Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!
Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.
Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid, otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.
Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Arany rámába foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.
Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.
És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.
A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel. Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.
Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a «tömjént és mirrhát». Ave! Ave!
Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arczkép, s az imádat nagy messzeségből.
Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.
Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.
Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni.
Vajjon hogyan űzték el egymástól az unalmat?
Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok országa.
Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.
Hirlap?
Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg; hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir; meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyu viz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni. Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról: az örök czigányról.
Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ odahaza most is.
De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő töviskoszoruját nyomta fejébe.
Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!
«Rossz világ van itten.»
«A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.»
«A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.»
«A napestig pipázó táblabiró oly indifferens.»
«A gazda oly földhöz ragadt.»
«A paraszt oly önző, oly részvétlen.»
«A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.»
«A főur olyan idegen.»
«Az urhölgy olyan élvsóvár.»
«Az ifjuság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.»
«A genialis ember olyan kalandor.»
«A gazdag ember olyan fösvénypréda.»
«Az ősmagyar olyan cynicus.»
«A mívelt magyar olyan más nemzet majma.»
«A szabadelvü olyan szájhős.»
«A kormány híve olyan farkcsóváló.»
«A katona olyan gép.»
«A kereskedő olyan csaló.»
«Az iparos olyan kontár.»
«A kormány olyan erőszakos.»
«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.»
«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta, pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»
«Ezek várnak itthon mindenkire.»
«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá; a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik kizárják a házukból.»
Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.
És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!
S valóban a legnehezebb megkisértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.
A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.
Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.
Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.
Majd a nagyravágyás dæmona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, a honnan a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el bele.
Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.
Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.
Még sem tagadta meg keblének Istenét.
Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.
Egy vetélytárs Isten.
Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.
Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia forrása itat.
A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.
A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.
És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.
Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:
«Kedves jó gyermekem!
Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.»
Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.
Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a művésznő szelleme könyekbe fullad!
No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!
Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, épen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, a mikor a pénzt szokta a nagyanyjától kapni, mindig sajátkezüleg irt levél kiséretében. Óh, kedvenczének maga fáradt a levélirással, ahoz nem requirálta Bénit, a vén gyereket.
Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan sok mindenféle holmija, a mit eladhatott, fiatal emberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, mikor veszszük; mikor eladjuk: szűken ereszt. Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, a mennyiből a hazautazás kitelik.
Ez alatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, két ezer forint volt becsomagolva. A pénzt kisérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Florenczből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festő művészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velenczében, aztán mehet Florenczbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.
«Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a hires képet: Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szent képeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy, mikor a Szentpéter templomának a kupja ezer meg ezer fehér görög tüzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óra-ütéskor egyszerre vörös görög tüzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megird. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremoniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót; mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje fölött a senatorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, a hol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leird.»
Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentül távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg Velenczéből el nem nógatta Florenczbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, a mit otthon hagyott.
De az nem feledte el azt a valamit.
A két darab újdonatúj ezer forintos veres bankjegyet összehajtogatva betette tárczája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni Magyarországba.
Uti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi cartonjai és vázlatai gyüjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.
Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missiója volt az észak.
Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Istriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.
Mégis kifogyott az uti költségből s már Sopronban a zsebórája arany lánczát volt kénytelen eladni, hogy tovább utazhassék.
Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának helyet Pestig, s a mit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezeres tárczája fenekét őrzé.
Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött utközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment; a viz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsülyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.
Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, a mi rajta volt, meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.
Innen gyalog sorban került haza Pestre.
Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.
Egyenesen a régi szállására ment, a hol most nagyanyja lakott.
Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e? itt lakik-e még, a kit keres? messziről útba igazódhatott.
A hol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.
Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem türheti a dohányfüst szagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló szinek, a hova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog oda menni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A «kozákok» ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a «kozák», mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.
Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen és mégis áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánynyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utczára a fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt s le eresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utczán volt, a szobájában pipázott és még sem a szobájában pipázott.
No ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világító torony nélkül.
Köszönt is az utczáról a vigan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre rá ismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképen.
Felhaladt az ismerős lépcsőkön s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az, a hol olyan boldog embernek érezte magát egykor.
Béni bácsi akkor is az ablak hidján keresztül hasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utczán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.
Ki az a valaki?
Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, a kinek a képe naptól barna, szakálla bajusza idegen metszésü, ruhájának szabása olaszos, s egy perczre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, a kivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.
Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.
– Jó estét Béni bácsi!
Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, a ki hallgatag elnézéssel türte Béni utczára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép himzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony himezte; hát azt ne kuszpitolja. Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, épen azért nagyon jól esett ezen a himzett ablakvánkoson végig tehenkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, a mint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no ez most majd tart criminális executiót az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.
Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Félkezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kivül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröcscsét s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát «itt van!» – azután, hogy itt marad-e már most sokáig?
A mire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy «ugy-e már most lefest engemet is?» melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajjon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém? Arany festékkel festi azt ugy-e? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intéztetni.
– Itthon van-e nagyanyám?
– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.
Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják ki, hát bajuszt kap.
– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utczára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mind abból, a mit ezen időben «odahátul» a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne sugta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festő akadémiából is kicsapták.
Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az «áhitatosság órája», mikor az ajtón belépőt meglátta.
– Te Pesten! suttogá elképedve.
Kálmán arcza pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.
– Visszajöttem anyám, szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.
– Nem kaptad utolsó leveleimet?
– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.
Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.
– Leveleim következtében jöttél s itt maradsz? Én azt irtam neked azokban, hogy menj Rómába.
– És én a helyett hazajöttem.
– Azt irtam neked, hogy légy művész.
– S én a helyett leszek költő.
– Én neked pénzt küldtem arra a czélra.
– S én visszahoztam a pénzt, mert más czél után megyek. Itt van anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, a ki számot ád s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te nagyanyám figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb anyám, hazám, a kinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengnek, midőn szent szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és gyalázat, velük megoszszam. Ne kisérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, a hogy te nem akarod.
E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyult. Idegenek voltak egymásnak.
Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Épen olyan hideg vérrel állt fel előtte, s épen olyan nyugodt hangon felelt neki.
– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, a kiket gyülölök. Élj velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj? Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; a ki azok között legtovább ott marad kártyázni, a ki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón s végig esik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arczát, az a te kedves testvéred, a kit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez s aztán élj velük boldogul.
– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.
S azzal, a nélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.
Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.
– No hát, kedves uram öcsém, most a bagázsiáját felhozatni megy, ugye?
– Nem biz én.
– Hát hol a bagázsiája?
– A Duna fenekén.
– A–a! Azok a szép képek is?
– Azok is.
– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végig nézegetni. De különben semmi baj sincs?
– Nincs, Béni bácsi.
– No hála Istennek.
Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni bácsi s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyujtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ez uttal ügyelve, hogy a himzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.
Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.
– Rákönyökölhetsz már a himzett vánkosra, monda keserű gunyorral az öreg asszony. Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.
E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utczára.
– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.
S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten és tovább sírt.
Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségü gondolat volt az ő előtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálitéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.
Még a pipáját is ott hagyta az utczán, nem ment le érte.
Hát Kálmán hová tért?
Mikor az utczára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik délamerikai város kikötőjébe.
Nem volt szüksége az idegen szabásu öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utczára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arczán mutassa belül viselt gondjait s végig mehet a városon a nélkül, hogy valaki megszólítaná.
Léptei ösztönszerüleg vitték egy hosszú széles utczán végig, mely kivezet a városból. Az utczának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen épen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, a minek a kapuja fölött nagy kőczimer volt kifaragva. Ez a kapu is ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős walzer zongora dallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, a hol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parquetre, és sarkantyus bokáit összeütni s a délczeg magyar magántánczot riadó tapsok közt eljárni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik s akkor megkérdezni tőle: «Oh grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejtsek?»
A kapus megszólítása téríté magához.
– No uram, jól megnézte ön már magának azt a czimert ott a kapu fölött?
Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüst gombos nagy buzogánynyal.
A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalog úttól. S másik párnak ezuttal nem volt birtokában. A mi rajta volt s a mi a szivében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.
Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: «keresd fel a legpiszkosabb kávéházat».
Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrinyi felé fordítá. Ott állt ez akkor hirhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, kétszerte magasabb, mint a házfal.
Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, a hol még életében soha sem járt. Gyülhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.
Az alacsony ajtón belépve, oly vastag athmosphaera fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbüzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomálylyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hoszszában tömör oszlopok voltak; a mik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső commissárius, vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt körülállva munkában izzadt tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott haju fiatal kisasszony ült, a kinek épen udvarol valami félrecsapott kalapu jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, a kik e fülkéket megtöltik, a kik az oszlopok mögött letelepedtek, oly kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket az által, ha rájuk néz. Rácz disznóhajtsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál puncscsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál s öten-hatan a hátuk mögött bele beszélnek a játékba; egy szinházi tapsoncz állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakin elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.
Kálmán szétnézett, hogy hová bujjék el itten? Minden szögletnek volt már valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nem igen szeretik, mert minden embernek útjába esik. A mellé leült s kért magának fekete kávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.
A mint a szemei hozzá szoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. Egyetlen egy ismerős arczot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint a miben ő eddig lélekzett.
Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.
Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint a kit az örvény megkapott s forgatja körül. Megszünt gondolkozni.
Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe sug:
– Jenőy úr.
Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, a kit hínak? Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.
A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.
– Ah! ön az, Tseresnyés uram?
A csizmadia arcza csak olyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arcza mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.
– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? kérdezé Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: «Körülbelől ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, a kire én: Bányaváryra».
– Ide szokott jönni?
– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, a hol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahoz különös protectió kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett? Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom, őt karon fogni és haza vezetni.
– A nejéhez?
– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elczepelje; hanem a szomszéd utczáig valahogy elcsalom s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.
Kálmán megszorítá a kézműves kezét.
– Ugy-e bár; monda a csizmadia, most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá.
A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most itt Kálmánt, sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában? tudta ő azt mind igen jól.
Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, a mik itthon történtek az alatt, hogy Kálmán odajárt, a szinészekről, a tudósokról, a közönségről.
E közben lassan eltelt az idő. A pinczérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol? inkább összehordták neki a hirlapokat, a miket olvasni szokott.
Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.
Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldult arczokkal, öngyilkos tekintetü szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.
Azok között volt Bányaváry is.
Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török megygyfa csibukszárral hadonázott s hangosakat csapott vele egy asztalra.
– Pinczér! Te lusta ficzkó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!
Nyert…
S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rhumot töltött czukorral, azt meggyujtá s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt és verte az ütenyt valami utczariasztó dalhoz.
És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.
S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy ő iránta minden ember tisztelettel viseltessék.
Annál jobban nevetett rajta mindenki.
Azt a megygyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálczát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálczát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.
– Ki vagyok én, te rabszolga? rivallt a felszolgáló pinczérre.
Az gunyos megalázkodással felelt:
– Ő felsége Mátyás király.
– Fia a nagy Hunyady Jánosnak, veté utána a részeg.
«Éljen Hunyady Mátyás király!» ordíták kaczagva a korhelyek s felemelék őt székestűl a levegőbe.
Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:
– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő Mátyás király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már s csúfot űznek belőle.
Hunyady Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arcza; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szivesen hallotta, ha feltünőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arczképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg épen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.
A kozákok között volt egy infámis fancsali pofáju ficzkó, a kiben minden áron Czilley Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta boszut László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyady családnak ez esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfapipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.
Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították ő felségét a trónusáról, míg Czilley egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pinczér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellio szinhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; a mi nem ment a nélkül, hogy a meggyfapipaszár még egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.
A veszett Czilley azonban utána szaladt a dákóval s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, a midőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyuttal az ajtón is kisegítve.
Az utczára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a czirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.
A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen.
A hátát tapogatta és büszke arczot csinált.
– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá: te ficzkó, épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálczájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?
– Igaz, fölséges uram, hagyá helyben a csizmadia; de már most siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.
– Árulás volt! mondá a szinész. Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, a hol ülni szoktam.
Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.
– De hát ti kik vagytok «csiribiri emberek»? (Ez is Mátyás király szava volt.)
– Hát nem ismer már fölséged? esedezék nyájaskodva a csizmadia.
– Ahán! te vagy a czinkotai kántor. Te neked is megigértem, hogy dupla itczét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat?
– Nem vagyok én a czinkotai kántor, fölséges uram; szabódék a csizmadia. Én csak az a bizonyos varga vagyok.
– Oh úgy; az, a ki azzal jött hozzám, hogy «róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő». Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kivántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a sáfár?
– Nem fölséges uram, sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram: hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikairója.
– Ah! A tudós Galeotti? szólt nyakonölelve Kálmánt az ittas ember.
– Menjünk tehát felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról.
Ebben megnyugodott a képzelt király s ráállt, hogy haza menjen.
De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd utczáig, a hol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt s disputába elegyedett vezetőivel.
– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?
– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva s a kapus aluszik.
Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva? Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.
A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el: hogy «egyszer volt Budán kutyavásár!» A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.
Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.
– No hát jól van, mondá a csizmadia. Menjünk a várba. A felséges asszony úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.
Ez használt.
– A feleségem? szólt visszahőkölve a szinész s nagyon meggondolta magát. Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könyjeért tenger vért fogok ontani. E drága könyekért!
Akkor aztán elkezdett sírni.
Ez alatt valami nehezen bekanyarodtak vele a magyar-utcza szegletén.
Ott valami boltczímeren megakadt a szeme.
– Ez itt az én czímerem! Hogy jön ide az én czímerem? A holló, szájában a gyűrűvel.
Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sós perecz: ő annak látta.
– Hát jól van, felséges uram; mondá a varga. Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk s a mint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta?
Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek s elhagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy «miért nincs a csóri csukának mája?»
A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A czukor-utczán végig jött ügetve a czirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.
– Hah! ez ottan Holubár! kiálta a patról-káplárra mutatva, Holubár, a cseh óriás! ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!
És azzal csibukja meggyfanyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas czirkálót.
– Felséges uram, a lova nincs közel, mentegetőzék a jámbor varga, hanem kegyeskedjék felülni a nyakamba, majd aztán úgy attakirozzuk meg a cseh óriást.
S azzal lekuporodott a handabandázó elé, a kit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, a mint a nyakába kaphatta ő felségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, neki iramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, a hol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, a míg a hátulsó szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; a hol aztán ő felsége kezeit, lábait szétnyujtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimulása perczében e szót dörmögve: «meghalt Mátyás király, oda az igazság!»
Tseresnyés uram szomorú arczczal fordúlt Kálmánhoz.
– Ez minden este így megy – variatiókkal.
Kálmán kábult agygyal ült le az ágy mellé, mintha ő rá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.
– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert különben az utczán elesik s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.
– Hát a neje? kérdé Kálmán szorongva.
– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy martyr. Budán lakik, a vár alatt egy szűk utczában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya ablakában s ő az alatt varr, úgy hiszem pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbbé ittas, aztán hazamegy. Soha sem tesz neki szemrehányást és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, a hol szenved a nő, akkor igazi könyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy «érzi» a szerepét.
Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: «óh kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!»
A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.
– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram, szól a varga; tartson velem. Essünk át rajta.
Kálmánnak jól esett a kinálás, mert az nap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből s hozzálátott jó étvágygyal.
– Én meg vagyok felőle győződve, mondá a csizmadia, hogy ön az egyedüli ember, a ki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségéből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, a mikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen haza vinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jőjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai korcsmába, a hol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság, mint a nehéz kórság, a mit gyógyítani kell.
– Úgy fogok tenni, szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, a kihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, a mit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy historiai alakoknak; nyuljak bele a mindennapi életbe s azt mutassam fel a közönségnek. Az alatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfahajó, neki ültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsülyedt, épen készen lettem vele. Három napi munka. A tragoediámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. A míg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Soha sem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.
– No annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, a minek hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?
– Fölséges volt!
– A kenyér nem nagyon barna?
– Igen jó ízű.
– No hát az én indítványom odamegy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba, önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kinálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs, ember, hát hogy ne volna?) – akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolczvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolczvan forintot csak megkeres odáig valahogy.
Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden porusán.
– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most, folytatá a csizmadia, s urát is adom, hogy miként tudom? Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, a ki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz haza hozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért? Egyszer a nagyasszony magához hivatott azalatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, a mióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, a miben Béni bácsi lábai békében elférjenek. Akkor azután szóba állt velem s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utcza közepén? hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hidon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon? Hogy fogadott leányát, szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvenczét, unokáját szintén elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, a miket ön haza küldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy megtalálja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomoruságban vannak, mert ön abban a perczben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és épen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadia czéhet s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl czipőben, és hogy már most azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utczára és tanulhatja a nyomoruságot; mert ő minden vagyonából majoratust csinál s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet s iparkodtam ki a házból. És ime bekövetkezett, a mit előre mondék. Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. Mi kell több? A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. Talán jön oly idő, a mikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, a mikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez oduban maradni. De ez biztos odu. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, bucsut járjanak majd hozzá s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, a honnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökön örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.
Kálmán a kézműves nyakába borult és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.
Volt már otthona!
És ebből a szűk oduból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a földet…
Kálmán tollat és tintát kért házi gazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új szinművét. Ha készen lesz vele, majd ledül a pamlagra s alszik ott.
Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; a minek gombává nőtt kanócza csak vereslik és büzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arczával két karjára borulva és álomtól elnyomva.
Ez nem lesz igaz, mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint kihúzta onnan s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arczu ember még mindig ott ült.
Ejh én még most is álmodom, gondolá magában s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arczát, szemeit, a fejét köröskörül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltünni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy a mit lát, az valóság.
Hogy ő maga hogyan került ide? arról már voltak homályos sejtelmei; sőt az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami szinházigazgató, a kinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia? arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből kiűzött esze a hajaszálaiba menekül s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.
Úgy fél ettől az arcznélküli embertől!
Oda lopózott hozzá: valjon mi lehet az az írás, a mi előtte hever? Beletekintett. Szinmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az irásnak s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.
Rövid idő mulva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kaczag és tánczol, ugrál s a mi fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.
Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, a ki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arczczal kiabálva: «ez Kálmán! ez Kálmán!» s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: «te vagy az Kálmán!»
És aztán összevissza csókolta.
Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.
– Hogy jösz ide? Te irtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? No ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arczoddal! Részegen szedtél fel az utczán ugy-e? úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy czudar ember vagyok: aztán ölelj meg.
Kálmán nem mondta neki, hogy czudar ember; hanem azért megölelte.
– Tudod, bajtárs, ilyen a szinész élete, magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry; ha nagyon jó dolga van, elkorhelykedik, ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelykedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legujabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Czilikém olvashassa. Jösz velem oda, ugy-e?
Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvorium.
– Nem iszunk pálinkát, szólt magas megvetéssel Bányaváry. Mi dolog volna az, ha Czilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkat ittunk. Pfúj! Jösz hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugy-e bár?
Kálmán rá hagyta, hogy jó lesz.
Azzal bucsut vettek a jó házi gazdától s karöltve neki indultak Bányaváry szállását felkeresni.
Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre torkollik.
Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos küzdelmeit a szinészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.
Kálmán csak hallgatott.
Útjuk a gyümölcspiaczon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s egy papirdobozt tele vásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig szarvasokat szerzett be.
– Ez a mai reggelire való. Tudod, Czilike nem állhatja ki a kávét, gyümölcsöt szeret reggelizni.
Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét. Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem telik rá.
A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása volt.
Itt lakik Czilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.
– Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre! elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.
Abban is kellett valami theatralikumnak lenni.
Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat, rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem isten-asszonyának».
Czilike mosolyogva nyujtá neki kezét.
– Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.
Czilike szeliden ingatá fejét.
– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.
Czilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szeliden sugá fülébe:
– Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.
– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még igazán.
– Nekem nincsen semmi vágyam.
– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» – vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.
Czilike felsikoltott e szóra.
E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába borulva zokogott a sokat szenvedett nő.
De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől.
«Kálmán, oh kedves Kálmán!»
– Bizony úgy van az «kedves Kálmán!» És nem elég, hogy ő maga jött; hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk. Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod. Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a hozzád való szerelemtől.
És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy este kilencz óra után megint más gondolatok vették elő, a miket szinte olyan igazán érezett.