A király Ferhád vállára tevé kezét.
– Hallottad kivánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, csinálj.
Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, a mi az erőnek az.
Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felszorítá zilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához. Akkor egy ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövelt fel az ég felé, a milyen magasról jött le, olyan magasra szökelve ismét fel, s a mint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ime ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű tündér-ívével egyik faltól a másikig hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben égtek.
És azóta mindennap nyolcz óráig ott állt a szivárvány a kert fölött, magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azon bokrok is, miket csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.
* * *
Ismét mult az év, Kosru újra hivatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifju szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kisérték éjjelenként, azok hervaszták el.
– Mid hiányzik, oh rózsák tündére? kérdé a király kedvencz hölgyétől, mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy rosz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvencz galambodat ragadta el az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szived? Szólj, mit hozzak számodra, a mi felvidítson? Fürteidnek India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achat erkélyekkel?
Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.
– Oh én azt szeretném, mondá, ha e patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szükőkút lövelne magasra, s én abban megförödhetném. Oh mint szeretnék én tejpatakot látni.
A király fejet hajtott úrnője kivánatának s visszament Ferhádhoz.
– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.
Ferhád elment; – újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a hegyek összejövetelébe, nagy kőmedenczék lőnek vésve a sziklák homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel, estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedenczékbe fejték.
Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú Hebe szobrát, ki egy alabastrom medencze párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredett, s ágyának aranynyal áttört függönyeit félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az arany csésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen tuláradva rajta s a medenczét színültig töltve.
És a mint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kigyózva alázuhogni a Bisutun hegyek közül, mely keresztül folyva a rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld halmai körül.
Shirin el volt ragadtatva kivánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt bele a medenczébe, lábaival a fehér tejhullámban lubiczkolva s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül festett kép, mely csupán fénynyel van rajzolva.
A mint Shirin édelegve füröszté ajkait az arany csésze leomló tejében, egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültánczolva a kelyhet, épen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.
Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lotus levele volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van.
Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengetyűvirág volt rajzolva apró tűszurásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: oh Shirin! alája a mondat: «könyeimben fürdesz».
Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre boszúsan tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medenczébe. Hogy széttépte, megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva rejté keblébe.
Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká kellett várnia, nehány percz mulva ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi irat leend rajta?
Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «mindenütt tégedet látlak».
Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta, sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.
Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlen jutottak Shirin kezébe.
Kibontá a harmadik lotus-levelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «meghalok szerelem miatt».
Shirin társaihoz tevé azt is.
Nemsokára jött a király, kedvencz hölgye örömében gyönyörködni. Szomorúnak találta azt ismét. Szivét nyomta a keblébe rejtett három levél.
– Miért e ború arczodon újra? kérdé a féltő király. Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, a mit nem birsz?
– Álmodtam, annak jelentésén tünődöm, viszonza Shirin. Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.
A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá Ferhádot.
– Ime, monda neki, ismét van Shirinnek egy kivánsága, melyet nem bir senki teljesítni, s azzal elmondá az álmot.
Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.
– A képek im ezt jelentik, viszonza Kosrunak szépen: az első: könyeimben fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok szerelem miatt.
A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Ferhád a titkos szerető.
Három kivánság már betelt, monda Ferhád figyelmeztetve a királynak. Csak négy van még hátra.
A király aggódni kezdett.
Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta mi baja?
A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja? A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kivánatokkal állt elő, miket egy perczben követelt, a másikban már megunt, a mint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.
– Oh az én szivemet úgy nyomja valami, szólt egy napon Shirin a királyhoz. Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon? Kertembe a magas Takhti-Bostan hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár, valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.
– De ki tud oda felmenni? gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a teljesíthetetlen óhajtást.
A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde lépcsőket vágni, merész lángképzete segíté, a gondolat dæmonian vakmerő volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, a mibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerótt sziklafokozatok.
Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda neki:
– A negyedik kivánság is teljesült.
A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.
– Még csak három van hátra; sugá fülébe a szobrász, s eltávozott.
