Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van; olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet rovására.
És férje mind ezt tudja jól.
– Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a világ soha.
Kálmánt pedig boszantotta ez az ömledezés.
– Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva. Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted, estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot; mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.
Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot, minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól lesz.
Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával, mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre készült.
És a siker tökéletes volt.
Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével rokon; satyra, mely meg van érdemelve.
Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele szinház.
S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket, mint Bosco, mint Philadelphia.
Bámulat tárgya lett!
Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a közönség meg volt hódítva általuk.
Az, a mit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.
Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot, a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt; – mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a közönség előtt.
Ez gyujtott, ez hatott, ez hódított.
A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél, mikor érthetően beszél.
És mily bámulatos munkaerő volt az!
Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott, melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet. És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku tragikus pathossal.
Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani: dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.
De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság soha nem látott boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár, fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet Kálmán diadalaiból.
És Kálmán?
Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.
Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.
Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek jött volna ki a kezéből.
A dolog eredete pedig az.
Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu állatnak.
Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre alá.
– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én? vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te is!
Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem kereste.
Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi, mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.
Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan legkevésbbé várta.
Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes angyalát, így szólt hozzá az angyal.
– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?
A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra, hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által megveretni.
Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.
Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek, azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van, akkor ugyan meleg van.
Bányaváry kaczagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is irt.
– Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát fellocsolhassalak.
– No ugyan mi történt?
– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.
– No hát híjj rá publikumot.
Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.
– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.
– A nevetés nekem nem nyavalyám.
– Fogadjunk!
– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.
– No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus» kerültem haza.
– Azaz, magyarul: «jól berugva», tolmácsolta Tseresnyés mester.
– More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre bízva a további felügyelést.
Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?
– Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!
Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját kidobni a szobából.
– Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre; leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig – hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!
S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.
«Hahha!»
Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát; hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:
– Nagyon jól cselekedtetett…
Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.
Hogy Czilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelid teremtés!
– Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.
Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.
– Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem, természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll; majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta, hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát, rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem, barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.
Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.
Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő huszasokban.
– Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!
Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa a legszükségesebbekre.
– A nyugtát majd megirjuk otthon tenálad; mondá barátjának.
Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte, hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.
– S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos «teatoteller». Theavedelő.
Az már szabad!
Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt tartotta legszükségesebbnek.
Zengett már az ország a hires költő nevétől.
Ország? Miféle ország?
A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból is, a mi magyar, ez a költő közönsége.
A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott még hideg van.
Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.
Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanári madarat.
Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő reá.
A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.
Jobb volt neki őt elveszteni.
Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.
A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben laktak.
Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.
Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt szeretik a nők.
Aztán prózai indokok is vannak.
A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.
És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.
Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arcz.
Viszont Decséryéknek is volt érdekük a bárót megnyerni.
Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai combinatio.
Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.
Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, a mint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. «Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!» Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.
S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen is lehet majd számítani a szavazatára.
Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.
Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.
Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.
Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.
De ha a leány nem szereti már?
Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!
Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.
Az öreg úr nem restelt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz és tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.
A mit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.
«Pedig olyan derék fiatal ember volt!»
Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.
Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.
Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.
S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba semmi beleszólása. A mit a herczegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, a kivel csak akkor tudatnak valamit, a mikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogy ha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az igért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a herczegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az igért százezer forintot. A többit a szerint fogják megkapni, a hogy az elsővel bánni tudnak.
Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.
Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még ő rá?
Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:
– Barátom! Apa vagyok!
Csak olyan szinpadi páthosszal ne mondta volna.
Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.
Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.
Büszke önérzet sugárzott arczáról.
«Fiu!»
Ez volt a felelet.
Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arcz, hogy tágul a mell annál a szónál «fiú»! – míg ha azt kellene mondani, hogy «csak leány», milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.
Hanem hát «fiú»!!! s annak már most híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!
– Czilikém téged választott keresztapának.
Kálmán örömmel elfogadta a választást.
– A keresztanya választását pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. Nincs ellene valami kifogásod?
– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.
– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.
– Ő nagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.
– Oh elfogad ő engem ott is – mondá Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. Tudod, a szinésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.
Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utczán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, a míg nem gratuláltak neki ahhoz a hirül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.
Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.
Kedélyesen felkaczagott, mikor kezét nyujtá neki.
– E szerint még is csak, mint «egy pár» megyünk a templomba!
– Még pedig a kik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek, folytatá Kálmán.
Katinka Czilikéhez lépett aztán, kinek arczán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis gyermeket.
– Ah, minő szép szemei vannak «már»!
(Ez tán soha se látott még kis gyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilenczed napra nyilik ki a szeme, mint a kis macskának.)
A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kis gyermeket együtt tartották a keresztvizre s a neveiket egymás mellé irták be az anyakönyvbe.
Kálmánnak mind ez nem okozott meleget többé.
A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elménczségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőtettség nem látszott a jó kedvében.
«Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, a hol fáj!»
A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját növelő czukorcsecsebecsékről. Aztán a czukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek rá irva a neve.
Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka czukor-virágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.
Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat s talált azok alatt egy arany nyomatú fényezett papirjegyecskét. Azok az arany betük tudatták a Decséry és Bálvándy-családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.
Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arczának elváltoztát. El fog-e szomorodni? ki fog-e csordulni szeméből a köny? vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? vagy bort fog inni rá s mámorba fojtja igazi érzelmeit?
Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan mondá:
– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.
Katinka ajkába harapott.
És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyujtá neki a kosárkát.
– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?
Ez megsebesíthetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mí?
Hol van neki az érzékeny része?
Most a czukorsüteményeket tartó ezüst tálczát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka s azt szétbontva, odanyujtá Bányavárynak.
– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.
Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; oda tartá Kálmán elé: «nézd», a pap elé: «nézze!» odafutott vele Czilikéhez: «olvasd!» Egyiknek sem engedett annyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.
Nádor ő fensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar szinésztársulatnak megengedtetik ezentul hetenkint egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német szinházban.
Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kivül-belől összecsókolá a drága iratot, Czilike vánkosaiba rejté zokogó arczát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arczáról láthatá legjobban a delnő. És a midőn Kálmán megszorítá kezét s melegen súgá: «köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!» akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Czilike boldogságának.
Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.
Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arcza pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, a mint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal boszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.
– Tessék helyet foglalni.
A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivalt: «ülj le, ha mondják!»
Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.
– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, a mivel megbíztam?
– Még most nincs készen.
– Hát mikor lesz meg?
– Hogy mikor lesz meg? ismétlé a kérdést Korcza úr.
– Igenis, mikor lesz meg?
– Hát mi lesz meg?
– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?
– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti?
– Én nem sürgetek egy processust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek? Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.
– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kivánja, triangulariter, és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképen nem lesz meg.
A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.
– S miért nem?
– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, a ki nekem csak egy évig volt fiam s még is úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majoratust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.
A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.
– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.
– Keressen a nagyasszony.
– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!
Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s a nélkül, hogy azt mondaná, hogy «tessék»: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámúlt, mint a sült hal, a mint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgy hogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csúszszék.
A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.
– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunctusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?
– A sántának neve Biróczy. Lakik az öt-pacsirta utczában Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész czókmókjával. Úgy is egy másik asszonynak a processusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonynyal bajlódni, se széppel, se csunyával.
– Engem a csunya asszonyok közé számít az úr, ugy-e?
– Nem csak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz szivű, rossz indulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, a mit még eddig nem tudott, s már most nem bánom, tegyen a mit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjut a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexicói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vétessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen a ki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.
Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott és kiváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle? Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott irással.
– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.
– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.
Hanem aztán meggyült a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok irással az ölében. Nem voltak hozzá készülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annál fogva gyalog kellett czepekedni a terhes aktákkal egész az öt-pacsirta utczáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért még is annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterigette a leveleket, utczagyerekek kergették a messzerepült irást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.
Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.
– Volt önnél a nagyasszony?
– Volt.
– Elfogadta ön az ügyét?
– El.
Korcza úr nagyot bámult s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.
– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exhæredatiójának ügyvitelét? Aztán vállat vont. Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!
Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.
– De ne tessék pedig úgy venni a dolgot. Épen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, mely épen beletalált a nagyasszony eszejárásába s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: «ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonynyal, melylyel most az ittlevő szinésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott majoratus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni».
Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.
– «Nesze semmi: fogd meg jól!» Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg ha –. Mert hiszen emberi észszel számítva úgy lehet okoskodni, a hogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatalis komédiásokhoz hozzá varrva, s akkor bekövetkezik a «ha». Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, a melyet ő folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, a míg…
– A míg Bányaváry barátsága félbeszakad?
