldoznia, hogy a fiui érzet kötelessége tán nem nyomná le a mérleget, melynek tulsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve. Egy perczig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben egy új nemzedék boldogítása fogamzott, arra, hogy három ember élete holtig keserű legyen miatta? hogy nem könnyebben elhordják-e ők, Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép, mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit?

Magasztos volt a gondolat! de Zoltán sokkal erősebb akarattal birt már ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Oda adta a «nagy hazafi» nevet a «becsületes ember» nevéért; az utókor magasztalását a szív nyugalmáért.

Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra, lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesűlyedni ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjóllét életszínét.

Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák, kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szívja ki a föld népének valahogy még megmaradt zsirját, hogy szaporodik el orv, tolvaj és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, még ha akarna sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön adósságot hoz magával gyarapítás helyett, a mi azután szaporodik, gyorsabban mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant uradalom s vad idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.

Keserű volt rá gondolni, végigkövetni az egész eszmét s nem találni abban sehol megállapodást.

Néhány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket irt alá közczélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leend a haladó pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarcz a minden javulást ellenző szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland hatalmában, ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket, ki nagy számokat irt le, a miknek mennyiségéről még fogalma sem volt.

Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arczczal fog megjelenni azon komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláirásait úgy fogadták, mint egy igazi emberét s nem kérdezték tőle, hogy hány esztendős? Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett lennie.

Nehéz volt a kisértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta az utolsó cseppig.

Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől, mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni; beszélt a puszta levegővel itt és amott; tele volt az ránézve élő alakokkal. Este felé magához hivatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a levéltár okiratait, vigye azokat magához, azon pusztára, melyet Kárpáthy János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének s őrizze meg ottan.

A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi emlékeit s szekerére rakatá. Annyit birt rebegni ifju ura előtt, hogy azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bir.

– Köszönöm, jó öreg bátyám, monda az ifju erőtetett jókedvvel, meglehet, hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak megjelenek a kegyed kapuja előtt s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e szüksége kegyelmednek valami béresre?

Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek s nem késett azt kinyilatkoztatni:

– Édes ifju uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édes atyja végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a szűkölködéstől és a megaláztatástól megőrizzék.

Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány százezer forintja marad, melylyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy becsületbeli kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az egész kárpáti hegyláncznál is nehezebben nyomták szivét. Helyt fog állhatni azon fogadásokért, a miket tett mint gyermek, s miket úgy tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez aczéllá edzette szivét! Lehet, hogy e kötelezettségek kielégítése után igazán szegény lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az: megmarad a becsület, a férfi-szó szent tisztasága s drága az olyan helyen, a hol arra kell építni a jövendőt…

Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is megtartani?

Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos rendben találja az egész gazdaságot s azt ne mondhassa, hogy ő valamit elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba iratta fel, a miken ide jött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje egészséggel az új birtokos. Ő maga azon a bérelt szekéren utazik vissza, melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.

Kovács pontos ember; épen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a gyertyákat meggyujtották.

Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje. Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán urfi kezéről egy idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát még csak sejtelemmel sem birták utólérni, s mindenki olyan csüggedt volt, mintha saját sorsa változását érezné.

Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből s azt hóna alá véve, az ifju báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök pallosjogi gyakorlata hajdan úri székeket tartott, s e végett tágas kandallóval látták el.

Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy karszékbe, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített neki hallgatni.

Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán eléje ment, míg az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyujtá feléje:

– Itt van…

Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, förtelmes eszmék, miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak letéve, átadva annak a kezeibe, a kinek lelkét, életét megmérgezék, tehet velök a mit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.

– Minden irat közötte van? kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe vette.

– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszüntnek nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.

Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy a hogy összekötve volt, belehajítá a kandalló tüzébe.

A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé a lángoló percsomóról, mely apródonkint foszlánynyá égett. Az egyenkint felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya fölrepült a lángok közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt, úgy üvöltözött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt ott; minden eltünt, csupán a kemény boritéktábla hajladozott összezsugorodva a parázs között, fekete felszinén végigjártak csavargó vonalokban a kósza tűzférgek, a mik halottaikat keresik.

Milyen könnyebbült szívvel sóhajtottak fel mindhárman.

– Nincsen többé!

Zoltán örömtől ragyogó arczczal fordult az öreg jószágigazgatóhoz.

– Megirhatja ön Szentirmay grófnak, hogy látta ez iratokat hamuvá égni.

– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve, szólt az öreg. Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon fognának örülni, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.

– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak vissza engem, most én tiltom el magamat. E perczben semmi sem vagyok. És én senkinek sem akarok terhére esni, legkevésbbé azoknak, a kik szeretnek.

Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A sorsváltozás nem változtat a jellemen.

– Még egy izenetünk van, szólt, változatlan arczczal vonva elő oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt czímezve.

A levelet Maszlaczky irta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószivű Kőcserepy tanácsostól, hogy saját jóindulatából (ez duplán is alá volt huzva) Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére válik; másodszor szintén az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik nemeslelkű kedélyre idézte elő azt a nemeslelkű eredményt, miszerint Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a Kárpáthy-család ügynökségét a Kőcserepy-családéval váltandván fel, miután ő (t. i. Maszlaczky úr) úgy is egészen más állást fog elfoglalni a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az igért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a kettőjöknek legszivélyesebb pártfogását, stb.

Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette s a tűzbe akarta vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s bánni kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva az által; hátha ő elfogadja az ajánlatot?

Egy tekintet e változatlanul komoly arczra ismét más gondolatra téríté. Összemorzsolta a levelet s a tűzbe vetette.

Csak azután mondta meg Kovácsnak, hogy mi volt abban foglalva.

Nem kételkedett, hogy az ifju ügyvéd épen oly megvetéssel hajította volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal jogtudós jobban örült védencze e merényletének, mint bárminő jutalomnak, mely a csalárd emberek előtt megfogható és megszámlálhatóságánál fogva becsben szokott tartatni.

Ő is úgy cselekedett volna s jól esett neki, hogy Zoltán nem is mondta ki az ellenkezőt.

Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát. Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.

Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt. Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy miért hívták őt «szegény fiu»-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem leend módjában őt tarthatni.

Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy jegenyefákkal beszegett út mellett terült, ép akkor jött fel a nap s a két utazó akkor vette észre, hogy a merre keresztül kellett haladniok, az egész út el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltásokkal üdvözlék minden oldalról.

Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé, rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: «Hordozza az Isten szerencsével; hozza vissza minél elébb újra!»

Tizenkét lovas legény rugtatott a fák mellől kocsijához két felől. Marczi volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket, hogy maradjanak el tőle.

– De biz elkisérnők a világ végeig is!

Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton maradtak el tőle, ott is utána kiálták, kalapjaikkal integetve felé:

– Hozza vissza az Isten minél elébb!

Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, a nélkül, hogy vesztett örökségére csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele mindenütt, mint az emberek szívei!

Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.

Mikor le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni.

Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiu hátul a bakon ülve jött velök Kárpátfalváról.

– Már engemet Zoltán urfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is, majd csak megélek valahogy.