A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon percztől fogva, hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arczán. Egész nap ott ült, a honnan e sziklára lehete látni, mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokron függtek, s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve, bűbájos éneke hangjait szeliden zengé utána a takhti-bostani viszhang.
A bokrok és a viszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arcz néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap életét koczkáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.
A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi sem vidíthatá fel; nem kellett neki táncz, vadászat, ünnepélyek. Kosru egy egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert; Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia palotái tizezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták, egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.
Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. Oh, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony bebizonyítani, hogy ők nem istenek.
Shirin mind jobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.
– Beteg vagyok, monda Shirin, álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy szivem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspands azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak illata lesz képes megorvosolni.
– S minő volt azon virág?
– Hosszú sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.
A király és bölcsei nem nagy botanicusok lehettek azon időben, mert minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kivánt növényt feltalálni.
Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni.
Ő elvándorolt a Taurus hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát, elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:
– Ez volt az ötödik kivánat, most csak kettő van még hátra.
A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a hölgy maga oly holthalvány.
Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidűlve néma kertjébe lenézett.
– Miért énekelsz versenyt a csalogánynyal, oh lelkem hölgye? kérdé a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.
– Most csak még a csalogánynyal, nem soká a szellemekkel; felelt az epedő asszony, és mosolygott; – a király sírt.
– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.
– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az égbe.
– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, a mit én nem adhatok?
– Minden más ott, mint a mi itt van. Napnak nincs ott éjszakája, örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengetyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi tündérszemek. Oh a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszine be volt hintve aranyporral, mely nem ült le a fenekére, hanem fenmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök mentem repülve, a midőn felébresztettél. Oh teremts nekem egy ily tavat, melynek tükre aranynyal legyen behintve.
A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére, senki sem birta kitalálni a tündéraranyat.
A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.
Ferhád meghallá a kivánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott egy millió aranyszárnyú lepét, s azoknak fényporával behinté a kert kisded tavát, – és ime az arany fenn úszott a víz szinén.
– A hatodik kivánság is teljesült, szólt a szobrász a a királynak. Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kivánság.
A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek esküvel igérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni.
A szépek szépének szivében emésztve égett a szerelem, de az nem parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjuért, ki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s mig az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek, titkon szivében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban viszhangot szokott rá adni?
Csak egy kivánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek. Shirin nem is álmodá, hogy mind azon óhajtás, a mit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a királynak, arczán örök epedéssel:
– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy a mint feljön a nap, annak tulsó végén első sugarát megláthatnám.
A király szabadon lélegzett. Előhivatá Ferhádot, s diadalmas arczczal mondá:
– Halljad Shirin hetedik kivánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kiván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak tulsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.
– Oh Shirin! sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és kaczagták.
Nemsokára viszhangzottak a kalapácsütések Dasztadzserden a szobrász megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani mindennap s ha estenként a királynő palotája tetejére kiült, midőn körül csöndes volt minden, hallá, mint távoli kisértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: oh Shirin!
Ott dolgozott Ferhád éjjel nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfölötti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé oda véste Shirin arczát, szobrait, a hogy az szivében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva.
Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek, szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő folyondár.
Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a «teremtés csodájában» (adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide, Ferhád műveit csodálni.
A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelíte; Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem emberi erő.
Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?
A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.
A mire férfi nem találkozott, arra volt vén asszony.
Élt Dasztadzserben egy vén jóslónő, Omaya; száz ráncz arczán, száz bűn lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, oda ment hozzá egy napon s felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.
A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett, visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.
– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.
– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszteni.
– Akkor ám tegyed, szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.
Omaya kiment a Behistan hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.
A szobrász épen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél kiáltva: oh Shirin, Shirin! A viszhang utána sohajtá: Shirin, Shirin!
Omaya megállt a bércz alatt és felkiálta Ferhádra:
– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész udvar régen gyászt viselnek érte.
Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.
Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének viszhangját.
Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?
