No mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.
– Csülökre legények! ordítá rémülten a révész. Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda, aggódott Biróczy s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek, mondá a révész. Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a tulsó partra, a hogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőllőben, egy felfordított boros kád szellővédő oltalma alatt.
Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat? hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: «Esdrás, Nehémias, Hoseas, Mikeas!»
– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!
(Dejszen, nem eszel ma azokból!)
Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan? hogyan nem? az nem tudódik, de megesik akár hányszor véletlenül, mért ne eshetett volna meg most is, hogy a kötél a tulsó parton elszakadt; a Tisza épen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.
És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.
Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a tulparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, a melynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposó kádat, a mögé letelepedtek.
– Fiuk. Itt a válaszút, – mondá Jenőy – holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy a kik tizenkét esztendő mulva élünk, ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.
Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét év mulva, akármily nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik «Visszajövök Tatárországból is», igéré Barkó Pali.
Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a felleghajtóikkal s két percz mulva aludtak csendesen az Urban.
Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már mélyen szunynyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt, felosztá öt csomóra, egy-egy csomót oda lopott mindegyik alvó társa zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a legelső csárdában fizetni akarnak, s aztán belevész a markok a sok pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt, a mit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihuzott egy karót a szőllőgarádból s reggelre olyan messze volt már tőlük, a milyen messze csak fél éjjel két sánta láb elvihet.
Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifju abba a véghetetlen semmibe, a minek világ a neve.
Leghamarabb beletalált a sphaerajába Borcsay. El sem jutott Miskolczig, hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy szinházdirectort, a ki aranykulcsos és sarkantyus méltóságos úr. Keresztesen összetalálkozott egy szinész-társasággal, ott beleszeretett a primadonnába s mindjárt felcsapott primo amorosonak. A Bálvándynak irt levél majd szerepelhet máskor.
Csuka Feri is eljutott Kassára; hamar rátalált a lovas kaszárnyára, onnan az őrnagy lakására; a kihez beállított katonás tisztelgéssel s átadta neki a levelet.
Sátory őrnagy magas, szikár katona ember volt; mindig olyan magasan tartotta a fejét, s olyan előre feszítve a mellét, mintha birkózni híná a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két félelmesen kifent bajusz is fenyeget.
A mint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, a minővel ezredet vezényelnek a concentrirung alatt, rivallt a fiura:
– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczymarsot fujni?
Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt nagyon rosz helyen jár a Rákóczyval; mondhatta már, hogy ő így nem tud, úgy nem tud, se Rákóczymarsot, se trombitát fujni; nem hallotta a vitéz úr, a mit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele, vagy áldozata arczáról, szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.
– Hát csak tudja kend a Rákóczymarsot fujni! No hát márs legelőször is az árestomba, 24 órára kurta vasba.
A jámbor fiu csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a porkolábnak, hogy tegye már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.
Hanem már a második perczben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá, hogy hisz ez a jámbor fiu nem tehet arról, a mit az a hóbortos Csollán Berti irt a levelében s menten futtatá az ordinánczot a rekruta után, hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.
Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.
– Hát fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a «negyvenemberes verbunkot» is.
Hires dallam volt ez valaha. A franczia háború alatt, mikor Debreczennek negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az első délelőtt, mikor azt végig játszották az utczán, beállt rá mind a negyven legény. Ezért a «negyven emberes» verbunk.
Még most is érthető annak a dallama.
Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele tánczon, a mihez a lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz bucsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása s az ellenséget kihivó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása, öld, vágd, ne hagyd magad! s aztán ismét a diadaltáncz s a hazatérő viszontlátási öröme.
Valami csodálatos beszélő nóta az; a minőt soha sem fognak többé kigondolni.
Hogy ne ismerte volna azt Csuka Feri.
Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát s odaadta a kezébe.
Ferkó belefujt hatalmasan.
– Megállj fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem majd én ide végig fekszem a medvebőrre, aztán te oda tartod a fülemre a trombita tölcsérét s úgy fujod a verbunkot; hadd hallom.
Úgy tett. Végig feküdt a medvebőrre, s fél fülét oda tartva a trombita elé, hallgatá nagy gyönyörüséggel azokat a recsegő hangokat, a mik még egyedül voltak rá nézve hangok; a mik süketsége koporsó-födelén keresztül is lehangzottak hozzá, s a míg a trombita szólt, lehunyta szemeit s akár hogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.