– Nem. A míg Béni a neki hagyott majoratussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy a mint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az a nélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkre megy csupa élhetetlenségből, s mi haszna akkor Kálmánnak a híres zarádékból?
– No én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, még pedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.
– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!
– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párisba.
– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?
– De egy részt Béni bácsit kisérem, a kit a nagyasszony kiküld, világot látni.
– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajőjjön mint tulok. S ön a pásztor?
– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.
– Párisba?
– Oda is.
– Ecce! Én soha sem vittem annyira, hogy olyan cliensem lett volna, a kinek Párisig megy a causája.
– Hja, van annak, a ki érti magát.
– Fungum! Szólt fittyet vetve Korcza úr a tova biczegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ottmaradt társaság előtt a távozót. Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, a mit magam sem tudok.
Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorkocsi érte utól egymást, ott aztán, a míg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalog úton.
Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyujtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arczát kék selyem fátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tapogó zömök úri ember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó félczipőkbe dugva, nyakára széles nagy kendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fentartva azt az elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillion azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carriére elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva erdők közepett.
Hanem a mint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját s a hogy tyukszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve; «áh báró Bálvándy!»
Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkopott.
A daliás úr pedig szivélyesen nyujtá neki kezét.
Servus, Béni bácsi! S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.
Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak czímezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró urnak sértegesse.
– Hát hová, Béni bácsi?
– Párisba! kiáltá Béni bácsi dicsekedő arczczal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.
– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.
– Maguk is Párisba mennek?
Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.
– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! könyörgött gyermekes hangon. Van ott még hely elég. – A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.
A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy «yes».
– Hát jól van, Béni bácsi, jőjjön velünk.
– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.
– Miért fél tőle?
– Azért, mert sánta.
– Mert sánta?
– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.
A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.
Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz, hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a kocsi helyébe jön, akkor aztán megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.
Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.
– No majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.
– Az bizony jó lesz.
Még egyre volt kiváncsi Béni bácsi.
– Valjon ugyan az a grófkisasszony az, a kit Kálmánnak el kellett volna venni.
– Egészen az.
– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.
(Akkor te nem volnál majoresco, szamár!) Mondá magában Biróczy. Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik.
A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, a kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a hol éjszakára megszálltak, a midőn Biróczy ismét átvette védenczét.
Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas utonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélekzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő majoratus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szive engedte volna, a mennyi esze volt, még azt is megtette volna, – hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiunak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy beafsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.
Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiuból, örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jó szivű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyravett, s este mindent elmondott Biróczynak, a kivel egy szobába került össze hálni.
– De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?
Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.
Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.
És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a minőket azok hozattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.
– Mit kisér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdu. Mit kisér engem, mint a hajdu? Én már irtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kisérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, a mit akarok, oda mehetek, a hova akarok. Hát engem ne kisérjen mindenüvé, mint a hajdu.
Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki irt levelet:
– Én nem kisérem magát; én is megyek oda a hova nekem tetszik. Én megyek oda, a hol nekem dolgom van.
– De én most épen Homburgba megyek.
Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.
– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.
Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kiváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni hová? a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképen játszik más? A báró is fog játszani s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.
Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.
Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arczczal elveszteni száz louisdort a rouletten, még csak a szempillája sem rezzent meg közben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.
Még nagyszerübb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. – Milyen hideg vérrel mondá: «mille francs» és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszerődött, lett belőle nyolcz ezer, tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majd hogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbe kiáltani: «vigye el ön már! húzza már be!» – Elgondolta magában, hogy ha ő előtte egyszer úgy heverne már harminczkétezer frank, dehogy koczkáztatná tovább, megtömné vele zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a maneouvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.
Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép kisasszonyoké, a kik francziául beszélnek és szintén játszanak. Vajjon mind grófnők azok?
Vacsora után, (melynél közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.
De már ezuttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej ha ő neki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szintén feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.
Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá tette Béni bácsit. Haza ment szobájába és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akár hogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, a min úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoriczát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezitláb marad ott.
Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.
– No! Ugy-e látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.
– A bizony, mondá Biróczy, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.
Itt megállt a lélekzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.
Kétszáz ötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az ő rajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüszszentsen, s azzal a feje oda essék maga elé. Vajjon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?
De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most boszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!
Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró épen a szobájából a comtessel a karján s olyan jó kedvük van mind a kettőjöknek, a milyen nem lehetne valakinek, a ki a mult éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíjják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik hozzá. No bizony, a ki kétszáz ötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arcza, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pinczérnek. Mesebeszéd, a mit az a fiskális vele el akart hitetni.
Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz-e, a mit a fiskális mondott?
Pedig biz az igazat mondott.
Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük odább. – Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni a mit a jó sors adott s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a félmázsa aranyat, a mit az ő szeme láttára elnyert. Vajjon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?
De egyuttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár, mintha ő volna az a proverbialis «pœna pede claudo», a ki a bűn üldözésére ki van küldetve.
Reménylé, hogy Párisban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: a hova ők beszálltak, ott telepedett le az is; a hova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.
A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiu iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párist. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, szinházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködni valót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek s meg vannak a napjukkal elégedve. Például az alatt, míg a grófnő a theatre françaisban ismerősöket fogad el páholyában, az alatt Bálvándy a foyerben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilasba, a hol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szivét, nem pedig a tárczáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna útközben. De se baj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton módon lesz abból a váltóból pénz? ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanu aláirja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüst huszast értve egy forintban, az irásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes huszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, hús esztendős processus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről ide jőjjön Párisba, egy akkora papirossal mint két fidibus; a min se tanu, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, a kit soha se látott, s arra az az idegen ember belenyuljon a fiókjába s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi Louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajjon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kivánsággal? nem löki ki az ajtón? vagy épen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni; tehát mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön és vissza is hozza. Az a bankár czímzete volt.
Béni bácsi eljutott szerencsésen a franczia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből s hirtelen lenyelje.
Az az ember a rácson belül megnézte az aláirásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz, vagy bankjegyekben?
Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.
A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy sziveskedjék a váltóra ráirni a giroját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom most is az-e?
Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit irjon ő? «Girot.» Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semmi nemű papirosnak alá ne irja a nevét külföldön. Ő nem irja le a nevét sehova.
Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.
Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiakert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyukszemmel. Felkereste patronusát Bálvándyt s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor per tu voltak s kedves barátomnak hitták egymást.
– Mit csináljak kedves barátom?
Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a «giro» nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem irja a nevét semmi váltónak.
– Hát add ide, majd aláirom én az enyimet, monda Bálvándy, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.
Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!
Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára irja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.
– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! mondá a báró, aztán majd bekaszszálom magam. – Mennyiről szól? – ötezer frank. Itt az ötezer frankod.
Azzal nem messze ment, csak a chatouljáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet s odaveté az asztalra. Ez a pénz, hol a váltó?
Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságu összeget s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráirta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz s tíz percz mulva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, épen olyan bankjegyekben s átadta azt a bárónak a nélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.
Béni bácsi el volt kábítva e könnyü pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!
E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szivességet s hasonló fényes úri könnyüvérüséget tanusíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.
Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.
– Kedves barátom, mondá Bálvándy, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy girom. Tehát ha azt a szivességet meg akarnád tenni.
Hogy ne akarta volna Béni bácsi? De örűlt neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papirra irhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra irt «giro» semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes levélnek irná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szivességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne irta volna oda a nevét, ha egyéb nem kivántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat? Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő gondja az.
És aztán el is felejtette az egész dolgot s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.
Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisetteket s tanult tőlük francziául beszélni.
Csak az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában ténfereg.
Egy reggel aztán, mikor épen a theájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve, azért, hogy ezt a hosszú czédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni?
Béni bácsi értett már annyit francziául, hogy ezt a dolgot semmiképen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot? azért a czéduláért? Soh se látott ő hetvenötezer frankot életében.
A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláirása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?
Most emlékezett már rá Béni bácsi.
– Hja kedves mosziő, ez csak «giro», ezt úgy hivják, hogy «giro», én itten csak «giro» vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?
A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az acceptans nem fizetett a határidőre, tehát a «giron» van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, a ki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is épen úgy megadatott, mint az acceptans ellen.
Béni bácsi erre a szóra elfelejtett francziául, ríva fakadt és diákul beszélt.
– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit…
De biz annak a mosziőnek «scio» – «non scio» – «feci» – «non feci» mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e? no ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, a kiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.