– A művész, a ki hozzáfogott, belehalt, mondának neki, éjjel leesett a szikláról, s nincs a ki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.
Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.
– Elmegyek a tündérekhez… susogá kinszenvedt arczczal.
És elment a tündérekhez…
Harmadnapra megszünt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az örömnek búbánata; hol a csengő virág nyilik, hol a tündérek lejtenek, s fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szünt meg boldog lenni.
A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.
A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyiljék azok fölött, kik a szerelemért haltak meg.
A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő Omayát, a ki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.
Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy ott mostan Shirin fürdik.
* * *
Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babylon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a sassanidák hatalmas faja kiveszett.
Minden elmult, csak a mi Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt meg.
A «paradicsom» elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta, s mely kihajtott, a hova lehajítá; a ki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.
A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a «szép Shirin» szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon ember-idom sincsen többé.
A Takhti-Bostan rovatkait, a behistáni faragványokat benőtte a zöld fű és moha; – mesze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit tehet e három embereken túli erő: – művész, – őrült, – és szerelmes? –
Történt az ezernégyszázkilenczvenkilenczedik esztendőben Magyarországon azon különös eset, hogy a fehérvári káptalan levéltárába két végrendelet tevődött le, melyekhez hasonlatost sem apáink nem olvastak, sem fiaink olvasni nem fognak soha.
Az egyik végrendelet származott Istenben boldogult néhai Perényi Imre ő kegyelmességétől, Magyarország nádorispánjától, kit a milyen büszke, fastuosus embernek ismertünk életében, nem kevésbbé olyannak találtunk holta után.
Kinek is végrendeletében ily dolgok foglaltatának:
– Hogy, a mely napon ő kegyelmessége meghalálozik, egy hét alatt az ország minden városaiban és falujaiban levő harangok meghúzassanak, – az ő holtteste az alatt bebalzsamoztatván, közszemléletre kitétessék, mely czélra ő maga minden utasításokat leirt a legfigyelmesebb pontossággal, milyen színű legyen a bársony szemfedő, mely a ravatalt takarja, s miféle angyalok legyenek azon himvarrással kiformálva? hány gyertyatartó legyen jobbról és balról? milyen sujtása legyen azon őrök mentéjének, a kik mellette fognak állani kivont karddal, s hány verset énekeljenek a kántordiákok a palotában, hányat a palota lépcsőin és künn az udvaron? Továbbá, hogy első napon csak egyedül a prælatusok látogassák meg holttetemeit, második napon a mágnások, harmadik napon az alsóbbrendű clericusok, negyediken a köznemesség rendei, s csak úgy nyittassanak meg az ajtók a misera plebs contribuens előtt, gondjuk lévén az ajtónállóknak rá, hogy senkit dísztelen öltözetben, avagy a sokaság között egy-egy zsidót be ne ereszszenek.
Hatodik napon azután a test az ország primása által beszenteltetvén, mely urak és meddig vigyék a koporsót vállaikon? hol és kinek adják ismét által? a templom hány vég fekete posztóval legyen behúzva? s a családi czímerek milyen ezüstfejű szegekkel legyenek a posztóra kiszegezve? továbbá, hány arany forintot kapjanak a testőrök? hányat a ministransok? hány dénárt minden koldus fejenkint? és hány rőf gyászt minden ember, a ki csak az utolsó tisztességtételen megjelenik és milyen nagy szál viaszgyertyákat? az előbbkelők sokszínűre befestetteket; – mind ez szép rendben és igazi keresztyéni előrevaló gondoskodással el volt számlálva.
Hanem a mit megütközés nélkül nem lehet hallanunk, ez azon rendelete volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány arany forintot kapván ajándékba.
Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki iparkodott azt pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló is.
Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár, sem lakat.
Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát, etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint ismét a tengerbe hányatni.
Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit, kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn, hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.
Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az, hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.
Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben Magyarországon az igazság ügyei.
De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell elmondanom.
Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.
Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni, előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé döntögette.
A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen egy kis lyuk volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.
Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták, s megölték őket.
E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már a folt, mint az eredeti thaby.2)
Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte, hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha híremet sem hallották a jámborok.
A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem szólt, hanem úgy forogtak a szemei, mintha azt szeretné, ha valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.
Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak, mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék. Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.
Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.
Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.
Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.
A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg rámordult:
– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat im ez emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.
A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.
Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen nagyon Fugger Györgyre?
Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.
Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe kerülsz, az megnyúz».
Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.
A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács, Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt – hatszáz, aranytól és drágakövektől csillogó lovas által kisértették magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk, akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár semmit.
Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!
Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen, de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a közbeeső kezek között.
Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak egy téli mentéje, melyet egész télen viselt, nem került többe hetven aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették, míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való thabyt?3) melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha kifordította, belül még szebb volt a palást.
És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy, hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a földét.
Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.
Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták, ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával verte keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá, hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele boldogulni.
Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.
Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód, hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom, hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó fejős tehén.
Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott diák osztá a parancsot.
S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos nyaklánczot, másnap a másik bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy kérelmét adja elő.
Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami házhoztartozó érkezék.
Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék rajta. Fia jött meg, a Salamon.
A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.
– No, hát voltál-e a lovászmesternél?
– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.
– Hát mit mondott a lovászmester?
– Azt mondta, hogy zsidó kutya vagyok veled együtt, s kirugdalt a házból.
– S nem igért semmit?
– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat, agyonkorbácsoltat.
– És te mit cselekedtél?
Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá:
– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a pórnép csufja közt visszatérnem.
– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt, eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!
Salamon duzzogva pattogott vissza:
– Hiszen nem alamizsnát kértem tőle, hanem sajátunkat.
– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.
– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám, a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem, ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek teremtél engem!
Izsák feddő szóval monda:
– Az ördög felemeli fejét Istene ellen és zugolódik.
– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az sajog.
– A zsidónak ne legyen szive, a zsidónak csak pénze legyen.
Salamon elnyelé a keserű oktatást, s széttekinte mogorván:
– Hát feleségem hol van?
– Elment a kamaráshoz, válaszolt nyugodt lélekkel Izsák.
Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra megkérdezé:
– Hová ment?
– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem, Aisaht, hogy hová ment?
– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás úrhoz ment.
Salamon a hajába kapott mind a két kezével, s kitépett belőle egy csomót.
– Irgalmas Zebaoth Isten! hát mit keres azon embernél az én nőm?
– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek, bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.
Salamonnak nyilni kezdett a szeme.
– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga, de az asszonyé enyim!
– Eszedet vesztéd-e? Csendesen fogsz beszélni.
– Parancsolhatsz-e a fölforgatott tengernek?
– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének, s a fiú apjának rabszolgája.
– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté. Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!
A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:
– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény? portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? uzsorára adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést, fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.
– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni, akkor nem fogna rajta a rozsda.
E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.
A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?
Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig hallhatón rebegve:
– Itt van kineveztetésed a harminczadok bérletére.
Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:
– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?
Aisah erre sírva fakadt, s Izsák keblére borulva, szepegve mondá:
– Miért küldél engem azon emberhez, apám?
Salamon hideg tréfából kezdte őt biztatni.
– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni. Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.
Izsák megsokalta a gúnyt, s keményen kiálta fiára:
– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá.
Salamon kitárta karjait.
– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél, ölelj meg, csókolj meg engem.
De Aisah nem ment férje karjai közé, hanem letérdelt kis fia mellé, s kezeit annak fején összetéve, zokogva imádkozott.
– Isten! Teremtő Istenem. Im e gyermek itt nem vétett ellened még soha. Bocsáss meg neki szülője vétkeért.
A kis fiu már tanulgatott a szentirásból, s hallva anyja imáját, gyermek észszel jónak látta reá elmondani, mit tud.
– Anyám, a szentirásban így vagyon: «megbüntetem a szülék vétkeit a gyermekekben harmad és negyed ízig».
