A rendőrfőnök belátta, hogy tökéletes igazsága van a mylordnak. Ha valaki lord Adam of Camelborough, akkor lehetetlen, hogy igazsága ne legyen. A számla tíz percz alatt elkészült, az itélet statarialiter kimondatott, a két excedens gentleman a leégetett circusért, a kiosztott ütlegekért, az összetört butorokért, a porkoláboknak osztott pofonokért tartozik összesen háromszázhetvenkétezer frankkal, s ez összegben in solidum elmarasztaltatik.

Ez egy-egy részre tesz 186,000 francot. – Drága fütty volt.

Metell szemei oda a távolba bámultak. – «Szegény leány, ha én ezt most kifizetem, ugyan soká várhatsz az elátkozott várban!»

Lord Adam egy napoleonaranyat vett elő a tárczájából.

– Egyszerüsítsük a számadást, mondá Metellnek, vagy az egészet, vagy semmit.

Metell rábólintotta a fejét.

– Fej-e, vagy sas?

– Fej.

És Napoleon háladatos volt a védelmezője iránt, a felhajított arany a mellképpel fölfelé esett le a földre.

Az egész fizetség lord Adam of Camelboroughra maradt.

A mylord rögtön utalványt irt a bankárjának az összegről, s azzal kezet szorítottak a rendőrfőnökkel s meginvitálták egy pohár punchra az «arany pokol»-ba, a minek a létezéséről volt tudomása a rendőrségnek, de a helyét nem tudta, hogy hol van?

Azzal szabadon bocsátották őket.

Lord Wellington unokaöcscse előtt nagyobb respectusa volt a franczia rendőrségnek, mint az egész franczia miniszterium előtt, mint a királyi udvar előtt, sőt mint maga Artois gróf titkos cabalája előtt is.

Mikor kiléptek a rendőrhivatalból, lord Adam megölelte, megcsókolta Metellt. Nem volt már lady Adamina, adhatott neki csókot.

– Ez derék tréfa volt.

– Csakhogy sokba került.

– Nézd, milyen szépen ég még most is a circus. Pénzünkben van. S mi még csak pipára se gyujtsunk a magunk tüzével?

– Dehogy nem!

– Hajtsunk oda!

S odahajtattak a bérkocsival a Palais Royalhoz, keresztül furakodtak a néptömegen, a pompiereken, könyökkel törtek maguknak utat egy halomra hányt gerendatömegig, a mi még izzó volt. Lord Adam kihúzott egy égő léczet a zsarátnokból, s meggyujtotta nála a pipáját! Aztán Metellnek szolgált vele.

– Ez a legújabb találmányú tűzszerszám, holnap kérek rá patenst.

A közönség felismerte a két hóbortost, s megtapsolta őket.

Aztán utat nyitott előttük s engedte a kocsijukhoz visszatérni.

Drága fütty volt, de megérte az árát.

A MI NINCS AZ ARANYKÖNYVBEN.

A míg a klubbig hajtattak, Adam lord a következő okos beszéddel mulattatá Metellt.

– Ez biz egy kis baj. Nem neked, hanem nekem. Nem a pénz, az bagatelle, hanem egyéb. – Nekem most innen úgy el kell mennem, hogy akár meg se virradjak Párisban. – Te itt maradhatsz, téged ünnepelni fognak, divatba jösz, hanem rám nézve tágabb a világ. – Neked nincs angol herczeg nagybátyád, a kit a magadviselete compromittáljon, de az, hogy nekem van, még csak a kisebbik baj. A nagyobb veszedelem rám nézve az, hogy most mindazok a fiatal és öreg gentlemanek, a kiket én mint lady Adamina magam előtt térdeltettem, a kikkel szerelmes verseket szavaltattam, a kiket rossz kedvemben felpofoztam, a kiknek gratiából a czipőm hegyét megengedtem csókolni, a kik az álhajam egyes szálait gyémántos medaillonokba rejtve viselék a keblükön, a kik pénzüket őrült módon vesztegették el egy mosolygásomért – hát ezek most engem mind sorba halálra fognak keresni. – Valamennyi imádómmal mind sorba meg kell verekednem. Ezt csak úgy kerülhetem ki, ha egy időre eltüntetem magamat a világból. – Elmegyek utazni valami vadországba, a hol nem bukkanhatok ismerősre. – Félesztendő alatt majd csak kifújják a haragjukat a jó barátaim. – Te csak annyit mondj, ha kérdezősködnek felőlem, hogy jól tudod, hol vagyok, de nem mondod meg. Ellenkezőleg azt mondanák rólam, hogy gyáva vagyok és megszöktem. Ha cartellel keresnek, azt nevemben átveszed, s megigéred mindenkinek, hogy fél esztendő mulva visszajövök. Addig minden ember meggondolja a dolgát, s fél esztendő mulva nevetni fog rajta. Ha valaki nagyon erőszakoskodik, vagy sértő kifejezéseket használ ellenemben, azzal helyettem megverekszel. – No, és már most ölelj meg, csókolj meg: jó pajtásod vagyok. – Átadom a lakásom, a pénztárom kulcsát, annyit költs belőle, a mennyit akarsz. – A rue de Vivienneben van egy kis ház, 98-ik szám alatt, abban lakik egy szép kis hölgyecske: ez az egy tudta felőlem azt a titkot, hogy nem vagyok asszony. – Elfoglalhatod nála helyemet ha akarod. – Csak féltékeny ne légy, mert akkor megkínoz. – A lovaimat mind tartsd meg, s az epsomi gyepen futtasd, a melyik be van irva. A téteimet fizesd ki, vagy seperd be, neked a turfon is szerencséd lesz. Ha leveleim érkeznek lady Adamina, vagy lord Adam czim alatt, azokat bontsd fel, olvasd el és intézkedjél bennük. – Arra az esetre, ha az úton el találnék pusztulni: (az ember nem tudhatja, a krokodilusok eszik-e meg, vagy a rézbőrüek?) tégedet teszlek meg általános örökösömnek… Hanem azt, hogy engemet a lady Adamina szerepéből kiugrattál, hogy engemet kényszerítettél arra, hogy férfi voltomat és igazi nevemet egész világ hallatára kikiabáljam: ezt nem hagyom neked oda ingyen: ezért megtorlást fogok rajtad venni! – Adieu!

