Kálmán még nem volt húsz éves, midőn első replikáját megirta. Két napja hiányzott a huszadik évből.
Oh visszahozhatatlan boldogságu napjai a XX-as szám betelésének!
Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: «ma vagyok először húsz éves!»
(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincz éves lenni, mielőtt húsz évessé lett volna.)
Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről irt: egy megtámadott nőről, a ki szép, a ki szenved.
Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt a szive mondá.
Mily reszkető kiváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajjon mit fog rá mondani?
Elszánta magát, hogy szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai? Nagy elszántság kellett ahhoz!
Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.
A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanus szemmel, a mivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.
Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.
Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?
– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal értte.
A szép védencznő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve fehér mousselin köntösben, melynek széles himzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke-főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.
A bájos szalma-özvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagály, veres kormánytollakkal; egy rózsaszinű kakadu, piros bóbitával; egy buzavirágszin kanári madár; egy pitypalatty, egy fehér gerliczepár; azután az emlősök osztályából: egy házi-menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengeri-malacz, egy fekete, egy szürke, meg egy veres mókus, egy bolognei selyemszőrű öleb, egy tüskés sül, meg egy kapuczinus-majom, azután egy ezüstkigyó, meg geometra-tekenős béka, meg egy leveli-béka, és nagy számu aranyhalak.
A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagály kapott tejes-kávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty buzát, a gerlicze tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, a mit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott s a kigyóval és tekenőczczel vitatkozott kedvencz étele fölött; a leveli békának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.
A papagály tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknöncz viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.
És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.
– Ah! kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. Valahára eljött!
Madár, barom erre az egy perczre szétfutott a szoba minden szegletébe.
– El voltam ez ideig foglalva a védirattal. Menté magát Kálmán.
– Talán már készen is van? Szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.
– Elhoztam, hogy nagyságod birálata alá bocsássam művemet.
– Ah! az nagyon szép. Az is diákúl van?
– Nem. Ezt magyarúl irtam.
(Az «úgy is» magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németűl folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a salonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarúl szólítani meg egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)
Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarúl is csak megérti.
Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép diszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.
Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot s hozzáfogott annak előadásához.
No, szép kis előadás volt!
A gerliczepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentül nagyobb hangott hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknöncz bukfenczet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára s nagy bölcsen mondogatá az ő magas röptű költői phrázisaira a maga észrevételeit:
«Schau, schau!»
De hisz így lehetetlen kivánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.
A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.
Másként kellett segíteni a dolgon.
– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.
Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva s odahelyezte a vállára.
A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: «Kálmán!»
A fiatal ember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén szólitá.
A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidérczet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.
– Hallgat, maga szemtelen!
A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.
Legalább Kálmán olvashatta háborítlanúl a replikája végét.
Ez volt a java.
Itt irta le a birák tudomására védencznője jellemét, szivvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt az igazi költő.
A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, oda hajolt föléje; tán hogy az irásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arczára hulló fürtök villanyos érintését s vállával hallotta a hölgy szivének dobogását.
A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, a mit irt, hogy maga is könyezett bele. Remekelt.
A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.
Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a birálatot.
Katinka szemei is ő rajta függtek: a vétkező szép szemek!
A kérdés ez volt: «nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak irtalak le?»
– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; hanem…
Következett a czáfolat.
A czáfolatot ajk mondta ajknak.
Kálmán ezen a napon lett húsz éves. Mikor az álom ébrenlétté válik.
Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tünt fel.
Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.
– Nos? hát? mit szólt a szép asszony a replikához? kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.
Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, a mit aztán nem evett meg.
– Azt mondta, hogy igen szép…
– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a replikára?
– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.
Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.
– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.
Kálmán úgy tett, mint a kinek semmi sem fekszik most annyira a szivén, mint a hónapos retket meghámozni.
Korcza úr magában nevetett.
– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét; szurdalódék tovább.
Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.
– Én a zöldjét szeretem.
– Jó is az, mondá Korcza úr, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.
Azzal két reteknek a zöldjét a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, a kinek zöldleveles szarvai vannak.
– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az igen szép, hanem hanem «nem igaz!»
Kálmán földre ejté a villáját, a mi igen jó alkalom volt rá nézve egy perczre az asztal alá eltünhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.
– Nem mondta azt.
– Nem mondta? ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.
– Én így szeretem.
– Hát jól van.
A következő ételig békét hagyott a fiatal embernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elől. De Korcza úr mégis utólérte, mikor inni akart.
– Kérem, ez az én poharam!
Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.
– No hát, domine fráter! szólt fogpiszkálóját fogai közé dugva, e szerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.
Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.
– Ahán! mondá Korcza úr, egyet intve homlokával, s oda könyökölt az asztalra, azzal a két zöldlevelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint valami kigyófulánkkal fenyegette.
– Ahán! No, már most lássuk, melyik vergődik önben tulsúlyra, a prókátor-e, vagy a poéta?
– Nem értem a kérdést.
– Dehogy nem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védenczre nézve czélszerű, mert igen szép és ragyogó; tehát én beigtatom azt, a mit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Már most hát mit mond maga, domine fráter?
Kálmán igen könnyű szerrel akarta magát kivágni a dilemmából.
– Ejh! hisz az egész csak jogászi stylusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.
– Áh! kiálta Korcza úr, csak jogászi stylusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak studium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatal embert szeretem, a ki a kötelességén túl is studiumot fordít a maga szakmájára. Már most legyen olyan jó, tranchirozza fel azt a kappant.
A míg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr, a kappan érdekében; hanem a mint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.
– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Már most én azt tanácsolnám magának, hogy a studium tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra s irja meg a vádló ügyvéd replikáját.
– Nos, miért ne? szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. Azt is megkisérthetem.
– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez épen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nem csak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna?
Kálmán már azt hitte, hogy egészen abstract térre vonul át az értekezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.
– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, a mi az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stylusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, a mikor nem lehet poétázni, nem lehet ideálizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.
Kálmán kiváncsivá volt téve.
Ebéd végeztével elkisérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.
Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.
– Ime, ez Csollánné asszony levele, szólt Korcza úr: most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, a melyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, a mit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.
Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét, Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, a mely által utóljára is a fiatal emberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágyja benőjön.) Próbára akarta-e őt tenni? Vagy valami ravasz messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, a mi a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nem csak az ellenfél ügyvédi actióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte; az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kivánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr irhatta újra maga.
Régi monda, hogy egy sok leányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjuhoz: «volt-e már uram öcsém korhely?» Ha e furcsa interpellatióra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: «dehogy voltam!» az apa így szólt: «akkor ezután lesz ön korhely!» s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont s bevallá, hogy bíz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.
Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. A ki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.
Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restelte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.
Ha Korcza úr meg nem irta volna is, megirta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.
Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.
Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Nap-hosszant a szép asszony után volt, azt kisérte a tánczvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a szinházban. (Csak német szinház volt a világon.)
Ha irt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leirta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagybefolyású urakkal per tu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliothécát a fejébe szedni.
Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.
Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.
Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni s egy idő óta nem bizott rá olyan dolgot, minél mulhatatlanul megkivántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt s olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, a mit akart.
Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusa. Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.
Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és a mellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, a ki kettőjüket soha sem látta.
Bálban soha sem tánczolt vele, szinházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá lánczolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.
És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjui remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint a ki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenkint kéreget ki belőle.
Mikor a szép hölgy, kerevetén végig nyúlva, ő pedig lábainál ülve, abban az olympi gyönyörben részesítik egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.
Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán «Erbiát.» Csokonai, Gvadányi, csak férfiaknak való olvasmányok.
Tehát Kálmán áldotta a németeket, a miért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.
S e közben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagályánál is. Különben e papagály iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: Kedves Kálmán! a mire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A szent szék be fogja követelni a papagályt s annak a tanúvallomását protocollumba veszi! (A mint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagályt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagály makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)
Hanem az az örökös félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott kincseknek elviselhetetlen kezd lenni utoljára.
Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:
«Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szivem a helyett, lakjál abban!»
Pedig abban a sok jeles regényben, a miket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.
Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.
Aztán nem kincs-e maga a férfi, a ki azt mondja?
Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, a mennyit akar. Nőhet olyan nagyra, a meddig az ég tart. S prózában olvasva is bir elég becscsel. Van egy gazdag nagyanyja, a kit örökölni fog.
Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.
És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.
Hanem a míg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:
– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendebe, fürdőkbe.
Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafondba.
– Milyen szép volna ha ön is elkisérne oda, szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. Távol minden ismerős arcztól; nem kisérve leskelődő tekintetektől szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve s úsznánk ugyanabban a hullámban.
Kálmán már úszott.
– Én elmegyek önnel Ostendebe.
– Úgy-e bár? Óh be kedves! kaczagott Katinka és nyakába borult. Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.
Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.
– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.
Katinka kaczagott. Ez tetszett neki.
– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.
– Az az én gondom.
A kevély ördög!
A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyillal.
Kálmán ki volt forgatva minden sphærájából.
A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a syrének és a vizbefuló szerelmesek.
Legelső bolondsága volt: Katinkának megirni levélben a zsibói ház történetét.
Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, a mit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.
Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, a ki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? azt mindjárt meglátjuk.
Kalender úrat milliomosnak nevezik.
Hogyan lesz az ember milliomossá?
Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.
Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, a ki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt s örökkön él.
Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint három szoba.
A középső szobában ül az a valaki, a kiről prædestinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobboldali szobába kihivják: ott vár reá egy hollandi, vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két perczentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Bíz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6 százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egy pár milliót elfogad tőle négy perczentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor koczogtatnak a baloldali szoba-ajtón. Jön egy magyar földes úr. Hüh, be izzad az üstöke. Harmincz lépésnyiről meglátszik az arczán, hogy meg van szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki igen rövid időre. Tízszeres biztosítékot nyujt. Előnyös szerzemény kinálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogy ne tudná? A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Oh, azt a földes úr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincz perczentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt, megirják a szerződést s minden rendben van.
Így lesz az ember milliomossá.
Eddig a nagy ember adomája.
Hanem fenmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiirni a kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert az által a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét irnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű calculus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni, (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon) s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megirt magasságig. Ez, hogy megyen végbe?
Mindjárt meglátjuk.
A baloldali szoba ajtaján koczogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.
– Ah Jenőy úr, hozta Isten!
Oh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjuság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utczán: ő tudja, hova vágtatnak?
Eltudná előre mondani Kálmánnak, miért jött? Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?
Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.
Nagy munka az első ezer forintot kölcsön kérni! Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajczárt sem tud munkával keresni.
– Uram: szól vizbehaló hangon. Nekem szükségem volna pénzre.
– Sok pénzre?
– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.
– Az nem sok, szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.
– Annyira volna szükségem, folytatá Kálmán, neki bátorodva; őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e czélra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a külföldet megismerni.
– Én értem, mondá Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni?
– Én még csak húsz éves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit koczkáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.
– Jól van, mondá Kalender úr. Én szoktam ilyen koczkáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, a mi még csak azután fog kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.
Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.
– De uram, én nem kivánok olyan sokat.
– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy ön tízszer jőjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, a mennyivel megemberelem. S aztán én rám többet ne járjon.
Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz biztatása elszédítette fejét.
– Hát jól van, mondá, de a fogai vaczogtak, s tagadták, hogy jól van; fölveszem a tíz ezer forintot.
– Átadjam mindjárt?
– Nem bánom.
Kalender úr átment a középső szobájába s onnan egy nagy aczél-lakatra járó tárczával tért vissza.
– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megirjuk a kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az irnokom és könyvvivőm előttemezik, mint tanúk, a kik előtt ön az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.
Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyilni a záros tárczában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.
– Ez a csomag itt ezer forintot tesz öt forintos bankjegyekben.
– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne, szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.
– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.
Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet.
Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.
– Ez a második csomag szinte ezer forint sorsjegyekben.
– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem lutriztam.
– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen csekély rabattért beváltja önnek kész pénzre. Tessék megszámlálni.
– Soha se számlálom én, szólt Kálmán boszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.
Kalender úr hát nem is erőtette.
Felmarkolta a harmadik csomagot.
– És itt van azután további nyolcz ezer forint.
– Hát ezek micsodák? Kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.
– «Értékpapirok,» biztositá őt. Hadik-féle partiálisok.
Kálmán mérgében elnevette magát.
– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevekedtem fel. Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapirokat valahol font számra vette meg egy antiquariusnál. Ez a nyolczezer forint megér nyolcz garast, többet nem.
Kalender úr is nevetett. Csunya feketefogu nevetés volt.
– Ön elmés fiatal ember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos két ezer forintnak ráadás is kell. «Czuwág», mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.
Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárbaveszett értékpapirokkal, miket tized, huszad árban, papiros értékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négy ötödrészben szolgált neki ilyen jó «mócsing»-gal; a két tanu, ki a kötelezvényt aláirta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.
Kálmán szépen vette a kalapját s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.
– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. «Ezt» a tízezer forintot nem használhatom.
Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárczába a csomagait.
– Tehát ezuttal nem egyezhettünk meg; szólt szivélyes nyájassággal a távozóhoz. Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.
– Köszönöm.
Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelni valót is talált az ajánlatban.
Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!
Valami tervet főzött ki agyában. A mi vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.
Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.
Óh te nagy poéta!
Az egy tőzsérrel nem birtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.
Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!
Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára soha sem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e?
Hanem a mint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.
«Hm. Ez bizony egy lovagvessző, monda magában. No hát legyen kettő!»
S azzal a magáét keresztbe tette rája.
Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kaczagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! Magában senki sem kaczag.
Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve s úgy kaczagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rococo székben ült báró Bálvándy.
Ugyanabban a kis furcsa székben, a melyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.
A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, a minek az olyan nagyon kaczagott.
Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kaczagni, mikor ő mesél neki valamit.
A mint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kaczagását, hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.
«Servus pajtás!»
Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?
Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, a melyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?
A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot?
Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.
– Épen most mesélem ő nagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám czimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odujából? Épen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad Kálmán mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen neki irányoztuk a kastélynak s aztán elvettük a gerendát. Nosza az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porczikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: «alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?»
Kálmán Katinka arczára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.
A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete keztyüt visel.
– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?
E tragikus kérdéssel vélte az általános jó kedvet elronthatni.
Azzal járta csak meg.
Interpellátiójára Bálvándy arcza egyszerre komoly vonásokra nyult meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillongást mutatott, azután elővette fehér zsebkendőjét s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé.
– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordiczai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.
Katinka felkaczagott e parodián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mimelte.
– Épen arra kértem most ő nagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak requiemén több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában megjelenni kegyeskedjék.
Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.
– Mához két hétre pedig, folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy, a kordiczai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, theatralis előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghivhatni alázatos audientián élő szóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.
«Hijjad, hijjad!» mondá magában Kálmán; «hol leszünk mi már akkor?»
Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutió részletei felől.
– Hát aztán mi van azon a jószágon?
– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.
– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?
– Nagyszerü sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.
– Hát a szinészek hol fognak játszani?
– Nagyszerű theátrum lesz a számukra építve deszkából.
– Hát a bált hol tartják meg?
– Nagyszerű redout lesz deszkából.
– Hahaha! Deszka nagyszerüség!
– No majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem látott a világ, a mióta József császár az erdőben mulatott. Majd megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni?
Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.
Kálmánt boszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mind azok a rágalmak, a miket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire vonatkozólag.
És ő hozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem kinálja, hogy üljön hát le.
Elkeseredésében odament a papagályhoz. Az legalább megszokta őt mindig szólítani, gyöngéd hizelkedő szóval.
Most is megszólította. Azt mondta neki: «te szamár!»
Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem távozik. Akkor pedig egy perczig sem fog tovább itt maradni; hanem együtt távozik vele.
Az a terve, a mit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a szegletbe vetve. Érezte szivében nőni a daczot. Polyp volt az.
Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.
– No, már most menjenek. Készülnöm kell a szinházba.
A hősök kalapjaik után nyultak.
Katinka egyszerre nyujtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.
Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén; s arra gondolt, vajjon a másikét is nem szorította-e meg?
Mikor az utczán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szivességgel monda Kálmánnak:
– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál s két hét mulva a kordiczai vadászaton.
Kálmán egy rózsaszinü álom közepett járt, s a rózsaszinben az árnyék mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szin, két egymással rokon ellentét.
Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen elbódult, mint a ki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.
Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyülölje. Mint jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a teljes jog a gyülölködésre? Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig csak usurpator. Ez nem helyes jogczím. Két tolvaj gyülölsége az, a ki egy lopott tárgyon összeveszett.
Ez bizony «exlex» állapot!
Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt s maguk csinálnak maguknak törvényszéket.
Kálmán folytatta a rózsaszinü álmot véres árnyaival.
Úgy lesz.
Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani Bálvándynak:
«Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb vadászatot tudok, a hol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten vadász és vad egyszerre. A melyikünk aztán a «hallali»-ra trombitál, az vigye a diadal-díjat, a merre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé.»
Igen bizony; de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az akadálynál. A rózsaszinű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem birja a lábait emelni. Ólomból vannak.
Az agya meg lángolt.
Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.
Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék jött helyébe.
– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! üdvözlé öt Kalender úr, kezeit dörzsölgetve. Miben lehetek szolgálatjára?
Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját elváltozott arcza tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.
– Felveszem azt a pénzt, rebegé fuldokolva.
– Rendelkezésére áll most is; szólt a bankár, előhuzva fiókjából a tárczát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek értte. Tetszik még egyszer megszámlálni?
– Elég, ha az imént megszámláltuk.
– Hm, hm. No jó. Tehát aláirja ön a kötelezvényt?
– Aláirom.
Kalender úr csengetett, mire az ügylet-szobából egy kopottruhás fiatal ember jelent meg, szájában keresztülfogott tollal.
– Mauler! szólt a tőzsér, híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le ezt az összeget a nagyságos úrnak s előttemezzék a kötelezvényét.
Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a tizezer forintot. Megvan. Négy ötödrésze értékpapir. Hogy miféle értékpapir? ahoz a tanuknak semmi köze.
Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyén át folyton figyelve leskelődik valaki. No, hogy ha netalántán egyszer egy kétségbeesett kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr fejére kvittelni le a tartozását s aztán odább állani a záros tárczával. Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt és lenyelte.
– No hát, ez megvolna, szólt Kalender úr, kezét az összekötött pénzcsomagokra téve. Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van hátra. Mint mondom, csak formalitás.
– Mi legyen az? Essünk át rajta.
– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom. Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskoruságában fölvett adósságát az ember a nagykoruság előtt revocálhatja. Szabad neki megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy bizonyos præservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az egész. A kiskorú adós azon atyja, anyja, vagy nagynénje nevében, kitől örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy a fölvett összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.
Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket arra, a mit mondjon.
– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?
– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna miatta. Ez nagyon természetes. A fiatal ember, mikor nagykoruvá lesz, tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de soha sem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a jótálló-levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását s akkor visszakapja a kényes természetű levelet is.
Kálmán csak elszörnyedt.
– E szerint mindaz a fiatal ember, a ki öntől pénzt kapott, önnek a házából már úgy jött ki, mint hamisító.
– No no, csak ne heveskedjék ön.
Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal azt mondta, hogy «alásszolgája».
– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.
– Soha ide! mondá Kálmán, s kalapot ragadva, sietett ki az ajtón.
Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen ő róla akkora fokát a sülyedésnek föltehetni.
Pedig hát mégis csak vissza kellett egyszer még térnie.
A mire az volt oka, hogy csak a tornáczban vette észre, hogy saját kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint föltette. Már ezért mégis csak vissza kellett térnie.
A bankár nevetve fogadta.
– Mondtam ugy-e, hogy visszajön ön még egyszer?
– A kalapomért, szólt röviden Kálmán.
Azután nagyon meg volt lepetve, a mint a kalapjában benne találta a számára rendelt összecsomagolt pénzt.
– Hát mi ez?
– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni. Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, a kiknek a szájokban van a becsületszó, s olyanok, a kiknek a szivükben van. Most már ismerem önt. Nem kivánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.
Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.
Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt s átnyujtá azt Kalender úrnak.
Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénynyel, hogy a mindig égő szeszlámpánál meggyujtotta az egyik sarkát s az égő papirt bevetette a kandallóba.
– Igy! uram. Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem önnek a kötelezvényét; ez által önnek az adóssága becsületbeli tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Már most alásszolgája.
Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.
Ime azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, a kiknek meg van engedve, hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkre tegyék s fizessenek a lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztül röpített golyóval.
Széditő magaslat ez egy fiatal főnek!
És már most itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra vezethetni. Versenyezhet most már azzal a másik «úrral?»
Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.
A mint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.
– No csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.
– Kicsoda? kérdé Kálmán.
– Ejh, hát ki no? szólt gonoszkodva a szakácsné. Egy gyönyörüséges szép asszony.
Kálmánnak nagyot dobbant a szive. Talán «ő?» Talán utána jött, hogy megengesztelje. Kitelik tőle az.
No, de ugyan szépen ráhagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással nyitná a kis hálószobája ajtaját, szemközt jön rá a sánta Biróczy.
Ez volt az a gyönyörüséges szép asszonyság.
Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most ujra láthatja. Épenséggel nem ő róla gondolkozott most. Biróczy pedig faun-arczának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, a mit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette, alig akarta elereszteni.
– Örvendetes hírt hoztam neked.
– No, mi az?
– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a törvényszünet alatt s téged óhajt ez alatt magához venni.
– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?
– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kivántál jurátus lenni mellette.
– De nem falun kezdeni a jurateriát.
– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás vidék, kastély és angolkert.
– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász; mit csináljak én azzal az egész kerttel?
– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, ha csak mindennap a kerepesi-uti «állathecczbe» nem mégy s vasárnaponkint a «nagy gárdistánál» a mészáros legényekkel nem akarsz verekedni, vagy a «Saukopfnál» fekete rigókat fogni.
– Nem szeretek falun, no!
– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka kézirat-gyüjteménynyel, a miből te becses dolgokat tudnál kikeresni.
– Nem kánikulára való mulatság.
– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg herczegnő épen most hozza haza Bécsből, az apáczáktól az unokáját. Valami angyali arcz. Láttam az arczképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz együtt utazni velük; egy hintóban. A herczegnő maga óhajtja, hogy vele menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztül utazni. Te bizonyosan a szép comtessel ülnél vis a vis.
No ez meg már épen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcznak a betege.
– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot; nem vehetek egyszerre bucsut a kapufélfájától.
– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbucsuzhatol az ő szépséges orczájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy cancellista, a ki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem találkoztál vele.
Kálmán most már haragba jött.
– No de hagyj nekem békét a te főispánoddal, herczegasszonyoddal és comteseddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.
– No jól van. Ma látom, hogy ballábbal keltél fel az ágyból. Tehát aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három napig.
– Szivesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellentiás úrhölgynek a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból; mert én most nem utazhatom.
– Beteg vagy?
– Igenis: beteg vagyok.
– No majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép comtessenek az arczával fogsz álmodni.
Kálmán bezárta az ajtaját, a mint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a szobájából az nap.
Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, ujra meg ujra elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámoritó mérget, mely a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a vigasztalást s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést s egyiktől jobban megrészegült, mint a másiktól.
Késő volt már az éj, mikor aludni ment.
Az a reménye volt, hogy ő róla fog álmodni.
S nem az ismeretlen comtessel, a kiről Biróczy beszélt.
Az álom pedig olyan tündér, a kinek a szeszélyeit nem lehet előre kitalálni.
Megjelent Jenőy álmaiban egy női arcz; de az nem volt se az ismerős, se az ismeretlen.
Ki volt hát?
Egy arcz, olyan fényes, mintha Isten volna; – olyan nagyszerű, mintha ország volna; – mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; – könyhullása olyan forró, mintha vér volna; – ha szemeit lehunyja, mintha a meghalás volna; – ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; – némasága, mintha beszéd volna; – ránézése, mintha hivás volna; – gyászfátgyola, mintha az örök éjszaka volna; – két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró! – az egész álom, mintha nyolczszáz év története volna.
Valjon kinek a képe lehet az?
Kálmán nehéz veritéktől izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren is, még felöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetlen látás. Alig birta azt elszórni magáról.
Eh mit? álom?
Álom azt jelenti, hogy aludtunk.
Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az uton, a melyen megindult. Ne adjon ő neki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.
Pedig még mindig álmodott.
Folytatta a rózsaszinü álmot a vérszinü árnyékokkal.
Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy a hol találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.
Találkozott is vele nagyhamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton jött rá szemközt.
Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovonjáró emberrel találkozni gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja; szemével kiséri; annak már a lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az féltesttel kiválik az egész nép közül. Skandalum!
Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak haza ment. Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog érkezett.
Jenőy úr alig ismert rá a gimbesgombos nyalka vitézben régi jó pajtására, Csuka Ferkóra.
Hanem azért Csuka Ferkó most is per tu volt régi pajtásával s nem nézte azt, hogy ő huszár, az pedig csak «diga» (ez a «czivil» czime a katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez pedig még csak úrfi s egyéb semmi.