Aisah fölsikoltott, s gyermekét ijedten szorítá keblére. Férje fölötte állt.
– Ez a gyermek magára mondott átkot, szólt Salamon, ez a gyermek szenvedni fog sokat, üldöztetve lesz, s nyomorultul vesz el a világon. Ezt a fiut meg fogja verni Isten, mert a Jehova erős boszúálló, ki megbünteti a szülők vétkeit a gyermekekben. Csókold meg fiam anyád kezét.
Aisah borzadva távolítá el magától gyermekét mindkét kezével, az pedig sírva tolakodott vissza hozzá, s kis kezeit összetevé, könyörögve:
– Ne űzz el magadtól anyám. Ki fog engem szeretni, ha te is elvetsz?
Vén Izsák mind ezzel nem sokat törődött. Ő csak jövendő szerencséjét látta képzeletében. Tengerbe mint folynak a vizek, és vissza egy csepp sem foly belőlök, úgy látta ő ajtaján, ablakán befolyni a mindenünnen összegyült kincseket. Ajkai valami hosszú imádságot mormogtak megszokott hanglejtésben, de Péter, ki a zugolyban ült, nagyon jól jegyzé meg, hogy e közben arcza majd úgy mosolygott, mintha pénzes zsákjait kötözné: ez itt arany, amott az vert ezüst, túl rajta a rudakban hagyott ércz; kezei reszketve látszottak rajtok végig járni; egyszerre megállt ajkain az imádság, szemei elmeredtek. Tán egy zsákot elszámított, s nem találja a maga helyén? De igen, igen, ott van az is, arcza ismerős mosolygást ölt, kezei helybenhagyólag veregetnek rá, s az imádság tovább folyik. Majd meg olyan arczot mutat, mely Péter megjegyzéseként egyszerre savanyú és keserű: most bizonyosan pénzt kérnek tőle, hihetőleg olyan emberek, a kiket gyűlöl, nagy urak, kik lóhátról leköptek, ha mellettük elment, s kik most a kis ajtóra kerültek. Izsák fejét rázza, vállait vonogatja, kezeivel összehuzza magán szűk foltos lebernyegét; nincs uraim, nem adhatok, hol venném a pénzt? Izsák szegény ember; Izsáknak a halotti köntösre valóját is koldulni kell; hijába! nincs pénz, eltünt a föld szinéről, mind elásták a parasztok a földbe.
Hosszú imádságát végezvén az öreg, megmosá kezeit, megcsókolá az ajtófélre irt görbe betűket, s a mint egész szobája be volt táblázva kemény diófa deszkákkal, egyet azok közöl félretolt, s az ott rejtett szekrénykéből előválogatott valami elsárgult, kopott, penészes iratokat, kikereste közőlök a melyik legujabb volt, s azt adá Salamonnak.
– Ez Fugger György levele, melyben nekem a kölcsön adott összeget három nap alatt lefizetni kötelezi magát, és ha nem tenné, vagy tehetné, kemény kötéssel fogadja, hogy egyetlen hajadon leányát konyhaszolgálónak fogja átadni nekem. Vedd ez irást, és menj el hozzá, tudva lakását. Óhajtom, hogy víg lakmározás között leld, de még inkább, ha imádkozik. Szólítsd fel, hogy fizessen, és ha fizetni nem tud, hozd el irgalom nélkül egyetlen leányát udvaromba. Itt mosogassa az utált zsidó rézedényeit, és hordja a vizet kényes vállain a Dunáról, és sikálja tornáczom köveit. A pénz becses, de jobb szeretném, ha nem tudna fizetni, örömest elveszteném érte pénzemet. Eredj és ne késsél. Ha fizet, kezére nézz, ha sír, meg ne lásd könyeit.
Salamon egy szó ellenvetést sem tett, vette az irást, köpenyét nyakába keríté, s mint ki örül, hogy hazulról szabadulhat, úgy elsietett.