A kocsi a klub kapuja előtt megállt, Metell kiszállt belőle, Adam lord pedig tova hajtatott.

És Metell elhitte neki, hogy van olyan angol a világon, a ki azért szökik el egy helyről, mert attól fél, hogy nagyon sok párbajra-kihivást fog kapni.

Metellnek egy hétig volt dolga lady Adamina ügyeivel, két hétig lord Adaméival; azontúl senki se beszélt többet se a lordról, se a ladyről. Ha Napoleonnak elég volt két esztendő, hogy elfelejtsék, hát neki hogy ne lett volna elég két hét? Ki tudja merre kóborolt a széles világban? Metell soha sem kapott tőle levelet.

Ő pedig folytatta, a miért idejött: játszott és nyert.

Három évszak mult már el azóta, hogy Miliórát magára hagyá. Még nem vitte annyira, hogy visszatérhessen hozzá.

Mert a játékosok közt vannak bizonyos conventionális szabályok, épen mint a professionatus öklözők közt, a kik közül ha az egyik a másikat félholtra verte, tartozik annak, ha a daganatait kiépülte, revancheot adni s a kihivására ismételten helyt állni. Így a játékos is, a ki az ellenfelét kifosztotta, kötelezve van, becsület szerint, visszatérni a klubba, ellenfelével, a mikor annak kedvez a szerencse, játszani, kötelezve van minden tételt tartani, bármilyen magas legyen is, így aztán megtörténik rajta az is, hogy veszt. Az egyszeri nyereséggel csak a rouletteasztaltól szabad tovább szaladni, de a ki a klubban nyert, s azzal odább fut, annak a neve kalandor, Hochstapler, kozák. A magas világban nem szabad a győztesnek nyugalomba menni a csatatérről, onnan csak a rokkantak távozhatnak. Egy nap elmaradni a klubból, annyi, mint a börzéről kimaradni.

Egy reggel, (úgymint délben tizenkét órakor) midőn Metell hálószobájában a kandalló előtt ülve, szürcsölgetné a cacao-nedvet, nagyokat ásítva az Augsburger Allgemeine Zeitung felett, lépteket hall a titkos lépcsőn, mely ágyfülkéjéhez vezetett kívülről.

– Mi a tatár! Hisz ez csizma!

Azon a lépcsőn csak suttogó czipőkben szoktak idejárni, ezek pedig csikorogtak.

A rejtek-ajtó megnyilt, s egy férfi lépett Metell elé. – Nem lehetett rajta csodálkozni, hogy ennek is van tudomása erről a titkos lépcsőről, lord Adam volt az, az ő saját hôtele volt az, a miben Metell lakott.

Első tekintetre alig akart Metell ráismerni, lord Adam bajuszt viselt, felkunkorítva, s az arcza bronzszinü volt a napsütéstől. Az öltözetében is valami sajátszerű idegen typus volt, fantasta jelmez idegen népviseletekből összeválogatva, fején vörös fezt viselt, a mit a szobában sem szoktak levenni, hanem a mellett hosszú szárú csizmát a lábán.

A kezében volt egy vadász-korbács.

De a mi a furcsa öltözetnél és elváltozott arcznál jobban idegenszerűvé tette megjelenését, az a tartózkodó hidegség volt, a mi sugárzott a tekintetéből, mint a jéghegyről.

– Uram! szólt, merev kézmozdulattal intve Metellnek, hogy csak maradjon ülve és folytassa a reggelizését, míg ő maga a kandalló elé állt, karjait összefonva. (Ez azt jelenti, hogy se nem ölelkezünk, se kezet nem szorítunk.)

Metell észrevette a lord tekintetéből, hogy őt itt most egy veszedelmes játék fenyegeti. Gyakorlott játékosok az ellenfél arczából ki tudják találni, hogyha rájuk matts vár. Vajjon miféle atoutk lehetnek a kezében? Jó játékosnak a saját kártyájából ki kell találni azt, hogy mi lehet az ellenfele kezében. – De vajjon mi fekhetik a talonban?

Felkelt és oda állt vele szembe.

– Ön visszatért az útról?

– Igen is. Bejártam egy ismeretlen országot arra Ázsia felé, a hol még nomád népek laknak. Scythiának, vagy Pannoniának, vagy Illyriának, vagy nem tudom én, hogy minek hivják. Az emberek nyersen eszik a szalonnát.

Metell ebből körülbelől hozzá vethetett, hogy merre járt a mylord?

– Ettem is belőle, nem rossz. Aztán voltam egy nagyobb városban, a hol a tyúkot akkor eszik meg, mikor még kisasszony.

Metell kitalálhatta, hogy ez a «backene Händl» hazája, Bécs. Bólintott a fejével, mutatva, hogy érti.

A mylord elővett zsebéből egy szivart. A kandallóban parázs volt; ha akarta, rágyujthatott nála; hanem nem tette.

– Ha ismeri ön ezt a várost, akkor tudni fogja, hogy abban van egy utcza, a mit úgy hívnak, hogy «Bankgasse».

Metell arra is némán intett fejbolintással.

– Abban az utczában pedig nincsen semmi bank, hanem van két nagy ház, a miknek a neve «magyar királyi udvari cancellaria».

Metellnek arról is látszott tudomása lenni.

– Hát már most, miután ön ezt is ismeri, akkor azt is tudni fogja, hogy e két ház egyikében létezik egy könyv, azaz hogy nem egy, hanem sok, a minek a neve «aranykönyv».

Metell most már szóval mondta: «tudom».

– Tudja?

Lord Adam hátranézett, mintha a Dolland-féle tűzadó gépet keresné a szivarja rágyujtásához. Azt meg is találta, megnyomta a billentyűjét, a platintapló lángot adott; hanem azért nem gyujtotta meg a szivarját, visszadugta az oldalzsebébe.

– Akkor azt is tudja ön, hogy ezt azért hívják aranykönyvnek, mivelhogy ezekbe van felirva mindazoknak a neve, származása és czímere, a kik Magyarországon és a hozzácsatolt tartományokban valaha nemes emberek voltak és most is azok.

– Úgy van!

– No hát én egy álló egész hónapig ültem ezek előtt a penész-szagú, papir-skorpió-rágta könyvek előtt; végig olvastam mind valamennyit, de ezt a nevet: Riparievich de Babiagora nem találtam se elől, se hátul egyikben sem.

Metell most már tudta, hogy mi kártya van az ellenfele kezében? Minden matador. Ezt úgy híják a l’hombreben, hogy «grandissimo».

– Tovább megyek, folytatá lord Adam. Én itt nem hagytam félbe a dolgot, hanem tovább kutattam; hivatalról-hivatalra jártam, keresve ezt a nevet, míg végre rátaláltam a főhadügyi számvevőségnél, a hol ez a név: Babiagorai Riparievich Metell előfordul, mint vásárló, a ki egy kastélyt megvett a fortificationalis alaptól valahol a dalmatiai tengerparton.

Metell elsápadt.

– Útra keltem, folytatá lord Adam. Jártam szekéren, tengelyverő sárban, homokban, tutajon, csónakon, öszvérháton, szamárháton, gyalog; elmentem a tengerig, felkerestem ezt a várost, a hol ezen a neven hivott egyéniség nyilvános árverésen megvett egy ócska kastélyt, beszéltem azokkal, a kik őt látták, s meggyőződtem felőle, hogy az ön volt.

Lord Adam megint elővette a szivart s a szájába dugta, de csak nem gyujtotta meg a másik végét, hanem a korbácsával ütögette a csizmája szárát s elnézett Metell feje fölött.

– Már most hát én azt kérdezem öntől, mi oka van önnek a Babiagoriai Riparievich Metell nevet viselni, holott az nincs a magyarországi nemes emberek aranykönyvében sehol? Ha önnek ez valóságos neve, akkor ön nem nemes ember, csak annak adja ki magát, tehát kalandor, akkor önnel nincs másnak beszéde, mint ennek a korbácsnak. Ha valami titkos gonosztett az oka annak, hogy ön a valódi neve helyett költött nevet használ, akkor egyet füttyentek ezzel a sippal itt a korbács nyelén s arra rögtön feljönnek a fogdmegek, s elfogják önt. Ha valami politikai üldözés az oka annak, hogy ön álarcz alá rejtőzik, akkor adok önnek öt perczet, hogy összeszedje holmiját s meneküljön e rejtek-ajtón át, a merre tágabb a világ!… Ha azonban azt találja ön nekem felelni, hogy mi köze önnek mylord az én felvett incognitomhoz? nekem épen annyi jogom van magamat ennek meg annak hivatni, mint volt önnek arra, hogy magát lady Adaminának hivassa; én meg akartam tréfálni a világot, s a kit legjobban megtréfáltam, az ön maga, a tréfa sikerült volt! – No hát ha ezt fogja ön nekem felelni, akkor én majd küldök önhöz két gentlemant, a kiknek ön meg fog nevezni másik két urat s aztán azok majd megállapítják, hogy mikor és hogyan utazzunk el a svájczi határra, s hány lépés barrièreről lövöldözzünk egymásra, míg egyikünk meg lesz nyugtatva. Tessék uram választani a négy eset közül.

Ilyen hangon szokták a l’hombreben kimondani ezt a szót, hogy «grandissimo».

Hanem még azért, a kinek tele van a keze matadorral és atout-couleurrel, nem bizonyos a diadaláról. Lehet, hogy egy másik azt mondja, hogy «nullissimo» – a ki meg bizonyos felőle, hogy egy ütést sem csinálhat – s akkor azé a nyert játék.

Ilyen hangon szokták ezt a szót kimondani, halkan, nyugodtan, a hogy Metell válaszolt.

– Egyiket sem választom a négy közül. Riparievich Metell tenni fogja azt, hogy életének legsúlyosabb titkát elmondja őszintén az ő «barátjá»-nak, lord Adam of Camelboroughnak, s meg van nyugodva felőle, hogy mikor mindent megtudott, lord Adam of Camelborough kezét fogja nyujtani Riparievich Metellnek.

– Jó! mondá a lord. S most már meggyujtá a szivart s leült egy karszékbe, sarkantyús csizmáit szétnyujtva.

Riparievich Metell pedig megtöltötte a csibukját török dohánynyal, parazsat tett rá, s leült a mylorddal szemben s aztán összefujták a két füstfelleget. Ez is összekeveredés.

– Mindenekelőtt a felől légy egészen megnyugtatva, hogy eredetem a legtisztább nemesi vér. Apai őseim zsupánok voltak s egy közülök dynasta volt Andronikosz idejében, anyai ágról pedig egész az első magyar honfoglalókig vihetem fel a családfám törzsökét. Ősi birtokai családomnak kis királyságnak nevezhetők, a mi természetesen csak az otthoni barbár viszonyokhoz mérve bír értelemmel, mert a magyarországi kis királyság egész jövedelme nem érne fel egy irlandi farmer bevételével. Most azonban még ez a birtokom is a levegőben függ, s én csak prætendens vagyok, mint valami elűzött fejedelem.

