S ha egy-egy büszke hölgy-alak megy végig néha a tarka pillangóraj között, herczegnői tekintettel, állig begombolt egyszerű, de drága nehéz bársony köntösben, a ki elnéz az emberek feje fölött, s istennői fenséggel ignorálja a fényes csőcselék hódolatát, az a legveszedelmesebb valamennyi között. Az is megvehető, csak az ára igen nagy.
Azok az arczképek, ott végig egy hosszú tornáczban, a legszabadelvűbb öltözethiánynyal, mind megvehetők, az eredetijeikkel együtt.
S mikor néha a czifra sokaságon egy fekete ruhás szerény alak furakodik keresztül, hogy a főlépcsőkhöz juthasson, mely a «monsieur» (Artois herczeg) lakásához vezet, hóna alatt a bőrtárczával, melyben a legujabb sürgönyök vannak, az is megvehető sürgönyöstül együtt.
Mert a tatár tábor egyuttal arra is szolgál, a mire most a hirlapirodalom, a hirek elterjesztésére. Itt tudni meg mindent legelőször, a mi a nagyvilágban történik, és azt is, a mi nem történik. Itt van a pletykavásár. A publikum maga a reporter. Gyorsabb ez, mint a gőzsajtó. Délben (csillagászi időszámítás szerint) a börze-agiotage ideje van, a ki a börzéről jön, ide siet, itt folytatja. Minden ember járja az aranyborjú körtánczát. Egy órával később egész pompájában van a tatár tábor, akkor jelenik meg az elegáns világ, pazar ragyogását bemutatni; a galleriák akkor essbouquettól és eau de mille fleurtől illatoznak; két órakor jön az emigráns aristocratia, akkor a csarnokok illata átváltozik pézsmává; három órakor megnyilnak a restaurateurok pincze-ablakai: a kápri- és szerecsendiómártás szaga csalogatja a közönséget a gourmand asztalhoz; ekkor egy kicsit megritkul a népcsődület, sokat elnyelnek az éttermek, de még maradnak elegen, a kik nem szoktak ebédelni, vagy még nem kaptak valakit, a ki megebédeltesse őket; azoknak a mulattatására előjönnek az utczai énekesek, muzsikusok, a vándor csemegeárulók, akkor a félzsoldon levő katonatiszteké, meg a Kairó-utczai kisasszonyoké a világ, s kezd úrrá lenni a csarnokok légkörében az ánizs, eltaposott narancshéj bűzével vegyítve; este felé aztán, mikor meggyujtják az ezernyi argand-lámpákat, chevreux-gyertyákat, akkor összekeveredik a nappali raj azzal a másikkal, a melyiknek mind az arcza, mind a toiletteje éjszakai világítást kiván, s akkor aztán parfume, ételszag, dohányfüst, aroma, elöntözött bor-, pálinka-gőz összeelegyül a forró emberi lélekzettel s a gyertyák bűzével, úgy, hogy otthon találja benne magát minden ember. Hét óra felé aztán, mintha kisepernék, úgy kitisztul minden, de még akkor is ott helyben marad, a mi eltünt, a szinházba zsufolta össze magát. A Palais Royalnak két nagy szinháza van, s azon kívül számbavehetetlen spektákulum barlangja, minden zaj, minden nép azokba költözött. Ott folytatják a nagy zsibvásárt zene és énekszó mellett. Éjfél felé kibocsátják megint a rajaikat a komédiatemplomok s tódul elő kaczagva, dalolva, kiabálva az egész Babylon, s a mint jön, úgy el is vész a punchtermekben, a miknek kivilágított ablakain láthatók a szilaj taglejtések, a tánczmozdulatok, a walzer hangjai mellett, míg egy-egy ajtónyitásnál végig lehet látni egy-egy fénytől ragyogó termen, melynek csupa tükörfalai sokszorozzák a drága Carcel-lámpák, a sinumbrák fényét. Azok ott játéktermek; tömve mindig; a legszebb hölgyeket ott látni, a legfényesebb toilettekben, és azok nélkül is, ott pezsgőt is adnak a játszóknak ingyen. Ezek a harmoniabarlangok igen szép haszonbért fizetnek a kormánynak, s szabadalmuk van rabolni trente et quaranteal, biribivel és roulettel. De csak éjféltől három óráig, nyitott ajtóknál, azontúl zárt ajtók mellett. Ez a napirend a tatár táborban, így vázlatosan ismertetve. Vannak idegenek, a kik a Palais Royal tatár táborán kivül nem láttak Párisból egyebet; idejöttek s addig ki sem mozdultak innen, a míg mindent meg nem tudtak, a mit megtudni érdemes volt.
Csak késő éjjel három óra után, mikor a Palais Royal óriási kertjének hársfái töltik el fölséges mézillatukkal a salakjaitól megszabadult levegőt, akkor látni ott a lámpák világánál egyes köpenybe, talmába burkolt csoportokat, a kik egymást csöndesen köszöntik, halkan beszélgetnek. Ezek azok a férfiak, a kik megmaradtak francziáknak és becsületes embereknek, a nélkül, hogy száműzetésbe keveredtek volna.
Mondják, hogy néha maga Artois herczeg is lejön egy melléklépcsőn fényes palotájából, ilyen késő ejjeli órában, a gyéren látogatott kert fasorai alá, friss levegőt, hársillatot belélekzeni, és talán még más egyebet is.
Hogy mindezeket Axamita őrmester leányasszony, daczára annak, hogy szemeivel látta, mégis, hogy nem tudta elmondani Milióra kisasszonynak? azt már körülbelől lehet gyanítani.
Valamint az iránt is lehet némely fogalmat elvonni, hogy miért nem hozta a hugát ide magával Metell?
Hanem, hogy őt magát mi hozta hát ide? ez még mindig olyan kérdés, a mi komoly válaszra vár.
Ott járt már napok óta Metell a Palais Royal hirhedett tornáczaiban s ő is azok közé tartozott, a kik éjjelre is ott maradnak. Megtartotta nemzeti viseletét s az előny volt ránézve. Ez első tekintetre megvallja az idegent, míg ha incroyablenak öltözik, az lerí róla, s elárulja, hogy messzeföldről jött.
Semmit sem csinált még, semmibe sem vágott bele, nézelődött. Tanulmányozta a szerepet.
Nem árult el kiváncsiságot, érzéketlen maradt a festett és kifestett szépségek kecsei iránt, nem barátkozott senkivel, a ki belekötött, eljárt mindenüvé, a hova mások járnak; őrizkedett a szinházban észrevétetni, hogy értett a darabból valamit, a balletban ő is a szinpadnak szegezte a kukucskáját (Gucker), de tovább nem vitte a studiumot; de Vitry restaurateur-jében ebédelt, a hol ötven franc a teríték ára, de bort nem ivott; a képek közül a hirhedett paripák aczélmetszeteit nézegette s esténkint ellátogatott a játéktermekbe; egy-egy louisdort feltett a rouge et noirra, ha elvesztette, ha megnyerte, abbahagyta; nem űzte tovább. Nép volt a játékasztalok körül tömérdek. Közönséges szerencsevadászok. Olyan spelunkákba is betévedt, a hol szakértő játékosok űzik a mesterségüket fáraóval, makaóval. Vannak közöttük, a kik ahhoz is értenek, hogyan kell a balszerencsét megjavítani? Hogy kémnek ne tartsák, egy pár játékra meghagyta magát fogni, de vigyázott magára, nem hagyta magát tűzbe vinni. Ezek mind közönséges rablók és olyan áldozatok, a kik, ha sokat vesztettek, bele ugranak a Szajnába.
Azokon ugyan nincs mit sajnálni, a kik azért, mert elhagyták nyerni a pénzüket, beleugranak a vizbe; mert azért mentek oda, hogy a másiknak a pénzét elnyerjék s abban az esetben ők is épen olyan hidegvérrel nézték volna el, hogy hogyan öli bele magát a vizbe az a másik. Olyan ez mint az amerikai párbaj, a hol, lelke szerint, mind a két fél gyilkos.
