– Oh nem lehet a lelket elhagyni magától!
Elfelejtheti valaki szerelmét, el boszuját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!
Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szivét, a minőket asszony ajka nem nyujt.
Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: «jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!» S a sors korbácsütésére a lant harmoniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!
Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.
Hiába mondják neki, hogy «nincs a ki megértsen!» Zeng a köveknek, mint Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi, zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy a mi érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.
Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.
«Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?»
Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszin függöny szövetén átszürődő napsugár oda világított asztalára.
Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.
Az üres papirlapon ottan hever az irótoll hónapok óta érintetlenül.
Híven megtartá fogadását: költeményt nem irt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.
Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha iráshoz dűlne féloldalt s a rózsaszinü napsugárban rezgő hegyével betűket irna az alatta fekvő lapra.
Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti s annálfogva azt fölemeli! Gondolá magában s aztán elaludt.
Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli visiója a magától írtó tollról. Rosz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.
Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet s az nap Decséryéknél ebédelt.
A herczegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főherczegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.
E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.
Arcza gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, a mit nagyon szeretné, ha valaki besugna neki.
A herczegnő volt az a valaki.
– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?
– Ah mama, szólt a grófnő szégyenkedve.
– No mutasd meg neki, unszolá őt a herczegnő; ő ért hozzá, ő illetékes biró.
– Mi az? tudakolá Kálmán kiváncsian.
– Hát mivel önnek nem szabad verset irni, mondá a herczegnő, mosolygó odapillantást vetve duzzogástól piruló unokájára: Dorothea irta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.
Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyujtá azt Kálmánnak.
Dorothea az ablak felé fordult, mint a ki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, a míg az költeményét elolvasá.
– Én nem tudtam felőle semmit; magyarázá a herczegnő; neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem irhatja meg a költeményt, megirja ő ön helyett.
(Biz’ ez jó is lesz így, mondá magában Kálmán; én, a ki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, a ki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)
– Nos, mit vél ön róla? unszolá a birálatot a herczegnő.
Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a caesura iránt, dissonáló himcadentiák, sőt többnyire csak klapancziák, a leányágra jutott lyra erőtlen kifejezése az egészen.
Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah az egészen mást olvasott belőle.
Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival lelánczolt Prometheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanujele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.
Az imádott szív így adja tudtul a rokonléleknek, hogy vele együtt éréz, hogy szereti azt, a mit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit?
– «Nagyon szép», monda Kálmán, és ha szive sugta ezt, nem is hazudott.
– Oh nem, tiltakozék Dorothea; én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.
– Így szép, a hogy van. Aláirhatja a grófnő nevét.
– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dícsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.
– De hisz akkor ketten irnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.
– Hát álljon ott mind a kettő, mondá elhamarkodva Dorothea.
A herczegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.
– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; a minek szabályait ő nem tanulta.
Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prosodiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rim, mi az assonance; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inversiók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…
Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazitásokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenűl.
S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.
Mindennap egy-egy új költeménynyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő phantasia lángjai nem lobognak át.
De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek? csak azt, hogy versek.
Áldozat-galambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.
Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték «kis költőnőnek» czimezni enyelegve.
Ez pedig két értelmű szó: jelenthet «költőnét» is.
Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szivét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.
«Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, a hogy az én lángom lobog! Hogy megégsz tőle! Hogy elveszesz akkor!»
A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toilettek fölött s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.
A Decséry palotában is voltak, a kik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifju pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stadiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.
Azonban mind az édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.
A legifjabb főherczeg: a család kedvencze, egy őszi délután torokgyíkot kapott s a világ minden híres orvosa sem birta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.
E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse a szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.
A főherczegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábirható, hogy alcsuthi kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, a hol kis kedvenczével a napsugáros délutánokat végig enyelegte: a hol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.
A főherczegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt rábirható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, a mit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.
S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.
A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.
Miért rettegtek tőle?
Azért, mert a herczegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hizelgett nekik, csókolgatta őket, s hizelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak ő rá gondol.
A beteg gyermekek ezért remegtek a főherczegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.
Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főherczegnő, s késő éjig a fisharmonika mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Úgy sajnálta mindenki, a ki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.
Érezte tán, hogy több gyermekmesét nem fog ő regélni már senkinek.
Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulatióra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.
A főherczegnő imakönyvébe tette e költeményt s sajátkezüleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt igérte neki levelében, hogy bárminő kivánsága lesz valaha az életben, a melynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos a felől, hogy legigazabb pártolójára talál benne.
Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.
A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.
Ő fensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, a miket saját nyugalmának külön szakított volna.
A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papir szőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének butorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S a milyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozási terem is. Oldalt hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymásután érkezőket; kiket aztán ő fenségéhez egyenkint bebocsát.
Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s a szerint megitélni, ki bocsáttassék be elébb, ki utóbb? Megismerni a «grata personát», a kinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan kicsiny úr, a ki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté magát a nádornál, bebemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkivül fontos hivatal.
Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy arany kereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, himzett frakkos külföldi nagyságok; falábas obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide? s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn ő fenségénél?
«A török követ, Abdi basa.»
«Ah a török követ! No az csak hadd legyen ott hát.»
Valjon mi nyelven beszélhetnek együtt?
Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.
Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.
Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frequentia.
A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.
– Ki van odabenn ő fenségénél? kérdi stentori hangon.
A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.
– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felirva? A titkár megmutogatja szépen.
– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik? Megmutatják neki.
– Ah, a kanczellár kurirja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?
Új nevet mutatnak.
– Áh. A jászkun alkapitány deputatióval? Hadd menjen előttem a főkapitány ő fensége elé. Ki más?
A titkár hátra mutat.
– Mi? Szegény iskolamester özvegye? özvegy asszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?
Több nevet végig húz ujjával.
– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.
Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.
Épen ezek feküsznek a gyomrában. Épen ezek ellen jött a panaszát kiönteni ő fensége előtt.
Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének huzása halasztása miatt; most már a birákra került a sor.
Azokat is végig ostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik forumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.
Szégyen gyalázat ez!
Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.
Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: «ezek várhatnak».
Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.
A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, a miben most Törökország értekezik Magyarországgal.
Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azaz, hogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.
Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyujtó, huzóvonó, vérszívó prókátokról, s azokról a velük egy kézre dolgozó birákról.
– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, a ki minálunk processushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi biró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni s elküldeni három esztendőre sánczra!
Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!
Hadd egye őket a méreg.
S a méreggel való etetésben voltaképen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arcza egészen neki veresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.
De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a himzett-frakkos francziának, a ki szinte ott várakozik, a csókaorrú shabbesteklivel a hóna alatt, jó magvas francziasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb forumokig, valamennyi törvénynyel foglalkozó pharizeusok és irástudók, a kiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni ő fenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processust a hadi törvényszéki auditorokra biz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.
A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért francziául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mind azt hallgatni, a mi neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról itélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megczáfoltatnak.
Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része francziául, legnagyobb része pedig se olaszul, se francziául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai praelatus ő méltósága mindkét nyelvet érti s annálfogva ember fölötti erőt kell azon belső organumai ellen alkalmaznia, melyek a kaczagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jó kedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és arany-keresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.
Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.
– No, ugy-e magát is azok a gonosz rosz prókátorok, s azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.
Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt a felől, hogy meg fogja mondani ő fenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, a kinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; a mitől aztán a szegény asszony egészen kétségbe esik.
De mikor juthat már be ő fenségéhez az őrnagy?
Most megint érkezik a terembe valaki, a kit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár s elébe siet üdvözölve.
Mind oda néznek, az őrnagy is, ki az? Egy fiatal ember. Csinos arcz, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda? Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.
Ez a «gyerek», a kit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s a ki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.
A rosz suhancz!
S még a titkár fölkel s eléje megy.
No bizonyosan aféle kutyúpajtások. Bálczimborák! Innen az a nagy barátkozás.
Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várvavárt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.
Mindenki kiváncsi rá, a ki belépni nem látta. Török követet nem minden nap mutogatnak Budán.
Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat, turbánnak tekerve, feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai shawl, abból türkizes pisztoly-markolatok, ezüst-nyelű handzsár kandikálnak elő! Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakáltalan ficzkó, fején egy veres posztó bográcscsal, pantallonban s kék attilában: s higyje el neki valaki, hogy ő Abdi basa!
No bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekintgető, jobbra, balra köszöntgető udvaroncz, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, a mit megint senki sem ért; hasonlít a zsidóbeszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.
A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár ő fenségéhez.
Nehány percz mulva visszaérkezik s oda siet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.
– Méltóztassék bemenni ő fenségéhez.
Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak egymásra bámulnak.
Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, a mit odabenn magában beszél.
– Hát ki ez a ficzkó? s kik vagyunk mi többiek idekinn? s ki vagyok én, mind valamennyi között? «Pikk auf!» lettem őrnagy minden protectio nélkül. Lóháton megjártam Párist ezredem élén; és Nápolyt és Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhesszakállú suhancz, a ki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőcz ficzkót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?
Az őrnagy szivében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.
Az a fiatal ember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.
Vajjon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen csekély embernek?
Sátory őrnagy mondá magában:
«Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyuüteget Kulmnál!»
S a fiatal ember még mindig nem jött vissza.
Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben uszni; mint mikor a lovas-katona a lőporfüst közé rohan s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e? mikor már gyönyörüségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.
«Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba furódni akkor!»
Kivánsága beteljesült.
Azt a golyót, mely a fején átfuródik, már nem érzi az ember.
Sátory őrnagy egyszerre csak arczra bukott a terem padozatán.
Oda futottak, fölemelték. Meg volt halva.
A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt?
Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.
Kálmán csak több nap mulva tudta meg ez esetet, a mikor a megholt úr kedvencz trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.
Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.
Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.
Miről beszéltek hát olyan hosszasan?
Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végig sietett annak falon függő aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állu Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József a békekötő, s József a philosoph, hódító Mária Theresia, megsiratott II-ik Lipót, s hadviselő Ferencz, mind eredeti művészi alkotások.
E terembe nyilik a nádor dolgozó szobája: ő fensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.
E szobának két ablaka nyilik a Dunára, kilátással Pestre.
Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redout-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa kereskedők zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarchális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Ujépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasuti indóház helyén van a város szemét lerakodó helye; lefelé a dunapartot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végig teregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhid ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hidfőn felül pedig egy nagy idomtalan gömbölyü épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a törökvilágból, valaha a hidfő védelmére szolgáló bástya körönd, kivül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gula alaku; ezt úgy hivták, hogy «rundella». A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.
A rákosi homok sivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.
Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.
A nádor dolgozó szobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.
Itt nem volt semmi arczkép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márvány szobrai. A könyvek mind historiai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az iróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márvány asztalon állt kristály kancsóban örökösen fris víz Mátyás király forrásából; a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tüntek szembe a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.
Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.
Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagály sikoltozása. A főherczegnő kedvencz madara volt ez, melyet a kis herczeg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksirást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagálylyal a budai várban: valószinüleg még most is él.)
A főherczeg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.
A nádor komoly tekintetű nyulánk alak volt, röviden tartott magyaros bajuszszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.
Mikor a belépő ifjut megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arczán.
«Dilectissime!» (Kedveltem.)
Latinul szólt hozzá, ez volt kedvencz társalgási nyelve.
Egy kétrét hosszan hajtott papirt tartott kezében.
– Olvastam folyamodásodat; mondá halk, nyugodt hangon a nádor. Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták directora, engedjem meg a budai várszinházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerüen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, a kinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, a miért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyujtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel s jegyezd meg szavaimból, a mire válaszolni szükségesnek látod.
Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.
– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharædus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték! Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van «Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!
Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.
– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak, a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.
A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni?
– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra. Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!
A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjura.
– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint «der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el. Csokonay, a hires poéta, harmincz éves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint pictor halsz meg.
– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.
– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.
– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.
– Mivel küzdetek?
– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.
– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.
Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.
– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.
Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.
Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:
– Én appellálni fogom ügyünket.
– Hová? Én vagyok a fő!
– A főtől a szivhez!
Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.
Kálmán egyengetni akarta számára az utat.
Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.
Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.
A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.
A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult lóháton Alcsuthnak.
Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.
Csakhogy van valami, a mi az utakat meghosszabbítja az őszszel, a sár.
Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.
Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a honnan az út a kastély felé letér.
E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.
Vajjon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő őszszel.
Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor szinész-csapat.
Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.
Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.
A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott van.
Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok? Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.
Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a melyben kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.
Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek ő utána.
Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.
A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.
Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.
Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.
Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.
Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez, hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.
Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.
Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.
Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.
Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a miktől még betegebb legyen.
Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.
Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.
A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. «Similia similibus.»
Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban látni.
Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.
Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.
Czilike is valószinüleg ott van.
Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással.
Kálmán nem akarta őket «így» látni.
Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.
Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak volna egymásnak.
Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.
A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.
– Van ám itt még más vendég is!
No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.
Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…
Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!
– Hát te hogy kerülsz ide?
Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.
Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni tőle, de amaz megelőzte.
Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik: a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.
– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.
– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.
– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.
– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?
– Hogy a főherczegnőnél kihallgatást nyerjek.
– S mi végeznivalód van neked a főherczegnővel?
– Épen a ti ügyetekben jártam.
– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor ő fensége megtagadta a budai várszinházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a ki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a czéhmester. A várszinházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső színben s ott lesz az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és viczekirályaival együtt.
– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.
– Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, a ki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte elébb, hogy mit fog majd erre mondani ő fensége, vajjon nem veszti-e el a kenyerét? pedig hét szép gyermeke van.
A tisztviselő közbeveté:
– Én ő fenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.
Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.
– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! monda Bányaváry. Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…
– Nekem semmi remekművem nem létezik, szólt Kálmán elkomorodva.
– Azt én jobban tudom.
– Ha arra gondolsz, a mit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.
– Hahaha! nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen itélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz irni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne irjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.
S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragœdiából.
A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!
Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.
Egy menedéke maradt még.
– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a censura.
– Az az én gondom lesz, szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha léczszeg nő is a földből, mégis keresztül török vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?
Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.
– De hol hagytad Czilikét? hogy nincs itt.
– Őt lefektettük, el van törődve.
– Beteg?
– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, a mellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát s mikor a súgó csengetyüje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A míg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.
– De akkor mi is felmegyünk Budára! szólt lelkesülten a kasznár.
«Mind, mind!» kiáltozott a hét apróság.
– Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?
Kálmán nagyot gondolkozva felelt:
– «Nem»…
Nagyot csattant a háta megett…
Csak egy ajtó volt…
… De minden ajtó volt!