A zivatar zúgott oda kinn, az eső csorgott a csatornákban, Péter megszánta a fiut, s előjövén, megszólítá Izsákot.
– Hadd kisérjem el a fiadat.
– Hagyja kend Péter, szólt Izsák, nem kendnek való idő van oda kinn; gyalázatos nagy a sár, az eső omlik, mint az özönvíz negyven napján. Kár volna kendnek magát rontani. A kend anyja nemes asszony volt, az apja urasági hajdu, kend nem arra született, hogy ilyen időben egy rosz zsidógyereket kisérgessen az utczán; haza talál ő maga is.
– De majd nehéz lesz neki magának hozni a pénzt, nem birja el.
– Nehéz a pénz! csattant fel erre Izsák. Hát érdemelné, hogy valaha egy batkát lásson, a ki el nem birná azt a pénzt, a mit a vállára tesznek? Én gyönge vagyok, mint Éli, de ha pénzt kell emelnem, erős vagyok, mint Sámson.
– De hát ha Fugger megtalálja ölni fiadat dühből? szólt Péter aggódva.
– Óh ha azt tenné! kiálta fel Izsák és sokáig gyönyörködve mélázott e gondolaton… Akkor bevádolnám őt, mint gyilkost. Ugy van. – Ugy van. – Levágatnám a fejét, négyfelé vágnák és én nézném.
Aisah lefekteté gyermekeit, s maga a legkisebbik bölcsője mellé guggolt, ringatva. Izsák járt alá s fel a szobában, s meg-megállt, hallgatózva a szélzúgás és esőverés közepett, ha nem hallja-e Salamon visszatérő lépteit?
Az elhagyott utczákon ilyenkor nem járt senki.
Salamon azonban bőrig átázva érkezett Buda tulsó végin levő házához Fugger Györgynek.
A kapuk már be voltak zárva. Ott kellett neki zörgetni tovább félóránál, a míg kinyitották. Az eső ez alatt egyre vágta, a szél csipősen fútta orczáját; de mit neki szél és eső! mikor lelkében sokkal nagyobb égiháborút viselt. Elmérgesülve gondolt sorsára, és végig tekintve mindazon szenvedéseken, miket a mióta eszét tudta, meg kellett érnie, és nem találva semmi okot, mi által azt megérdemelte volna, keserű gyűlölettel látott maga körül mindent, utálta apját, nejét, gyermekeit, a világot, melyben élt, a hazát, melyen bujdosott és a sorsot, melynek alá volt vetve.
Ős valójában igaz az, hogy rossznak senkisem születik, hanem a sors kénye-kedve hányja az embereket.
Nagy sokára kinyiták az ajtót Salamon előtt, számtalan lépcsőn keresztül felvezeték őt Fugger György elé.
Ez egy őszhajú vén gonosztevő volt, szüntelen mosolygó sunyi ábrázattal, úgy, hogy a csupa édeskedő nyavalygásban a nyaka egészen félre nőtt. Mentül jobban mosolygott rád, annál bizonyosabb lehettél felőle, hogy meg akar ejteni, s ha a kezedet szorongatta, akkor már tudhattad, hogy megcsalt.
A mint ez meglátta Salamont, természetesen rögtön gyanítá, miért jön? s elé szaladt a mogorva képü ifjúnak, azt megölelte, megczirógatá, megveregeté tenyerével gyöngédeden Salamon pofácskáit, s bármint húzta vonta amaz kezét, ez csak szorongatá váltig, s kinálta székkel és frissítővel.
– Hozott a jó sors Salamon.
– Én és a jó sors nem járunk egy úton, felelt Salamon durczásan, – nem is hozott semmi, magam jöttem. Ismered ez irást?
S ezzel jó távol tartva, megmutatá neki kötelezvényét.
– Ismerem Salamon, hogyne ismerném? szólt Fugger nyájas készséggel dörzsölve kezeit, az én irásom.
– Jól van. Tehát tudod, mit foglal magában. Fizess.
– Ejh Salamon, milyen szomorú vagy, szólt Fugger gyöngéd részvét hangján, mi lelt jó fiu?