Az igazi előkelő úri világ nem itt volt.
A dandyk, az incroyableok egy caffée chantant-ban gyülekeztek össze, a hová két louisdor belépti dij mellett lehetett bejutni. Ott hires művésznők produkálták magukat, ezért a magas entrée.
Ebben a kávéházban a pinczérek és marqueurök mind válogatott szép hölgyek voltak, XIV. Lajos korabeli apródoknak öltözve s azok között valódi királynénak tünhetett fel a hódító szépségű Corysande, a kinek, hogy nagyobb legyen az illusio, támlásszékül a westfáli királynak a hajdani trónusa szolgált, a honnan a kávéhoz a czukrot osztogatta.
Hanem ez csak a külszin volt. Míg a productióhoz való tribune hátul volt, s ott, a ki az ál-Catalanit akarta hallgatni, szürcsölhette a kávéját, találgathatta a czukorbonbonokra irt verses charádákat, csinálhatott szerelmi cselszövényeket a madameokkal és myladykkal, addig a főérdek a négy tekéző-asztal körül tömörült össze.
Ez, mint mindenki tudja, szép férfias és ártatlan mulatság. Azért néha nők is gyakorolják, és olyan emberek is, a kik nem ártatlanok.
Mind a négy tekeasztalon hiányoznak a lyukak, a mikbe a lapdák szoktak hullani, ezeken csak carambolpartiekat játszanak. A legérdekesebb neme a tekejátéknak, valódi tudomány.
Itt már nem a vakszerencse dolgozik, a hogy a kártyában, hanem ész és testi ügyesség együtt a szerencsével.
Rendesen mind a négy tekeasztal el van foglalva, de aztán lassankint egy körül csoportosulnak a nézők, azok között szép hölgyek is, a legfényüzőbb toilletekben. Annál az asztalnál bizonyosan a játékosok tornája folyik. Vannak, a kik ebben a tudományban mesterek, de vannak olyanok is, a kik már professorok!
Nincs a kártyának az a neme, a minek olyan szenvedélyes áldozói legyenek, mint a minők voltak ez időben a carambol-partie sectariusai.
Mintha az elmult két évtizednek óriási népharczai mind erre a kis négyszögletű zöld térre szorultak volna össze, úgy keresték a találkozót egymással Nagy-Britannia, Gallia, Borussia, Scythia (azaz Oroszország), még az Oceánon túli nagy keletkező ország képviselői is, s küzdöttek a «zászlóik» becsületéért, dákóval és csontgolyókkal. Itt volt az igazi Marengo, itt Austerlitz, itt a Borodino!
A francziák azonban itt is győzelmesek maradtak volna az egész világ fölött, ha az angoloknak e téren is nem lett volna egy Wellingtonjuk. Egy lord Severland. A tekézők nagymestere. A kinek dákóhegye előtt reszketett Borussia, meghajolt Hibernia, adófizetővé lett Scandinavia!
Ott dönti őket halomra a vitézi tornában győzhetlen fegyverével, keskeny karimájú à la Welling-tonját előre bodorított félwuklijára billentve, s felmeredő inggallérjai közül lenézve az egész világot. Most épen Amerikát kényszerítette capitulatióra, kinek szégyenét a malomkő terjedelmű Bolivár karimája sem képes eltakarni.
– Amerika is oda már! Európa rég meghódítva! Melyik világrész van még hátra?
A győzelmes viador meglátja a bámulók között Metellt, a kit nagyon is exoticus öltözete nem kevésbé tesz feltünővé, mint minden európaitól elütő arczjellege. A szeméből kiolvasta, hogy ő is ért ehhez a tudományhoz, és hogy vágya volna a megmérkőzéshez. Elárulja ez magát.
– Uram! szólt, lökbotjával a tekeasztalra mutatva, Metellhez. Nem tetszik pour l’honneur du drapeau? Oroszok vagyunk?
– Nem. Magyarok vagyunk.
– Annál szebb. Ez ritkaság. – Kétszáz louisdor a partie.
Metell tudta azt úgy is.
– Az nekem nagyon magas tét, mondá húzódozva.
A győzelmes viador végig nézett rajta, szánalomhoz hajazó kifejezéssel s aztán azt mondá:
– No hát legyen huszonöt louisdor. Én úgy is játszom. Csak azért, hogy a trofeumaim között egy ázsiainak az exuviái is legyenek.
Metell sem az «ázsiai» illetékesség, sem az exuviák előleges igénybevétele ellen nem tett kifogást, hanem szétnézett dákó után.
– Szolgálok az enyimmel, mondá Severland lord, megkrétázva a lökbotja hegyét, – ne legyen az a hit, hogy a botom meg van babonázva. Egyszer az egyikünk lökjön vele, másszor a másik.
– Ki kezdje? kérdezé Metell.
– Mindig az, a ki provokálva van!
– Szeretem az igazságot. Vessünk fel pénzt?
– No hát vessünk. Mi az ön jelszava?
– Császár.
A felvetett pénz az arczképpel fordult felfelé az asztalon. A mylord átnyújtá Metellnek a dákót.
Metell aztán le sem tette azt a kezéből, a mig a partiet végig ki nem csinálta.
– Bravo Ázsia! mondá a lord. Ez emberül volt végezve. Engem lökéshez sem hagyott ön jutni. – Hanem hát folytassuk. Dupla, vagy semmi!
Metell elfogadta a felhivást s megkezdte a második játékot. Be is végezte, a nélkül, hogy az ellenfelének egyéb dolga lett volna, mint számlálni a lökéseket.
– Hisz ez egy vadembertől egészen jó! mondá a mylord. Duplázzuk meg még egyszer a tétet.
Már ekkor kezdtek Metellnek szövetségesei támadni. A legyőzött nemesek oda álltak a háta mögé és lesték minden lökését.
Ezúttal sem hibázott el egyetlenegy lapdát is. A leglehetetlenebb állásokkal is kiczirkalmazta az összekoczczantót. A harmadik játék is az övé volt.
A mylord most már csak a jelszót ismételte.
– Dupla, vagy semmi. A tétel kétszáz arany volt már.
A közönség egész érdeklődése Metell játéka körül összpontosult.
A negyedik játékot is megnyerte – felváltás nélkül.
Ekkor már négyszáz louisdor volt a pénztárban.
A mylord azt is megduplázta.
Mikor Metell az ötödik játékot is megnyerte, a nélkül, hogy a dákót csak egyszer is visszaadta volna a gazdájának, a néző közönség frenetikus tapsban tört ki e diadal fölött. Borussia, Scandinavia, Hibernia saját kudarczaikért visszaadott megtorlást láttak ez ordáliában.
Ámde Nagy-Britannia nem szokta magát megadni a veszteség után.
– Dupla, vagy semmi! hangzott a mylord szava újra.
Nyolczszáz louisdorra ment föl a tétösszeg.
Kezdettől végig ünnepélyes csend volt a játék alatt. Ez már a hatodik játék volt. – Példátlan eset, hogy valaki hat játék carambolt megnyerjen egymás után, a nélkül, hogy a játszótársát egyetlenegyszer is lökéshez juttassa.
Mikor ez is megtörtént, a néző közönség varázslatnak kezdte hinni a dolgot. – Ez nem mester, ez professor! Még a professorok között is a dékán!
– Dupla, vagy semmi! ismétlé lord Severland.
Metell egy szó nélkül hozzá kezdett a játékhoz. Egy apródnak öltözött pinczérnő egy pohár jeges barbarasseal kinálta meg; abból egyet szürcsölt s nyugodtan fogott a munkájához. – Csupa mesterlökés volt, a mit csinált.
A hetedik játékot is megnyerte.
Már ekkor a pénztárban háromezerkétszáz louisdor volt felhalmozva.
Ekkor kezdett a néző közönség szétszállingózni Metell légköréből. – Ez nem hogy mester, nem hogy professor: hanem «kozák» (gréque). Ettől jó lesz távol maradni.
Most már mindenki azt képzelte, hogy érti már, miért mondta ez az idegen a győzelmében telhetetlen mylordnak az első megkinálásra azt, hogy neki a kétszáz louisdornyi tét nagyon magas! Ez játékos-psychologia. Ha az első összemérkőzésnél a mylord azt látja, hogy fenhatós ellenféllel került össze, megköszöni a mulatságot, s abbahagyja a játékot, kétszáz louisdor veszteséggel. Így pedig bele lett sodorva, a játékos-agyafurtságnál fogva, mely a szerencse erőszakolásában bízik, hogy mindig duplázza a tételt, mindig mélyebben gázoljon bele a koczkáztatásba; ez kiszámítás volt. Az idegen egy professionatus játékos. Jó lesz tőle távol maradni.
– Dupla, vagy semmi! ismétlé hidegvérrel az angol.
Egész halommal állt már az arany a pénztárban. Metell előbb egy pohár forró punchot hozatott magának, s tűrte egész fásult egykedvűséggel a közönségnek a szemszúrását azalatt, a míg azt kanalankint felszürcsölte.
A szép éjpillangók, a játékbarlangok ragyogó szépségei ezalatt ott sertepertéltek el mellette, – egy ilyen nagy nyereségben levő játékos egyszerre érdekessé kezd válni. Némelyik csaknem az ölébe ült, olyan közel törleszkedett hozzá. Egy delnő, a kinek akkora kalapja volt, hogy mikor föléje hajolt, mind a kettőjük fejét eltüntette az ernyője alatt, azt sugá a fülébe, hogy a «a hetedik játék után joga van önnek visszahuzódni».
Háromezerkétszáz louisdorral érdemes is lett volna.
Lettek volna, a kik azt vele igen kellemes társaságban megoszszák.
Metell fölállt a punch mellől s jelezé, hogy kész folytatni a játékot.
Mindig «victor prœcedit» (a győztes kezdi).
Csak úgy ment a nyolczadik játék is, mint az eddigiek. Metell a legcsodálatraméltóbb geometriai feladatokat hajtotta végre a tekeasztalon. Játéka művészet volt már és remeklés.
Egész a legutolsó lökésig mind valamennyit mesterileg eltalálta.
Csak az utolsó taszítás volt még hátra, s ennél következőleg álltak a lapdák.
Mind a három egy vonalban a tekeasztal közepén. – A közbeeső, a fehér, a Metell lapdája; innen rajta a kék lapda, túl a veres.
A körülállók lélekzetüket visszatartva lesték, hogy mi lesz ebből. Senki se hallatott még csak egy sziszszenést sem.
Hatezernégyszáz louisdor függött ezen az egy lökésen.
Tanult játékosok tudják jól, hogy az ilyen configuratióban levő tekelapdáknál háromféle kisérletet lehet tenni, hogy a közbülső lapda a két szélsőt megérintse.
Az első a jól kiszámított visszalökés (rekuzé), a fehér megüti a verest, attól visszalöketik s ráfut a háta mögött levő kékre. Ennek a sikere egy harmadperczre kiszámított gyorsaságtól függ.
A második a quart. Borotva-élnyi élességgel eltalálni a fehérrel a veres lapda oldalát s akkor negyedik szegletélre visszakerülni a kék lapdához. Ehhez igen jó szemmérték kell.
A harmadik pedig a terz. Ez a legnehezebb; de nemsikerülés esetén, ha a lökés elég erővel volt intézve, még egy visszatérő quintben eredményt igér.
Senkinek sem volt kétsége az iránt, hogy oly remekjátékosnak, mint ez az idegen, akár az első, akár a második módszer a legbiztosabban sikerülni fog.
Százhuszonnyolczezer frank ez az egy lökés!
Metell sokáig látszott magában tanakodni, mintha válogatna, egyszer már a dákó hegyét neki is mérte a fehér lapda aljának, a mi a rekuzé lökése; de aztán csak megváltoztatta a szándékát, s a két biztosabb mód helyett választotta a legnehezebbet, a terzlökést. A körülállók boszúsan csettentettek a nyelvükkel. Ez valóságos feladása a játéknak. A lapda terzre is elkerülte a kék lapdát, meg quintre is. A dákó a mylord kezébe került, a ki aztán szintén nem tette le azt addig a kezéből, a míg mind a harminczkét lapdát meg nem csinálta. A nyolczadik játék el lett vesztve. – Ó-Anglia győzött.
– No uram! ön most Anglia leggazdagabb lordjának ajándékozott százhuszonnyolczezer frankot! suttogá Metell fülébe az a nagykalapos delnő.
Metell vállat vont, mint a kinek hatezernégyszáz louisdor nem is pénz.
Arról pedig mindenki meg volt győződve, hogy az idegen champion szándékosan adta föl a nyert játékot; és mégis oly gavalléros módon, hogy ellenfele nem érezhette magát ez által megsértve.
Ez nemcsak mester, nemcsak professor, hanem gavallér!
A mylord azonban ledobta a queut a tekeasztalra s oda lépett Metellhez:
– Uram!
– Mylord!
– Tud ön l’hombret játszani?
– Játszottam már.
– Azt kérdeztem, hogy «tud»-e ön játszani l’hombret.
– Tudok.
– Akkor szívesen látom önt holnaptól kezdve nálam, minden nap éjfélután egy órakor.
S azzal a kezébe nyomta a névjegyét, czímével és hotele körülirásával ellátva.
A l’hombre urak játéka, még pedig nagy uraké.
A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki, ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombret játszszék valaki, ahhoz európai műveltség kell.
A l’hombre valamennyi más kártyajátéknak a furfangjait egyesíti magában.
A l’hombre-játszónak egy mathematikus mnemotechnikájával kell birni, a mellett egy hadvezér tervalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő protectióval «Szerencse» istenasszony részéről.
De még ez sem elég.
Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem lesz belőle «művész», ha hiányzik nála a «szikra». Ilyen a l’hombre-játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott, szenvedélye volt, a nélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, a mit a múzsa választottjának homlokára lehell, csak olyan, mint a másik kilenczé. – A tizedik múzsa: a «Fortuna». – A többi kilencz mind aggszűz maradt, – no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők, a kik nem ijednek vissza attól, a mit ez a hölgy világosan a kezében hord s a mitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).
De még ez sem elég.
A l’hombre-játékosnak psychologiával is kell bírni.
Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a feladat, kitalálni, hogy mikor, és kinél érvényesüljön a tudomány és a szerencse? – számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal, – a külesemények befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy öröm, a heves indulat mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.
A ki a l’hombrenak szentelte az életét, az épen oly nagy és minden erőt igénybevevő feladatot vállalt magára, mint a ki azt tette fel, hogy egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a jogcodificálásba merül bele. Azzal az apparátussal, a mely az embert jó l’hombre-játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is akárhány.
De még mindez nem elég.
Még egy fődolog van hátra.
A «zóna».
Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok, a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a polaris expeditio. Azt nagy jégtengerek veszik körül!
Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, a kik nem fizetnek belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a nagy talentum, a terrenum a fődolog. A genienek zóna kell.
Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni.
Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek szentelik az életüket, a kik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak, hanem olyanok is, a kiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy tudományból megélni.
Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak.
Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzottól olyan nehéz mai nap megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.
Az, hogy valaki tylburin jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló, kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professorokra vigyázni kell, hogy valamikép a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.
Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami ösztönszerű tapintata, a mivel a jött-ment kalandort, a maguk fajtája közül ki tudja ismerni, épen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az impertinentiával párosult modestiának (furcsa hybridum), a mibe bele kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lássék. A ki ezt otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis tánczosnőnek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A kávéházban, a turfon, a bettinghousban, ott szóba állnak vele, tartják a tételeit, játszanak vele makaot, carambolt, ahhoz minden idegen hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem restelli, ha olyan pénzt nyert el, a mit valaki a közpénztárból suvasztott el, vagy a párisi kloakák bérletéből kapart jelő. – Gazember volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen partner? senki sem kérdezi. Ha incorrectnek találta a játékát, fölkel és ott hagyja, még jó éjszakát se kell hogy kivánjon neki. Hanem, hogy valaki az igazi high lifeból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül: «uram, ha tud ön l’hombret játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a rue de Rivolii palotába», ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, a miről az omagua indiánok megismerik egymást.
Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben, mert Páris a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele idegenekkel, a kik nemcsak Párisra, de egymásra nézve is idegenek. A számüzetésből visszatóduló franczia arisztokráczia maga is annyi nagyhangzású czímet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf, vagy marquis, ellenben az igazi herczegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan vállalatokba kezdeni, a mik nagyon közel rokonok a szédelgéshez. Alchymia, perpetuum mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb aristocratia légkörében nyerte származását, úgy hogy az igazi úrnak még a saját osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.
Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a legfelsőbb jégzónába.
Az, a mit a carambol-partienál tett, az az omaguának az illata a maga őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy egész tőkepénzt, a mi már a kalapjába be van seperve, s a mit egész korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vak szerencsének – nem utána járva, de felhivatva, hogy ezt visszaöntse megint az asztalra, még pedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemes ember alakját kiegészíti, s grand seigneur-ré üti.
Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy aztán a másik perczben az egész társaság háttal forduljon felé és azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, a kivel összetalálkozik. Ez tudatni akarja, hogy ő igazi úr!
És czélt ért vele. Meghivták a rue de Rivoli-i palotába s azontúl otthon volt benne.
Itt volt az aristokrata körök zárt játékklubbja.
A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a rue de Rivoliban a játék volt a czél. Itt nem voltak se kaczér világszépségek, se frissitőt körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak bejárása, csak férfinak, s nem míveltek mást, mint a játékot, nagy pénzben.
Metell nem tünt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett; s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.
Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta, ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, a kik előharczosuknak kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herczeg, a nevét nem jegyezte fel a krónikánk, a ki impertinens szerencsével játszott s nem is restelte, hogy érzik a præpotentiáját.
Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a prestigenek. A magas klub egész érdekkel kisérte azt a tusát, mely elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le a zöld asztalnál, a miknek a vége az lett, hogy az orosz herczegnek nagyon rossz kedve volt.
Mi volt Metellnek a nyeresége? azt nem lehetett tudni, mert ebben a klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára irta fel mindenki az összeget, a mivel veszteségben maradt, s azt másnap délig beváltatá. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényüző életmódján a kártyaveszteség valami változtatást tett volna, – és épen úgy nem lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a szerencse. Visszahuzódva élt, bár a kényelmet és jó izlést nem tagadta meg magától. A hol kellett, adakozó és bőkezű is volt; résztvett a mulatságokban, azt kereste a mi jó és drága, de a mi a legdrágább, azt kikerülte, az asszonyt.
Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság az, hogy «a ki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen», – a ki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.
Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy) Babylonba; a hol a Mylitta-cultus templomaiban áldozik a világ minden népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József Potifárnétól, – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.
– Kőből vagy te? kérdezék tőle gyakran gentleman czimborái.
– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, a ki nekem igazán megtetszett volna.
Ez is valami új! Egy férfi, a ki drágára tartja magát.
Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák, – de nem hagyja magát elfogni.
Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget esküdött valakinek s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?
Találgathatták azt Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, soha sem jött rá magától senki.
… És hátha egyszer csakugyan rá talál arra az asszonyra, a ki igazán megnyeri a tetszését?
Megválik, mi lesz belőle?
A rivoli-utczai l’hombreclub, az csak a «hivatal» volt: bizonyos órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság, ott szódavizen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája volt, épen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között külömben is sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi mulatság mégis csak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma. Ugyanazok az alakok, a kik a l’hombrenél, meg a börzecoulisseoknál végezték a nehéz munkát, egyenesen oda siettek a Palais Royal játéktermeibe, azt a munkát, gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.
Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.
Úgy tudott járni a veszedelmes tündérraj közepett, mint a szakértő méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a csípése veszedelmes.
Leghirhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauratió első éveiben a rejtélyes lady Adamina, teljes czime szerint lady Adamina Sidney-Abba. Összetett név: egy angolból, meg egy keletindiaiból. Némelyek szerint leánya egy keletindiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak, mások szerint özvegye. Fényüzése után hozzávetve akármelyik lehet. Fogatai feltünők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arczát, mikor meg arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán paradicsom-madara csak árnyékozza, de nem takarja arczát; olyankor ez arcz a maláji faj epedő olajbarna szinét mutatja; a sétányon, a nappali toilettehez ki van festve liliom- és rózsa-szinre; este szinházban néha a sötét ruhához márványfehér arczot visel, máskor meg tiszta fehér ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arczszínét. Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.
Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem tud hová lenni; minden bolondságot, a mi a közönség izgalmára szolgál, ő talál ki, s mire a többiek utána csinálják, akkorra ő másikat indít meg.
Maga talál ki exoticus divatokat, mikben első nap kinevetik, de második nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot, turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki. De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes lord Byron-arcza van, a kihez külömben is meglepő hasonlatossággal bir.
Hanem a termet, az arczvonások tökélye, a feltünő megjelenés, a pazar pompa még mind nem igazolná a varázst, a mit lady Adamina az egész tatár tábor férfi-közönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Egyetlen fekete gyémánt van a világon (az is Párisban van), de annak a tüze nem szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden tudományát az asszonyi varázsnak könyvnélkül tudják ezek. Meggyujtanak és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; a ki a sugáraik közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadúl többé. S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az képes egy szentet a lábáról elejteni.
S lady Adamina bőven használja a varázs hatalmát. Nem titkolja, hogy hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a társaságnak, a mit felzavaratlanul hagyna. A herczegektől a diákokig mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden izléshez tudja alkalmazni magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, kinek ez tetszik, s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnolet tánczolni, mikor másforma bolondok közé kerül.
S a kit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja. Egy fiatal elsassi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált érte feleségétől. Egy orosz herczeg rá költötte a fél vagyonát. S a varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy meghódította volna. Tudja magát mindenképen védelmezni. Annyira mindenképen, hogy egy westfáliai gróf, a ki megunta a tréfát s komolyan vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig viselhette a szeme alatt a nefelejtset.
Azt mondják, hogy nincsen szive.
A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl.
Telhetetlenebb hódító Attilánál.
Vagy talán az van vele, a mi már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött elő az a férfi, a ki megtalálja a szívéhez való kulcsot? Pedig mindenik azt hiszi, hogy hátha ő nála van.
Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét, abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bizza a lelkét, azt képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.
Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak s maga is résztvett a játékban. Az arczán soha sem lehetett észrevenni a változást, akár nyert, akár vesztett.
Itt találkozott vele legelőszőr Metell.
Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszuállás legsikeresebb nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.
– Melyik szinre szokott ön tenni? kérdezé lady Adamina.
– Én mindig a veresre.
– Akkor én a feketére teszek.
Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.
– Néze ön, milyen jó gondolat ez, mondá lady Adamina, odamutatva egy ékszerkereskedő kirakatára.
A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, a mikben ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse kegyenczei mindjárt közel találhatták, a mit vásároljanak és azt is, a kinek azt elajándékozzák.
Az a jó gondolat, a mi lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy eleven szegfűcsokor volt, a minek a tartóját egy kigyó képezte: remeke az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme rózsaszinű gyémánt.
Az ékszerész azt állította, hogy az a mű antik, a középkorból való. Lady Adamina ellenben azt vitatta, hogy az keletindiai mű, ráismer a zománczozatáról.
Metell bebizonyította, hogy szakértő, ő ehhez hasonlót tud valahol, csakhogy az gyík, de a zománczozás épen ilyen, németalföldi munka. E közben egészen elfeledkeztek a tételeikről ott a rouge et noir asztalon.