– Nálunk tanulni nem szokás; mi hasznát venné az ember? Hivatal, prókátorkodás a köznemességnek való. Mi mágnások legfeljebb nyelveket tanulunk, hogy utazhassunk a külföldön, gyakoroljuk magunkat a lövésben, vívásban, lovaglásban; de azért katonává nem leszünk. A kit pedig a sors valami különös lángészszel áldott meg, az megfelelő tért talál tehetségeinek kifejtésére a zöld asztalnál, a hol kártyáznak és tekéznek. – Én különös kedvencze voltam minden játéknemben a szerencsének. – Pelyhes állú gyermekképen megküzdöttem a leggyakorlottabb játékosokkal. – Ezért nagy volt a tekintélyem még odahaza apám előtt is. Mert «kártyás»-nak csak azt a férfit nevezik, a ki veszt; a ki az apjával kártyaadósságokat fizettet ki, azzal fenyegetőzve, hogy főbe lövi magát. Az olyan ifjú ember, a ki jól játszik, a kinek mindig elég pénze van, az tekintély mindenütt. Korhely csak a vesztes. És én ezt egészen helyes nézetnek is tartom, ha az emberek, a kik egymás pénzét elnyerni leülnek, egymásra nézve idegenek, vagy talán épen ellenségek is; vagy pedig annyira gazdagok, hogy a veszteséget meg nem érzik. Hanem ott, a hol én tehetségeim hatalmát éreztettem, az a baj volt, hogy a kik egymás pénzét elnyerni összeülnek, mind ismerősök, jó barátok, és mind olyan emberek, a kiket a veszteség tönkre juttat. Hanem hát erre az ember nem gondol. Épen úgy, mint a hogy a börzejátékban nem kérdezik azt, hogy hány ember fog beleugrani a vízbe, ha a contremine sikerül? Azt mondják, ne mászsz a fára, nem esel le róla. – Egyszer azonban egy igen közel rokonomat (unokaöcsém volt és igen jó czimborám) vertem meg kegyetlenül a játékban. Mikor a pénze elfogyott, erőltetni akarta a szerencsét, adósságra játszott s vesztett igen nagy összeget. Egyetlen fia volt az apjának, a ki nekem nagybátyám. Az apja megtagadta tőle a kártyaadóssága kifizetését. S az én öcsém a negyvennyolcz órai haladék leteltével golyót röpített az agyán keresztül.

– Ekkor az apja odajött hozzám s azt mondta:

«Édes öcsém. A fiam meghalt miattad. A te átkozott kártyagenied ölte őt meg. – A példája, tudom, hogy nem fog elriasztani senkit! azért az emberek mégis csak játszani fognak, játszani kártyával, játszani a boldogságukkal, a becsületükkel, az életükkel. – Hanem te nem fogsz többet játszani, édes öcsém. – Mert ha én meghallom, hogy te még valahol ezen a világon kártyát vettél a kezedbe, bárha csak orronverőkét játszani is, hát akkor én téged agyonlőlek… Nem hivlak ám ki párbajra, a hol még te is meglőhetsz engem, hanem rád lesek, mikor az ajtódon kilépsz, s agyonlőlek, mint egy veszett kutyát… Emlékezzél reá!»

– Én ettől a naptól fogva nem nyultam többé kártyához, azaz, hogy csak úgy magamban játszottam, két szalmaemberrel, mert azt elhagyni nem lehet. Úgyis mindig nyereségben voltam. A képzelt nyereséget naplóba jegyeztem, kincs volna, ha valóság volna, s asztagot rakhatnék a szalmaemberekből, ha azok mind főbe lőtték volna magukat az én szerencsém és tudományom miatt. – De eleven emberrel nem játszottam többet. – Nemcsak a nagybátyám fenyegetése miatt, ámbár megvallom, hogy nem kellemes prognosticon hátulról lelövetni valaki által, a ki ellen az ember nem védheti magát. – De nem is volt erre szükség. Nekem mindig előttem állt az a kép, a mit unokaöcsém mutatott végzetes utolsó játékunk alatt. Ez az izzadó homlok, ezek az elmerevülő szemek, ez a kínjában fütyörésző száj, mindig ezt láttam magam előtt. S az a tekintet, a mivel az utolsó játék után lecsapta a kártyát az asztalra, s fölkelve, megtörülte az arczát, s aztán azt kérdezé: «hány óra?» ezt a pillanatot nem tudom kiirtani az emlékezetemből. Tőlem kérdezte, hogy hány óra? Azért kérdezte, mert tudta, hogy negyvennyolcz óra csak ránézve az élet. Ez elég volt arra, hogy engem minden kártyás társaságtól elriaszszon. Én tőlem ne kérdezze többet a játszótárs, hogy «hány óra most?» Nyolcz esztendeig nem látott játszani senki.

– Ekkor egyszerre egy olyan csapás ért, mely megfosztott minden vagyonomtól, mintha az mind egy kártyalapra lett volna föltéve.

– Nagy jogi értekezés kellene hozzá, hogy azt mind megérthetővé tegyem, hogyan történt mindez, s idegen fogalmakba akkor is nehezen volna az egész beilleszthető. Az állampénzjegyek devalvatiója volt a balsors alapja, a mivel nekem tartozott más zálogváltságban, azt lefizette fekete bankóban, a mit meg nekem kellett volna lefizetni másnak, az azt veres bankóban követelhette tőlem. Valóságos rouge et noir – nagyban, száz milliókban! Tönkre jutottam általa.

– Ha csak magamat ért volna ez a végzet, azt mondtam volna, leszámoltunk a sorssal, a mit én tettem mással, azt tette velem más. Nagyon jól történt. S azzal mentem volna az unokaöcsém után.

– Hanem ketten voltunk a bajhoz. Volt egy hugom, ártatlan gyermekleány, tizenhat éves, zárdában növelték. Az a szépség, a miből készülnek az angyalok és az ördögök. Nagyon szerettem szegény leányt. Neki sem volt rajtam kívül senkije. Szülőink elhaltak; ő gyermekkora óta kolostorban élt; férfival, a gyóntató papon kívül, még nem beszélt. Meg kellett őt ismertetnem kétségbeesett helyzetünkkel, s mikor mindent megértett, akkor felajánlottam neki egy igen kellemetes és regényes módot, a mely által egymással összeölelkezve szépen bevégezhetjük az életet. Visszariadt tőle, azt mondta, hogy ő még szeretne élni. Pedig még nem is tudja, hogy mi az, a mit úgy hívnak, hogy «élet»?

– Hát akkor aztán elgondolkoztam az egész világi állapoton.

– Hát hogyha szabad hatalmas nagy embereknek, államférfiaknak rouge et noirt játszani nyomorult apró emberek ellenében, a kiknek összesége «nép», s a kik nem is tudták, hogy ők most játszanak; ha szabad nekik azt mondani: ti, a kik feketére tettétek egész vagyonotokat, holnaptól kezdve, mert a vörös jött ki, négy ötödével szegényebbek vagytok! ha szabad egy ország biróinak, legfelsőbb törvényszékeinek, kegyelmes és méltóságos urainak, az itélőszék zöld asztalán makaót játszani s ugyanazzal a törvénynyel, ugyanazzal a decretummal az egyik embert úrrá, a másikat koldussá tenni, hát akkor mi teher nyomja az én lelkemet, ha én kártyán, tekeasztalon, a hol egyenlő fegyverekkel küzdünk, elnyerem annak a vagyonát, a ki ugyanazzal a szándékkal van én irántam? Ha nagyban és milliókban szabad diadalmaskodni a ravaszságnak, a furfangos észnek, a combinatiónak, hát kicsiben miért lenne az vétek?

– Többé nem láttam magam előtt öngyilkossá lett áldozatom kisértet-alakját.

– Revanche!

– Matchot kaptam, pedig nem játszottam, – játszani fogok és visszaadom.

– De hátra volt nagybátyám fenyegetése. Ez a Damokles kardja fejem fölött.

– Kitaláltam a módját, hogyan kerüljem ki.

– Nem fogok én olyan országban játszani, a hol ő valaha megfordul. Eljövök Párisba, itt érvényesítem végzetes tudományomat. Ismeretlen emberek között, a kiknek az ellenfél vesztesége nem fáj, gazdag emberek között, a kiknek a saját veszteségük sem fáj.

– Ezért vettem fel egy ismeretlen nevet, a mely nincs benne a hetvennyolcz kötet arany könyvében a magyar és erdélyi udvari cancelláriának.

– De hátra volt a legnagyobb akadály. Mi történjék addig a hugommal, a míg én mindkettőnk számára az ősi birtokot visszaszerzem?

– Ott, a hazámban, senkire sem bizhatom, mert a ki rokonom, az a legnagyobb ellenségem. A kolostorba vissza nem vihetem, mert ott az a regula, hogy a ki azt egyszer elhagyta, azt oda többet vissza nem veszik. Hát magammal hozzam? ide Párisba – bolondoknak? Bevezessem a Champ des Tartares tündérvilágába, hogy kezdje el a világismeretet mindjárt a poklokon?

– S mikor nekem az egész eszemre, hidegvéremre, szemeimnek argus voltára oly nagy szükségem van, folyvást azzal a gonddal legyek elfoglalva, hogy miféle veszély érheti őt akkor, a mikor nem látom?

– Vagy ne törődjem vele? Keresse ő is a szerencséjét Babylon piaczán, a hogy én? Még rosszabbul, mint én?

– Valami terv támadt az agyamban.

– Az osztrák kormány épen akkor árvereztette azokat a várakat, a mik az ismét birtokába került dalmata tengerparton, a kincstárra nézve fölösleges terhet képeztek. Azok között van egy, a minek a régi neve «Frangipáni vára» Porto-Ré mellett. A franczia uralom alatt ezt a várat kórháznak használták egy rettenetes ragály betegei számára, a minek Marguerita a neve.

– S ön e ragály-kórházba dugta el nővérét! kiálta fel, helyéből felszökve lord Adam.

– Igen jó helyen hagytam ott. A kastélyt átkozott rossz híre megvédi minden rossz ember, de egyúttal minden jó ember közeledtétől is. Mintha bűvkörrel volna elvarázsolva.

Az a dæmon pedig, a ki a dalmát sziklapartok oduiban leskelődik áldozataira, ártatlan gyermeket meg nem támad soha. Hugomnak e menhelyen egyetlen nő áll szolgálatára, a ki nevezetes egy személy. Katonaruhában jár, mint granátos őrmester obsittal elbocsátva; valamennyi napoleoni hadjáratot mind végig szolgált, férfi szívű leány. A hugomat igen jó társaságban hagytam. De nem akarom őt e szomorú magányban ott felejteni, a honnan ő elő nem jön, a míg én érte nem megyek. Folytatom, a miért én ide jöttem, pénzt nyerek a számára. A mit nyertem, azt eldugom, megtakarítom. Mikor azzal az összeggel fogok birni, a mi elég, hogy zálogban hagyott uradalmunkat kiváltsam, akkor úgy itt hagyom Párist, a tatár táborral s l’hombre-clubbal együtt, mintha soha sem láttam volna, s azontúl a Babiagoriai Riparievich név ismét szétfoszlik a levegőben. Addig azonban az igazi nevemet föl nem vehetem, mert bizonyos vagyok felőle, hogy a mint nagybátyám megtudja tilalma megszegését, utánam jön, s a mit megmondott megteszi. Egy este az utczán fognak találni meglőve, s én még csak meg sem fogom mondani a gyilkosom nevét. És azután az a szegény leány várhat ott a porto-réi kastélyban, míg megvénül. – Ez az én rejtélyem. Elmondtam őszintén, igazán. Már most választhat ön, hogy mit tegyen velem.

Lord Adam azt tette, hogy odament hozzá és megölelte.

– Köszönöm. Minden jól van. Jó barátok maradunk. Arról, a mit én kikutattam, senki sem tud semmit. Arról, a mit te most elbeszéltél nekem, senki sem fog megtudni semmit. Hogy e felől tökéletesen nyugodt lehess, én úgy hagyom el Párist, hogy senkivel sem beszélek. Kisérj el Havreig, hogy ellenőrizhess. Hajóra ülök és elmegyek valamelyik Indiába. S ha valamikor még egyszer az életben összetalálkozunk, akkor te már nem vagy Riparievich Metell, hanem valaki más, a kit én soha se láttam, s a ki velem sohase beszélt. Kisérj el.

– Nem kisérlek sehová, mondá Metell. Nekem egy gentleman adott szava nagyobb bizonyságot ád, mint a saját öt érzékeim.

Megölelték, megcsókolták egymást, úgy váltak el.

A VIRÁG NAP NÉLKÜL.

Egy leány szive, a ki még nem tudja, hogy mi a szerelem.

Absolut ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található.

