Biz ez együgyü versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! A ki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született, a két élet között elfeledte az elébb történteket; hanem ezeknek a láthatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.
Még kevesebb jelentőségü a harczi riadója:
De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhivása. Tűz van a hideg fában!
Lám azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arczuk a kürtriadóra.
Pedig hát mit nekik Rákóczy? Bercsényi? Bezerédy?
Ki volt az az Ocskay?
Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?
A harmadik nótának a verse pedig épen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!
Pedig hát mi van azon, hogy
Hanem ez volt az a dal, a melylyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.
Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.
És még most sem tudja senki, a ki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, a mitől a köny a szemeket eltölti s a keblet elnyomja valami nehézség.
Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sirt rajta, a másik félre fordult; az orientalista hátra szegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fuvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orczáján.
A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:
… Perduellio volt e dalt énekelni!
Egyszerre a pinczegádorból, mint a behemóth kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:
«Ad cantum!» (Fel dalra!)
A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő perczben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:
Mire a világosság kivülről megjelent a pinczében, a csittvári krónikának híre sem volt sehol: kalamáris, iróeszköz eltünt az asztalról, helyette ott állt a tiz itczés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádog pohár.
«Bacche! Éván! Evoe!»
A pinczének egy oldalbenyilója volt az, a hol a krónikások gyülekezetüket tarták s odáig egy hosszu boltüregen kellett végig menniök a behatolóknak két sor hordó között.
A szük thermopylæi szorosban feltartóztatni a maguk persáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, a míg társai a krónikát eltüntetik.
E leonidási vállalat abból állt, hogy Borcsay holt részegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak s gáncsot vetett az egész tábornak.
Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kisért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronynyal voltak betörésmentesítve, és azonkivül két iskolaszolgából.
Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy épen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, a kit a Dungó gunydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s a ki már egy év óta eszi a mérget a miatt, hogy éjszaka a csufondáros dalokat impertinens nebulok az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.
Alacsony, köpczös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatáskép jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképen.
Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: «Hol eloltja, hol meggyujtja, csak a szivem, csak a szivem szomorítja», a mely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.
Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.
«Hát maguk kicsodák?»
Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, a ki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetü szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a comœdiát s mérgesen rivalt rá:
– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.
Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, a hogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.
– Az nem lehet! Az én professorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?
Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; a miért is a clarissime nagyon megharagudott a kapczáskodó diákra s rárivalt keményen:
– Menjen kend az utamból, kend részeg nebulo! Én inquirálni jöttem ide.
Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy soha sem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg épen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, a miket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt megretirált s lőtávolon kivül helyezte magát. Denique Borcsay e herczehurczával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inquisitio utat tört magának a benyilóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszu asztalt körülülve, dalolt és poharazott.
Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.
A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.
A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigoruan: a mit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollegiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékü a más kollegiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás.) Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas foku kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanujába keveredjenek, a mit épen elkövettek: költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogató-fuvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arczának, a mi sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezetlábat, a kis gömbnek két ponttal, meg egy huzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát; aláírva Q. F. D. Még sem volt jó kedve.
– Mit mívelnek kendtek itt? Kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.
Sánta Biróczy érzé magát felhivatva az elnöki válaszadásra:
– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.
– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki széken?
Jenőy előbb gúnymosolylyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:
– Ennek oka a physica szabályában rejlik: «de impenetrabilitate corporum» a testek áthatatlanságáról. Mivel hogy Biróczy már ott ül, s mivel hogy Biróczy «test», s mivelhogy «a testek» áthatatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.
– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?
Jenőy bámuló arczot csinált.
– Miféle krónikáé? A krónikon Budensét tetszik-e érteni? vagy Anonymus Belæ regis notariusét? avagy Szalárdy krónikáját, vagy Márkus festett krónikáját, vagy a carmen miserabile krónikáját?
– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arczához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye, kendtek itt calumniákat támasztanak; miknek büntetése megszabatik a II. 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquilusokat jegyezve fel róluk.
