«– Bruno»,
«– Genua»,
«– Hedvig.»
Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.
Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el.
Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papirdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arczkép mellé s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgentiát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?
Hanem az mégis bántotta, hogy a herczegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé lételig megy.
A dacz megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arczával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.
Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé, a hova máskor szokott.
Az nap este nagy álarczos bál volt a redoutban. Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álczában fognak ők megjelenni? hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álczát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától? Kálmán fogadkozott, hogy minden álcza alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. Óh milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álcza.
Most aztán ennek is vége.
Hanem azért Kálmán elment az álarczos bálba; még pedig álarcz nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ szeme közé mosolyogni.
Akkori időkben a redout álarczos bálai válogatott közönséget gyüjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parquetről a társadalmi crémet.
Az idén különösen népes és elegáns volt a redout-bál; mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álcza, minden nép viseletét, szinpadi alakokat, mythosi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.
Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben s engedte magát az ismerős álczák csipős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.
Egyszer egy finom kéz karja alá nyul, s Kálmán egy deli álarczos nőt lát karjába füződni.
Georgiai nő volt: karcsu, gyönyörű termet, dereka aranynyal átszövött shawlal átkötve, melynek végei domború csipőjén omlottak végig. Gazdag persa szövetű kaftánja testhez simuló ránczokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló arany szövet, mely egyuttal álarcz, csupán két nyilást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszinű georgina, akkor még üvegházi ritka növény gyémánt boglárral odatüzve.
– No, ugye hogy itt van a georgiai nő? suttogá a szép álcza.
Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szive.
Hanem aztán, mikor a szemébe nézett a szép álarczosnőnek, megszünt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.
– De nem az a georgiai nő, a kit kerestél! kötődék vele tovább az álcza.
Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószinüleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s a közben elbeszélte boldognak boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. Hanem, a mit a szép álcza azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.
– Hát te nem utazol Egyptomba hieroglyphokat megfejteni?
– Legnehezebb hieroglyph rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyptomba?
– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda?
– Szerencsés utat neki, és jó uti társakat.
– Egy utitársának a neve: Dorothea!
Ez a szúrás érzékeny volt!
Kálmán egy perczre elhalaványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbon papirka ott a keblében, melyre ama három szó volt irva. A mit Dorothea irt, az a való.
A szép álczásnő egyet csipett a karján.
– No ne mélázzon ön olyan nagyon! nézze mi jön ott?
Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön?
A sok szeszélyes álarcz között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.
– Ni! Az ön medvéje! dévajkodott a szép georgiai nő. Nem lőné meg még egyszer?
Kálmán szemébe nézett a csufolódónak. Óh most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!
– Ismerlek szép álcza! sugá fülébe.
– No, csakhogy egyszer rám ismert! sugá az nevetve; azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?
– Sejtettem már, mikor Egyptomba akart küldeni.
– «Egyptomnak földébe, a szolgálatnak házába!» Látja, még mindig tudok idézni a szentirásból. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban? Ön tudós, etnograph, nemzetgazdász, – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban?
– Szenvedélyes vadászok nilusi lovakat; régészek mumiákat, festők sivatagi tájképeket, természetbuvárok a Nilus forrásait, mellbetegek langy levegőt.
– És szívbetegek? kérdé a szép hölgy.
– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott?
– Kigyógyulást.
Kálmán nevetést erőszakolt.
– Úgy én nekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.
– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szivbeteg.
– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén nincs annyi hieroglyph, mint a mennyit ma ön velem találgattat.
– Hagyja kitalálatlan, a mi nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglyphokat, a mik az ön arczára vannak irva. Önnek bánata van.
– Arra több okom lehet egynél.
– És én talán minden okát ismerem.
A szép álcza leült egy jázmin bozót árnyába, s meghivta Kálmánt is maga mellé.
Kálmánnak egy ötlete támadt.
– Fogad ön el holnap látogatást?
– Az a kérdés, hogy ki látogat meg?
– Egy derék, mivelt férfi, ki nekem jó barátom.
– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szive számára Absteigquartiernak.
Kálmánt megundorítá e nőietlen élcz.
– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élczről megismerném önben minden álarcz alatt a fiú leányt: a praefectát.
– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek, a kik eltitkolják gondolatjaikat; a kik azt mondják: «jer ide!» de akkor nem lesznek otthon; a kik azt mondják: «örökre» s utána teszik magukban «tegnap!» A kik nem gunyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön, én nyiltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szivét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami boszuságot?
