Hát akkor az egész közönség bőgött a sirástól. Soha sem lesz itt többet olyan bassista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat oda dörögte «szakadoz», «maradoz» az ember azt hitte, hogy csakugyan a szive szakad meg.
Akkor aztán felnyilt a kör s az öt elitélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahidon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű civis és civa egymást törte, hogy valami útra valót tömhessen a tarisznyájukba, a togájok zsebébe, «no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa! Szegény Csuka Ferinek foltos volt már csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadia állás előtt addig, míg egy ujdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére; sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, a minek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereczkoszorút akasztott a karjára, hogy a félországot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, a mit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.
A «Dzimm-Dzumm» zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollegium körében.
A fiatalság elkisérte a nagy erdőig egész tömegestül a számüzött társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó fákig: a hol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkisérik pajtásaikat, a míg csak a nap fenn lesz az égen.
Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollegiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csunya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollegium falán mászna be; a mi egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkisérik őket.
Nagy hegy az a pásztor-halom ezen a sík pusztán. Talán nem is épen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak, meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.
A pásztorhalmig elkisérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.
– De halljátok-e, nem czepelem én ezt a sok sajtot, fonatost, meg hurkát a világ végeig. Itt a szép asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!
Jó lesz. Mondá a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyúikat, miket a népbarátság inni és harapni valóval tömött meg; nem kellett oda nagy kinálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?
Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza «hora canonica!»
Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbucsúztak. Nem sirt senki! Tud is sirni tizennyolcz esztendős ember a maga baján!
A hazatérőket eltakarta nem sokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kuruczok bucsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő viszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:
Most azután egymás nyakába borúltak és sirtak.
Ez már nem a maguk baja volt.
A kiakolbólított diákok aztán csak felkerekedtek s nyakukba vették a gyalog utat s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, a mellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.
Reggel, a mint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.
Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.
A mint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalog uton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengetyűzajjal.
Ha a sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. A mint utoléri őket a szekér, a bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úri ember ül és pipázik nagy tajtékpipából. Arczszine olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb czigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, a mik olyan kifejezést adnak az arczának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt roszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s a hogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanuskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy ő nála aligha veszne kárba a szerecsen mosdatás s egy adag szappan, meg egy négynyüstös új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulátból legalább quarteront mosdatni.
Az úri ember megszólítá onnan a szekérből a vadlud formán egymásután haladó fiúkat.
– Kik vagytok? héj!
Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.
– Kicsapott diákok, héj!
– Kicsapott diákok! Állj meg kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott ekklézsiába. No, soh’ se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré pupos.
Jenőy felelt neki.
– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek tegezni.
– Igaz a! szólt a kocsi ura; no hát igyunk bruderschaftot pajtás, aztán legyünk per tu. Itt a kulacs!
Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a bruderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.
– Már most mondjátok meg, kit hogy hinak?
A diákok sorba paroláztak vele.
Mikor aztán az utolsónak is markába csapott, akkor ő megmondá a magáét:
– No hát engem meg Csollán Bertinek hinak.
Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az a bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: a kinek semmi egyéb dolga, mint mindenütt valami hallatlan nagy csinyt elkövetni, a hol csak megfordul; a miről azután megemlegessék. Vagyona is van a csinytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, a ki ezt az invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe, Borcsay felsegité Biróczyt az első ülésbe, maga a mellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.
– Hát mért nem maradsz itt mellettem? Kiálta rá Csollán Berti.
– Majd tán bolond vagyok, hogy tűzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.
Az «öreg» alatt Barkó Pali volt értve.
– No hát öreg. Ad ugrandum.
– Én nem ülök fel. Én sietek; mondá egykedvűen az orientalista.
– Hová sietsz?
– Még ma Tiszarévben akarok hálni.
– Hát hisz az az én falum. Épen odaviszlek titeket a pusztámra.
– Hamarább ott leszek gyalog, mondá Barkó s aztán nem is állt többet a szónak, hanem folytatta a gyalogolást. Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.
A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézrül-kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiuk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, a mik mulattaták az uraságot nagyon. No majd segít ő a bajukon, ne busuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhuzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fujni, a mitől aztán minden szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi diligeanceot is rászedte vele, az is kitért nekik: azt hitte stafétát visznek, vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, a min Csollán Berti nagyon jót nevetett.
Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés proféta lángoló tüzes szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyujtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Se baj, van a ki megtéríti a kárt.
Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kis padon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.
– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák; az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őrizni való. Azt nem fizethetné meg Bertók!
Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végig ballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó órajárásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, szinek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, a melyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.
Annak a pusztának a neve volt Gődénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gődény). Terjedelme lehetett negyven, vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi? mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, a hova indzsellér nem megy.
Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, a miket soha sem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kiknek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem a mit lophat, az az övé.
A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sáncz vonul végig: azok trágyasánczok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyujtanak s hagyják végig égni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.
A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egy millió veréb fészkel felül, s két millió egér alul. A számok hitelesek, egy sem hiányzik abból.
A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból, látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben téglából épült, azért olyan veres, mivel hogy nincsen bevakolva.
Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva? az a története, hogy Csollán Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. A kik jóakarói voltak, tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő; van ő neki egy falusi pallérja, a ki Bikalakán nem csak házakat önt, de még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.
Meg is cselekedte a jámbor pallér; csak hogy annak is, mikor azt az emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva, akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek? Azokról mindenki megfeledkezett.
Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért, az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház aztán meg volt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne lakni.
Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró Bálvándinak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; a kinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene, oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot; amott talán új fundamentumot kellene rakni a pinczétől kezdve; s mikor végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő «órás» mesterember.
Akkor haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az indok is megszünt, a miért belekezdett a kastély-építésbe; be sem vakoltatta többé azt kivülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe, a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül kasul a szél, ott nem lakik semmi.
Ez tehát Csollán Berti rezidencziája.
A míg a sík pusztán végig ballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte fel őket az úton.
– Hát van énnekem száznyolczvan mindenféle cselédem, a ki mind itt termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A mult nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy nagypéntek van? ’Sz nem hallik ide kereplőszó. Hát hogy a máktörés hangja árulta el, a mint sulyokkal törik azt a mozsárban. No az igaz. Még azt sem tudtam, hogy ez is harang? No hát még mi kell? nem kaptok mákos csikot? De hogy ő nekik nem csak mákos-csikból áll a nagypéntek, ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek Urvacsorájával: nekik az kell. No megálljatok, mondtam nekik, majd hozok én nektek egész szekérderék légátust, mihelyt vakáczió lesz, s ki adom a két esztendei elmaradt porcziótokat minden szent dologból. Azonban a sors kedvezett: szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.
A fiuknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves philosóphus eljár légáczióba s prédikál a vidéki híveknek: azok még jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem nem árt az azért neki, ha a kathedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista létére, sőt még sánta Biróczy is, csak úgy hirdették a szent igéket, mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.
Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.
Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak, mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.
Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, ott hagyva az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos fogadásának; a kiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.
Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen s mászik fel a keritésre ijedtében, s kapkodja féltett lába-kásáját felfelé. Aztán meg a diákot soha sem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros házaló, a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint a hogy tesz most a sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a legmérgesebben ugató komondort s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni. A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi nyájasan megczirógatni a szép lobonczos pofáját; megölelgeti a nyakát, a komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát s úgy viszi azt az előczihelődött gazda és cselédek elé s kínálja nekik, hogy nem vesznek báránykát?
– Ejnye öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! mondá Csollán Berti. Te ugyan érted ezt a betyártempót!
A komondor aztán, a mint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a cselédházba, másnap sem birják előcsalni az ágy alul.
Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen minden lélek, mert nagy prédikácziótartás lesz: van légátus elég.
A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, a mi pedig savanyú is volt, nyulós is volt, úgy hogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.
– Hát már most mit fogtok kezdeni? kérdé vacsora közben Csollán Berti vendégeit.
– Én nem sokat búsulok, felelt legelébb is Biróczy.
Elmegyek valami prókátor mellé irnoknak, ott bemagolom a just s azután valami kollegiumban leteszem az exament s ott leszek, a hol voltam.
– No, megállj öcsém, mondá Berti; van nekem egy fiscálisom Pesten, majd ahhoz berekomendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Irok neki magam melletted.
Köszönte alássan.
– Én meg beállok katonának; szól Csuka Feri. Tudok trombitálni. Úgy fujom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.
– No fráter, te rajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major sógorom, itt fekszik Kassán; annak irok egy ajánlólevelet melletted: tudom, hogy pártodat fogja.
Oh, milyen jó lesz!
– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem, monda Borcsay. Csak egy jó direktorra tudnék akadni.
– Direktorra? Oh, az is van nekem; – kapott rajta Berti. Majd elküldelek én egy directorhoz, a kinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.
Rábizatott.
Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:
– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.
– Ez már nagy szó. Van-e mivel?
– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul, és görögül; s a mit nem tudok még, megtanulom.
– Hát a pénz?
– Arra nincs gondom.
– No hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj pajtás.
Jenőy hallgatott.
– Hát te veled mi lesz?
– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem nehezebb mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.
– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád, ha meglát, pofon üt s akkor még kezet kell neki csókolnod? No te vagy az én emberem! Az ilyen kemény ficzkókat szerettem mindig. Hát mondok én neked valamit. Pesten lakik az én feleségem: jó indulatu, kegyes öreg asszonyság. Képzelheted; én is vén fiu vagyok már. Annak van szüksége egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreg anyádnál sem volt jobb.
Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.
Aztán meg absurdum volt azt ellhinni, hogy Csollán Berti valakivel valami jót tegyen, a nélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan bolond csiny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az mindenkivel!
Volt Csollán Bertinek egy stereotyp tréfája, a mit a háznál megforduló legatusokon rendesen foganatba szokott venni. A patenses diákot ott marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel le nem ült kártyázni; gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen visszanyerte a diáktól a húsz forintot, még csak egy éjjel se melegedhetett a diák a pénze mellett. Igy a szegény diáknak meg volt az öröme is, meg volt a nagy munificzenczia is, még sem került semmibe.
Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, a mit már mind ismert a hátárul.
Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük, belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: «nem durnyiznánk egy kicsit?»
– Ha csak pofoncsapásba nem játszunk! nevetett Biróczy. Most is a pénz elől szökünk.
– Hiszen a pénz a legkevesebb, hetykélkedék Berti; adok én nektek, itt a sallariumotok, kifizetem a prédikáczió árát előre. Aztán reggelig majd visszanyerem.
Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húsz forintos bankó czédulát.
Jenőy visszautasítá.
– Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.
Azzal aztán nagyon akadékba hozta társait is: azok is restelték a pénzt érinteni. Féltek birtokába jutni. Csak Biróczy bizott magához:
– Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas! Hadd emlegesse meg Berti barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.
– Ez a derék legény! biztatá őt Berti; ebből lesz valami.
Barkó Pali megszánta az áldozatot.
– Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekeren, mert most azt is elvesztenéd.
– Keverj! oszsz! monda Berti. Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s segítsetek neki.
Sándor protestált ellene.
– Nem kell a hátam mögé kíbicz! Menjetek nyakalni.
Az első játszmát rendesen meghagyta nyerni áldozatának Berti, hogy belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az ellenfele.
Hanem Biróczynál minden jó akarata daczára is elveszté a második játszmát is.
Akkor aztán megduplázta a tételt és vesztett folyvást.
Mikor a hatodik játszmát is macs-csal végezte, letette maga elé a kártyát s azt mondta Biróczynak:
– Te? Ismered te ezt a kártyát?
– Hát hogy ne ismerném a kártyát?
– De a hátuljáról is ismered a kártyát?
– Olyan jól mint te magad.
S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról valamennyit megnevezni: ez a makkfelső, ez a veres alsó! «Hát hiszen mind bolond az, a ki leül kártyázni, a nélkül, hogy a hátuljáról is ismerné a kártyát!»
– No még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.
De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rugatni.
Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva; hanem azért egy sem volt rekedt.
A mint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta, hogy minden jármosról leszedjék a kolompot s illendően beharangozzanak a híveknek.
«A készülőt húzzák» monda Berti; no most még egyet szíverősítőül; s azzal elővett egy átalagot a fali szekrényből, a melyben már jóféle hegyaljai volt. No még egyet utoljára Biróczy! Te kezded meg az oratiót. Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam toasztot.
Sándor nagyot húzott az átalagból s aztán felköszönté a gazdát:
– Oh te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró itéljen el, a pap prédikáljon el, a hóhér akaszszon fel, a mért megittatad velünk azt a sok rossz bort s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.
Bertinek tetszett ez a felköszöntés.
– No pásztorok, itt van a nyájatok; monda a diákoknak; künn az udvaron nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan keritettek elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előre bocsátva, kiindulának a kastély tornáczába; a hol számukra el volt készítve a pad. A tornácz előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya fokán lehetett bele felszállni.
Az udvar tele tömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lóczára, ki szekéroldalra, ki kutkámvára letelepedett, az asszonyféle külön egy csoportban, a hogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami karzaton.
Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj. A diákok rázendíték a szép harmoniás éneket, melybe aztán lassankint a népség is belekapott s felvitték aztán a melodiát olyan magasra, hogy az egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szivük szegényeknek, hogy egyszer valahára kiénekelhették magukat.
(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)
Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a hombárból, de tartott azért egy hosszú prédikácziót a híveknek és nem sült bele. Meg voltak vele elégedve.
Utána megint éneklés következett s akkor jött a sor Csuka Ferire.
Ennek egy kicsit borizű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt az az érdeme, hogy rövid prédikácziót tartott; mert a mint beszédét három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy «harmadszor». No meg hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát az is jó a szegény embernek, mert az sokat dolgozik.
Azután megint ének következett s jött a sor Borcsayra.
Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott nekik egy prédikácziót, melyet a superintendens szerzett a debreczeni híveknek, szemükre vetve fényüzésüket, divat után kapkodásukat, felfuvalkodottságukat, hiu rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a hombár fenekének, úgy hogy az utána következőknek ugyan vigyázniok kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáczió e jeramiási jóslaton: «ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok meg Debreczent Debreczenben.» Helyhez alkalmazva pedig eként: «nem találjátok Gödénylakot Gödénylakon». A mi a hívekre nagy benyomást látszott tenni.
Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáczió egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb éhség és szomjuság is kezdett közvéleménynyé válni; melynek hogy tolmácsa legyen: a harmadik prédikáczió után felállt a lóczáról Marczi gulyás s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát ily szókat emelt:
– Immáron uram, bévettük a kivánatos jókat; megelégedtünk a prédikáczióval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Urvacsorájához.
Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.
– Majd ha kántor lesz kend, akkor dictáljon kend a gyülekezetben, most pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki. Aztán még két légátus van hátra, a ki teli van szent igével.
Marczi hát csak megnyugodott és leült.
És azután jött a szószékbe Jenőy.
De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orczájukra; csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új életre, mikor a kántus rákezdte «A Sionnak hegyét.»
Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órától délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több az elégnél. A negyedik prédikáczió után már az egész gyülekezet felállt, felczihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott, megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.
– Hova mennétek? rivalt rájuk a földesúr. Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.
És azzal kiemelkedett a szószékből (ezuttal helyes kiejtéssel: «szuszikból») Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja.
A kinek, midőn mennydörgő hangját meghallák, a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig s nem aludtak volna el mellette. Oh be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.
Mire elvégzé a prédikáczióját, bizony lemenőben volt már a nap.
Marczi gulyás akkorát nyujtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.
De pedig még hátra volt a szent vacsora osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szivük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.
Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyét.
Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:
– Ime, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljőjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma?
De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta semmi cselédje, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Igy nevezvén visszaélésképen a nem gyónást.)
A bevégzett munka után ott várta a kegyes missionariusokat a pompás lakoma. Birkatokány és savanyú bor.
Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! most már nem pénzbe, a keserves leczke után, hanem játszottak «orronverőskét». (Tudniillik, hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget, míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és paklizás megengedtetik. A ki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára krétával.
Ez így ment másnap reggelig.
Reggel következett a juhturó, meg a silvoriumnak keresztelt törkölypálinka. A turónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor megint jött a lucullusi birkatokány és a karczos, s arra délután megint folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett. Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett az osztónak egymástól elválogatni s nem egy diáknak a tógáján, sem Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, a mi krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.
Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.
– Behehehe! Hallod-e te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy nincs már annyi esett birka a pusztádon, a mit el ne fogyasztottunk volna. Hanem hát a jóból is sok a mi sok, eresz már bennünket odább.
– Óh édes fiaim; nem eresztelek el a nélkül, hogy a mint megigértem, mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel, meg egy kis útravalóval. De bizony nem eresztelek el, a nélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt voltatok. Mindjárt irok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még nem mentek el holnap ilyenkorig.
A mint Csollán Berti magukra hagyta a fiukat, hogy leveleket irjon a számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt eresztik el legelől, hogy egérútat kapjon.
Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betükkel irva, hogy a tinta mind keresztülitta magát a tulsó oldalra, s olvasni lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a belső ákombákot.
– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris dominus egregius Stephanus Korcza assessor urnak Pesten. Ez egy igen derék fiscalis, a kinél ménkű jó dolgod lesz. Irtam neki, hogy fogadjon fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te directorodnak szól, nesze öcsém Borcsay: «Bálvándy urnak, kóbor komédiás directornak. Ibi. Ubi.» A hol megkaphatod. Most Miskolczon tanyázik. Aztán hozzám is eljőjjetek a truppotokkal; itt a birkaszinben pompásan el lehet játszani «Kakambukifornihorgyeminomen» herczeget. – Tégedet Csuka Feri a trombitáddal együtt jól berekomendáltalak a sógoromnál; nagyságos Sátori és Bakatori Sátory Lőrincz huszár-főstrázsamester urnál. Nagy betükkel kellett neki irnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe, mikor vele beszélsz. Neked öcsém Barkó Palkó nem tudtam ajánlólevelet irni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában: ott lakik mindjárt a tulsó széle felé; a ki Uszubu dédapámról maradt el odahaza; de nem tudom, hogy hiják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem a helyett adok neked a hosszu útra, a minek neki vágsz, valamit, a mi mindenütt jó ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért. El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.
És valósággal átadott Barkónak egy hosszu tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráirva, hogy száz tallér.
Barkó Pali megerőtette a derekát egy halk megköszönésig. A mi nála nagy dolog volt.
Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berczi!
– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra irtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagaria párfümöt. Igy ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Már most még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérnémücskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.
Azzal kihuzta az almáriom fiókot és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, a mik a legkitünőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálczának az ütése meg nem érzik azon keresztül.
Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra; akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.
Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, a miknek előre eláruljuk a tartalmát.
Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiscalishoz, leendő princzipálisához, ez az ajánlat volt:
«Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy: capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam diligentissimum.»
Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, a ki diákul tud, úgy hogy háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember, aztán akkor kisül belőle, hogy:
«Ajánlom jelen soraimmal neked az én hivemet Biróczy Sándort, a bivalfejüt; a kinek a gyomra három akós; tisztelendő Gringenőrnek legszorgalmasabb követőjét.» (Gringenőr találta fel a kártyát.)
No most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabuláris fiscalis elé.
A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a czimzet: mivelhogy az a Bálvándy nem szinházigazgató, hanem földesúr és báró; ámbátor nagy pártfogója a vándorszinészeknek. Ezzel sok kölcsönös kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki kapóra.
A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszárőrnagynak:
«Te vén labancz. Itt küldök neked egy diákot, a ki úgy tudja fujni a Rákóczy-marschot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom testőrtrombitásnak.»
Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert asszonynak szól.
Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.
Majd meglássuk, mi lesz belőle.
De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van. Érzik a nehézségén, meg a fogásán is.
Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos; tudniillik nem az a «Zicsedlinek» tisztelt «30 kr.» feliratos «6» krajczárra devalvált két garasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett moneta, a mi nem ér többé semmit.
Hanem azért még is beútazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát, Tibetet, Chinát, Siberiát s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt szerencsésen, mikor már világhirű emberré lett: akkor visszaadta azt köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; soha sem nyitottam fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített, bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott. Köszönettel vissza adom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!
Ki tudja, hát ha a többi levél is haszonra fordul?
Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, a ki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban még is az történt, hogy a mint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából s aztán nem jött többé vissza. Ugy hogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek, sejté Barkó Pali; megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! csillagot rugatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek s azt meggyujtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utána nézett, de sehol sem talált irmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, a melyiknek rosz van, fennül Csuka Feri nyakában, az szalad vele toronyirányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kisértetüvöltés, mint a «wilde Jagd» földalatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, czifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres buzaverembe; a minek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész chorus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonczás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No az még rosz helyen fogja végezni a sorsát.
A mint Csollán Berti rájött, hogy vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.
– Lóra! valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy órajárásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a tulsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff; nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképen azt az öt legatust, a ki negyednapja ott prédikált a portán. – Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk, mondá Biróczy. Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, a hol már várnak minket, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kentek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikácziót; aztán a prédikáczió végével kit-kit megkathekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból? melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok névszerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilencz testvéreinek?
– Micsoda? kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, a kit megkathekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták névszerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?
– Talán nem is tudja kend? No majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.