Egyszer aztán egy pipacsszinű selyemruhás hölgy megérinti a legyezőjével Metell vállát, s azt mondja neki halkan:
– Uram, önnek már tizenhatezer frankra gyűlt a tétele.
(Az asztalon hagyott tétel minden fordulónál megduplázódik, ha folyvást annak a színe jön elő a kártyában.)
Metell azt mondta: «Köszönöm, madame». S tovább fűzte az érdekes eszmecserét lady Adaminával és az ékszerészszel.
Néhány percz múlva már a kabátja szárnyánál fogva rántotta meg a piros ruhás hölgy.
– Uram, legyen önnek esze! A tétele harminczkétezer frank.
– Bánom is én! – Azt is megtudnám mondani, szólt ismét lady Adaminához fordulva, hogy kinek a műterméből került ki az ékszer.
Egyszer csak nagy zaj, zúgás támadt a hátuk mögött. Kaczagnak, szörnyűködnek. A bank a mai napra megszünteti a játékot. Metell otthagyott téte hatvannégyezer frankra sokszorozódott, s ezzel a mai pénztár szét van robbantva. Metellnek jelenti a croupier, hogy a pénz ott az asztalon, mind az övé.
– Hát csak csomagolják össze, majd rendelkezem vele.
S hátra sem néz. Hanem azt kérdi az ékszerésztől:
– Mi ennek a szegfűcsokornak az ára?
– A szegfűcsokornak?
– No igen. Ha eladó.
– Itt minden eladó. Azért van kitéve.
– Hát mit fizetek érte?
– A szegfűért? Tiz soust.
Metell kivett egy francos darabot, s visszaadatott magának fél francot.
– Szabad önt megkinálnom a csokorral mylady?
S lady Adamina elfogadta a szegfűcsokrot és odatűzte a ruhája fodrai közé.
Még így nem látták a szemeit lángolni, mint ebben a pillanatban.
És ettől fogva mindennap szegfűcsokrot viselt a keblére tüzve.
– Ugyan mivel hódítottad meg ezt a hölgyet? kérdezé tőle pár hét mulva a muszka.
– Azzal, hogy nem hódolok neki.
Sok embert ismerünk, a ki magát tönkre juttatta a játékon. De ugyan ismer-e valaki egyetlen egy olyan embert, a ki a játékon vagyont szerzett?
Pedig azt a pénzt, a mit valaki elvesztett, más valakinek okvetlen el kellett nyerni.
Ennek bizony az a titka, hogy a ki százezer frankot nyert, az kétszázezeret szokott elkölteni. A kártyanyereség éget. Nem enged aludni. Aztán a kinek a játékban lángesze van, az az életben szórakozott; itt mindenkinek kész préda, rászedi az ékszerész, kárpitos, a kocsigyáros, a tiszttartó, a cselédjei, szeretői. Megvétetik vele ékszerekben az újat antik gyanánt, s szerelemben az antikot új gyanánt.
Az egyik felizgatott szenvedély nem hagyja elszunnyadni a másikat.
Egy olyan ritka madár, a kivel mindez nem történt meg, volt Metell.
Feltünő szerencséje volt minden játékban, arról mindenki beszélt már, de a mellett nagyon óvatos volt. Nem fösvénykedett, úri módon élt, de nem pazarolt. Annak az aranyozott társaságnak, mely keblébe fogadta, minden dáridóiban részt vett, de valami híres bolondság elkövetésére nem hagyta magát elragadtatni.
Mesemondáshoz hasonlít ez. Külömben más emberek nem azért szoktak Párisba sietni, hogy ott az erényes életből a magasabb tanfolyamot bevégezzék.
Találgatták is a rejtélyét az úri czimborák. A muszka ezt a magyarázatot adta neki: Ez a Babiagorai Riparievich, a mint a neve mutatja, valami orthodox hitű magyar. Ezeknél gyakran előfordúl az, hogy valami fogadalmat tesznek, s azt aztán fanatikus szigorral megtudják állni. Ha az oláh megfogadja, hogy két esztendeig nem fog pálinkát inni s erre a papja előtt, két égő gyertya mellett megesküszik, hát akkor nincs az a hatalom, a mi két esztendő lefolyása alatt egy csepp pálinkát bele tudjon diktálni. Hanem aztán, a mint a két esztendő letelt, akkor beül a kocsmába, addig ki se jön onnan, míg mindazt, a mit elmulasztott, le nem itta. Ilyenforma fogadalma lehet tán Metellnek is.
Az angol más magyarázatot talált. Metell praktikus ember. Tudja jól, hogy az asszonyt a hideg tartózkodás hódítja meg legbiztosabban. Ez az ő látszólagos közönye ravasz kiszámítás, a minek a sikere már is észrevehető. Lady Adamina egészen átváltozott, a mióta Metell igézete alatt áll. Eddig ő uralkodott a férfiakon, most az uralkodik ő rajta. Utána jár, minden szavával elárulja, hogy ő a meghódított. A sok bolondos divat helyett most oly öltözetben jár, mely minden idomot eltorzít s hozzá széles karimájú bolivárt visel, a mitől még az arczába sem lehet látni. Komoly, mélázó igyekezik lenni. Szép ezt a játékot messziről nézni. – Vajjon melyik marad a végén a győztes? Metellnek sikerül-e a tündéri Adaminát odabűvölni, hogy az megkérje őt férjül? vagy pedig lady Adaminának, hogy Metell kérje meg őt feleségül? Az első esetben Metell ér czélt, mert egy mesés gazdaságú feleséget kap, a másodikban pedig lady Adamina, mert akkor a szeme közé fog nevetni Metellnek: «hiszen csak ezt akartam!» s azzal egygyel több bolondja van a gyüjteményében.
Egyik sem járt közel a valóhoz.
Ki találhatná azt ki, hogy ennek a mosolytalan arczú ifjunak a szeme előtt szüntelen ott áll egy árnykép: mikor a kártyát osztja, mikor a poharát megtölti, mikor a szép asszonyok szemeibe néz, mikor a világ minden bolondsága körül rajozza, egy leánynak árnyképe; a ki egyedül, magában jár egy puszta, elhagyott várkastély toronyszobájában, s hallgatja a tenger mormogását, a sirokko zúgását, a hojszák síkoltását és számlálja a napok jöttét és lementét, örömtelenűl, félelmek, rettegések között és nem gondolkozik egyébről, mint hogy mikor jön vissza a bátyja őt e rettenetes magányból megváltani? Milióra árnyképe áll szüntelen közötte és a világ minden örömei között!
Meglehet, hogy ő is azt mondja magában a lüktető vérnek: «Várd végét a fogadalomnak: ha letelik az időm, akkor majd úszszunk abban a gyönyörben, a mit most nyelvhegygyel sem ízlelünk!» Hanem addig őrzi magát, vigyáz, megtakarít és szivéhez nem enged senkit közelíteni.
A tatár tábor közepett volt egy circus, a miben a restauratio korszaka alatt látványos színdarabokat szoktak előadni. Fából épűlt, mint a tatártábor többi része. Külömben egész más volt a czélja, mint a színi előadás. A krónikairók azt jegyezték fel róla, hogy olyan jól érezte magát benne az ember, mintha a kalifák háremébe jutott volna. A páholyokban, a színfalak közt virágzott az igazi költészet, a mihez nem kell se jámbus, se rím. Botrány is volt elég, s azok miatt eleget főtt a feje a rendőrfőnöknek; már az a fenyegetés is hallatszott, hogy lebontatják az egész barakot.
Sok ideig adták benne azt a mythologiai szinművet: «Ariadne Naxosban», a mi az aranyfiatalságnak kedvencz darabja volt. A színigazgatónak minden este más Ariadnét kellett fölléptetni, mert a tegnapinak rendesen akadt egy Bacchusa (az előadás után), a ki Naxos szigetéről elszöktesse, azonban volt készletben mindig elég.