Olyan az, mint a csigák közt a «virgó». A pecten, a conus, a murex nem lát, szemei nincsenek, azért még sem téveszti el, hogy a kagylóját hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem tudja, hogy ő «szűz»: – épen azért az.

Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az álmodott csók is folt a fehéren.

Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy az magány.

Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő mult el azóta, hogy itt van. Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyilik, ha egynek az évszaka elmult, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák levelei örökzöldek, nem hullanak le őszszel, nem hajtanak újra tavaszszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat, a fügefa. Juniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik, eldobja leveleit és aludni megy.

Ebben az esztendőben még az sem történt meg.

A fügefa novemberben a helyett, hogy a leveleit elhulllassa, új sarjakat hajtott s januárban már tele volt új gyümölcscsel, a mik ugyan azért nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.

– Nézd, szólt Milióra Axamitának, az idén a fügefa már ötödször hoz gyümölcsöt.

– Elég baj az, mondá rá a strázsamester leányasszony.

– Ugyan miért volna baj? hallod!

– Azért, hogy a mely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az esztendőben éhhalál van az országban.

(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig inség van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka, hogy abban az esztendőben folyvást a sirocco uralkodott, és még egyetlen egyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra. A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti, hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész éven át a sirocco járja a tengert, akkor a quarneroi partokon ugyan örök nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karinthiában és Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás volt, a minőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam, árvíz borította el a lapályokat, vetések kirothadtak, egész országszerte nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)

Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végig vonalazva, de barázda nincs.

– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? Ezt kérdezé Axamitától.

– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.

– Hiszen város közelében lakunk, a hol pénzért mégis csak lehet kapni mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiumébe hajók járnak.

– Hiszen van, a míg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az uskókok.

– Kik azok az uskókok?

– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.

– S hol laknak azok? A pokolban?

– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a mennyországhoz mint mi, a segnai hegyek között.

– Merre van az a Segna?

– Négy órai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről a tájról arra felé hajót nem igen látunk vitorlázni s ha onnan felülről jő erre felé valamiféle jármű, akkor minden ember, a ki a part közelében lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját s a tornyokban félreverik a harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak vásárolni.

– Hogyan «ötön»?

– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.

– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?

– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a mellénye, a szeredása, azután meg sipkája köröskörül tallérokkal. Az az ő dicsekedésük. A mit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a ruháikat; de fizetni csak a handzsárral, meg a pisztolylyal szoktak. Az asszonyaik, leányaik is épen olyanok, úgy felczifrázva, felpénzezve; csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.

– S senki sem tudja őket legyőzni?

– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velenczei dóge; törődtek is az uskókok akár a «duzsdé»-val, a «fekete Arapinával». Rájuk sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a városukat Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget, kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a városba: éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a várost, leölték az őrséget, hivatalnokokat, az új lakosságot pedig megtartották rabszolgáiknak s aztán folytatták, a hol elhagyták.

Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.

– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbíztatták a scogliók lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára elfoglaltak nyolczvan kereskedő hajót, úgy vitték vontatva maguk után haza Segnába. Soha se ment utánuk a hajókért senki.

– Te! ezek derék ficzkók lehetnek.

– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licat és Carbairét csaknem egészen oda hagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van hőstetteikről, a mik elhihetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velencze egy három födeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az uskókok egy zivataros éjszakán csónakaikkal meglepték a gályát, lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték Segnába s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, a hol a velenczei kapitánynak sorba kellett tánczolni az uskókok asszonyaival; mikor már nem birta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szivét, azt megfőzték s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden tánczosnéjának jutott belőle egy darabka.

Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy férfi szivén. Mintha azt más asszonyok is nem tennék!

Ekkor hallott legelőször férfi-szivről beszélni.

– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon, folytatá Axamita. Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szivesen megadja nekik a sarczot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal Törökországban állnak, a másikkal Dalmátiában. Ha a mi császárunk katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félre állnak lesbe s kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő mulva megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, a kit ki lehet irtani. «Uskók» annyit tesz, hogy «szökevény». A ki csak valahonnan más országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, czigány: mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek soha sem házasodnak: a mely asszony megharagszik az urára, odaszökik az uskókokhoz, a mely leányt a faluból kisöprűznek, oda viszi hozzájuk a szalmakoszorúját, ott kap becsületet; czigányasszony, török rabszolganő magátul is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vizért megy a kútra, mikor fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet. Talán maguk sem kivánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok között; s délczeg daliák valamennyien!

Milióra keresztet vetett magára.

– De ide nem mernek jönni a Margueritától, úgy-e? kérdezé remegve Axamitától.

– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a szép pofájukat s semmitől sem félnek, csak a csumától s arról tudják, hogy itt lakik.

Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen sok conjecturalis politika. Az éhinség az év elején már a dalmata partokon is beköszöntött; a sík földön a Karston túl rég otthon lakott már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a városokat is a partvidéken. A harmadik stadium, mikor a tengeren kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!

Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a védelmükről, s czirkáló őrjáratokat tartani, a kik az éjjeli orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Ré-ban is.

Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg az árát. Minthogy Porto Ré-ban egész éjjel czirkáltak a fegyveres őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen elvevéstől. Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.

Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is. Nem volt többé, a ki az asztalukat ellássa az eddig megszokott tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a Francziaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni, halakat, meg csigabigát. Minden hétre hét bőjtnap esett. Néha egyéb sem volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik, a mik csak Fiume körül tenyésznek. Milióra ezzel is meg lett volna elégedve de a rovinai lázárok annál kevésbé. Ezek a tenger-adta vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és rák étele kiállhatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az üvöltésüktől nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.

Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak koloniája az utolsó élő lényig kivesz! Félni? Hát félti ezeket valaki? Senki sem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint az uskókok, a kik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kivánkoznak tőlük többé? Ilyen uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.

Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.

Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.

Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát, hogy fel ne üljön a kis halász csónakjukba, s el ne induljon a bátyját felkeresni a «tatár táborban» azzal a csónakkal.

DELI MARKÓ.

Január vége felé már annyira fokozódott az éhinség, hogy a rovinai nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, a mi a Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az állati üvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra a nyomorultaknak.

– De már most mi magunk mit eszünk?

– Tudod mit? monda Milióra. Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan hozatunk lisztet, vagy málét, aztán sütünk pogácsát.

Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt közte; de hogy menjen el ez a pénz Fiuméba, s hogy jőjjön onnan liszt képében vissza? Ez volt a nagy kérdés.

– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel s estére vissza is kerülhetsz.

– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.

– Hát nincs-e az a vár érczharanggal letakarva?

– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?

– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.

– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?

– Azt is megfejem én.

Axamita ráhagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halász csónakjával Fiuméba. Az «Ostro» kedvezett a menetnek, s a visszajövetnél majd segít az evezőlapát.

A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok mindenféle pénzt a patrontásába töltve; a kardját is felkötötte s mellé a spanyolnád botot, a mi a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az őrmesteri rang díszes jelvénye volt.

Szép derült idő volt, a minő idebenn Magyarországon csak ápril végén szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt az idő; de a mint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy mit olvas? ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik?

Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott várja Axamitát, az hamarább megjön.

A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger aczélkék. A portoréi sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé leczövekelt árbocz, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis kathedrával. Innen lesi naphosszant a halász, hogy jön-e a tinhalak csapatja erre felé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba bevetődnek, a kelepczét hirtelen rájuk zárhassa.

Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan közel volt ahoz a «tonnara», hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.

Sokszor föllármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a csillagvizsgálójában: «héj, Pablo apó! jönnek a tinhalak!»

Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.

Más halandó ember elfutott, ha Miliórát meglátta; nagy itt a babona: azt hitték, a Marguerita lelke kisért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem félt már attól a rossz szellemtől, a ki az embereket csókolódzásért megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a panaszkodásával sem bánt senkit.

Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett s azt aztán a bárkáján beszállította Fiuméba.

De végtül végig, a mennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy egyetlen egy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem azok a dereglyék, a mik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a Scogliora szállítják a munkásokat, a kik reggel odamennek, este visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.

Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézze a puntáról, ha csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto-Ré felé: akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut, menekül fel a Karst hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábas jószágát maga előtt hajtva.

Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmi szer sem maradt: eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinoi lázárok, azok ott maradtak a kalyibáikban. Azok este felé kiültek a házaik tetejére s onnan hallatták azt a házi állatokéhoz hasonló üvöltést.

Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől. Ez bizonyosan Axamita.

Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig egyre növelte a homályt, mentül közelebb jött a csónak, annál kevésbé lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a tengerbe kinyúlik s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.

– Nos Pablo! Mi hír? Jó estét!

Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a lánczánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel fölfelé fordítá.

– Oh hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg, hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is elégessék az istentelenek.

– Kicsodák?

– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj de rosszak ezek az emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott van már Fiuméban a Deli Marko!

– Ki az a Deli Marko?

– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskókok vladikája. A mult éjjel lejött dereglyéken két század magával Segnából. Csak kétszázan voltak; de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot, meg a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, a mi csak élelmi szer, összeszedtek, még a kereskedő hajókról is, a császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész zsákmánynyal s útba ejtik Buccarit és Porto-Rét. A lakosság mind elszaladt már előlük.

– Hát Axamita? kérdé Milióra, leginkább e miatt rettenve meg.

– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek ma reggel bevitorlázott a moloba; még ki sem szállhatott a csónakjából a mint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt a szerencsém, hogy mögötte jöttem egy pár puskalövésnyire, s be volt húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak: azt otthon is kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneroban. Buccariban tudtam meg menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.

– Mit csináltak Axamitával?

– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is, levágták az orrát, meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba s zárd magadra az ajtót, s ne gyujts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak el az uskókok. A rettenetes uskókok, oh én szegény fejem, hová fussak el előlük?

– Hát én?

– Te könnyen dalolhatsz! Te tőled fél az egész világ, még az uskók ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged meg a rovinoi lázárokat nem bánt semmi ördög. Jaj de boldogok azok a rovinoi nyomorultak ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene az nekem tovább! Oh boldogságos Miasszonyunk Lorettoban! csak az uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.

(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, a kik látták a tersatoi vár alatt a nagyhírű lorettoi kápolna minta épületében lerakott fogadalmi viaszgyertyákat, a miket a jó dalmaták nagy veszélyekből kiszabadítás emlékeül, mint fogadott ajándékot hátra hagytak. A huszonöt fontos gyertyának csak a felső része viaszk: négy ötöde homokkal töltött bádog, viaszszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybeli szenteket is!)

Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kivánt.

Egyes egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.

Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, a minek a falai tele vannak karczolva halálkínt szenvedettek átokmondataival. Élő hang körülötte csak a delfinek sirása a vizekben, s a lázárok üvöltése a kőfalakon.

Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban, kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végig haladni a kongó folyosókon, a szűk lépcsőkön; oda volt kárhoztatva ahoz a kőpadhoz, a mi a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.

S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a legfélelmesebb kisértetek, a kik halottaikból visszatérnek, hanem a kik születésüket megelőzik. Mi lesz vele ezentúl?

Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat nélkül; attól az embertől, a kihez vér szerint tartozik, elszakítva ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. A kik tudnak róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.

A mint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume tájékán hajnalodnék.

Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.

A vérveres derengő fény azonban közeledni látszik, s nem sokára egészen átfogja a Quarneroi tengercsatornát. Egy óra mulva ki lehet venni, hogy mi az? Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal. Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezér hajóról görögtűz sugárzik szerte.

Nem sokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza: azoknak a győzelmi danája ez!

A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harczi dalhoz ütenyt vernek az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.

Milióra ott látja őket már a közelben végig sikamlani a hullámtükrön: a rém-mesék alakjait. A kik ellenségei a császároknak, királyoknak, szultánoknak és köztársaságoknak, s a kiket együtt valamennyi nem bir legyőzni soha. Századok óta irtják őket s ime most itt vannak! Ott viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári színekre festett dereglyéket, az evező-padhoz lánczolt katonákkal. Ezek most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskókok dalolnak és isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik kormányoz.

A csónakok raja közepett jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az egyik a vezér hajója. Megismerni az árboczhegyen kigyózó veres lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva szines lámpácskákkal, s a hajó orrában bengáli tűz ég.

E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli Marko. Gyönyörű ifjú férfiarcz, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva, kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és soveraignektől, aranynyal himzett török övébe drágakövektől csillogó markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; biborköpenyegét fél vállán lecsüggve tartja a zománczos arany láncz. A tűzfénytől beragyogva olyan, akár csak maga a pokolbeli fejedelem.

Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, a hol ő rejtőzött, ott sötét volt. Úgy sem tudott volna elfutni: olyan volt, mint a ki álmodik.

Szemeit ott feledte e tündöklő alakon.

Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni, mert nagyon szépek.

A mint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert az árboczhoz kötve. Az Axamita volt.

Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről, s elsikoltotta magát: «Axamita!»

Sikoltásának viszhangja támadt a rovinoi kalyibák tetőin guggoló nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek, mint az ebek.

E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát s nehány percz mulva elérte a félhold alakú kikötőt.

Ekkor a vezér az árboczhoz kötözött alakhoz fordult s ezeket a kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra is meghallhatá a punta verandáján.

– Ez az a vár?…

– Ő volt az, a ki kiáltott?…

– Azok ott, a kik üvöltenek?…

A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy csendes fejmozdítására két uskók harczos odaugrott az árboczhoz s egy percz alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a kezével s akkor előhozták Axamitának a kardját és a nádpálczáját, aztán meg a patrontását. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is odaakaszták a nyakába.

Aztán a mutató-ujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat a hajóból.

– Megállj! rivalt rá, mikor Axamita már a parton volt.

Axamita egyenesen állt, a hogy a katona szokott a főtiszt előtt.

– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából a rovinoi nyomorultak számára. No hát tanuld meg, hogy az uskókok nem bántják a gyöngéket, hanem csak az erősöket! a mit a gazdagoktól elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van, lisztet vásárolni?

– Harmincz forint.

– Azért kapsz harmincz zsák lisztet. Drágállod? No hát legyen hatvan!

(Abban az éhinségben egy zsák lisztet sem lehetett harmincz forintért kapni.)

Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést, azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket pisztolylyal a vezér, nem fogadtak szót.

– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba is?

S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.

A kormányos tolmácsolta társai véleményét.

– Megyünk veled Deli Markó a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is, de a hol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.

– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne levővel együtt. Szálljatok ki belőle!

A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállni a vezérdereglyéből a csónakokba.

Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye lánczát s azt bele akasztá a kikötő vaskarikájába.

– A mi benne van, az mind a tied, monda Axamitának. A dereglyét visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted; hol a pénz?

Axamita leteríté a köpenyét a sziklára s elkezdte a tarsolyából kimarkolt pénzt leszámlálni.

Ezalatt valami álomszerű harmonia hallatszott a rovinoi házak felől; mintha a kutyák összebeszélték volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s zsolozsmát üvöltsenek chorusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton. Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés volt az.

Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a fényes alak bibortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi bűbájtól még jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, a kikről könyvei regélnek, s az ellenállhatlan varázstól vonzatva, elhagyta sötét rejtekét s a punta lépcsőin alá sietett a partra.

Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. «A Marguerita!» ordíták a csónakokon s belekaptak az evezőkbe, minden irányban szétlódulva a parttól.

A vezér pedig délczegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.

– Fuss! Fuss, Deli Markó! ordíták a knézek. A Marguerita megcsókol!

– Bolondok! Gyávák! kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán?

Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az arczát, a minő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi fénye.

Az uskókok vezére még sem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment s délczegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:

– No hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e tündérkisasszonynak egy csókjáért.

E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.

De a csók szóra még más valaki is felszólalt. Axamita leányasszony egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe tette előtte.

– Azt pedig nem kapsz, vajda, a míg én élek.

E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda és feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése villámcsapás.

De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen lihegve e szókat:

– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorúltat. Én gyönge vagyok és nyomorult. Ne bánts hát.

Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arczára. Most már nem volt a sírok tündérarája, hanem földi nő, könyező szemekkel, rebegő ajkkal. Deli Markó alá ereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden mondá francziáúl: «honneur au malheur».

S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyujtá azt Milióra felé, s ismét francziáúl szólt hozzá.

– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha megbántalak.

Axamita türelmetlenűl kiálta közbe.

– Itt van a pénzed, le van számlálva már!

De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára kulcsoltan nyujtva a vajda felé.

– Légy áldott a jó tettedért.

– Fogadásunk tartja, szólt Deli Markó, a dúsgazdagokat megalázni, s a szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékűl ezt a fegyvert. Oltalmazni fog ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer minden ember, a ki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját; nem fog bántani senki. Isten veled!

Azzal bibor-köpenyét vállára felvetve, leszökött a partról a dereglyébe, odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt s aztán rivalló parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind a kétszáz harczos a csónakon, s a búcsuzó üdvlövés után rákezdték ismét a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.

Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt még a parton és utána bámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltünt a láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.

Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj eseménye csakugyan mind álom volt.

Hanem a mint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A dereglye ott himbálódott a kikötőben s Axamitának nagy dolga volt annak a kiürítésével. Azok a rovinoi csodaszörnyek segítettek neki benne. Most már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük. A kutyának az arcza tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál, még erre sem képes.

Axamita kiosztá közöttük, a mi nekik való volt. De a mi az uri asztalra volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész esztendőre kitartott s a hol makaroni van és parmai sajt, ott nem kell az étrend miatt aggódni többé. Az éhinség a Frangipáni kastélyban és Rovinoban megszünt. Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégis csak Deli Markó vitte véghez. Ha a rovinoi nyomorultak tudnának dalolni, milyen hősballada lenne ebből!

De annál jobban meggyült Axamitának a gondja más egyéb miatt.

Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a lánczáról, s nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen a merre neki tetszik, az ilyen lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!