– Depræcor! szakítá félbe Jenőy. Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés czíme. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, a mely pedig rágalmat jelent az inclyti status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7 és 9 bünteti kétszáz forintokkal.
A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.
– Nem azért jöttem én ide, hogy itt kend nekem a Tripartitumból prælegáljon; hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?
– Ilyen nevü állatról közöttünk soha említés sem tétetett.
– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorunak nevezitek azt. Hol van a Koszoru?
Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:
– Koszorut csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malaczon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…
– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat.
– Quæras! (keresd!) ordíta közbe egy bassushang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi «quæras!» keresd!
A clarissime azzal neki indult a botjával végig kopogtatni a hordókat; melyik kong? melyik üres?
A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, a hogy Bacchust festik a kártyán s onnan kezdett el dalolni:
Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; de még olyan eset nem fordult elő a fent leirt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új «vacuum Torricellianum»-ot felfedezni.
A midőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, a melyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoczintá nádpálczája fogantyujával: ime a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.
– Ez az! Inte a clarissime kisérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. No most rugdalózzék kend! Most invocálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? a ki olyan physicus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?
Jenőy zavarodatlanul felel:
– Egyszerü tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreczeni bor «fel szokott fordulni»: ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.
– Majd végére járunk e nevezetes phœnomenonnak. Spirité! hívjátok ide a csaplárost.
Nagy uram nem volt messze. Hozta már a kalapácsot.
– Ne törjük rajta a fejünket sokat: monda a clarissimének, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborus világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.
– Semmi-e? Szólt gúnyosan a clarissime, a félszája szegletéből eresztve a szót; no majd mindjárt analisaljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.
Az igen egyszerü műtétel: a hordó feneknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenékhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.
Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított oduba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálczájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyujával kihuzza ebből a corpus delictit. A négy assistens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: no jojczakát nektek szegény latinusok! jojczakát neked csittvári krónika: elárult benneteket a gézenguz Aszályi!»
A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiroszörejü tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az, egy irtóztató nagy koszoru vereshagyma.
– Ecce! Kiálta fel Jenőy. Ez a harmadik koszoru csakugyan nem jutott eszembe.
E furcsa trophæum láttára féktelen hahotába tört ki az egész Sisera had; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögenek; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátra nézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminczkét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát huzta le a válla közé s a térdét emelgette, azzal nevetett.
Hová lett hát a csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke? Egy olyan roppant foliáns, egy «elefantina moles» csak nem dugható el akárhová.
A clarisime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.
– Hehehe! Hát ez micsoda itt clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!
Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.
– Kendtek itt nem ittak; hanem irtak! rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogatva.
Jenőy észrevette társai arczán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden martyriumot ki tudtak állni; nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhúltak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem birnak tovább tagadni; végig vallanak mindent.
Ennek hirtelen be kell vágni az útját.
Jenőy daczosan felugrott az asztal mellől s odavágva tenyerével az incriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrainet.
«Csak azért is Dungó!»
Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:
Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, a mi erre keletkezett; a hány torok, annyi énekelte, s a hány ököl, a hány csizma sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:
«Debreczenben kidobolták,
Hogy a Dungót ne danolják.
Csak azért is Dungó!» és a többi.
A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, a mint a rosz csont észrevett, «usgye fóre!» felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.
– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! börzsölködött utánok a clarissime.
Igen: a diákokat; de nem a csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pinczében. Azalatt a rövid idő alatt, a míg Borcsay részegségi productiójával az inquisitorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát s kiki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.
Barkónak jutott a borjúbőrboríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigunyolt nagy hatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.
Őket ugyan valószinűleg ki fogják már most majd csapni az iskolából; hanem a csittvári krónika meg van mentve.
– Valjon miféle bor lehetett az, a mitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.
Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.
Egygyel több bűnvád rájok nézve.
Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczy harangja.
«Dzimm-dzumm.»
Ennek a Rákóczy harangjának is van története.