– Jól van, fiam; mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté Ferkó vállát. Látod, ez az egyetlen szó még a világon, a mi hozzám szól. E nélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze fiam egy arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.
Csuka Ferinek hát jól van dolga, kántornak készült, trombitásnak vált be; talán nem is vesztett vele.
Következik Sánta Biróczy fátuma.
Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.
Egészen más forma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.
Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureauban, a legnépesebb utczában; dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. A milyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől láttamozott boritékokban, húsz, negyven éves, félszázados, egész százados jogi perek, azok mind sajátkezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki calligraphia, chinai tintás lenyomat, vagy épen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással irt, veres és fakó betük, miknek a papirja is oly elszakgathatatlan.
Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal, tintafrecscsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényüzései a hirhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi czímer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökité; azon sincsen üveg.
Maga e dolgozó szoba pedig olyan kicsiny, hogy a mint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy bolond zöld mázas gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az épen kifelé törekvő principálist, úgy hogy ebben az egérfogóban okvetetlen egymás lábára kell lépniök.
Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál sokkal csunyább embert!
Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya, de Korcza úr nem engedi neki oda a pálmát.
A melyik később jön, az a csúnyább.
Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.
A képe nem hogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a félbajuszát, s csak egy pár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt félbajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félre áll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, a kinek viaszkból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleirásában, ugyan igyekszik is azt kibányászni; szemével szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csufondároskodás, malitia, satyra, hetvenkedés, boszantás, viszszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.
Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.
– Mi kell héj? kiált a principális éles hangon a belépőre. Mért jösz ide, héj?
– Mert itt akarok maradni, felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.
– Itt e? Quo jure?
– Jure patvaristico.
– Mit? kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, a milyennel a pávián a hozzá közeledő «pongó»-ra vicsorít. Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, a ki hozzám akar jönni.
– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért; válaszólt rá Biróczy infamis nyájassággal mosolyogva.
Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.
Csakhogy még addig az iróasztalig, a mely a patvarista számára volt fentartva, legalább nyolcz lépés volt hátra.
– Hát aztán van-e jó testimoniumod?
– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom Csollán Bertitől, a ki maga egy fakultás.
Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.
A «Csollán Berti» név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arczán. Mind a két szájszeglete felfelé huzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.
Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett s a homloka ránczaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.
– Tyhü! Kutya kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. «Kutyánszki!» egyszerű felkiáltás. «Kutyánszki-labánszki!» megerősített kifejezés. «Kutya-kutyánszki, Lába-Labánszki végre mindazon káromkodások öszszege, a mikért Hadadi gróf Vesselényi Ferencz minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig ön maga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott birságul! Hejh minő gazdag jövedelem volna ez mai nap egy finánczminiszternek! Minő «Befund»-okra kilátás!)
– Hallgasd csak, mi van az ajánló-leveledben! mondá Biróczynak a fiskális. Recomendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy) capitis bisonis (amerikai bölény fejüt. Itt Biróczy fejére tette a kezét,) asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőr asseclam diligentissimum. A kártya feltalálójának leghívebb követőjét: (itt megfogta a kezét s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). No ez szép ajánló-levél.
– Nagyon szép! felelt meg Biróczy azonnal; mert vagy igaz a mi abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.
– Jó replika! mondá Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé ő is lehuzta úgy a nyakát a válla közé, a hogy Biróczyé volt. De már most hát felelj nekem igazán erre a «punctum de utri»-ra. Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, a miért nem kaptál bizonyítványt a professorodtól? Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, a miért ilyen bizonyítványt adott?
– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.
– Mit? kiáltá Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem birt csikarni. Se én, a ki védő ügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se viczispán brachiummal, se czimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, a ki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.
Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principálisa a maga álló iró asztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a nyúl versenyfutására.
Tehát már most «audiat!»
«Audiat!» (Hallja!) Ez volt a patvaristának a czíme. A «kend»-nél egy fokkal feljebb.
– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e, audiat, olvasni?
– Hogyne tudnék én olvasni?
– No hát olvassa el ezt az irást…
Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principalisa irását.