E fölött nagyon sok tréfa támadt: az erkölcs őrének, a policzájnak ugyanannyi hivatalos boszúság. Hanem hát nem tehetett ellene. A mi az isteneknek szabad, azt az embereknek talán csak nem lehet bűnül felróni.
Egyszer aztán a színigazgató, hogy compromittált reputatióját helyrefényesítse, új darabot hirdetett, a miről bizonyos lehetett, hogy azzal mind a közönségnek, mind a kormányköröknek teljes megelégedését fogja kivivhatni. A darab czíme volt: «Bonaparte szerelmi kalandjai.» (A szerző nevét nem jegyezte fel a historia.)
«Bonaparte szerelmi kalandjai.»
Még élt a világrendítő óriás, ott Szent Ilona szigetén, s már komédiát játszottak róla Páris városában, a francziák előtt. Komédiát az ő kicsúfolására, s annak az egész csodákkal teljes korszaknak, a mit lánglelke alkotott, gyalázattá, nevetséggé prostituálására. – Lehetett ez? Hihető ez?
Hát ha lehető volt az, hogy nehány lépéssel odább, magában a dicsőséges Theátre Françaisban, melynek művészei egyedül voltak kivéve az egyházi anathema alól, a kiknek kizárólagos szabadalmuk volt minden franczia szinész fölött, hogy ha meghalnak egyházi szertartás mellett, s szentelt földbe legyenek eltemetve; hát ha ebben a fenkölt csarnokban megtörténhetett az, hogy Mars kisasszony egy este violákkal diszített öltönyben lépett fel a színpadra, s arra őt, a múzsák választottját, a franczia művészet csillagát oly általános fütyülés, tombolás fogadta, hogy vissza kellett vonulnia az öltöző szobájába, levetni a violás öltönyt s felvenni egy másikat liliomokkal s abban jelenni meg a szinpadon. Akkor aztán végnélküli taps fogadta. – Fordult a világ. – Az ibolya a Napoleonidák kedvencz virága, a liliom a Bourbonoké. Most a liliom évadja van. No hát, ha ez a Theâtre Françaisban megtörténhetett, mi nem eshetik még akkor meg a tatár tábor deszka bódéjában?
A palais royali circus csak annyiban felelt meg a nevének, hogy körönd volt, de nem egyúttal porond is. Azt a tért, a hol más circusban a lovak szoktak futni, s az acrobatai erőmutatványok csodái mennek végbe, támlás padsorok foglalták el, a karzatok páholyokká voltak szakgatva, a miknek az előszobáiban vacsorálni is szoktak, s a mikből rendesen oly dévaj lárma, nevetés, feleselés szokott az előadás közé vegyülni, hogy a jó földszinti közönség válogathatott benne, hogy melyik szindarabot élvezze: azt-e, a mit a színpadon adnak, vagy azt, a mi a páholyokban folyik. Abban az egyben mégis megtartotta az előadás circusi természetét, hogy bevett szokás volt egyik páholyból a másikba átugrálni, vagy a földszinti páholyból fölmászni az emeletibe az oszlopok díszitésein. Ezt a gymnastikát produkálták nem csak az urak, de a hölgyek is. – A játszó személyzetre bonbonokat hajigálni egészen a bon tonhoz tartozott. A proscenium-páholyból megkinálni egy pohár pezsgővel a primadonnát, mikor az áriáját végezte, a courtoisie legildomosabb kifejezése volt. Hogy a közönség beleénekeljen az előadásba (néha egészen mást, mint a mit a színpadon zengedeznek), az volt a mindennapi külön élvezet. Az énekelt szöveg lefordíthatatlan volt – még francziára is. A rendőrségnek erős rendelete volt, hogy botrányok kikerülése végett hölgyeknek nem szabad a földszinti nézőhelyre menni. Annálfogva a parterre tele volt hölgyekkel, a kik férfiruhában jöttek. Így aztán nem volt botrány.
Néha-néha pedig az történt meg, hogy a legérdekesebb jelenet közepett a közép erkélyt elfoglaló klubbpáholyból egy stentori hang lekiáltott egy jelszót a közönség közé, például ilyenformát: «a kamara megszavazta a miniszteriumnak az ujoncztörvényt!» – vagy pedig ezt: «az aacheni congreszus leszállította az egy milliárd hadi kárpótlást kétszáznegyven millióra!» Akkor aztán az egész közönség felkeveredett: az egyik hírnél elkezdtek az emberek egymással ölklöződni (a royalisták dühösek voltak, hogy katonamentességi kiváltságuk megdült), a másik hirnél pedig egymás nyakába borultak és tapsoltak, kaczagtak, ellenben mind a két körülmény között tódult minden ember a kijáratoknak, szerencsére köröskörül ajtó, ablak volt a circus, s törte magát okos, bolond, a börze csarnokai felé, a mik ott voltak a szomszédban, a Palais Royal másik udvarában s sietett el nem maradni az arany borju körüli tánczból. Az első hírre nagy lett a baisse, a másikra még nagyobb a hausse; a nézőtér olyan üres lett, mintha tüzi lárma söpörte volna ki; a szinészek azért csak játszották tovább a darabot; de a mint végezte a coupletjét valamelyik, kikiáltott a színfalak közt ácsorgó börzesenzálnak: «végy!» – «adj el!» s az orchestrumban összevissza ment a muzsikálás, mert a zenészek nem a taktust számlálták, hanem az agiót.
Az egyik prosceniumpáholy rendesen lady Adamináé volt, még pedig az, a melyiknek a mellvéd párkánya olyan alacsony, hogy a szinpadra könyököl ki A csodálatos asszonyi tünemény nagyobb vonzerővel húzta a közönséget a cirque royaleba, mint maga az előadás. Az ő szüntelen izgó-mozgó alakja, az ő villámszóró szemei, merész mozdulatai, kaczajjal vegyülő fenhangú fecsegése, az ő minden emberi fantáziát megszégyenítő öltözetei, néha-néha a darab közé szórt élczes, szúrós, sikamlós calembourgjai, a páholyába tóduló dandykkal való morikálása, óriási virágcsokrai, a magával hordott kis kutyája, a kit néha (ha egy kedve elleni szinész debutirozott) közbe ugattatott a játéknak: olyan megszokott kiegészítő része volt mind a cirque royale előadásainak, hogy azok nélkül a közönség élvezete nem is lett volna tökéletes.
Ezen az estén azonban sajátszerű meglepetést szerzett lady Adamina a közönségnek.
Először is már a darab kezdete előtt beült a páholyába, nem jött, mint szokás, az előadás folyama alatt, lármázó kiséretével, ott kinn kezdett discursust folytatva, ismerőseit az átelleni páholyokban üdvözölve, ananászait kosár számra maga után hozatva, a miket előadás alatt kezeivel szokott tisztogatni s a héjával a muzsikusok orrát czélba hajigálni. A húzó harmonikáját sem hozta el ezúttal, pedig igen szépen tudott rajta muzsikálni; de a mi egészen meglepő volt, oly egyszerű toilletteben jött, a minőt megint senki sem visel egész Párisban: Stuart Mária sapakot a fején, állig begombolt merino-derekat könyökig érő keztyükkel, még azonfelül egy velenczei csipkekendő a mellén keresztül kötve, a haja mind felszorítva a sapak alá, csak két göndör tincs lóg le elől a füle előtt az arczára, a mi annak nagyon komoly kifejezést ad; nincs kifestve, a rendes emberi halványságot természetes pír derengi át orczáin, hiányoznak még a kaczér legyecskék is: szépségflastrom fekete pontjai.
S aztán egész egyedül jön, a páholya ajtaját bezárja maga után, s a színpad felé forduló karszékbe helyezkedik el, a honnan alig veheti észre jelenlétét a közönség.
Ma azzal akar feltűnni, hogy szépen viseli magát.
Új darabot adnak. Ezt komolyan kell nézni. A közönség ma élvezni akarja az új szellemi tápot, ezt nem szabad elrontani. Lady Adamina maga is figyelemmel akarja hallgatni az előádást, s kizárja a háborgató társaságot ez estére a páholyából.
Egy ember számára azonban mégis kivétel van téve. Az bizonyosan birja azt a titkos koczogtatási utasítást, a melyre az ajtót felnyítják a számára. Ez Metell.
– Sokra vitte a dolgát! mondogatják, a kik meglátják őt lady Adamina páholyában az úrnővel szemközt leülni. – Ez már kiváltság! – Nagy megkülömböztetés! – Mást mindenkit ott kinn marasztanak, egyedűl ennek szabad a myladyvel egy eau de mille fleurst szívni. – No igen, mert Metell igen jól tud hallgatni s ma ez érdem. – Nézzétek, milyen komoly arczot tud csinálni! – A világért el nem mosolyodnék, akármi furcsát szólnak, tesznek a színpadon. – Nem is nézi, nem is hallja talán? Úgy bámul maga elé merev szemekkel, mintha valami szigetet keresne az oczeánon…
… Hát talán épen azt is keresett? Azt a tengerektől elrejtett szigetet, a minek emlékét mi annyiszor lerajzoltuk gyermekkorunkban. Két egymás mellett álló szomorúfűz, a miknek a derekai között a sötét kéreg körvonalaiból egy fehér szellemalak támad elő, mellén összefont karokkal, szegletes kalappal a fején. De sok helyen lehetett ezt feltalálni nálunk, rajzban, himzésben!
Pedig hát mi volt nekünk a szentilonai száműzött? Egy hatalmas ellenség, a ki ellen apáink rég pihenő kardjaikat újra kiköszörülték.
Azért mégis róla ábrándoztunk; mink és valamennyi zúgolódó népe a világnak, fel a hipperboræok névtelen nemzetéig, a kik mind az ő képét tartogatják szentképeik között, s várják visszatértét.
Egy alak, a kit emberi mértékkel nem lehet megmérni; a világtörténet minden kolosszai között a legmagasabb: nem ember többé, hanem egy eszme, mely halhatatlan! Maga egy egész korszak, s ez a korszak a csodatörténetek összessége.
S ezt a bálványt, ezt a félistent, ezt a hitrege hősét gúnykaczaj között hurczolták végig a tatár tábor circusában, Francziaország szivében s a sziv kamaráját képező Palais Royalban.
Kikomédiázták, mint egy nevetséges kalandort, a ki a hét főbűnt egyesíté magában s mind a hétnek a parodiája lett.
A közönség tombolt és üvöltött! Igen is: tapsoltak. A hazatért emigransok, a kik ott folytatták, a hol húsz év előtt elhagyták, s azt hitték, hogy egy egész új világalkotást el lehet a helyéből kaczagni; a francziák, a kik harczoltak az idegen zászlók alatt s visszatértek, a kozákok, a poroszok árnyékában; azok most őrületes tapsolást miveltek a komédiabódéban, a hol minden fényes alakját az ellenséges multnak, s a nemzeti dicsőségnek, silány komédiás banda, röhögő uri csőcselék mulattatására seprüzte végig a porondon, s cancant járatott a nemzeti szentekkel.
Ez ő nekik tetszett.
Mentől tiszteletreméltóbb volt az alak, mentől gyalázatosabb a szinpadi maszk rajta, annál nagyobb volt a szini hatás. Történelmi magas catastrophák, hálószobai csetepatévá lealjasítva nagy sikert arattak. Utálatos nóták, hősök és martyrok szájába adva, ismétlés diadalában részesültek; maga a főalak Bonaparte Napoleon, kéjencz és kalandor, nőcsábító és iszákos, a vétek, nevetség, rossz indulatok, gyávaság minden torzalakjaiban kificzamítva jött, ment, sunnyogott, bujkált, futva futott, siránkozott, csapodárkodott, és a mi mind ennél megbocsáthatlanabb, deklamált irtóztató rossz verseket.
De azért tetszettek azok.
Ez volt az, a mi Metell arczának azt a kifejezést adta, mintha valamennyi embernek a feje fölött egy távol tengereken uszó szigetet keresne a szemeivel.
Az idegenek, a kik az óriást legyőzték, nem gyönyörködtek ebben a parodiában.
A legyőzött csodahőst csak a saját honfitársai rugdalják meg a földön fekve; az ellenség tiszteli benne saját győzedelmét. – Angol, német, orosz nem tudott ennek tapsolni.
A darab nő-alakjai között, a kik a megcsufolt hőst, bolond módra ránczigálták végig a botrányok remekművén, ott volt madame Hamelin is.
Az a tüneményes alak, a kinek naparanyozta creol arcza három korszakot ragyogott be, a directoriumot, a consulatust és a császárságot, s fényéből sohasem vesztett. Istennője volt a társaságnak. Második uralkodója Francziaországnak; szelleme, bájai, szive által. Most ezt is a szinpadra hozták.
Személyesítőjeül szereztek valahol egy igazi creolnőt.
Annak a szerepe is csupa förtelem volt, a mit nem is igen iparkodott művészi finomsággal enyhiteni. Sőt szándékosan-e, vagy véletlenből, egész álczájában, viseletében, modorában hasonlított lady Adaminához.
A közönség ezt észrevette, s kezdett neki annál jobban tapsolni.
Metell nem ügyelt rá. Szemei folyvást azokat nézték, a mik távol vannak. Az elhagyott kastélyt az adriai sziklaparton, – a búsongó leányt az egyetlen olajfa alatt, – a Marguerita emberarcztalan rémalakjait, füleiben zúgott a bóra fütyülése, a tenger csattogása, a rovinai élő halottak állathangjai. Képzeletében megalkotta azt a jelenetet, a mikor délczeg vitorlahajójával ki fog kötni a puszta vár alatt, s Miliórát lehozza az ölében az elátkozott toronyból, hogy soha vissza ne térjen többet. Lady Adamina már másodszor legyinti meg a lehuzott keztyűjével, hogy nézzen csak oda a szinpadra, mi történik ott?
Folytatása annak, a mi eddig történt.
Leirhatatlan jelenet egy férfi és egy nő között, a kik közül az egyik Bonaparte Napoleonnak, a másik madame Hamelinnak van álczázva.
Metell nézte a jelenetet egy darabig. És aztán mentől tovább bámult, annál jobban fellázadt egész lelke. A visszás érzések a láz egész paroxismusával rohanták meg idegeit. Undor, harag, düh, viszketeg, csábulás váltakozott a jelenet fordulatainál kedélyében. – Napoleon jön Waterloo után madame Hamelinhez, dühöng mint egy őrült, rendeleteket oszt, hogy a lőporraktárt fel kell gyujtani s Párist a szövetségesek fejére dönteni. (A borzalom torzképe.) Azután következik az idyll parodiája a bukott hős és a creolnő között. Azt félbeszakítják a kozákok, a kik meglepik a kéjházat s betörnek fáklyával a kezükben, keresni Napoleont. Azt a hölgy elbujtatja a karszék alá, melyen maga ül. A kozákok ott találják meg, s gallérjánál fogva húzzák elő az asszony szoknyája mögül. Napoleon rimánkodva könyörög, a royalista had a parterren tombolva tapsol és kaczag…
Metell nem birt magával tovább, hirtelen szájába dugta a két ujját, s két olyan hatalmas füttyöt bocsátott közre, hogy keresztül hasította a tapsvihart és kozák kardalt.
Olyan hatalmas fütty volt az, hogy félbe is szakadt rá rögtön a taps is, a nóta is, közönség és komédiáshad egy pillanatra elmeredt a bámulattól e kolosszális vakmerőség felett.
Lady Adamina felugrott a helyéről, s megragadta Metell kezét.
– Hiszen te «egy egész» férfi vagy! – Kiálta fel. – No hát én is «az» vagyok! – Gyere, verjük szét a szinpadról ezt az egész komédiáshadat!