Dicsően országlott erdélyi fejedelem I. Rákóczy György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsásnál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva, s az öblén a fejedelmi czímerrel és a Rákóczy jelmondattal: (non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei», nem a siető, nem az akaró nyer; hanem a kin az Isten könyörül).
E dicső nagy harang nem fért el a debreczeni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony soha sem lévén bevakolva, úgy hivatott, hogy «vörös torony».
Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczy-harang nagy felséges hangja, hogy meglehetett azt hallani még Balmaz-Újvárosban is.
Mikor pedig Debreczen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczyt megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas «bimm bamm» helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: «dzimm dzumm!», mintha ez is csak kisérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek czímerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktusbokrok födik, s a hol még a nevük előfordul nyomtatásban, a censor vörös plajbásza egy R....y-t csinál belőle, s a kik fenhangon beszélnek még róluk, csak olyan fuladt hangon teszik, mint a harangjuk: «dzimm dzumm!»
Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.
A civis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang, egy elszállandó léleknek «szegény bűnös» halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.
A mi valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az «alma mater» kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve. Ovid könyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, a melyre az interdiktum rámondta: «mérges növény!» Hová menjen az? mely kert fogadja azt be többé?…
… A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni, az azt jelenti, hogy el vannak itélve.
A kollégium előtti tért, meg a nagy piaczot korán reggeltől késő délig nem foglalkodtatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, a mi most odaben folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a nagy erdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, a melyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták…
Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyérkereskedő, pattogatott kukoricza pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsiros subás, makrapipás férfiközönségen átszürődve a tulsó oldali paprikás szalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.
A kollegium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.
A «coetus» termében ült a «sedes». Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ezsaiás uram ő kegyelme; a ki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archæolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egy szóval: polyhistor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: «vajha én nekem csak annyi tudományom is volna, a mennyi a professor úrnak a kisebbik fejében van». Értve alatta azt a diónagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csak hogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a félszemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehúnyta azt a félszemét s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.
Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménynyel, hogy a mit nem akart megtudni egy criminális esetből, hát azt nem tudta meg.
Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Kiki hallhatta, hogy a másik mit mondott? ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.
Ismerjük a «domine Nega» (úrfi, tagadj!) történetét.
Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, a mivel az utána következőket ellenmondásokba keverheti.
Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.
Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.
– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülömbségi változatainál fogva. Mondja meg kend, kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pinczéjében?
Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sánczba; onnan védelmezte magát.
– Nem emlékezem rá.
– Miért nem emlékezik kend rá?
– Mert részeg voltam.
– Miért volt kend részeg?
– Mert sokat ittam.
– Nehogy végig elmondja kend azt az anecdotát az egyszeri diákról: «mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam»; lévén az nagyon ismeretes és triviális anecdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna mit cselekedtek?
– Danoltunk.
– S minekelőtte danoltak volna?
– Ismét ittunk.
– Tud kend valamit arról a könyvről, a minek neve Koszorú, vagy «csittvári krónika?»
– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professor úrnál.
– Bolond kend! bolond kend! bolond kend! kiálta közbe a jelenlevő úr. Bíz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.
Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.
– Én csak azt mondom, a mit tudok.
– S mit tud kend a krónika tartalma felől? folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a seniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.
– Benne van a «szentek hegedűje.»
Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekes könyv volt.
– Apage satanas! Kiáltott közbe clarissime Muskotályi; volt bizony benne az «ördögök dudája», de nem a «szentek hegedűje».
– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pinczében? Kérdezé a rector.
Biróczy orczátlan vakmerőséggel felelte rá:
– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még soha sem hallotta.
(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)
– Satis! mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!
A hosszú diák kiállt a középre s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.
– Humanissime! Szólítá meg a középre állítottat a rector; kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz? Van-e kendteknek adott szava, egymást el nem árulni?
Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:
«Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.»
A senior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy már most hát ő mit irjon?
A rector szemöldöke magasra feszült fel.
Egy odvas foga volt: – mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiáristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon?
– Értem humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy «a ki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el». De már most feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos conspiratió által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.
Barkó ugyanoly hideg lárvakemény arczczal mondá el válaszát:
«An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.»
A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét s homloka ugyan csak verítéket izzadott. Ez a nebulo most meg már perzsául felelt neki. De ő is birt e fegyverrel s nem érzé magát legyőzetve.
Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.
– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van s azt jelenti: «A ki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.»
A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyilt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.
Most azután folytatta a vallatást.
– Látom édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne cathedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék s örök hivatalba jutna. Ha csak ilyen rosz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.
Erre aztán a következő választ adta Barkó:
«Teviz birle beklik tözide oturmaktin; Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!»
A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végig csorogni az orczáján: ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.
– Értem fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: «Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.» Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!
Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre sanskrit nyelven fog megfelelni a haszontalan ficzkó, s ebből épen csak annyit birt a rector úr, a mennyi abban a kisebbik fejében elfért.
– Sequens! Humanissime Jenőy.
Jenőy a törvényszék elé lépett.
– Nagytiszteletű iskolaszék: kezdé az ifjú; nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról s beszélni fogok felőle önök előtt; nem a hogy vádlott és biró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak s becsülést követel magának. Itt két irányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templombamenetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai előljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául insultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: «a csittvári krónika».
– A distinctió tökéletes, szólt közbe nagytiszteletű Járay uram.
– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasbaöntött válaszadás minden kérdésre: «nem akarok! nem akarok! nem akarok!» Miért kérdik önök, hogy mi az a csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek kezeirását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatal korában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, a kik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A csittvári krónika volt, van és lesz; s a milyen bizonyos, hogy nem azoknál van, a kiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, a kiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a «múlt» üldözi most a «jelent», úgy a jelen üldözhesse valamikor a «jövendőt».
Rector professor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint a ki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megfáczolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a biró fölé emelje fejét.
– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyilt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azon felül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patronája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod a legbuzgóbb kegyelemkérőidet.
(«No ezt nem mondhatnám», dörmögé clarissime Muskotályi.)
– Ámde légy készen arra mind te, mind czinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod biráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is irták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De a mik abban a ti időtökig megirattak, sem az égi biró, sem a belső biró azért a krónikairókat el nem itélheti. A kitől félhetnének a miatt, a mit irtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könyelmű ifjukorában valamit leirt, a mi ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferencz alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen accentus elhagyása miatt: midőn a szatmári kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki «élést» s ő visszafelelt rá: «majd küldök neked élest» s ez egy accentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovich és társainak emlékezete, kiket egy irott lap vesztett el. Ámde ti mind ennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!
Jenőy arczát elhagyta a vér.
«Jaj nekünk, sugá Barkónak. Itt az odium theologicum!» (A hittani gyűlölség.)
– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy a hol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, a melyen mindnyájan megégünk! Minő kakodæmon szállta megsziveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat nem kell nemesség! a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig birtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből s áttörhetlen pánczélunkat, a classicus latin nyelvet, felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e pánczélunkat s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy türve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siclust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az irás Biharvármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy a hol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s a hol a kántor tanít csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábéczét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom? minek a vallás? bolondok, a kik egy czifra tornyot építenek! és csufságot tesztek azokból, kik a pædagogus martyr életére vállalkoztak? A budai diætán már törvényjavaslat lett előterjesztve az iránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; a hogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr? elég kutya az már úgy is!
Ez volt a legkeményebb vád, a mi ellen nem lehetett mentség.
– De még nincs vége a bűnök lajtsromának, folytatá a rector. Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformatió tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, a kik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében nincs iconomachia (szentkép-harcz) és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, banderiumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arczul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. Ime ilyen adatokkal gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend, vagy bevallja?
Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:
– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (A mit mondtam, megmondtam a mit irtam, megirtam.)
Tízen kiálták utána egyszerre:
«Et nos itidem diximus!» (És mi is ugyanazt mondtuk.)