Mert olyan irás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végig mászik a papiroson. Ha mindenki irása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr irása saját szakasztott mássa volt; oly átkozott rosz kalligrafia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: «az én dolgom: irni; audiat dolga: hogy el tudja olvasni».
– No halljuk! szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. Olvassa hát.
– Óh, így nem mesterség olvasni, mondá Biróczy, de megfordítva. S azzal felforditva az irást, olvasá el principálisának a fertelmes ákom-bákot.
– Kutyánszky! Dörmögé Korcza úr. Már most lássuk, tud-e audiat irni? Le tudja azt híven másolni, a mit irtam? Tessék a toll!
Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólom kalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgy hogy azt azután nem lehetett csak épen a közepén megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: a minek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta attól, hogy a tollat rágja.
– No, tessék a toll!
Korcza úr gonoszkásan nevetett félszemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, félig pipanedves tollat?
Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, a mivel a krétát szokták a jegyzék tábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szoritotta a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.
Korcza úr csak a fejét rángatta s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.
Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy s bemutatta.
Korcza úr egy pillantást vetett az iratba:
– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!
– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?
– Azt audiat dolga kitalálni.
Azzal kétfelé repeszté a másolatot.
– Irja újra.
Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is s aztán vitte a principálishoz.
Most megint csak egy futó tekintetet vetett az irásra.
– Nem ér semmit, nincs híven másolva.
Azt is kétfelé repesztette.
– Irja újra.
Biróczy még egyszer neki ült; gondolta, az interpunctióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.
A harmadszori bemutatásnál azonban két ivet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleirottat háta mögött tartá.
– Hát e micsoda? Kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.
– Ez a szélylyelszakitani való papiros, mondá Biróczy. Majd aztán odaadom a másikat.
– Kutyánszki! kiálta fel Korcza úr. No hadd lássam hát, nem tépem szét.
Azzal végig nézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:
– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.
– Hibázik? mondá Biróczy. Tudom már, hogy mi hibázik?
Azzal neki akasztá a tollat az iratnak, végig fecscsentette rajta a tintát, épen úgy, a hogy a principálisa iratán volt.
A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiunak.
– Lássa maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az irásban. Az egyik az, a melyik magától cseppen el a tollból: ez a gyöngelelkű, hülyeszájú, bukott ügyű, vigyázatlan irók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta lő szerteszélylyel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő irók disznója. Már most tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?
Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.
– Hogy ne tudnék? felelt Biróczy.
– Mert nálam az is szükséges.
– Értek egy fuvó instrumentumhoz, melyet nagy passioval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de a melyet diák koromban csak télen át és nagy kényszerüségből szoktam gyakorolni.
Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de már is értették egymást.
– Hát diktando tud-e audiat irni? kérdé hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.
– Bizony tudok azt is.
– No hát irjon!
Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:
– No hát leirta, a mit diktáltam?
Majd kigúnyolta volna csunyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit irtam volna? ha nem hallottam semmit!
Az lett volna rá a felelet, hogy «audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leirni, a mit fennhangon diktálnak».
De a helyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz s azt felelé egész készséggel: «igen is leirtam».
Olvassa fel hát, hadd hallom! szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit s két kurta lábát szétterpesztve.
Biróczy olvasott:
«Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fuvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkivántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo «fürész», hegedüléstől, az ellen való antipathiája és rosz lábai miatt fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén.
Korcza úr nagyott prüszkölt nevettében.
– No nem bánom. De közbe iktatandó: az első functio alatt, a míg a pinczében jár, fütyülni tartozik.
– Elfogadom.
– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel. Mondá Korcza úr s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:
«1-mo. Fizetés semmi.»
– Köszönettel fogadtatik.
«2-do. Borravaló a hajdué, accidentia a patvaristáé.»
– Kivéve, a hol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elől.
«3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.»
«4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.»
– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilegiumában?
«5-to. Az aktákkal a principalist kisérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elől megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit?»
«6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsirozza. Item, bort hoz fel az asztalra a pinczéből.»
«7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista ide vigyázzon a szemöldökömre.»
– Hol van az? Kérem alássan.
– Kutya kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöld-izmát), az azt jelenti, hogy keljen fel s váltson tányért.
– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel, mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva, az azt jelenti, hogy nem váltok.
– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.
– Ez az én dolgom.
– «Ha sötét van, s rosz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.»
– Ez a hajdú dolga.
– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne düljön. 9-no. Az úri széken az elitélt deliquensek megcsapatásánál számlája a botokat. 10-mo. Mind a két táblán minden nap megtudja minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghuzandó vonalt. 12-mo. Az érkező clienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán, vagy magas patronushoz ebédre vagyunk hivatalosak, a hova a patvarista leül, ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, a kiket más tánczolni nem visz, tánczolni a patvarista kötelessége.
– No, az az én dolgom.
– Hahaha! kaczagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.
– No csak az az én dolgom.
– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!
– Megértettem.
– És most, hogy mindjárt bele állítsam a functióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.
– Hol lakik? kérdé Biróczy.
– Pesten. Felelt rá a principális, s engedte Biróczyt neki indulni, hogy keressen fel valakit, a kinek a lakása feltalálható Pesten.
Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy.
Ismét itt a mese a tekenős békáról és a nyúlról.
Azt elfeledte hozzá tenni Phaedrus a meséhez, hogy a «testudo» kocsin jött a czélhoz, a «lepus» pedig gyalog.
Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortól odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta honnan jön? s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, a ki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a vadkörtefától fogadja el.
A mint beszállt a «két kecskéhez», (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője s még most is meg van az akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában) azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét, a mivel elégett ruháiért kárpótolta.
Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.
Kapott ajánló levelére pontosan fel volt irva az asszonyság lakása, a kinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a czímzetnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.
A mint belépett a czímzett lakásba, rögtön feltünt előtte a nagy ellentét e között, meg a mit Gödényfalván látott.
Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja, a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végig teregetve a tornácz, sáros csizmanyomok és mezitláb nyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon keresztül dugva, avas brinzadöböz az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négy-rét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzá nyulni: itt pedig gobelin szőnyegek, damaszt függönyök, márvány kandallók; drága vázák exoticus virágokkal, aranyozott butorok a renaissance divat szerint s minden szobán végig vonul a magas régiók bűbájos illata. Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!
Még jobban is megértette azt néhány percz mulva.
A komornyik megértve, hogy az ifju a «nagyságos úr»-tól jön, levéllel, melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be urasszonyához bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten nem igen volt már akkor bonton ez a szabás.
Nemsokára visszajött a komornyik s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő szobájába.
Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a meglepetés más oldalról várt rá.
Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, a kit Csollán Berti «az én öregem»-ként emlegetett előtte, egy tizenkilencz éves delnő.
Szép, deli, hódító alak.
Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyem ruhában, mely a csodálatos szép idomokat szobrász mintájává alakítá, s melynek alsó fodra, egy rózsafüzérből képezve, bokáin felül láttatá picziny lábait. Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománczos csatt szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták gömbölyű karjait, s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét. És aztán ez az igéző arcz, az ifjuság hamvával! kissé hosszukás szája volt, felfelé hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában szerelemgödröcskéket támasztott orczáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja a la giraffe magas fésüre tűzve, még emelte hódító igézetét s a hajat körülfonó vékony arany láncz egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.
De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?
A ki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a biblia a «vétkező szemekről?»
E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda? Férfi.
Oh az a furfangos csinytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, a mibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.
Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.
Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelki ereje gazdag. Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.
– Én nagyságod férjétől jövök. Sietett küldetését előadni.
– Férjemtől? Kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kiváncsi tekintettel nézte végig a fiatal embert.
– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.
– Nekem? Vajjon mit irhat?
– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: a miért előre is bocsánatot kérek.
Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.
Az sietve bontá azt fel, s látszott, finom ujjai mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.
A míg a delnő végig olvasá a levelet, szép arcza a harag sötétveres estpirjától kezdett lángolni egyszerre.
A nő olvasott a levélből, az ifju olvasott a nő arczából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben? S most már ő rajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.
A mint a hölgy végig olvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, a mint az ifjut elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.
Egy ifju, a ki elpirul és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!
Midőn Kálmán ismét feltekintett, már nem látta a hölgy arczán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; a mik előtt színt változtat a csillag és bűbájtól reszket. Kivált, ha az a csillag a szívben van.
– Jól van, mondá a hölgy, összehajtva a levelet. Kérem, üljön ön le.
Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.
– Férjem ajánlja önt a levélben, mint tehetséges ifjut, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?
– Nem.
– Haha! különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról?
– Én sem.
– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.
– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, a kiknél egy dolgozni kész fiatal embert valami alkalmazásra ajánlhatna.
Már eltagadta azt, hogy épen nála akart magántitkári állomást szerezni.
– Teszem föl egy magántitkári állomást? monda a delnő.
Az ifju némán inte fejével.
– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?
Már erre nem felelt.
– Várjon ön: szólt a hölgy; egy jó gondolatom van. Irok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.
Azzal iróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet irni.
Sokszor kinézett a levélirásból s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arczán függnek.
Végre elkészült a levél, a delnő egy boritékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártya ostyával leragasztá a boritékot.
– Itt van, fogja ön; szólt Kálmánhoz. Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.
A levélboritékot rosszul ragasztá le a hártya-pecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papirhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.
Sietett távozni a szép szemek fényköréből.
– Viszontlátásig; mondá a delnő s szivélyesen nyujtá neki kezét az eltávozáskor.
E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjunak, mint a mennyit az irott sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.
Egy perczig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: «majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, a ki elébb arczul fog ütni!»
Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által irt levél czímzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánló levelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely arany betükkel volt odanyomtatva. Ez a név «Katinka». Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a czímzetén is ott állt a «Katalin».
Csakhogy a «Katalin», és a «Katinka» most már két különböző fogalom!
Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt épen útban találta. Annak a Curián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember; azzal bevezette principálisához s egyedül hagyta Korcza úrral.
Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanunak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.
Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy a ki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai voltak.
A mint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első perczben az az ijedtség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő cliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ránczba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.
A dátum szerint a férj levele volt az első, azt olvasta elébb végig.
Mikor belekezdett, csunyául félre húzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor olvasása után félretekintett az előtte álló ifjura, végigméregette szemével, még pedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint a hogy a műértők szokták egy kép perspectiváját megitélni. Egyszer az orrához is kapott s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bujni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, mi lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.
Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyott kunczogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.
– No, öcsém uram, hát magát csak ide küldték mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldték ide? szólt meghuzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.
– Hogy miért küldtek ide? azt nem tudom; hogy miért jöttem ide, azt tudom.
– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak secretarius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadja az ajánlottat s elküldi a fiskálisához, hogy a salarium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatásához, he?
– Nincsenek uram, felelt Kálmán s most már nem pirult, hanem sápadt. Nem azért jöttem uram önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Énhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán épen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.
– Ah a Biróczy! Hát conscolárisok?
– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam mint ő, azért ő mégis mindig többet tudott, mint én. – Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát s azután járulhatunk censurához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet ide fogadni ő utána joggyakornoknak.
– Hehej öcsém? Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e hogy az nagyon rosz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! nem biliárdozni napestig a hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem czifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Én az úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legczifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyon boszantom az úrfiakat s fát vágatok velük, mikor unják magukat.
– Mind tudom én azt, szólt szelid mosolygással Kálmán. Híre van fiskális úr tréfáinak meszsze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.
– Ah? S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?
– Haza megyek elébb a nagyanyámhoz s megkisértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.
– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, a kinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő ismer engem jól. No majd irok én egy pár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot irok neki, a mitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, a mit ajánlottak? nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő mulva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert én nálam nagyon rosszul él a patvarista.
De már azt a kézszoritást férfiasan visszaadta Kálmán, a mi e szavakat kisérte.
– Még egy kis elintézni valóm van, mondá. Ez az én bohó barátom Sándor, mikor legutóljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kivül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.
– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fraternek a pénze. De hát vallja meg, mért hagyja maga ezt a pénzt nálam?
Kálmán huzódozott a felelettől.
– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való úgy-e, a mit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?
– Abból.
– S magának öcsém nem volt még olyan pénz a zsebében a mit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.
A fiskális sokáig elóggott-móggott rajta, hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.
– No csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő mulva szivesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy táncz, egy lóról leesés, egy párbaj, szerelmi historia, s vége van. No hát vigyázzon magára. Mégis csak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, a ki egy nap kétszer utasitja vissza a «Herz-Dáma» szerencsekegyét?
Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.
Már most én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel a másik félt… Vajjon melyiket üssem agyon?
Ifju barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint a milyen most vagy.
Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.
Otthon úgy várnak, mint egy királyt.
Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jösz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.
Hugaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet; ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak mikor megérkezel: apád, anyád zokogva szorítnak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak magadat.
De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon.
Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.
Az egész ház a tied!
Minden ebédnél ott találod kedvencz ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon?
Ruhádról, fehérnemüdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.
Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bizassék e klenodium; anyád sír ha rád néz s mosolya ragyog könyein keresztül; testvéreid bámulnak.
A cseléd, ki elmeneteledkor neveden szólított, most már ifju úrnak czímez.
Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.
Egész nap kedvedet keresik; kivánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.
Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; aztán lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszédszobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.
S ez így megy mindennap.
Tied az egész ház. Mit? ház? az egész város.
Mikor kimégy az utczára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fenhordod fejedet. – A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyü leányarczok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utcza tulsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!
Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonyságnak lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen vőlegénye vagy; cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig tánczolsz, belebetegszel: város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utczára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz: mindenki kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. – Apád fejét csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha megöltek volna? «Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Ugy mégy ki az utczára.
Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.
És senki sem kér még tőled semmit!
Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.
Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.
Hja persze, az egészen más találkozás.
Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács, héj nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.
Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.
Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez, s olyan megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.
Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?
Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.
Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem vész el.» Ez a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell gyógyulnod.
Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz s az is a tied lesz.
Még a házi kutya is megugat.
Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged kicsaptak s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.
Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.
Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.
A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.
Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.
Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.
Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.
A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni bácsi.
Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.
Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly meszsze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a hogy gyermekkorában tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s hozzá teszi: «szerencsés jó éjszakát kivánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!» holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni nagy dolog volna.
Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy higyje el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, mig azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy fehér papirlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, a miről más ember kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt nagy kamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megexaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy «hányszor van meg az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi nagyon hült képet csinált. «No hát hány lába van magának?» jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. «Kettő!» felelt örvendő találékonysággal Bénike. «S hány lábam van nekem?» feszegeté tovább a conrector. «Négy!» A conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.
Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket præfectusoknak czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorarium várta a vizsgáló deputatiót, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primæ bizonyítványt. Még az ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte neki, hogy «a szövegét nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».
– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.
Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.
A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.
Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyülésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és congregatióknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utczán, maga magát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.
Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint a mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna valakinek, ha csak nem diktálta valaki.
Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejüséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen? megtette magától is, a mi az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de a mihez nem volt kedve, azt ha előlhátul «szamarat» akasztottak is a nyakába, még sem tanulta meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon légácziókba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni? tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.
S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél meszszebbre elküldik a rokonok közül.
Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.
Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem türheti a pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak «ottkinn tágasabb!»
Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem a mit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a mi soha sem szakad le a fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama, vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátra felé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a milyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet műszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyirva s a végein hosszura eresztve, s mindezekhez járúl kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; a mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki kezdve ugy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megitélni.
Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, a kiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony nem az! bizony csak az.
Kálmán öcscse közeledett felé.
Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán máskép is el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapa-dohány illatú csókkal.
– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?
Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi franczia ruhát, a mi a sarkát veri.
– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám, mondta Kálmán; hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.
Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arcza.
– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?
– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.
– De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?
– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi velem történt, hogy azután a szeme eleibe kerülhessek.
Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.
– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit hátra megyek.
El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok gerebeneztek, s nagy studiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.
Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, a míg ő visszakerül.
Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert a mint nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta és az nem esett neki rosszul.
A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.
– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arczát, hogy jobban megnézhesse.
Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.
– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a collegiumból.
A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:
– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.
A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike árvagyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze az öreg asszonynak.
– Majd én beszélek vele elébb.
– De mit fogsz neki mondani?
– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.
– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.
– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.
– Itt van, olvasd el.
A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy perczig homlokára tette az ujját nagy okosan.
– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a mi itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj addig itten, mig én visszajövök.
– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.
– No hát csókolj meg szépen.
A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.
Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.
Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét kereste a maga alkotta muzeumban.
Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, a mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők, tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind ezeket nem viseli már senki.
Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban soha sem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és soha sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mind ennek egy részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.