– Azt én megérdemlem, monda Kálmán; de nem rólam van szó. Nem is szivügyekről. Nagyobb ügy, a miben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.
– Ki az ön barátja?
– Bányaváry.
– A szinészigazgató?
– Ugyanaz.
– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.
– No hiszen a rundellát lerontatja a város.
– Akkor azok az ég alatt maradnak.
– Épen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám: «ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát s csináljak belőle szinházat, megtettem volna.» Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy uton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagy urak hintajából s nem taposom többé a lépcsőket, a hol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.
– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: «Kérem!» Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle, annyit, a mennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne szinpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?
Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon «igen»-t.
És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az arany fátyol hasadékán keresztül.
– Tehát megérem, szólt a szép hölgy, hogy ön azt fogja mondani magában: «mégis csak jó volt, hogy ezzel az asszonynyal összehozott a véletlen!»
Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltünt az álarczok tömkelegében.
Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányavárit s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen? Az napra Czilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.
Bányaváry erősen kicsipte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatlan legyen. Czilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! azt sem tudta, hogy mi a féltés? olyan volt mint egy galamb.
Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Czilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.
De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellék szobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a szintársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni. Vigye a Spieszburger már most azt az ócska denevér kastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.
Az pedig nem követelt belőle semmit.
Ebéd után búcsút vett Bányaváritól, kivel, a mint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Czilikét megölelte és hazament.
Otthon találta már azt, a mit kimaradhatlannak tartott: egy levelet nagyanyja irásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.
Eljött az az idő, a melyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymásután mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De mért is tennének máskép, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, ott hagyják.
Tehát hagyják ott.
Nem bontotta fel nagyanyja levelét.
A helyett ő irt hozzá.
«Kedves nagyanyám!
Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól? Köszönöm eddigi jóságodat hozzám s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.»
Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.
Azután megnézte iróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a percztől fogva, melyben a nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé: becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, a kinek joga van vele rendelkezni.
Apró adósságait majd kielégíti lovai, butorai árából: azok tulajdonai voltak.
Azután majd megtanul szépen összehuzódva élni…
Korcza úr szokása szerint igen szivélyesen fogadta Kálmánt.
– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! kiáltá, nyakába ugorva az ifjunak. Hát mi hír az Olympon?
– Az Olympon? mennydörög. Viszonzá Kálmán ifju kedélyességgel. Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.
– Ah! szólt, egyszerre ijedtté formálva arczát a fiskális, s mi oknál fogva?
– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.
– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a peniczilus után nyultam a zsebembe, hogy én is megyek velük.
– Talán épen az nem tetszett.
– No de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leirt egy rossz királyi familiát, egy hét mulva irt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.
Kálmán nagyot nevetett Korcza ur felfogásán.
– Hát most aztán mit fog csinálni?
– Nem esem kétségbe; kezdem, a hol más fiatal ember; zsebemben a diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik hires ügyvédhez segédnek s mint más szegény legény kezdem a szorgalmas dolgozáson.
Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: «gyere hát egyenesen én hozzám!» Biz az nem tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.
– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replicákat irjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequáljunk a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető studiumunk, a birói kegy: ez az utolsó § a Corpus Jurisban: «plus valet favor in judice, quam lex in codice». (Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi törleszkedés a nemszeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás, és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy «jó prókátor» legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, a ki jó replikát ír, hanem a ki megnyeri a processust! Ön barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.
Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.
– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét, veté utána Korcza ur.
– De arra vagyok, viszonzá Kálmán. Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, a mi iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy szinész elszöktette házától kedvenczét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyülöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki, azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő számüzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet a kiátkozott szinész csapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesujtó birálatot s rögtön levelet irt nekem.
– Nos? nos? S mi van a levélben? sürgölé Korcza úr.
– Nem tudom, nem bontottam fel.
– Nem bontotta fel?
– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arczát látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.
– No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti nagyanyjától.
– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!
– Kedves barátom, a processusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.
– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arczot, ki gyermek koromban annyiszor mosolygott reám, hidegen boszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, a melyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.
– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.
– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.
– Hát mit fog ön tenni?
– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; irtam hozzá egy kisérő levelet. Az összeget, a mi még nálam van, hozzá mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm, s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.
– Mutassa, mit irt neki?
Kálmán átnyujtá levelét Korcza úrnak.
Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha boszantaná valami.
– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kisérti magát kimenteni?
– Mikor tudom, hogy nincs igazam.
– Hja, kedves barátom, ha azok a kik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?
– A más ügyét meg tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak biró tudok lenni, nem ügyvéd.
– Biró? kiálta fel Korcza úr, triumfáló arczczal. Miből itél a biró? Az előtte fekvő irományokból. Hát itélt már valaha biró lepecsételt levélből? No mondja ön: ön elitéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én appellálok a vak birótól a látó biróhoz s kérem az első biróságot hivatalából elcsapatni!?
– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, a nélkül, hogy olvastam volna.
– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostronak sem hiszem el, hogy a lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, a mire felel.
– Uram, egy dolog szent és örök szivemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom megmérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyülölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyülölni.
– Jó, – tehát ne olvassa ön a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, a mit ön sejt, nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal s ráirom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?
Kálmán egy perczig habozott; az alatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét. Kálmán az ablak felé fordult s az utczára bámult.
Néhány percz mulva Korcza úr szava hangzott hozzá.
Kálmán visszafordult s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily nedvesek.
– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:
«Kedves szeretett gyermekem.»
«Olvastam az ujságban, a mit a nyakamra küldenek, a darabodról irt piszkolódást. Tudom, kitől jön? A ki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! A ki mindig árulkodott nálam is te reád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, a hogy irja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam. Hanem, hogy a szinészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a czudar critikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, a kit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán időközönkint, mikor ráérsz, irj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, a mi ide haza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról!»
Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr pedig kaczagott féktelenül és a könyei hullottak mellette.
– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?
Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés a földhöz tapadó helyzetből, és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előre ment. Ott utól fogja őt érni; a hogy óhajtá, a hogy híva lett; ismét látni fogja őt!
A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, a kik miatt az öreg asszony már évek óta gyűlöli a világot; nem fog találkozni Czilivel és csábítójával.
A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.
Jenőyné még egyszer megkisérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el ő nála nélkül.
Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.
A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.
Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyiltan, hogy kicsoda?
Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, a kivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartó-tanács önkényes eljárásán, mely szinművének adatását betiltá, nagyon biztatták, hogy ez az ügy a pestmegyei gyülésen nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják a miatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg.
A betiltás adta meg művének a dicsfényt.
A második, a miről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a «Mulatságos» bírálata fölött. Az is javára szolgál egy irónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá irt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot fog nyomatni helyette; ime itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.
Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. A mi már irva van, hadd legyen irva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.
Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit irt? Szintén részeg volt. A censor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hirlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot s levelével pipára gyujtott.
A harmadik thema végre, a miről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.
Ha egy német fogadhatott arra, hogy ő náluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanácscsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember szinbíráló, ki a szinműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művét? Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás ellen van kifogása; másik anachronismusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyozni valót; hatodik szeretné az egészet megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalozását; nyolczadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilenczedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tarja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy Ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiscentiákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes műveiből; tizennegyediknek a mű tendentiája nagyon is ultra democrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dynasticus szinezetű… – és végül valamennyi szinész, a ki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stylizálni szeretnék a dictiót.
«Apelles csizmadiái!» mondja magában a szerző.
Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.
– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! Kiálta őt meglátva Bányaváry. Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és Mæcenásunkhoz.
Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. «Patronus, Mæcenas», csak ezekről beszéljen most neki valaki!
– Ki az? kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.
– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadia mester a magyar-utczában. Tseresnyés uram, rendes szinházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.
– Az már más.
– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos lakomára s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.
– Oda elmegyek, mondá Kálmán.
Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.
Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, a milyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s a mik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a «magyar» utczát.
Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyuló vasrúdon a czímere, még pedig nem a nemesi czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje irva: «Nemes Tseresnyés Márton», alája őszinte régi szóval «csizmadia mester». Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem szégyelte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy «csizmedzi». A csizmadiát irta «cs»-vel, a Tseresnyést «Ts»-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.
Kis házának három osztálya volt. Az utczára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.
Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Czilikét és Kálmánt, a hol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szivességgel s nyitotta előttük a tiszta szoba ajtaját, s kinálta, hogy tessenek leülni.
A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi czintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. «Pakfong», «Alpacca», «Chinaezüst» még akkor nem volt feltalálva, a czinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak czinkanál, semmi más: olcsó ércz, de becsületes jellemű.
A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőr pamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.
A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.
(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)
Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárránczait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.
De ime nyilik az ajtó s belép ő maga: a patronus, a háziúr.
Egy ötvenes években járó férfi, sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arczszakált visel, sarkantyús csizmát hord és kurta dolmányt s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy ujságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hirlapjainknak egy negyed része; ez a magyar politikai hirlap: Kulcsár lapja.
Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, a ki Csollán Berti kérdezősködésére a «vadállatok heczcze» után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.
Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arcza sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, a kik látták őt ünnepélyes alkalmakkor tánczolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. A mit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.
– Hozta Isten mindnyájukat! szólt vendégeihez, tessenek helyet foglalni, s a kinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megitélni azért, hogy a bőrkötényt fentartottam: ez az én mesterségemnek a ruházata. Őseink dárdával harczoltak, azért ők pánczélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harczolunk, azért a mi pánczélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, a míg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.
Helyesléssel találkoztak nézetei.
– Épen most olvasom ezen ujságból, mondá a jól meggyűrt hirlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az ujságiró hozzáteszi, hogy «higyjék a bolondok». Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mythologia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek?
– Egészen osztom önnek a nézetét, mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.
– Arról előre is bizonyos valék, mondá Tseresnyés uram; meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így irtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higyje ön, mintha én önt jó izű ebéd helyett, híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végig nézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hibája van…
(No most jön Apelles csizmadiája.)
– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publicumban. – Nem értik… Hogy is kivánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszinházakkal, bikaheczczel, kutyaviadallal, kötéltánczosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrozia. Papramorgó, nem nektár!
Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjeszszen velük.
Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdaasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.
Az asztalfőhöz ülteté a házi gazda Czilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány perczig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, a mi valószinűleg imádkozás volt.
Általában mindig oly komoly arczot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, a ki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi: azért nem is szokott soha olyasmit mondani, a mit előbb teljesen át nem gondolt volna.
Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, a ki a vendégeit a leves evés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a leves evés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, a mivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.
A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nem csak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab? hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát, vagy veres czéklát, és burgonyát, vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debreczenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.
– Hja bizony, kezdé Tseresnyés uram. Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, a ki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt hiresztelték felőle, hogy az által a buza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék, mert a módi nagy mester! meg volt hagyva a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal diszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, a mit a módi meg nem tett, megtette az inség. Jött a siralmas 1816, a mikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a buza lerohadt, a kukoricza, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint Bánátban nevezik, a török buza, vagy a hogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya? Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya s most már terjed mindenfelé.
Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetési helyére lemenjen.
Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárgygyal ellátni.
– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?
– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért? Minden mesterség alá van vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Hires nagy urak voltak a kassai paszománt csinálók, aranypillangó verők, skófium készítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba, pantallont, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján asszubort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négy puttonossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon, a francziák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép «alamázia» név alatt, s attól fogva a tokaji vinczellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négy puttonyos átalagok mellett. Nagy hatú gazdag kereskedők voltak a komáromiak; minden hajós legénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüst láncz volt a mentéjén, télire teli volt a kis Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sánczokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt megszelelteti, mint a kukoriczát, egyszer beüt a devalvatió, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, a kinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyu birtokait háborús időben; amott egy herczeg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenczczé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, herczegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból; csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám «légy fiam csizmadia», nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; hired nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.
Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.
– De bizony hire is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és irók buzgó pártolásáról.
E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram, elébb nagyon megrázta a fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, a mi csak polyva, hogy csak a tiszta buza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.
– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban, keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, a mi a mienk. Jártam Bécsben, Párisban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utczákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután haza jöttem ide. De azt a mink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, a mit odakinn találtam, hanem ahhoz a mivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utczája, a hol most vagyunk, ennek egy szűk lőrésén keresztül, a mire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták a mik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A nagyhid-utcza helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s annál rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztatott kerítéssel elpalánkolva, a mit befutott a földi tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább utcza. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, a honnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhid, melynek kilencz fentartó dereglyéje a Margitszigetig nyult fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két várost, minőt Bécsben, Párisban láttam, de legalább hajóhid. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, a mit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?
Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mind azt, a mit beszél.
– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgy hogy a budai diaetára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, ráczul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a timárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, a mi olyan a németben, mint a hiencz a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utczán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, a míg egy boltot találtam, a hol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, a mi magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá irva a táblájára, a mint kézről kézre maradt. A ki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utczán. A ruhájáról kiismerte az egyik czéhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kivülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak s nem egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utcza itten végtűl végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, a hova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dinomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinjárni miattuk az utczán.
Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.
– Csak az tudja, hogy meddig mentünk? a ki azt látta, hogy honnan indultunk el? mint én, folytatá Tseresnyés uram. Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utczát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szük is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön czéhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, a ki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitüek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mind ennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mind abban, a mi lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. A hol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tizesemet, a hol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kimélem a szót; a hol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; a hol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha szinészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? csekélység, porszem. De porszemekből áll a pyramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezeren, tizezeren, hátha százezeren?! egyet fognak gondolni, uram! a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotheka lesz, a népből nemzet lesz!
Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva sugá fülébe, «no ugy-e eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?»
A közbejött malaczpecsenye tranchirozása félbeszakítá az épületes beszédeket.
Bányaváry illendőnek találta a szíves házi gazdának vendégszereteteért hizelgő bókokat mondani.
– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány szinész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hirét messze földre. Olyan pompás malaczpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.
Bányaváry szinpadi páthosszal mondá mindezeket s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.
Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, a ki a hizelgő szónak örül. Valódi orientalis komolysággal arczán felelt rá.
– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, a mik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, a melyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint a mennyit elmondok, de a minek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utczán, mint a kisértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, a ki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanúl emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, valjon mely régiókban járhat most ennek a lelke? Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának irta azt a darabot, meg még tíz embernek, a kik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, a miknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficzamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal teljes nyelvet ebben a locska fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a szinpadra azokat az alakokat, a kik most léteznek: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaronczot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földes urat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupak tanács ostoba biráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vén kisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: «íme ezek voltak ők!» Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csipős módon: «nevessetek!» azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: «sírjatok!»
Bányaváry úgy kaczagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malaczpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.
– Eredeti egy ember Tseresnyés uram! kiálta hangjához jutva Bányaváry. Igazán classicus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.
De Kálmán egészen komolyan felelt rá.
– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.
– Ah ön külföldre megy?
– Oh igen! sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.
– Nem, uram, szólt komolyan a csizmadia. A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?
Ismét Bányaváry felelt meg Göthe classicus mondatával:
– A hol a czitromfa virágzik.
– Tehát Olaszországba? Talán Velenczébe?
– Még odább, monda Kálmán. Genuába, s talán messzebb is.
– Genuába? monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. No, no. Ott valami más is virágzik, nem csak a czitromfa!
Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?
Hiszen nem is az ő virágjára czéloz az.
– És sokáig akar ön ott mulatni? kérdé a csizmadia, miközben a fekete kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülü réz masinából.
– Tán egy pár évig.
– Egy pár évig? Hm, hm; szólt a csizmadia elgondolkozva. Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, a kinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.
– Igen megköszönöm, monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.
– Így ni, szólt az: belejegyezve a nevet és lakást s visszaadva a tárczát. De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a czitromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.
Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Czilike engedelmével, a ki hozzá volt már szokva minden kiméletlenséghez, s átengedé a discursus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anecdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kisért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.
– No ugy-e hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? monda Bányaváry útközben Kálmánnak. Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.
– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a czitromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?
– Hát az a más virág bizonyosan «cipripedium» (czipőczím), szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.
Kálmán nem azt a virágot gondolta.
Az a virág pedig, a mire Tseresnyés uram czélzott, a Genuában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos politzia, mely a Carbonarikat kutatta.
Utazni!
Olaszországba utazni!
Szeretője után utazni!
Fiatal szívvel utazni!
Lehet ennél boldogabb út a földön?
Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.
Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen át utazott Decséry herczegnő után.
Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.
Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.
Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kisérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.
A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval, melegítette keblét.
Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát, Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban, akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…
«Egyptomban!»
Mit mondott az a georgiai nő az álarczos bálban?
Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?
Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki, mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben?
Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit Tseresnyés uram írt a tárczájába.
Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.
Ide jőtt mint ifju, visszatért mint férfi.
Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban?
Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatismus.
Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak, idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.
Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva. Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.
Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.
Ez Galilei hazája.
Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.
És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.
Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek Rómába.
Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak?
A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot vállalt.
Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.
Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.
Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.
Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii ásatásokhoz.
Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyptomba.
A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore nagy figyelmet tanusított ápolása közben.
Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.
A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad.
Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész átalakulását bevégezze.
Nagy átalakulás volt az!
Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost, a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel, anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.
Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!
Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának, Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania, Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt; mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a másikig s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet, s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész chorusát!