Tíz társa nyújta egymásnak kezet.
A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.
– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy szólok hozzátok, mint biró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, melylyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, a ki töredelmes szívvel és szent borzadálylyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…
(– «A hetedik szavazat!» sugá Jenőy Barkónak.)
– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket «a miatt» elitélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképen; hanem itt mindnyájunk szemeláttára vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamújába eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.
Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végig hordozá tekintetét társainak arczán. Egy sem süté le szemeit előtte.
– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! szólt Jenőy; amaz emlékezetes könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra irva, mely így szól: «és e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollegium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a «gunyhók»-nak két benszorúlt diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezék azt meg az összeégés ellen.
«Factum!» szólt közbe a rector. «Karika János volt az egyik megmentő neve.»
– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez «lesz» irva, folytatá felemelt hangon Jenőy; hogy a midőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a számüzetést, az életpályából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. «Est Deus in nobis!» (Isten él bennünk!)
«Amen!»
A rector inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.
Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.
– Miért árultál el engemet? sugá neki.
– Miért voltál első eminens? felelt az, kielégített irigység kifejezésével arczán, miért nyertél el minden kitüzött jutalmat előlünk? Miért protegált úgy minden ember?
– «Mea maxima culpa!» (Ez az én legfőbb bűnöm) sohajta Jenőy.
Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából számüzessenek; csak az itélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.
«Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak.»
A rector professor az «és törvényellenes» szavak közé ezt kivánta igtatatni «így», a mikor azt n természetesen úgy hangzanék az itélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, a miben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedveért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az «így» közbe lett szúrva. Ez enyhítette az itéletet.
Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hivá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószinűleg szembesítés végett.
Azonban több vallatás nem fordult elő. Az itélet készen volt már.
A rector felolvasá azt a vádlottak előtt.
Öten, mint főczinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi carcerre itéltetnek, kenyeren, vizen, és az electióknál, s akademika promotióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, itéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.
E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a számüzött ifjakhoz.
– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most ti belőletek?
De ketté szakította az egész malasztos orátiót a gonoszvérű sánta Biróczy felkiáltása:
«Ma diák, holnap katona!»
S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacskalábakkal, azzal a vállaközé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos parodiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kaczagott, hogy a szék rázkódott alatta.
Azután pedig nagyon megharagudott érte.
– Perversus nebuló; takarodjék kend ki innen! A törvényszék auctoritását eképen compromittálni.
Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csipőjére tette a kezét s egy olyan heroicus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kaczagás miatt; mely nem is szünt meg addig, míg az elitéltek mind el nem hagyták a termet.
Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.
Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arczára ismét visszatért a birói komolyság:
– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a nagy erdőn, Nagy uram pinczéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pinczében, sem sehol nem találtatott, kend ez által iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiüzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika «ex moribus» beiratik e szó «calumniator!» (rágalmazó.)
Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczy harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz itélet ki van mondva.
Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint a hogy szokás harangozni a halottnak a temető kapujáig.
Három órai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hirével. Nincs már szolgálatukra dárdás, a ki utánuk czipelje a vászonkuffert.
Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kisérni, legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.
Ez a három órai idő pedig épen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon hegyiről tövire, hogyan, mi mondatott a sedesben? Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy, hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, a ki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, a ki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, a ki tíz nyelven tud beszélni. A rectoron kívül egy professornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A «csittvári krónikáért!» A ki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika? annyit tudott róla, hogy az egy tűzre máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megirva! melyet két diák, anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? A gézengúz Aszályi.
De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvenczia indul, hanem elébb kibocsátották őt a «gunyhók» felőli hátulsó kapun: úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! s akkor aztán neki támadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, civis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s a mint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárgafekete lett tőle a tógája «heh, te csunya Kalmunátor!» s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó utczán végig kergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást «oche! oche!»
Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczy szomorú zöngése, s kinyilt a főkapú és előjöttek rajta a számüzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa, (hétszázan!) s ott kiérve a kollegium elé, még egyszer körbe álltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt: