– Érted? – szólt az ifjabb testvér; – az a galamb te vagy, és az az ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, a kik közül egy sem tudta, egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Corsicából s itten telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szivét bántotta, hogy kedvesét és családját nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni, mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után, s gyakran találkozék az édes vizek forrásainál partra szállt hajósokkal, s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról, kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak utána, ismét és ismét újra kezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz tartózkodását a szelid menyasszony az elválás pillanatában, s mint karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könyeivel borítva el arczát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak, utána integetve a távolból; óh mindez örökké elevenen maradt meg Villiam szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességeért megszerették a hajón, előbb kormányos-segéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé, józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót, a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok kapitányának rekedt hangja hallatszék:

– Azt a ficzkót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve.

A kalózok vállaikra kapták az ifjút s vezérük elé vivék.

Villiam borzadva néze annak halálfej-arczára. Davis volt az, a tengeri ördög.

– Te derék verekedő vagy, – szólt Davis bántó fahangjával, – kár érted, hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled. Ficzkók! adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember oda tartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kaczagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durczás legény vagy. Láttál-e már embert kikötve a közép árboczhoz, mikor a nap legmelegebben süt? vagy hallottál-e olyas tréfát, midőn valakit meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, a mikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Kínozhatsz, – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.

– Azért sem kínozlak, – szólt Davis. – Legények! oldjátok fel ezt a fiút s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. A mióta kalóz vagyok, ez az első suhancz, a ki daczolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd egy hatalmasabb ellen le fogja győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem mult el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót, mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek; az ellenfél vesztett vagy megadta magát, a szerencse a rablókat pártolta.

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolczvan ágyú volt s kétszáz ember; a rablókén harmincz ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően neki támadtak az egyik ellenfregattnak s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott s azzal a legközelebb állóhoz fordult, s megszólítá:

– Adj innom a poharadból.

A megszólított kalóz Skyrme volt.

– Nagyon jól van, ficzkó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú markába csapva; – tudtam, hogy ez lesz a vége!

Azzal a kapitány elé vezette az ujonczot, s ott az egész nemes társaság színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Barthelemy.

Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.

*

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az óra mult, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli. De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könyeit, a leánykák elkisérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.

– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.

– Majd ha boldoggá tehetlek.

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd: szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

A leány fejét csóválta.

E közben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jőjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és köny után visszafordult, a menyasszony még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

– Vigy el engemet magaddal.

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arczczal nézett a leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?

– Oh én boldog volnék mindenütt, a hol te vagy. Én nem félném a zivatart, a te arczod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, a melynek te most magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha czélt érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arcza mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! mennyi önfeláldozás! egy megnyilt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában áll az angyal a lángkarddal és azt mondja: vissza innen, a te neved Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – hogy ha majd egykor haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe? akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.

A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhanczokat? mijök fáj?

– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a ki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a félvilágot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom még kedvesem könyétől nedves!

A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek! elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.

– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.

A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót.

– Hát tisztelegjetek neki, – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok.

A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvaczogva.

– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása, csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön és jőjjön velünk, – mondá Rooberts.

– Hogyan? én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

– Hisz ezek csak portugalok! mondá gúnyos lenézéssel.

A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s ugráltak a tengerbe.

A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve, bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban, utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

*

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India legbecsesebb árúneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart, s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, – nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is. Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában.

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig, selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt, verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak, sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva, egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt. Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és Sympsont, a nemes lordot.

Ezekkel a távol tengerbe vágott.

Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a sloopra elég élelmi szer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a brigantinehez lenniök.

S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg futását.

Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni. A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt másodszor a parthoz közelíteni.

A kalózok kétségbe voltak esve s zúgolódni kezdettek.

– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen arczczal.

– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt, ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal egész Havannah kapujáig hatoltunk.

– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.

– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük volna.

– S ti aztán bölcsen visszamentetek, a merről jöttetek.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part melletti fákra sorba fölakgasson.

– Ti aztán szépen elkerültétek őket.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Valjon hol dicsőült meg?

– Hjaj, különös vége lett neki.

– Legfeljebb is felakasztották.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele: «semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.

– Mit beszélsz?

– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.

– Lehetetlen.

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől, minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak.

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő tétovázni, előre fiúk!

Skyrme tétovázva kérdezé: hová?

– A tengerre! szólt büszkén előre utalva Rooberts.

– Igen, de így? egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet és embervért.

– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az utolsók örököljék a boszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk, mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték, annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve várta.

– Hol kapitánytok? förmedett reájok.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni, ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat szállít.

– E szavad megment; – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajíták fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört szájjal felele, nagyokat sóhajtva:

– Malaga.

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt, fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el és jó mennyiségben, ketreczei kappanok s kalekuti pulykákkal voltak tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.

– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét, hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien kaczagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe, megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a pulyka-hús közé.

A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették.

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből, miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat, s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.

S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat, hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén, Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér, utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a kalózok számára, igéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette, hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez. Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy perczre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon percz elég volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle; ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve, – oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé. Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú, sem lőpor, csak düh és kés.

A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat, felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még az egereit is megölték.

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene; pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek, még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.

Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát a zsebében.

Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből, no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az nagyon furcsa.

Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá, fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.

Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy akkor megölhetnélek? Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát, ismét visszaesett székébe és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat, hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek pisztolylyal.

A férj aludt, mint a tök.

Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.

– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől, adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel, elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült öleléssel szorítni annak keblére.

Rooberts szép, bátor és életteljes ifju volt, és a férj aludt csendesen.

– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát fenékig s aztán vágd a falhoz.

E perczben hirnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.

A kalózok szóhoz sem engedék jőni a ficzkót.

– Fel ne ébreszd! nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!

A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban, részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble elszorult.

«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»

Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre, s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba!

A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen józan volt.

– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.

S azzal kirántá kezét a creolnő kezeiből s kardját kivonva, kiálta:

– Előre, Hispaniola partjaira!

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról, ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül, a tengervihar küzdelmei közé.

A hajó kikötött Hispaniola partján.

Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét kérte magának.

A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.

Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája felé.

Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan, szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd, hogy kebledre hulljon?

A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn áll, – egy vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a völgybe alá néz.

Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.

Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a fűben, szive dobogása megszünt.

Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.

Ha a sírban aludt volna, ilyen álomra ott is föl kellett volna ébrednie.

– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez valóság, nem álom.

Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat, vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El voltak veszve ők.

Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá égve, a rabló azt átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.

– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre, hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor, midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.

A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.

– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség, fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!

A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott vissza fejére.

* * *

Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt. Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit kezdte emlegetni.

– Honnan jösz? kérdé tőle a kalóz.

– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel is vannak már akasztva.

– Rossz hirt hoztál nekem! Egy sem menekült meg közülök?

– Néhány százan egy elfoglalt hajóra ültek, s elfutottak Afrika felé.

– Köszönöm. Mehetsz utadra.

A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó megszabadult belőlök?

* * *

– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod sápadt, mint a halotté.

– Semmi, viszonzá ez tompán. Csak a szív volt benne meghalva.

A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak félre a sápadt arczú ember elől.

Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de szemei villogtak olykor.

Egyszer kopogtatást hall ajtaján, haragosan fölnyitja azt.

– Ki háborgat most?

– Én, kapitány, felelt Scudamore. Itéletedre van szükség.

– Távozzál, jőjj holnap. Ma nem fogok kegyelmet osztogatni.

– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó, használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak, megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom vele.

– Engem is, nemde?

– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk élni, haljon meg!

– Elfogtátok a szökevényeket?

– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn beértük őket.

– Hozzátok elém egyenkint.

Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.

Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók közöttük élni.

– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek, könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!

A kalózok irtózatos kaczaja követé a könyörgő szavait.

– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek vele.

– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg, gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?

– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a hurkot az elitélt nyakába illeszté.

– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.

A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte. Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.

Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta, piszkolta a kalózokat.

– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos piszkos életet, mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor is el fogok tőletek szökni.

– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.

Rooberts némán inte kezével, s a rabló függött.

Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel: Glasby Henry.

Maga a «Bonne Fortune» kapitánya volt a harmadik szökevény.

Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az itéletet.

Glasby nemes elhatározottsággal lépett Rooberts elé.

– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.

Rooberts összerendült e szavakra. Mereven nézett Glasby arczára.

– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged felmentelek…

– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére vár.

– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel! szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után kabinja ajtaját.

A rablók hallgattak mind.

E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott.

Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.

A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune kapitánysága alól, s magához vette.

Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről, anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból elmondatva magának az annyiszor hallottakat.

Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket, semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.

Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének meggyilkolói.

Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.

– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán a világnak; prédát eleget találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit, ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára nincsen törvény irva.