Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik herczegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:
– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.
Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani, s a vadmacskákat maga körül gyüjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatal ember kiemelni a jól őrzött herczegkisasszonyt anyja, garde des damesja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviarum, se oltár, se dispensatio, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanubizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony azé, a ki hamarább jön.
Semmi észrevételünk sincs ellene.
Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején. Mondjuk: két óra; ha a vortänzernek emberi józan esze van.
A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem a helyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghivókon nem nevezték tánczvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy classicus philharmoniai concert, azután pedig, – ha a fiatalság megkivánta, – egy szerény quadrill, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion. A fiatalság pedig mikor ne kivánta volna meg?
Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltünő abban, ha a hosszú cotilliont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomásu már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részén látják.
Az ifju pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt páron figuránként végig dirigálja, rá ér beszélgetni ellenőrzetlenül.
Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?
– Milyen szépek a grófnő nefelejtsei! monda Kálmán, tánczosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myosotisokból font füzér diszíté.
– Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hiják ezt a virágot «nefelejtsnek».
– Mert e szín az állhatatosság színe.
– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?
– Mert a változhatlan ég maga is az.
– Ugy-e bár az én szemeim zöldek?
– Nem, grófnő, azok kékek.
– Én mindig zöldnek nézem.
– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.
– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.
Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.
– Engedelmet kérek, de mulhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.
S monsieur Henry kérése parancs.
Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-à-vis-nek.
S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, a ki tudja, hogy az apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen király, a ki tudja, hogy a fia franczia tánczmester.
Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:
– Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egymással utoljára?
Kálmán nem volt olyan kőfejü, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint a ki félreérti azt.
– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?
– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!
– A grófnő megijeszt.
– De kérem ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugallban?
– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda-Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attachéenak a portugall diplomatiai testülethez, vagy a sardiniaihoz s ott is közelükben leszek.
– De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyan ezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheirozni sem a sardiniai, sem a portugall követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.
– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább is oda mehetek, a hová akarom, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.
– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, a mi önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.
– Az is meglehet, suttogá Kálmán; akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.
– «Látni» és «meglátni» két különböző szó.
Ez enyhítő ir volt a friss sebre.
Kálmán büszkén fölemelte homlokát.
– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, a mit sem a fenséges urak nem confiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a hová márvány lépcsők vezetnek.
– De ne szóljon ön oly fenhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, a miért ezt megmondtam?
Ha Kálmán azt mondta volna a mit gondolt, azt felelte volna: «igen! te rád!» És akkor nagyon igazságtalan lett volna.
(Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arczra! Meg akarsz menteni; de elesve!)
Igaztalan volt.
Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hüsítve arczát:
– Hisz-e ön bennem?
– Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.
– Pogány cultus! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdenem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?
– Tökéletesen ismerem grófnő; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a martyrokról akar ön velem beszélni?
– Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig történetét?
– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.
– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sirba temették őket, s másnap reggelre a két sír egygyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?
– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek mulva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, a kire várt.
– Nekem az első legenda jobban tetszik, monda Dorothea s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, a mi a legendák mysticumában rejtve van.
Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e perczben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt az alatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.
Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött lánczra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillionnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szivtelen néger!
Mikor Kálmán visszavezette a herczegnőhöz szép tánczosnéját, az még egyszer fülébe sugott:
– Aztán «Brunó és Hedvig» legendáját el ne felejtse! s a kézszorítással egy kis nefelejts csokor tévedt Kálmán kezébe.
A herczegnő föladta unokája alabástrom vállára a táncz után a lenge bajadért, mely azt a meghüléstől megóvja.
Szokás szerint megkérdezte tőle:
– Miről beszéltetek Jenőyvel?
– A nefelejtsekről.
Igazat mondott: az első szó is «nefelejts» volt, az utolsó is «nefelejts» volt.
Egy bástyakörönd volt az a pesti Dunaparton. A törökvilágból maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. A ki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva ujabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Dunapart felett szállong, az mind a rundella lakója.
Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redout épület, mely a német szinházat is magában foglalja; újkori stylban a város felé fordult homlokzata diszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok, fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.
A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymás kofák, itt űlnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyukászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan őszszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.
Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar szinésztársaság.
A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a szinészek bért igértek érte; az alku hamar megvolt. Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.
Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándor társulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.
Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh a vándorszinésznek a hosszas tapasztalás épen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszinű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, a ki kölcsönre ad diszitménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, asztalos, a ki későbbre biztatás fejében dolgozik?
Akadt ember, a ki kölcsönzött és dolgozott szivesen.
A társaság sem halt meg ez alatt éhen. Vannak még patronusok Pest városában, hogy milyen patronusok? azt meglátjuk később.
A mint a szinpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.
Hja, bizony nehezen ment eleinte.
Páholyközönség nem igen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a juratusnak nem igen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, a miket ők egymásután előadtak, nagyobb művészektől a német szinházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy a mi szinmüvet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta? hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége?
«Várjatok csak, mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénynyel a gyér közönségen végig nézett, majd jön nektek nemsokára valami, a minek a hirére ostromolni fogjátok a rundella kapuját s ismételni kivánjátok a darabot hatszor egymásután. Majd jön Kálmán remekműve.»
Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden irók szikláját: a censort.
A censura uralkodott akkor a nép gondolatai felett.
Budapesten volt négy censor: fiatalabb, öregebb, volt polgári censor, volt papi censor, annak még a mellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem irtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az irónak még az intentióját is s olvasni tudtak a fehér sorok között.
Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író, vagy szinész ahoz vihette a művét, a melyik neki jobban megtetszett.
Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.
Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitünő egyéniségnek nyujtotta be, Kálmán nagyot lélekzett.
A legvitézebb tábornok is fellélekzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál; – hanem az élet is szép!
Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az iróvilág fentartott róla. Egy mult századbeli kisértet, egy korától elmaradt csont, ki a mióta a seminariumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe, azon czélból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon czélból, hogy törüljön belőle valamit. Historia, philosophia, physica, rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a traditiók szempontjából itélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; a mi szót a Páriz-Pápai száz éves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s félcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatuval; a szentirással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers irójától megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az ethicáról és illemtanról saját fogalmai voltak. Az «Isten» és «Szent» szavakat, ha kis betüvel irva találta, azokat kezdő nagy betükre kiigazítani el nem mulasztotta. Az «ördög» szót épen nem engedte leirni, azt kiigazította «feketé»-re; a «barát» szót, minthogy az kapuczinust is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta «szerzetes»-re.
És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más censorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, a mik már megjelentek s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával azokat a sorokat, szavakat, a miket ő kitörült volna belőlük. Ha nagyon megbotránykozott, fel is adta kollegáit túlságos engedékenységük miatt.
Censurázott mindennemű könyvet: verseket, szinműveket, zsoltárt, iskolai kézi könyvet, mathematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett) még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a vásárok lajstromában nem egyszer rajtakapta a kalendárium-csinálót, hogy az illető helység országos vására épen vasárnapra esnék, a mi meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt; oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt «tartós esőt» – «állandó jó időre», mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.
Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű censorául.
Elment hozzá egész alázatossággal, Illustrissimének czímezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi budapesti censor közül önkénytesen őt választotta ki e mű birálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal emberek hajlandók a könnyü erkölcsöt hirdetni, szerelmes historiákkal a sziveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, a miket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazittatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatal embernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.
Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.
Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, a ki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is igérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.
Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.
Bócza úr bölcs tekintetű arczczal fogadá.
– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem találtam benne, a mit kiigazítsak: csupán az orthographiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.
Boldogtalan censor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi csábitásokat, meg az új szavakat vadászta, az alatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.
Akármelyike a többi censoroknak elejitől végig keresztül húzta volna veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.
Sőt még meg is dicsérte a munkát.
«Ez a fiatal ember nagyon szépen versifikál: ha diákul irna, nagy auctor lehetne belőle.»
S visszaadta a művet Bányavárynak a «theatro admittitur» aláirással, a nélkül, hogy egy sort törült volna belőle.
Bányaváry diadala tökéletes volt.
Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.
Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint a mennyit kap. A felizgatott kiváncsiság csodadolgokat igér magának s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.
Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s fel, mint egy őrült s ismerőst ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Szinlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymásután fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pestvárosában.
A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvencze volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válaszszon ki, a hova saját páholyából majd beláthat.
Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik s melyen világító tornya emelkedni fog.
A zsidó «hosszú nap» nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy költőnek első művét szinpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál? Hamarább ott van a szinpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az Istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, «és»-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álczázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz s lesi, hogy van-e már közönség? Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párduczbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a sugó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, mig a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a honnan a szinpadra láthat, de a hol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhuszat üt perczenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy még sem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a sugó csengetyüje s az előfüggöny allegoriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át az agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a sugó elől a darabot s elszaladni vele. Már késő! Az a sarkantyus úr ott a szinpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…
A szerző néz és hallgat.
Óh ez nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserünek kellene lenni, s a helyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget kaczajra ingerli ott, a hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, a mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyitania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, a hogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike nem nő fel magasabbra egy predikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike érzi, a mit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.
S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi neki dicsérni a szinészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.
Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat gratulatión s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a szinészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.
Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s arczaikról olvassa itéletüket.
A herczegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Czilike kilép a szinpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.
Hát Dorothea?
Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a minőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az? bámulat-e az? mely arczát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, a miknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, a kit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, a minek poézis a neve, s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?
A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh az előadás órájában az iró clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, a kik a háta mögött hallgatnak? Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak: de az értelem maga a nagy közönségre nézve, caviar. Néhányan megértik a szellemet is, ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak ludbőrzik a testük tőle s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, a miknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragicum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És óh a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott, és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.
Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hivására kétszerezi a tetszést.
– Művem nem tetszett: viszonzá szárazan Kálmán.
Bányaváry majd megölte e szóért.
– Roppantul tetszett! a közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?
– Czilike imádandó volt, felelt rá Kálmán.
– No és én? Meg a többiek?
– Csak Czilike volt imádandó.
Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a «hét választó»-nál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a szintársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar iró; még akkor kicsiny csapat.
Ezek ugyan akkor épen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, a mellett, hogy verset és prózát irdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyuttal városi kiadó; az, a ki a humoros adomákat irja a «Honi vezérbe», a helytartó tanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilencz fiu gyermek mellett; az anthologia gyüjtő egyetemi tanár; a meseiró tehetős földes úr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Genialis ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s a mellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a «Mulatságos»-nak (ez lapjának a czíme) s e tekintetben két ember helyett dolgozik, a mennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, irnokból laptöltelék-készítővé emelkedve, s princzipálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, a hol kaphat. Ezért a mellékneve: «Potya» Aszályi.
A «potya» szó alatt értik a magyarban, mikor valahol «ingyen» esznek. Akármit esznek: érett turót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kinálják, a «potya» fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyuttal műbiráló is. Ez a legkönnyebb tudomány, a mihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofonverik érte, s mind a kettő ingyen.
Hogy ne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos urral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orczátlanabb hizelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a princzipálisa Kovászos úr sem, a ki pedig nagy széltoló.
Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kivül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, irók, szinészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mind kiki a saját viselt dolgairól. A szinész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken? hogy omlott lábaihoz koszoru, szerelmes levél, diszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élczeit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbuvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, assyrok, phœniciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő prænumeransai szaporodtát emlegeti; a versiró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legujabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, a hol érte isznak.
Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a szinészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, a mit ma produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem szinésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. Azután elszállingózik a historikus, a meseiró, a hősköltő. A mint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bir kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvujító eltávozta után előhúzzák a hirhedett «Mondolatot,» mely a nyelvjavítók törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem iró, se nem szinész, tehát tüz- és vizmentes.
– Eredj már haza Kálmán, kérlek; mond a bohó fiu, megszánva komor arczu barátját, hadd szóljunk meg aztán téged is!
Kálmán komolyan veszi a baráti intést s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.
– Dejszen; riad fel Aszályi, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszoruzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dicséretet olvassa felőled!
Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.
Aszályi szegődött hozzá.
– Elkisérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.
– Köszönöm; bérkocsin megyek.
– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megirjam a birálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.
– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.
Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbirálót, s ott hagyta a kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász, egy ilyen irói lakomán, a kit végül kés villa nélkül megenni jól izlik, maga a banquett-adó szerző.
No ha aztán arra volt kiváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ottmaradt jókedvü pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.
Ott volt tegnap előadott művének birálata Aszályi irói jegyével.
Egy infamis, piszkolódó, gúnyoros persifflage eleitől végig, melyben ki van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expositiója absurdummá torzítva, tragicuma nevetségessé téve, merész iránya denuncziálva, még személyét is kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyencze, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. S ez így ment két sűrű oldalon végig.
– S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekkép!
De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja, meg annak a dárdása mit irnak ő felőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most ő róla Decséryéknél? A láz járta át idegeit, a míg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arczczal fogadják?
Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első szinművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? De az nem Jenőy volt, és nem az ő szinműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész legiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mind azok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdülés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, ujra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmü volt a semmivélétellel.
Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A herczegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.
A herczegnő felötlően szivélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.
– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordiczai statutió óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy szinészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen szinpadnak diszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? hisz a szinlapon ez áll: Bányaváryné, született Perkátai Cziczelle asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére volna; igazán kedves teremtés; gyönyörü alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.
Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a szinésznőt? épen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanut hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznőhöz tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?
– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé, monda a herczegnő; csak Dorotheától tudom, hogy az igen fenkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.
Kálmán Dorotheára nézett.
A szép madonna arcz tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány volt és szeme félve találkozott Kálmánéval.
Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, a miből a herczegnő igen keveset érthetett.
– Igaz, szólt Dorothea. De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, a ki ilyeneket alkot? Valjon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szive közepén ezek a tűzszemü gondolatok? vagy van valami dæmona, a ki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? valami hevítő mérget iszik olyankor, haschischt, vagy mákonyt?
– Nem, grófnő, szólt Kálmán mosolyogva, én egészen józanul szoktam irni. A gondolatot csak a gondolat szüli.
– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sirjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, a mi a sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mind azt, a mit alakjaival elmondat; a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?
– Grófnő, a mivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.
– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, a mit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, a ki gyilkol? vagy a hizelgőből, a ki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, a nélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?
– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiunak és egy nőnek kellene együtt irni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak a gyilkos ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.
– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a férfi alakok, a nők soha sem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Boszuálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!
Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.
De a herczegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.
– Nos, Jenőy! nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?
Már utaznak!
– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová?
– Flórenczbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.
Kálmán keserűen mosolygott: «az megeshetik.»
– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.
Kálmán meghajtotta magát és távozni készült.
– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.
Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet és a mellék folyosón átment Decséry főispánhoz.
No az nem fogadta olyan nyájasan.
Boszus arczczal, összeránczolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.
– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Ő fensége magán kivül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a szinészekre nem haragszik; azok őszinte bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszinházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő daczára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiu! itt önt értette, a ki idejön könyörögni, a kire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, a kit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy ez egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült censor a világon, a ki ezt a darabot szinpadra bocsátotta? A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a censort pesti állomásából s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?
– Egészen értem: szólt Kálmán, s ismerem a teendőmet.
Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhirt, megköszönte azt a főispánnak s sietett a Decséry palotából haza.
És aztán utközben elgondolkozott rajta, hogy a herczegnő, a ki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hirt, a helyett, hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!
Kálmánnak első dolga volna hazamenni s megirni leköszönését a fényes udvari hivatalról.
Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, a mint az ajtón betört s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes irás volt a kezében.
– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De még is ezt!
– No melyiket hát?
Az egyik hosszú irásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.
– Ezt bizony előre lehetett tudni, monda hideg vérrel Kálmán.
– Könnyü neked ilyen flegmával beszélned! Pattant fel Bányaváry. De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok costumeöt, mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.
Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy a ki voltál; de én már senki sem vagyok; hanem csak még sem ezt mondta neki.
– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.
– Könnyen diskurálsz! monda boszusan Bányaváry. De olvasd már most ezt a másikat!
A másik irásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a szinészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére sóraktár építtetik.
Bányaváry olyan dühös volt, hogy sirt.
– Ugyan ne légy gyermek! szólt Kálmán. Mi kétségbe esni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzá kezdtünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Két heti haladék van: légy nyugodt; az alatt én szerzek számotokra más helyet s játszatok tovább. Én állok ott, a hova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik? az az én gondom.
Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tünik fel a váljegy, a mi a valódi erőt jellemzi.
Apró bajoknak helyt állni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küzködni Bányavárynak is volt ereje; de a hol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig épen az emelte fel.
Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez aczéllá edzette lelkét.
Csak azért is!
Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.
Tudta, hogy a crisis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.
De egy dologban még sem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.
Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a herczegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.
Tehát már el is utaztak!
Tegnap még azt mondá a herczegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy bucsuzás nélkül váljanak el.
A házmester Kálmán arczán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.
Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyiló szobájában.
A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem a helyett egy czédulácskát nyomott a markába s azt sugta: «tedd el, – majd otthon vedd elő, – ő tőle van, – te majd megérted.»
Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanus kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papirka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.
Egy bonbon czukorka borítékja volt ez a papir; a mit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre, a nélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a czukorpapirt felvenni, mint a kinek a szem figyelmeztető intése szólt.
E czukor boritékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve.