– Nagyon szép! Igen szép gondolat, ismerős dallal tudatni messziről megérkezésedet! Ő a torony ablakából fogja azt hallgatni s aztán lefut eléd a partra. Te is így gondoltad ezt ki, ugy-e? Ez szép találkozás lesz.

S aztán Metell még a második és a harmadik versét is eldalolta a csónakdalnak, akár meg is tanulhatta azt tőle Adam lord.

– Tehát te nagyon szereted a hugodat, Metell?

– Voltaképen az egész nőnemből ezt az egyet szeretem igazán.

– S nem fáj a szived, mikor itt hagyod Párist, a Palais-Royalt, a tatár tábort, azért, hogy a Quarnero szikláit meglásd újra?

– Bizony semmit sem hagyok itt a miért visszakivánkozzam.

– Ejh, hát én sem vagyok senki rád nézve?

Metell megölelte lord Adamot.

– Te kivétel vagy rám nézve az egész emberi fajból. Mikor asszonynak hittelek, akkor is úgy szerettelek, mint egy jó barátot. Tudod, hogy én ezt nem szoktam mondani.

– Hanem tettekben nyilvánítod. Például most, a midőn elhagysz, úgy szólván menekülsz előlem.

– Igaz, tudod, az irántad való szeretetembe egy neme a félelemnek vegyül.

– Tőlem félsz?

– Igen. Te azt mondtad nekem egyszer, mikor búcsút vettél tőlem, hogy egyet nem bocsátasz meg nekem soha, azt, hogy kényszerítettelek női álczádat elvetni s férfi alakban jelenni meg. – Ezért valahányszor rád gondolok, mindig olyan érzés fog el, mintha egy lefizethetetlen nagy adósságom volna nálad, a mi elől legjobb lesz megszöknöm. S mikor elém jösz, mosolyogva megölelsz, kezet szorítasz, rám bizod a vagyonodat, a szeretődet, az ellenségeidet, sőt még a lovaidat is, még sem tudok attól a gondolattól menekülni, hogy itt van nekem egy igen kedves jó barátom, a ki engem nagyon szeret, hanem azért mindig azon töri a fejét, hogyan találjon ki valami olyan tromfot, a mivel nekem ezt az elrontott mulatságát visszatorolja.

– S ebben a hitedben megerősít az, hogy én egy izben az igazi nevednek a titka után fürkésztem. De hiszen láthatod, hogy a mint az adataiddal felvilágosítottál, megnyugodtam a titkolódzásodban, s tovább nem háborgattalak semmi kérdezéssel. Ha neheztelnék rád, nem volnék most itten, nem szorítanám meg a kezedet.

– Én mégis érzem azt, hogy nincs köztünk minden kiegyenlítve. Ez olyan, mint mikor a társaságunkban valaki egy másik gentlemannek valami olyan élczet mondott, a min a többiek nevettek; annak egész életén át készen kell arra lennie, hogy azért az egy élczért valamikor okvetlenül kell jönni olyan alkalomnak, a mikor a társaság őtet fogja, ha lehet, épen olyan nagyon kinevetni; ha ez nem lehet, épen olyan nagyon megsiratni.

– No hát quitteld le ezt a tartozást ma s légy egészen tehermentes velem szemben.

– Mivel?

– Azzal, hogy ne készülj még holnap reggel a dalmatiai utadra, hanem jöjj el velem még ma este a l’hombre clubba.

– Én nem kártyázom többet.

– Micsoda? Te nem kártyázol?

– Tudod jól, hogy miért tettem eddig? mi vetette újra kezembe az elátkozott kártyát? Azt a czélt már elértem. Hugomnak a vagyonát, a mit a diplomaták és financierek elsinkófáltak, én a magam tudományával a játékasztalnál, tisztességesen, gavallérosan visszaszereztem. Többet semmi okom nincsen játszani. Ezentul csak egyedül fogok l’hombrezni szalmaemberekkel.

– De még ma el kell velem oda jönnöd. Ez a velem való végleszámolásod. Tudod, hogy a mint én abba a társaságba, a hol mint lady Adaminát adoráltak, most mint lord Adam belépek, a legfurcsább helyzetben fogom magamat találni. Nem tudhatom, hogyan fogadnak? Egy hamis megállás és rám omlik az egész világ. Ennél a visszatérésnél olyan szükségem van egy jó barátra, mint a jobb kezemre. Elől, hátul szememnek kell lenni. Szükséges, hogy legyen egy gentleman barátom, kivel karöltve járhassak a termeken végig. Ez mulhatatlan kötelességed, hogy te, a ki annyi kényes ügyben képviselted személyemet, mellettem légy és biztosítsd tanuságoddal, hogy ezek az ügyek rendben és lovagiasan vannak elintézve.

– Igazad van! Ezt a tartozásomat le kell rónom.

– Tehát még ezt az éjt a clubban töltjük együtt. S onnan elmegyünk a Vivienne-utczai házba.

– Ha a muszka meg nem előz.

– S csakugyan komolyan boszut állt volna rajtam a muszka lady Adamináért egy separat invásióval, minden mandatum nélkül, az én suverain országomba? – No akkor a restauratióhoz komolyan hozzá kell látnunk. Brillianta Francziaország, mi: Anglia, Russia, Austria együtt valóságos triple alliance.

– Én kimaradok a szent szövetségből.

– De majd rajta leszek, hogy a muszka is kimaradjon, én a continentál-zárt helyreállítom. A többi ország mind fœminini generis, csak «Albion» masculini.

A két ifju a titkos lépcsőn keresztül hagyta el Camelborough palotáját, a nélkül, hogy a cselédség megtudta volna igazi gazdája hazaérkeztét világkörutjából.

A clubban még akkor nem játszottak, csak egy pár öreg úr sakkozott, hogy teljék az idő. A két belépő ifjut egyszerre körül fogták az ismerősök, Adam lord sokkal szivélyesebb fogadásra talált, mint a milyent képzelt. Rászedett udvarlóinak elpárolgott már a haragja, a tréfát sikerültnek találták s a mi komoly utóhangja volt, azt a conventionatus pisztolydurranás, kardcsattogás kiegyenlítette. A két karöltve járó ifjut Orestes és Pyladesnek nevezték.

Csak az egy muszka fintorgatott különös képeket.

– Te talán még nem kaptál elégtételt? szólítá meg őt lord Adam egyenesen belékötelőzködve.

– Vettem magamnak azt, igen is.

– Ugyan hol?

– A rue Vivienneben, a hôtel des acaciasban.

– Távollétemben… fitymálódék lord Adam.

– Jelenlétedben is, ha úgy tetszik.

E hetykélkedésre lord Adam oda sugta Metell fülébe.

– Te! Foglald le nekem ezt a muszkát.

– Hogyan?

– Nem bánom én, akárhogyan. Ülj le vele kártyázni.

– De én már megfogadtam, hogy mától fogva nem kártyázom többet.

– Postdatáld a fogadásodat egy nappal – az én kedvemért.

– Jól van. Hát a te kedvedért. Pour la dame.

– A míg te az ellenséggel szemben harczolsz, az alatt én elfoglalom a rue Viviennei redoutot.

– Úgy hiszem, nem nagy ostrom kell hozzá.

Azzal Metell felhivta a muszkát a játékra. Annak úgy is tartozott revancheal.

Ezuttal Metell rosszul játszott, folyvást vesztett. A kártya is oly szeszélyesen járt rá nézve, mint még soha. A mellett olyan hibákat követett el, a mikért egy kezdő játékos is pirulna.

Valami egy óra mulva a muszka megsokalta a folytonos balsikert ellenfele részéről.

– Ön ma nincs jól disponálva.

– Az ám, másutt jár az eszem.

– Akkor jobb lenne, ha abba hagynók a játékot.

– Miattam ne. Majd később belemelegszem.

– Az én kedvemért ne folytassuk.

– Nem az ön kedvéért játszom.

– Ha pedig a dioscur kedvéért játszik ön velem, akkor meg épen fölösleges áldozatot hoz a baráti kötelességnek, mert Brillianta ma este elutazott s rajtam kívül nem mondta meg senkinek, hogy hová? Mylord ezóta vissza is került a hôtel des acaciasból a saját hôtelébe, s boszujában maga főzi otthon a punchot.

– Ez jó tromf volt, mondá Metell, akkor csakugyan összeszámolhatunk.

Azzal elkezdték a táblán följegyzett számokat összeadni.

E közben egy clubszolga jött oda Metell háta mögé s ezt sugá a fülébe:

– Egy idegen úr van odakinn az utczán, batardban, sürgős izenetet hozott Dalmatiából.

Metellnek Milióra jutott az eszébe. Voltaképen mindig is az járt az eszében, ez az izenet csak elevenebben odahozta őt eléje. Nem is gondolhatott másra.

Engedelmet kért játszótársától, hogy egy pár pillanatra eltávozhassék. Bevett szokás volt, hogy idegent, szabályszerü bevezetés nélkül a l’hombre-club palotájába be nem eresztettek, hanem ha a clubtagok közül valakinek dolga volt, sürgetősen elintézni való, az kimehetett az utczára s ott végezhette azt el zaklatójával.

Tél volt az idő, február közepe, Metellnek fel kellett öltenie a ruhateremben a sok galléros redingotját, s úgy menni ki az utczára.

Nemsokára valami dördülés, vagy csattanás hangzott odakinn; nem lehetett jól kivenni, hogy mi, sem azt, hogy az utczán történt-e, vagy a folyosón? Az urak idebenn egyébbel voltak elfoglalva.

Nehány percz mulva Metell visszatért a játszószobába, a hol társát magára hagyta. Feltünhetett volna arczának szokatlan sápadtsága; meg az, hogy a hosszú redingotot itt sem vetette le. Azonban ki törődik azzal, hogy egy játékos, a ki vesztett, miért sápadt arczú? a felöltőt pedig igazolta az, hogy menni készül.

– Mennyi a veszteségem? kérdé a muszkától.

Az megmutatta neki a táblát.

Metell elővette a tárczáját az oldalzsebéből és fizetett.

– Micsoda dördülés volt az odakinn? kérdé a muszka. Lőttek, vagy ajtót csaptak be?

– Ajtócsattanás volt, mondá Metell, kissé rekedtes hangon.

– Ön most hazamegy?

– Egyenesen haza.

– Jó éjszakát.

S még megajándékozta Metellt egy szivarral, a mit az meggyújtott a gyertyánál s aztán kezet szorított s szivarozva ment le a kocsijáig.

Mikor a rejteklépcsőn felment a hálószobáig, már csakugyan otthon találta lord Camelborough Adamot. A punchégetésnél kapta.

– Nos? Hát te már abbahagytad a játékot? kérdé Adam lord a belépőtől. Ilyen korán?

– Valami jött közbe, a mi félbeszakított, mondá tompán Metell. – A nagybátyám rámtalált s lehivatott az utczára.

– Nos? De csak nem tett veled valami bolondot?

– Csak azt tette, a mit megigért, keresztül lőtt.

Azzal leveté magáról a bő burkonyt. Akkori divat szerinti hosszú, sárga selyem mellény volt rajta, az egész mellény csupa vér volt.

– Te meg vagy sebesítve?

– Még pedig halálosan. – Ne csengess a cselédeknek, kérlek. Nem kell a dologból lármát ütni. A gyilkost nem szabad üldözni. Jó volt ez így. Nem kell nekem orvos. Tudom, hogy meg kell halnom. Egy pár órai időm van csupán, a míg eszméletemnél vagyok, s azt jól fel kell használnom. – Maradj mellettem. – Rád kell bíznom minden ügyemet, a mit félbehagyok. – Senki mással nem közölhetem ezeket.

Adam lord a kerevetig vezette barátját s karjaival tartá fenn, míg az elhelyezé a fejét a vánkoson. Már ekkor sok vért kellett vesztenie.

– Nem tennéd le a szivart a szádból? mondá neki Adam lord.

– Nem. Nagyon jól szelel. Azt hiszem, hogy eltart addig. Ha szivességet akarsz velem tenni, kérlek, told ide az irótámlányt, hadd irok levelet a hugomnak.

S Metell hanyat dőlve szivarozott és irt. Az egyik kezét a sebére nyomva tartá, a másikkal irt. Néhány percz mulva azt mondá:

– Igazad van. Ez a szivarfüst kápráztatja a szememet.

S eldobta a szivart. Néhány szó leirása után megint felsohajtott.

– Biz én nekem így is káprázik a szemem. Nem tudom mi lelte, alig látom a mit irok. Kérlek, hajolj ide fölém s mondd fönnhangon, hogy mit irtam.

Adam lord odahajolt Metell fölé s leolvasta neki a papirról, a mit az tétovázó betűkkel odairt.

– Kedves Miliórám. – Én haldoklom. – Keresztül lőttek párbajban. – Nem mehetek érted. – A pénz, a mit neked igértem, megvan. – De te ne váltsd ki azon az ősi birtokot. – Maradj távol mindenkitől, a ki rokonunk. – Az, a ki neked ezt a levelet át fogja adni, egyuttal a váltót is odaadja, a mely vagyonodat képviseli. – Ő majd elfog magával vinni szomorú magányodból, keres számodra boldogabb menedéket, úgy fog rólad gondoskodni, mintha helyettem bátyád volna. – Ez az én egyetlen igaz barátom, lord Adam of Camelborough. Isten oltalmazzon. Légy áldott! – Bátyád Metell.

Az utolsó szavak olvastára megölelte a haldoklót Adam lord, s halkan suttogá:

– Elfogadom a rámbizottat.

Metell kezét nyujtá neki s megrázta szótalanul Adam lord jobbját.

Azután összehajtá a levelet, belerekeszté a pénzről szóló váltót, s lehúzta az újjáról a gyűrűjét, azt odanyujtá lord Adamnak, hogy pecsételje le a boritékot. Majd a gyűrűt is átadhatja Miliórának, családjuk czímere van rajta.

– És most hivass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne orthodoxot, mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt hiszem, hogy az a mesterség, a mivel én vagyont szereztem, egészen hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy itélnek odaát a másvilágon? – Tesz-e külömbséget az a codex a kártyás és a tengeri rabló között? – Pedig szeretnék a másvilágon legalább olyan helyre jutni, a hol megint megláthatom az én szegény kis Miliórámat. – Kedves kis ártalan madárkám! – Ő nem tud arról semmit, hogy én mi úton szereztem számára ezt a pénzt? Az ő lelkére nem vet árnyékot. Azt hiszi, a léghajót találtam fel, azzal szereztem. Azt ám. Megyek is már rajta fel az égbe. – Szegény kis árva majmocskám! – Nem fogom már neki énekelni a barcarolát, mikor a part felé közeledik a csónakom. – Bajtárs! Tudod mit? énekeld te helyettem azt a dalt, mikor arrafelé vitorlázol a maltempói csatornán végig. – Adj ide egy hangjegy papirt, én lekottázom azt neked, tanuld be. – Örvendeztesd meg vele majd szegény kis bolondomat. – Aztán eredj, hozass nekem addig egy pópát. – Siess vele, míg a hagymáz utól nem ér.

És aztán leirta az eléje tett vonalozott papirosra a csónakászdal hangjegyeit iromba vonásokkal, a míg lord Adam odajárt papot keresni.