– Ne mondj jó fiunak engem, én rossz vagyok, nevezz kutyának és fizess.
– Hehe, Salamon. Te rossz kedvedben vagy ma, nagyon rossz kedvedben, ha holnap jöttél volna, gazdag kamattal fizetném vissza tartozásomat, mert holnap kapom meg a harminczadok bérletét Zsigmond úr bizonyos igérete szerint.
– Azt ugyan nem. Mert azt a vén Izsák, ki engem fiának nevez, már ma este elhalászta előled.
Fugger e szóra csaknem kiesett modorából.
– Ej, ej! Az lehetetlen, jó barátom. Én nagyon lekötelezve hiszem magam iránt Zsigmond urat, igen nagyon.
E perczben a fösvény éles szeme, mintha keresztül hatna Salamon lelkén, föltalálni látszott azon a keserű bánat okát, melyet a bántott férj nem birt elrejteni.
– Nézd barátom, szólt megfogva Salamon kezét, csak tegnap ajándékoztam Zsigmond úr feleségének két szép sor olyan gránátgyöngyöt, melynek mindegyike ragyogott, mint feleséged fekete szemei.
Fugger összerándulni érzé e szóra Salamon kezét, mintha villanyütés sajgatta volna meg.
– Hehej! mert igaz az, hogy a te nődnek szép fekete szemei vannak, és Zsigmond úr nagyon szereti a szép fekete szemeket.
Salamon dühösen kiáltá közbe:
– Ördög és pokol!… s azután hidegen nyujtá elő a kötelezvényt, – fizess!
Fugger karjába ölté kezét.
– Lásd, édes jó barátom, én tudom jól, hogy te milyen derék, becsületes ember vagy. Megmondhatja apád, mennyiszer mondtam neki: ez a fiu méltó volna arra, hogy magasrangú férfiuvá legyen, csak azt sajnálom, hogy nem vallásomat követi, mert soha sem keresnék leányom számára más férjet; ezt én mondtam! igaz hitemre. Azután lásd, te magad is tudod, hogy sokszor van a legvagyonosabb ember is azon helyzetben, hogy ha hirtelen megszorítják, nem képes két márjást lefizetni, pedig egy hét mulva leszámlálhatna tíz ezer aranyat.
– Ne fáraszd magad beszéddel. Ha fizetni nem tudsz, leányodat viszem.
– Ne mondd azt, édes jó barátom.
– Magad kötelezted rá magadat, itt van irásodban. Konyhaszolgálója leend a vén Izsáknak.
– Hogy a vén Izsák kivánhatta ezt, azon nem álmélkodom, de hogy te, ily nemesszivű, fiatal derék ember kényszeríthetnél egy gyöngéd fiatal hajadont, hogy atyai házát elhagyva, aljas szolgálatokat teljesítsen, ezt nem vagyok rólad képes föltenni. Sőt bizonyos vagyok róla, hogy ha gondoltál is valaha ilyesmit, a mely perczben az én leányomat meg fogod látni, térden állva kérsz bocsánatot Istenedtől, hogy egyik angyala ellen ily nagyot vétettél.
– Zebaoth egy Istenre!
– No no, csak ne esküdjél. Elébb lássad meg őt, s azután mondd el, a mit akarsz.
Fugger György e szavakkal magával voná Salamont néhány szobán keresztül, s midőn végre egy lefüggönyözött üvegajtó elé ért vele, ott megállítá s szép csendesen fölemelé róla a függönyt, hogy Salamon beláthatott a szomszéd szobába.
A fiu szeme elé kapta kezét, mint a ki fényes napba tekintett.
Egy leányt látott a szűz Mária képe előtt térdepelni, imádkozva, a kihez hasonlatost az én világi életemben nem láttam soha, sem könyvekben nem olvastam.