Azzal felugrott a páholy mellvédére, felkapta a szoknyája szegélyét s az övéhez tűzte be: szarvasbőrnadrág volt rajta, s a másik perczben már a szinpadon volt, egy szökéssel a comparzeria között, kikapta az egyik kozák kezéből az égő fáklyát, s elkezdte azzal a többit püfölni. Metell ugyanazt mivelte a másik oldalon. A kezébe kapott szurokfáklyával annak a komédiásnak, a ki Napoleont parodiázta, egy olyan égő csillagot nyomott a hátára, hogy az ordítva futott a szinfalak közé s vitte magával a lángját a hátán. Ketten két fáklyával szétverték az egész szövetséges ármádiát.
Hanem a közönség egy részének ez a fordulat a drámában sehogy sem akart tetszeni. A royalisták, a mouchardok interveniáltak s az orchestrumon keresztül segélyére rohantak a szinpadi vert seregnek.
– Ne hagyd magad! «Ketten» vagyunk! kiálta lady Adamina. Vagy ki tudja, ki volt már akkor? a nőruha le volt tépve róla; fejéről a Stuart Mária sapka és álhaj lehullott, arcza, alakja férfié.
Nem is kellett Metellnek nagy biztatás, ha már egyszer benne volt a dühében; s ha csak magával a petit maitre haddal lett volna dolguk, ők ketten az egész publikum ellen meg tudták volna védeni a hadi állásukat. A dandyseregnek nem tetszett a sziporka szóró fáklyák püfölése, sajnálták a szép ábrázatjukat, meg a calicotikat, a kinek a szikra a tászlis czopfjába akadt, annak füstöt vetett a haja! A páholyok közönsége pedig biztatta a vakmerő ellenállókat, azoknak tetszett ez a tréfa. Hanem egyszer aztán a fegyveres rendőrség is belevegyült a szinpadi harczba, s egy ilyen nagyhatalomnak az interventiójára minden eszes hadvezér capitulálni szokott.
Csakhogy ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek talán soha nem is volt.
– Ne hátrálj Metell! Dugd bele a fáklyád abba a nagy ládába ottan.
S Metell olyan bolond volt, hogy szót fogadott.
Abban a ládában pedig azok a tüzijátékhoz való készletek voltak felhalmozva, a minek a darabot be kellett volna fejezni, ábrázolván Páris ostromoltatását a szövetséges seregek által.
Egy pillanat mulva lobogott, ropogott, süstörékelt valamennyi tűznap, római fáklya, bengáli fény, az elsülő röppentyűk iramodtak szerteszéjjel, alá, fel, földszint, haránt, a publikum közé, fel a páholyokba, általános riadalmat költve mindenfelé; a vége az lett a tréfának, hogy meggyuladt a szinpad, s leégett az egész circus. – Szerencsére emberélet nem esett áldozatul. – Harmadszor égett le már azon a helyen a szinház harmincz év alatt. – Előre gondoskodva volt felőle, hogy elég nyilás legyen az oldalain, a hol a közönség kimenekülhessen, s aztán elég tüzifecskendő a közelben, hogy az égő circus az egész tatár tábort s vele együtt a Palais Royalt is fel ne gyújtsa.
A két hóbortost természetesen galléron csipték a rendőrök s nehogy a feldühödött royalisták széttépjék őket, hirtelen beültették egy zárt bérkocsiba s a rendőrségi palotához hajtattak velük.
– No ez tiszta munka volt, mondá a leálczázott lady Adamina Metellnek. De mit mondunk a rendőrfőnöknek majd, ha kiváncsi lesz kérdezősködni?
– Én megmondom nyiltan és nyugodtan, hogy engemet, az idegen nemzet fiát, lelkem mélyéig felháborított az a merénylet, hogy Francziaország fővárosában a franczia nemzet dicsőségét bemocskolják. Nem tűrhettem, hogy egy óriási alakot, a ki nekem ellenségem volt, de azért az egész világnak bálványa, fejével lefelé fordítva mutogassanak. Én is harczoltam ellene; verekedtem lovag módra, legyőzött. A ki győztes ellenfelemet meggyalázza, engem kétszeresen meggyaláz. Nemes ember vagyok. Nem tűröm a piszkot.
– Hahaha! Nevetett lady Adamina. No ez ugyan szép védekezés lenne. Ezért bizony mind a kettőnket kivinnének a csillagásztorony sétányára s letérdepeltetnének egy kicsit arra a helyre, a hol sokszor találni a kavics között ólomgolyókat, a mik félre mentek a czéltól. Már most csak hagyj engemet beszélni majd, te csak mindenre azt mondd, hogy «sacrebleu!»
A mint hogy a legelső dolga az is volt lady Adaminának, hogy a rendőrségi palota foglári szobájában minden bútort és ablakot összetörjön, s a porkolábot felpofozza, s azután is pogány szitkozódást kövessen el, a míg csak a rendőrfőnök elé nem vezetik.
Az pedig sokára került elő, mert neki is a tüzet kellett nézni. Egész kormos volt még a képe, s azzal is haragosabb kifejezést öltött, a mint a két hátrakötött kezű gonosztevőt eléje vezették.
– Monsieur et madame! horkantott rájuk.
– Messieurs! s’il vous plait! kiálta fel lady Adamina.
– Lépjen elé az «úr!» mondá a rendőrfőnök, Metellhez fordulva.
Lady Adamina a sarkával visszarugta Metellt.
– Czoki! Én vagyok az úr! – S azzal kevélyen odaplántálva magát a rendőrfőnök elé, büszkén felemelt fővel mondá: «Az én nevem, lord Adam of Camelborough; Wellington herczeg unokaöcscse; a térdszalagrend lovagja!» – s hogy annál nagyobb nyomatékot adjon a szavának, felrugta a térdével a himzett cotillonját (a saluppe már rég le volt tépve) s a lábát feltéve a rendőrfőnök iróasztalára, láthatóvá tette a térde fölött átkötött rendszalagot, a himzett jelmondattal.
Erre a névre egyszerre megváltozott a rendőrfőnök hangulatja.
– Vegyék le ő lordsága kezeiről a bilincseket! parancsolá rögtön a porkolábnak.
Ezt a kegyelmet természetesen Metellre is ki kellett terjeszteni, a mylord ő helyette is felelt, átölelve szabaddá lett karjával Metell nyakát: «ez pedig az én barátom, Babiagoriai Riparievich Metell, raguzai knéz, nem tud, csak dalmátul».
– Hein! mondá a rendőrfőnök meghökkenve ettől a franczia orthographiával leirhatatlan névtől.
– Elhiszem azt. Magamnak is két hétbe került ezt a nevet megtanulnom. Hát aztán? Akar ön még egyebet is megtudni?
– A patvarba is! Hogyne akarnék! önök nyilvános lázadást csináltak, s fölgyujtották a Cirque Royalet?
– Fogadásból történt. A fogadást megnyertük. A kárt kifizetjük. S azzal vége van az ismeretségünknek.
– Azzal nincs vége, mylord, önök flagrans bűntényt követtek el.
– No no, csak semmi komédiajátszás. Mi szerfölött leköteleztük a kormányt azáltal, hogy megszabadítottuk ettől a spelunkától, a mit az örökös botrányok miatt maga is le akart romboltatni. Köszönő leiratot várunk a minisztertől. Tessék megcsináltatni a számlát, mivel tartozunk! Bennünket várnak a klubban. Ha ma este hiányzani fogunk a l’hombre-asztalnál, holnap Nagy-Britannia követe ki fogja kérni a papirjait.
– De mylordok! Ez nem megy olyan hamar. Én önöket ki nem bocsáthatom addig, míg eleget nem tettek, addig személyeikkel kezeskednek.
– Hát csak csináltassa meg ön szaporán a számlát. Ön tudja a circus becsárát, mert a kormány meg akarta azt venni, adja hozzá a birságokat, mik a csendzavarás, verekedés eseteinél getlemanek számára vannak kiszabva, s aztán fizessünk, fizessünk! s oszszunk ujra. Minek az időt vesztegetni?