Biz ez nagy időbe kerül, a míg az ember Páris városában, késő éjjeli órában egy görög unitus papot feltalálhat. Mire a pópával visszatért lord Adam, már akkorra Metell készen volt – a hangjegyzéssel is, meg az élettel is.

Mikor a pap odatartá neki a fülét, hogy gyónja meg neki lelke terheit, Metell gyönge lélekzetével elkezdé neki a barcarola utolsó verseit dudolni:

A pópa megáldotta, felodotta… Ezt bizony megbocsáthatják neki a tulvilági itélő birák!…

ÉS NEKI MÉGIS IGAZA VAN.

Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszkot rendelt meg a sirkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy clubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a gyászjelentést neki is megküldte a lord, sajátkezüleg czímezve. Ezért föl is tette magában Adam lord, hogy a mint visszatér, ki fogja őt hivni párbajra.

A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért, már ott várt rá a salonjában.

– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! szólt a lord, egyenesen rátámadva a muszka grófra.

– Nem mentem el, viszonzá a gróf, mert nem akartam azt koczkáztatni, hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három szót, a mit ott, a hol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.

– Három nehéz szó!

– Három olyan szó, a miért nem szokás megverekedni, hanem a miért vagy bocsánatot kérünk attól, a kinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.

– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.

– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint egy nagybátyja, a kinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette őt hogy ha még egyszer kártyát vesz a kezébe, ő ott, a hol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt Metell Párisban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s denunciálta őt a nagybátyja előtt, a kit könnyű volt azután feltalálni, minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, a hol ő lakik, minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, épen mikor kártyázott s megölte őt. Ez az ön műve volt.

– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.

– Igen pontosan. Itt van nálam a nagybátyájának hozzám irt levele, ebben értesít körülményesen az egész esetről, miután épen én voltam azon az estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot, nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez ő náluk dalmatáknál divatos szokás; vérboszunak hívják. Ha processust akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek vannak. Ő ezt a levelet a hajóraszálláskor irta hozzám. Ebből tehát kisül, hogy ön kém volt, a ki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, a ki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, a ki obeliszkot faragtat annak a számára, a kit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három állítás?

– Mind a három igaz.

– S van önnek rá valami mentsége?

– Van.

Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait s az inge alól egy nyolczágú arany csillagot vont elő.

E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt az arczán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle.

Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett megtámadója elé s egész bátran tekinte a szemébe.

– Jöjj a dolgozószobámba, mondá neki, ott majd megtudod a többit.

Azzal ő maga előre ment, vendégét engedte hátul jönni.

A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel diszített szobába érve, helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe vetette magát, a zsinórra akasztott arany csillagot ujja körül szélmalmoztatva.

– Te tudod, hogy mi ez a csillag? A szojusz blagodensztoiga jelvénye, a minek te is tagja vagy. Ez az egyessége minden szabadságra törekvő szláv népnek, a mihez tartoznak a hellenek, oláhok s talán majd a magyarok is.

– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?

– Az nem tesz semmit. A hol csak szabadságharcz van a világon, mindenütt találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit, azért birom az arany csillagot. Az én nevem «Deli Markó».

– Micsoda? te voltál az, a ki az uskók népet fellázítottad s a dalmata partot fellármáztattad velük?

– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta mozgósitaniok; már eddig egy pár millió forintjuk füstöt vetett.

– De hát mit vétettek neked épen az osztrákok?

– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pathos hangján beszéljek veled, hogy fenkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal között s te előtted nem erőteltem meg a fantáziámat, igazat mondok. A lord kanczellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön ő felsége akár egy egész okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy félbolondot. Élcznek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán azt mondtam, no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött fejeket s viseltem háborút két nagy hatalom ellen szárazon és tengeren.

– Csakhogy már most vége van a fejedelemségnek is, meg a hadviselésnek is.

– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, a míg ti cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, a hol Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem tette, meghalt.

A te kötelességed pedig, a mint meghallod, hogy a Karst és a Vellebit között újra fellobbant a harcz, a hajóddal, a mi rád van bizva, betörni a cattaroi öbölbe s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.

Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, a minőn vezér szokott beszélni az alárendeltjéhez.

– Én tudom a kötelességemet, szólt a muszka, csakhogy előre mondhatom, hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak s a mint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek, szétverik a csoportozókat.

– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új találmányom: olasz alchymistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi gyapot. Az ember azt gondolná, rheuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem; pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh kályha-ellenzőt, ugy-e nincs rajta lyuk? Egy, kettő, ugy-e most már keresztül van lyukasztva?

A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető lánggal és semmi durranással.

– Nos, látod? Ez a néma fegyver. A ki el nem árulja magát se lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előörsöt észrevétlenül, leöli az előcsapatot, hiradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok mögül, sziklaodukból az ellenséget, a nélkül, hogy az tudná, honnan jött a lövés? s aztán a mellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik, vatta, téli kabátba béllésnek való.

– Rettenetes stratagéma! szólt elszörnyedve a muszka. S te ezt akarod az uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési rendszert fel fogod forgatni, az nem lesz többé harczolás, hanem tömeges orgyilkolás.

– «Mais c’est la guerre!» mondá lord Adam vállvonva.

Hát bizony «ilyen a háború!»

– Metellnek is kifogása volt ez ellen, folytatá Adam lord. Most már nem szól ellene.