Hiába is iparkodnám őt gyenge tollammal leirni, hiába hívnék segítségül poéták szokása szerint napot, rózsát, liliomot és pogány istenasszonyokat, ő szebb volna mindazoknál. Elhiheted jámbor utód, hogy én már átéltem az élet balgaságait, de ha azon kék szemekre gondolok, magamat is elfog az érzés s ha azon túlvilági mosolygást magam elé képzelem, nem gondolhatom szebbnek a paradicsombeli angyalokat.
Nem is lehetett ő egyéb, mint egy angyala az égnek, kit azért adott a világ legnagyobb bűnösének a könyörületes Isten, hogy legyen a ki érette imádkozzék, de az istentelen fösvény még tulajdon imádkozó angyalát is képes volt eladni; de meg is lakolt érte érdemei szerint. Hanem mindezeket csak később fogom majd előadni.
A szép Judit, – mert más néven nem ismerte őt senki, – ha Isten sokátűrő kegyét meg birta nyerni bűnterhelt apja fejére, nem egyszer nyerte meg szépsége és jósága hatalma által az ellene zúdult rendeket és köznépet is. Sokszor rajta rontottak már, hogy házát szétbontják, de a szép Judittal találkoztak benne s le volt fegyverezve az ádáz harag azonnal, ha őt könyörögni látták.
Bizonyára azon pillanatban is apjáért imádkozott a boldogságos szűz házi oltára előtt, midőn apja a függönyt Salamon előtt föllebbenté, s ez meglátva a leányt, szivéhez és szemeihez kapott.
Fugger, látva, hogy Salamon lélekzete elállt, hogy arcza hol sápad, hol pirosra gyulad, hogy szemei zavargó tűzben égnek és minden íze reszket: gonosz mosolygással tekinte az ifjúra, s megszorítá annak karját, mondván:
– Ez az én leányom.
S azzal visszabocsátá az ajtóra a függönyt és elvonta onnan a fiut.
Salamon vissza akart rohanni az ajtóhoz, s magán kívül hebegé:
– Velem kell jőnie!
Fugger gúnyos alázattal folyamodék az ifjúhoz.
– Tehát nem tudnál irgalmat érzeni láttára? meg tudnád őt alázni? Láttad szép szemeit, imádkozó ajkát, gyöngéd habtermetét, esdő kezeit, és nem szánod őt?
– Követelem őt! Kiálta Salamon, s égő orczával, lihegő kebellel lépett az ajtó felé.
Fugger elállta útját, s mintegy gyönyörködve az ifjú fellázított szenvedélyén, hideg mosolylyal mondá:
– Megállj jó barátom. Még egy szóval sem mondám, hogy nem fizetek. Ne kapd oly mohón a dolgot, még van annyi pénzem, a mennyivel ki tudlak elégíteni. Jer kincstáramba.
– Nem kell pénzed nekem, nekem leányod kell! ordíta elvakult szenvedélylyel Salamon, s azzal ketté szakítva Fugger kötelezvényét, azt annak lábaihoz veté.
– Barátom, jó Salamon, mit cselekszel? szólt Fugger, színlett álmélkodással, bár titkos örömét alig birta rejteni.
– Leányodat akarom birni, hörgé Salamon. – Fugger nevetett.
– Te bolond vagy, fiam. Vedd fel irásodat és ragaszd össze. Nem vagy te eszeden.
Salamon sirva rogyott össze, s Fugger kezét megragadva, égető csókjaival halmozá el.
– Oh Fugger, add nekem e leányt.
– Édes fiam, szólt Fugger, megsimogatva az ifjú fejét, mindjárt befogatok hintómba, s haza küldelek szépen, megizenvén apádnak és feleségednek, hogy mikor hagymázban vagy, ne bocsássanak ki hazulról.
– Oh ne gúnyolj, ha már őrültté hagytál lennem. Féreg vagyok, melyet lábaid alá tapostál, de add nekem leányodat és Leviathan leszek, ki egy világot ad neked érte. Hiszen magad mondád, hogy férjet nem keresnél számára kívülem.
– Ha zsidó nem volnál.
– Ha kivánod, akár pogány legyek.