Ugyan össze-vissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.
No Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst ujra láthatja. Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza s Pestet útjába ejté.
De annak még tovább is ragyogott az arcza. Egyéb örülni valója is volt, mint az első viszontlátás.
– Olvastad-e már a Tudományos Gyüjteményt? kérdezé Jenőy urtól.
Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyüjtemény? Mikor épen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.
– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyüjteményhez?
– Oh, nekem megvan. Praenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint összejön a czug körülöttem a rajtsulban s én felolvasok nekik belőle.
– Hisz én is járatom, monda Jenőy.
(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)
– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.
– Nem vágtad fel? szólt elbámulva a trombitás; no az enyim itt van felvágva: olvasd el belőle.
– Mit?
– Hát azt a nekünk szóló levelet.
– Nekünk szóló levelet?
– Hisz a czimlapon is fel van már jegyezve.
– Úgy, igaz!
– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyüjteményt.
Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajta kapták. Aztán mi köze ő neki az egész unalmas irkafirkához?
– Látod, pedig azt a levelet jó lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk irja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikairó pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát irtuk?
Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt kerget a szél.
– Itt hagyom nálad; olvasd el, szólt Csuka Feri, s majd délután visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta kunyhóban, az üreskád alatt. Tudod, te is ott voltál.
A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papirba takargatott füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott, kemény, verbungos sarkantyupengős léptekkel mérve végig a folyosót.
Kálmán úrfi érzelmeiben valami zürhang maradt vissza. Röstelte azt, hogy ime, ez a lószagú katona figyelemmel kiséri azt, a mivel már ő nem is törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány lénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a zenekarból megszabadult, még összegyüjti pajtásait s olvas fel nekik abból, a mit a magyar tudomány adhat. És ő, a kinek elől kellene járni, mert nála van a láng, mely világit, most a legutolsónak a háta mögött veszi fel azt, a mit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.
Tehát csak fölvette azt és elolvasta.
Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz czimezve; miket a Tudományos Gyüjtemény szerkesztősége közrebocsátott.
És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne magát egészen.
A mit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.
Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül, segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagy világ majd megemlegeti.
Hős az! oroszlánszivű Richard; annak a szivével, annak a kardja nélkül; az argonauták társa, az aranygyapju dija nélkül. Columbus vágyával, karthagói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rabnépének a szabadság Kanahánját keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy proféta, kit az Úr kettős tüzesnyelvei megszálltak.
Minő egyszerüség, minő igazság a leirásokban. Semmi phrásis, semmi pathosz: a meggyőző, szemmel látott való.
Ha leirja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, a mit elérni akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól legyőzve, összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbe esett; – ujra fölveszi magát, s halad mélyebben az ismeretlen világba. És a mit leir, az csak a tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homok-sivatagról csak a geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog alkot összehasonlító tanulmányt. – Így beszélnek a dzungárok, így a burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, a hol megszerették, kinálták édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegylánczokon, s leirta az embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként s vágott ólmot a Koliván tónál, mint elfogott szökevényrab; hált menekülő zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leirta, mint természettudós, a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kibőjtölte egy faoduba elbujva az altaji medvét s lerajzolta. Belevesztette a viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden iratait. És a mikor a legelső czivilizált emberrel összeakadt: az egy orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyüjtött a vándor hosszú utjában, két ezer rubelt kinált neki értte, ha ezeket átadja a szentpétervári tudományos akadémia ethnographiai osztályának. S a még barbarabb magyar nem adta azt az orosznak; hanem megkérte a barbar oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, a minek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat Pestre. A barbár magyar nem vette el érttük a két ezer rubelt, s a barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek haza.
Mi vitte az irójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Óh, ha azt nem értenéd meg!
Az a véghetetlen szerelem, a minek számára nincsen név a földön! A miről énekelnek a zsoltárok a babyloni vizek mellett; a mitől elhervad az irlandi lakó a szárazföldön; a mitől lángra gyulad a hideg német, s a forró franczia megőrül; – s csak te nem éreznéd meg?
Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, a ki álmodban megjelen; arcza olyan fényes mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága, mintha beszéd volna; ránézése, mintha hivás volna; gyászfátyola, mintha örök éjszaka volna; két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró!
Csak te nem tudnád, hogy «ki az?» Te! A költő!