– Olyan kedves barátod volt és megöletted.

– «Mais c’est la politique.»

Hát bizony ilyen a politika.

– Van egy igen kedvező hadállásom, a honnan az új mozgalmat megindíthatom, folytatá Adam lord. Egy elátkozott vár az adriai tengerparton. Nem rég, az illyr királyság idejében, ott tartották a francziák azokat a betegeiket, a kiket az a ragály lepett meg, a mit Egyptomból hoztak magukkal, Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kisértés. Ott lakik a legszebb leány, a kit valaha életemben láttam. Oda rejtette el Metell barátunk a hugát, mint biztos helyre, addig, a míg ő számára itten mi tőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem maga fedezte fel.

– S te aztán oda mentél és elcsábítottad a leányt.

– Nem egyszerre. Mert a milyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a havasi csúcs, mikor hajnalfény éri, rózsaszinű, mikor közel érjük, tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után, fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító, (akkor már az éhhalállal küzdött) három lépésnyire nem bocsátott magához közel, kész volt inkább rám huszítani emberképű kutyáját s a kutyaképű embereit, hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko, rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét oduba, ott levetkőztetett, én ájultnak tetettem magamat s a míg villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem pirult az arcza. Olyan ártatlan, mint egy gyermek s oly heves fantaziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér. Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a villám, úgy delejezik ki belőle az eszményi gyönyör-szikra. Csak egyszer látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, a mit Deli Markóról irt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy meleget öntsön a verseibe.

A gróf meglátta a ballada hátlapjára irt levelet.

– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is irt izenetet s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét irta oda, te ő tőle tudtad ezt meg. És így Metellt a hugától elvett fegyverrel ölted meg.

– «Mais c’est la diplomatie.»

Hát bizony ilyen a diplomatia.

– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt prédára ejtsed. Bizonyosan rád bizta őt végakaratával a haldokló, mint legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, a hol legjobb helye lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, a kik elébb elrabolják az asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, a ki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! s büszke lesz rá, hogy meggyalázod, azt hiszi, királynévá teszed!

– «Mais c’est l’amour!»

Hát bizony ilyen a szerelem!

– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása a babona, a hol minden kalandort Deli Markónak s minden csavargó nőt Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba; tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat s viszi utánatok a csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és tánczolja a kolót, átugrálja a tüzet, a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres hőstetteit egy orgyilkos csordának.

– «Mais c’est la poésie!»

Hát bizony ilyen a költészet.

– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ feneke, ha az osztrákok, meg a törökök szétverik a dalmata lázadók csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj, zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz s azt mondod az osztrák Kriegskomissärnek: «Az én nevem lord Adam of Camelborough, Wellington herczeg öcscse, a Bathrend tulajdonosa, nekem minden hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe partout-mat.» A szép leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek s vessenek rá sorsot, hogy kié legyen?

Lord Adam elnevette magát:

– «Mais c’est le jeu!»

Hát bizony ilyen a játék!

A VÁRVA VÁRT MEGÉRKEZIK.

Hát bizony ilyen a játék!

Az ember vagy nyer, vagy veszt.

S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.

Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot a Père La Chaise temetőben, a hugának egy kapitálist, meg egy dicső vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte, tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránit-oszlop alatt, s játszhatja a l’hombret a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a legjobb rendben hagyta.

Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.

A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbb rendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, a mit ő mond. A román szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a siker el nem maradhat. Odafenn Szent-Pétervárott aztán gondoskodott róla az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz czár siessen a maga haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden családtagjával hajóra pakolják s átszállítják Amerikába, idehaza pedig kikiáltják a köztársaságot, mely nyolcz országot egyesít magában: Nagy- és Kis-Oroszországot, Lengyelországot, a Krimet a Kaukazussal, Moldvát Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai tengerig és Magyarországot.

Ez a nyolcz név volt a nyolczágú csillagra felirva. S ez nem volt ábránd, a mit fiatal rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly tervezet volt, a miben magas világi állású főurak, diplomaták, hős hadvezetők értettek egyet, nagy catastrophák, véres, izgalmas harczok következtek ebből.

Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol.

Az alatt Adam Lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden szerepet, mint még soha szinpadon nem játszott senki. A milyen felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, épen olyan sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó szurkájában az angol mylord. Valódi csodaművész veszett el benne.

Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz, Skutari felől fellázítani a fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a tervével.

A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy távolban tartják kordonnal körülzárva, a hogy a pestises vidéket szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.

Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol Chioggia lakóit is eltartja.

Egy halászcsónakon ellehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a hang nélküli lőszert ebbe a várba, innen aztán kézen-közön ki lehet azt osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harcz, könnyen halottakat csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata part, a nélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, a nélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!

S ez az új pokolgyujtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és czirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató dounièrek nem találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes csomagokban, arra pedig szükségük van a paplancsinálóknak, legfeljebb azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne. Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.

S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázszsal ragyogja be a vele összeszőtt szerelmi dráma.

Egy tündérnek született leány, a ki el van átkozva egy boszorkányos várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, a ki a bűvös karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.

A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. A ki mikor a szivét odaadja, nem számít, nem követel, nem irat házassági szerződést, nem móringoltat, nem esküdtet meg, csupán azt kivánja, hogy szeressék.

A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis arany szelenczébe, a hol még az arczképe is megvan, az a miniatür festmény, a mit még akkor ajándékozott a barátjának, a mikor azt asszonynak hitte. Váltó, levél és arczkép hermeszileg elzárt rejtekben vannak, ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri utban, a hol az ember hajótörést is szenvedhet.

Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja azt a jó barátot, a kire őt a bátyja rábizta.

S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A ballada is azt kivánja, a mit maga Milióra álmodott ki.

Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai, diadalmas harcz és diadalmas szerelem közepett. S aztán az ember akkor végezheti el, a mikor akarja, – a harczot is, meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja rá: «egy kis félreértés volt» s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill. Egy kis epizód volt. Punctum. Két év mulva elveheti a mylord a neki szánt herczegasszonyt, s tíz év mulva ott ülhet a gyapjuzsákon s csinálhat a mostani tréfájával ellenkező politikát. Deli Markó, meg a tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.

«Mais c’est la jeunesse!»

Hát bizony ilyen a fiatalság!

Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fuj a Maltempo-csatornán.

Az a halász, a ki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Ré felé, mandolint is hozott magával.

Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint s elkezdi énekelni a csónakászdalt.

Szép hangja van, olyan csengő, mint egy asszonyi althang.

A tengeren messze elszokott hangzani a dal.

Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai hosszu ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak denevérröpttel czikáznak a légben a szitakötők után.

A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha tűzlángban égnének.

Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt lobogtatna feléje valaki.

Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall, nem gondolkozik másról.

Várják, – megismerték, – szeretik!

Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.

Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék. Valami vízalatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a delfinek sirása felhangzik a mélyből.

Idefenn a barcarola végaccordjai ringanak el a hullám felett: «Milióra… Milióra».

Rég elmult az igért határidő, a mikorra Deli Markó visszatérni fogadkozék, s azóta nap mult nap után s az eljegyzett menyasszony komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé? Vitorla kelt, vitorla szállt! de a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. A leány álmodott tovább. Mindennap ujra álmodta azt, a minek meg kell történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credonak a tételei, a mikből egy szónál sem szabad felakadni.

Vissza fog jönni!

Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.

Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle, mint a Vilától s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy mit csinál? Esténkint, mikor beállt az apály, Milióra lejött a kastélyból a partra a valle Drazsicza felé. Itt a sziklapart ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a conglomerátsziklák, a mik ott zátonyt képeznek. Miliórának különös kedve volt ezeken a sziklákon végig lépegetni, s aztán egyikére a legszélsőknek letelepedni, ott a czipőit, harisnyáit lehúzta s aztán a lábaival lubiczkolt a vízben, a mit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú tűzoszlopként aranynyá változtatott. Egy egész arany hid volt az, mely az ő lábánál kezdődött s a napban végződött.

Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörüségében. Vannak, a kik ezt nagy gyönyörüségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végig bámulni.

Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.

– Jó lenne, kiasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a tengerben, az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce canét láttak a csatornában. Tudja? Egy pesce canét.

– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép szörnyeteg!

– No akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, hogy megmenekült a bátyjával, mert a pesce cane nagyon szereti a fehér húst.

– Itt a parton csak nem támadhat meg.

– Igaz, hogy a czápa nem szeret a fejével a szikláknak neki menni, hanem a farkával leüthet valakit onnan.

– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.

– De kisasszony, a czápa ellen meg nem véd a handzsár.

– Nekem van egy könyvem, a miben az áll, hogy a buvárok, ha a czápával találkoznak, bátran alája úsznak, a czápa lefelé nem tud harapni, éles késsel végig hasítják a gyomrát.

– Jaj, kisasszony, azok a czápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a buvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó keresztyének, a kiknek mindent el kell hinni, a mi könyvben nyomtatva van.

Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából, hagyjon neki békét a kutyahalával.

Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.

– A mit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a czápa. Ma reggel korán a rovinóiak usztatták a juhaikat a tengerben, gyapjunyiráshoz készülve, a mint egyszerre csak ott termett a roppant szörnyeteg, azt mondják három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam láttam a puntáról.

– Nem tudtad meglőni a puskáddal?

– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a czápát meglátja. De egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha megymaggal lőnének egy medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a rácsajtót, ha a kisasszony meg nem igéri, hogy nem megy ki a szélső sziklákra.

– Hát inkább megigérem.

Azután daczból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobából.

Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv, a kis kertjét is elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe, abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe fából, meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, a mihez a saját hajszálait használta fel s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elczinczogtatni. A mit az Axamita főzött, az nem izlett neki, hanem maga sütött magának a kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers kecskebőrből opánkát szabott magának, meg bocskorszíjat, abban járt. Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkisérté vastag galyakat keresztül vágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a halászokat, partlakókat, azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a tengeren. Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, a mi nem durranik! zugolódék magában.

Feltalálták már. Hozzák is már!…

… Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a halászbárkák, a merre csak a szem látott; a rovinói lázárok a valle Drazsicza öblében szedték a spongyiát, meg a holothurokat. Az ő nyomorék fejük épen arra való, hogy a buvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.

Milióra elnézte naphosszant ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami varázshatása van e látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vizen járó emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, ő nekik életadó otthon.

Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónak-rajai megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülök s aztán fogadott rá magában, hogy az lesz, a melyik a legközelebb fog jönni a puntához. Egész odáig egy se szokott merészkedni. Szerencséje volt mindig eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a játékban, talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.

Ime, most is ugyanaz a csónak, a mit messziről kiszemelt választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.

Ez a neve a Valle Drazsicza azon meneteles részének, mely félkör alakban sekélyesen hajlik alá a tengerbe.

A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?

A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot a partverő hullámok csendes zúgásán át.

A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az ablakból, úgy figyel rá, már a szavakat is kivehetni: «eljött az esti szellő…»

– Metell bátyám! sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt igérte.

A másik perczben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell magával haza, a magyarországi uradalomba, a hol nincs se tenger, se szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza, tengerszámra búza, s a hol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök, hát ő neki meg kell halni!

Hanem aztán a mint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal, észreveszi, hogy ez nem Metell hangja, az erőteljes vibráló bariton volt, ez pedig lágy, hizelgő althang. Ki ez hát?

Van távcsöve, azt híja segélyül.

A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arcz egészen árnyékban, nehéz kivenni a vonásait.

A mit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.

Őt hozza a csónak, szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly várva vártat!

Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! errefelé tart!

Ekkor eszébe jut neki Axamita. Ez a császár katonája, a kinek őrt kell állani a puntán, töltött fegyverrel. Ez megismerheti Deli Markót, ha a Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. Ezt meg kell akadályozni!

Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát keresni.

A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev tekintettel nézett ki a tengerre.

Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány kezét.

– Azt a csónakot nézed, ugy-e?

– Azt.

– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!

– Deli Markó, a királyfi!

– Ismerem.

– Ő ide fog jönni én hozzám.

– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!

– Te meg akarod őt ölni?

– Én nem.

– Hát ki akarja bántani?

– Nézzen oda a kisasszony a tonnára tetejére. Látja, hogy lobogtatja Pabló azt a veres zászlót. Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a czápát. Látja, hogy menekülnek mind egyszerre a halászok a csónakjaikkal vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, a mi a tenger tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér sebesen Deli Markó, vége a királyságának.

Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges chorusban, a kik a tengerfenekén szivacsszedő buváraikat hivták vissza kuvikvisításaikkal, az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenesen átlagvonalban a punta felé.

S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint s hagyta a sík hullámon repülni a gondoláját: «Milióra! Milióra!»

– Vissza! Vissza! síkolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának mellvédjéről messze kihajolva.

Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.

Akkor hirtelen kezébe kapta a két evező rudat s elkezdett feszítni a part felé.

Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, a hova a tengeri szörny nagy testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.

– Siess! siess! kiáltott a leány eléje. Erre jőjj! Erre jőjj! A Perillo felé.

S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perilloba. Szikláról sziklára ugrált a sekély vizen keresztül. Axamita utána rohant a vakmerőnek, kit vissza tartani nem tudott.

– Ide! Ide! kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány, fátyolát lobogtatva, hivogató jelül. – A csónakos kétségbeesett erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy csattanás hangzott s arra a csónak minden benne levő terhével együtt két ölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután épen olyan magasan szökött fel az ormótlan csodaszörny, idomtalan viczánkodással, fehér hasával felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre feltátva. Egy perczig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vizió képe! A másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltünt a tengerbe: a hajó, a hajós és a czápa.

Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a kedvesének. Az emberevő szörny csak hasával felfelé fordulva tudja elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyilik. A Perillo medre sekély és sziklás, a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyü testével a hullámokat.

A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, a mit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; a kinek nem árt se szigony, se puskagolyó.

A vén Pabló onnan a tornácz tetejéről, a rovinói lázárok a part szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utána rohanjon a leánynak. Még Axamita is megdermedve állt meg a sziklán, pedig az ő kezében puska volt, a mi sok halált adott néha napján. Nem merte azt kisütni a tengerek királyi fenevadára, a viz alatti pokol fejedelmére.

Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A Deli Markónak a menyasszonya.

Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepett odarontani egészen a közelébe a hánykódó leviathannak.

A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha kinyítja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fürészfogai. Lefelé fordított fejének hegyes orrán, mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a mesék sárkánya.

A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a czápa kolosszális erejét; a forró gáz mint a guta elkábította egy percz alatt az agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a handzsárját, nagyot hasítva rajta.

Ettől a döféstől aztán a czápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végig repeszté nagy pukkanással a szörnyü állat egész hasát. Miliórát csak az őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére s a tenger fenekére taszította le, ott aztán eszméletét veszté.

Most már utána rohant Axamita s felkeresve a kisasszonyát a habok között, kihozta őt a partra, s hozzá fogott, hogy életre költse.

A rovinói lázárok pedig, a mint látták, hogy a czápa megveszekedett, neki álltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, a hol a portoréi asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a belsejét.

Érdekes inventarium, a mit feljegyeztek ennek a czápának a bendőjéről a fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapot-csomagon kivül, mely halálát előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delphint, egy vizmerítő bőrcsebret és egy egész férfit.

Ezt odafektették a sziklapadra.

Milióra épen akkor tért magához.

Első szava, a mint életre tért, ez volt:

– Hol van Deli Markó?

– Itt van, monda Axamita.

Milióra odanézett, de nem ismert rá.

– Hisz ez nem ő.

Az a roncsoló gáz, a mi a czápa gyomrában kifejlett, néhány percz alatt úgy elékteleníté azt az eszményi szép arczot, hogy nem lehetett ráismerni többé. Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arczvonások nélkül.

Milióra összeborzadt.

– Hát még a levegőn át küldött csókért is boszút áll a Marguerita?

Ezt a megölt czápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherczeg kitömette s a budapesti magyar nemzeti muzeumnak ajándékozta.

A kik muzeumunkat meglátogatják, ne mulaszszák el e külömben is érdekes természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.

Ez egy históriai czápa.

Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a «fóti dal»-ban: Hol van a hal, mely dicső volt és remek?

No ez egy olyan hal volt.

Ez a hal egy harapással lenyelte Austriának és Magyarországnak egy dalmatiai hadjáratát s obligát harmincz millió forintnyi rendkivüli kiadását.

De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER.

A ki most a mi gyönyörü Fiuménkat meglátogatja, el ne mulaszsza, hogy kirándulást tegyen a szomszéd Abbaziába. Az egy darab Olaszország. Ott még láthatni (az uri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, a mikből Velencze hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nőtt óriást ma is annyi forinttal fizetnének, a hány gyűrűt számlál a törzsöke, de ma nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyésző babérfa erdőkben, minek törzsét, koronáját befutotta a thearózsa, melynek buja sárga virágai akkor nyilnak legszebben, mikor nálunk, a Karston innen, csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és ősz. A gyümölcsfa januárban virágzik, s áprilban szüretet ád.

Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szőlő egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása, a tündériesen kiemelkedő Fiuméval, s a komor Veglia szigettel; délnek pedig épen egy kis temetőre látni rá, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kőfallal csatolva. Itt nyugszanak a kolostor hajdani apátjai, perjeljei, századok óta egymás mellé sorakozott sirhalmokban, márvány- és vaskeresztek tartogatják neveiket. Ez is vele jár a házzal. A vevő ezt is megkapja, de egy kis szolgalommal, a sirokat és kereszteket abban az állapotban kell neki meghagyni, a miben átveszi. Ezért nem akad talán vevője, bármilyen olcsón kinálják. Nem minden ember szereti, ha az ablakából egyenesen a temetőre láthat.

Pedig van egy teremtés, a kinek ez mindennapi gyönyörködése. Egy vén kisasszony. Ott lakik egy közeli házban. Sajátságos külsejű emeletes épületecske ez. Onnan soha ki nem mozdul. Azt mondják, hogy már hatvan éve ott lakik. A nevére sem emlékezik már senki. Azt mondják, hogy valamikor nagyon szép volt. A nép ajkán az a monda jár felőle, hogy valamikor a vőlegénye odaveszett a tengerbe, s ez megzavarta az eszét. Azóta mindennap várja vissza a kedvesét. Az porrá lett, ő megvénült! de azért még mindig várja s egész éjjel lámpát éget az ablakában, hogy ha jön a tenger felől a kedvese, odataláljon hozzá.

Ez a világból kimaradt nő – Milióra.

Eleinte a hatóság vette gondjai alá, a Frangipáni várból erővel kellett őt eltávolítani, később aztán hozzá szokott az abbaziai házhoz, a minek az ablakából mindig látni a tengert és a temetőt. Axamita holtáig vele maradt, s azontúl a leány egyedül lakik a házában. Élelmiszert az idegenek hordanak a számára.

Mikor az abbaziai útakon bolyongunk, a sarkunkban kullog mindenütt egy csendes őrült (ilyen sok van ezen a vidéken). Van neki egy hegedűje diófából, azon spárgából vannak a húrok; hozzá egy vonója, a min lószőr helyett zsineg van. Azon ő mindenféle szép barcarolákat hegedűl. És a magányos ház ablakából egy nő tekint le mereven, s ez azt hiszi, hogy ő hallja azokat a szép nótákat, a mikről a másik őrült azt hiszi, hogy ő azokat hegedűli.

*

A rovinói lázártelep azóta végkép elpusztult már. A Marguerita még megjelenik itt-amott szórványosan, de már az áldozatait nem rekesztik ki a világból: külön osztályuk van a kórházban; de tökéletesen kigyógyítani még ma sem tudnak belőle senkit.

Deli Markó, a Kraljevics, pedig azóta is fel-feltámad a három ajtós barlangjából s meg-meggyujtja a harczi fáklyát a dalmata sziklák között, énekelnek róla egy-egy új balladát az uskók guzlások – és az angol reporterek.

*

Ez a regény tizenkét évvel ezelőtt iródott: azóta a regényes abbaziai babérligetből híres fürdőtelep alakult, pompás palotákkal, villákkal, sanatoriumokkal különösen a magyarok kedvencz üdülő helye: az apátság temploma még mindig megvan, tornyában az óra jelzi az időt, harangja a hajnalt, delet és alkonyt; – hanem a sírkeresztek már eltüntek a kertjéből.