– Hová visznek, kérem? rebegé Béni bácsi.
– A Clichybe, felelé az egyik kérlelhetlen.
Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párisi börtönökből az ember egyenesen a guillotin alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.
Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, a hol már volt akkor egy másik úr is.
Az a másik úr volt báró Bálvándy.
A báró nagyon boszus volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem a midőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, a mint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát s azontul megtartotta a régi kedélyét.
– Minek iratta velem alá azt a «girot», bömbölt Béni, gyerek módra.
Bálvándy pedig nevetett.
– Hát azért, öreg fiu, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No hát nem szeretsz ott lenni, a hol én vagyok?
Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:
– De nem visznek bennünket innen a guillotinra!? vagy nem deportálnak Algirba?
– Bizony nem tudom én; mondá Bálvándy, kapva a tréfán.
Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.
– No ne búsulj, biztatá őt Bálvándy; ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.
De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.
– No ne félj semmit, öreg fiu, biztatá Bálvándy: tréfa az egész, egy pár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filister lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.
No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált a milyennek ő képzelte a tömlöczben kiszolgáltatott früstököt; a hogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt, meg czibere leves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajjon nem csapják-e meg itt az embert?)
De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van, és sherry.
Jaj ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagy Mogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer! Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kinálta a báró.
A foglár jelenté kis idő mulva, hogy eljött az ügyvéd, a ki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.
Hadd jöjjön be!
Sánta Biróczy lépett be az ajtón.
Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: «látja mivé lettem, szabadítson ki innen».
Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hideg vérrel mondá neki:
– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de már most ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét kezébe s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten?
– Ah, tehát ön az, a ki engemet elzáratott? kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva; a miért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztül tette s úgy diskuráltak egymással.
– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának megbizottja.
– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?
– De velem együtt! kiálta közbe Béni bácsi!
– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.
– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbizójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, a mit jószágaimra rögtön betábláztathat?
– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.
– De mikor kétszer annyit igérek teljes biztosíték mellett. Száz perczent nyereséget.
– Nem kell neki semmi nyereség.
– De hát ki az ördög az a hitelező?
– Egy asszony.
– Hogy híják?
– Sátory Csollán Katalin.
– Ahá! Kiálta fel Bálvándy s most már felugrott a székéről. De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbizásából kisért engem ugy-e mindenüvé?
– Alighanem.
– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi boszú. Lássa ön, egyszer épen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonynyal gyöngéd utazáson, épen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, épen így kerűltem a Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagytam a faképnél s megszöktem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézes hetek kellő közepett megragadja a galléromat s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Boszuálló istennő!
Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját ez utólérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; a mibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.
– No már most Béni pajtás, szólt nevetve Bálvándy, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, a ki most bennünket egy lepkefogóval elcsipett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.
Ez volt pedig az a szó, a mitől Béni bácsi újra sírva fakadt.
– Jaj! a mama! Az édesz mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöczbe került, idegen országban! Kedvesz édesz jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majoratust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe; én meg hadd megyek haza a kis szobába, a hol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Páris!
Aztán elővette a köhögés és prüszszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.
Biróczy pedig megmondá az ultimátumát a bárónak.
– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. A mikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.
– «Re quasi optime gesta!»
– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.
– Tisztelem a szép cliensnőjét.
Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arcza ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézes heteibe egy ilyen tréfás episodot sikerülend bejátszania.
– Hah! mondá, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz ütve, «az egyik» már megkapta, a mit kellett.
Biróczy felnézett sovány mumia képével a dacztól piruló istennői arczba és gondolta magában: «én tudom, hogy ki az a «másik»?
Biróczyval egyidejüleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.
Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt ő ellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, a miért a férjét az adósok börtönébe záratta.
– Haha! kaczagott fel Katinka; de hát még akkor milyen gonosz leszek, a mikor kiszabadítom!
Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.
«Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.»
Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa veje urának kiszabadítására.
A herczegnő pedig nagyon restelte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült az útra Doretheával együtt s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, a hol Tóth Máté uram lakott.
A paraszt család oh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!
A herczegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.
A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, a hova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőűl, a kivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most a miatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szivességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmánya ujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon a mennyit kivánnak.
A herczegnő teljes biztosítékot igért; nem csak ő és unokája fogják aláirni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.
– Miféle báró? kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.
– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.
– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? ismétlé apróra szakgatva a mondást Tóth Máté uram s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.
– S mennyi volna az, a mire szüksége volna? kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.
– Hetvenötezer frank.
Tóth Máté uram aztán vállába húzta nyakát nagy alázatosan.
– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. S elkezdett aztán parasztmódra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapju, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egy szóval nagy lett egyszerre a házánál a nyomorúság.
Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.
Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószág-igazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószág-complexumok. Magán hitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; soha sem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, a kinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézes hetek korszakába beleékelve!
Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja magát s hogy Béni fiát haza kapja, kifizeti a fatalis tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.
Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párisból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajta rontott s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, a míg Bálvándyt kiváltják.
– De hisz ez iszonyú szégyen gyalázat! sopánkodék a nagyasszony.
– Dehogy az. Dicsőség. Ha haza jön, híres ember lesz belőle.
– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, a miért be vannak csukva?
– Bagatell! Hetvenötezer frank.
– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész dominiumnak az ára.
– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.
– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.
– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony.
– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szivemben.
– Én csak prókátor vagyok; a ki tanácsot ád. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát s kiválthatja rajta Béni fiát.
Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szivét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:
– Azért sem váltom meg egyiket is! A ki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöczben; maga pedig sánta ördög – a kötélen!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párisból, Béni bácsitól: maszatos, czirmos, poczás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beirt leveleket; később fáin papirosra irt, nefelejts füzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmes leveleket, a mikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.
Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: irt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.
Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy s még egy levél irására szánta el magát.
Az a levél szólt Katinkának.
Tíz nap mulva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.
Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.
Dicső úttörői a magyar múzsának, kik «akkor» átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)
Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar szinészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen szinigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.
Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg lánczhid sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.
És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől, és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli széltől.
És az ujságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!
Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálczája végére akasztva batyuját, mások párosával czipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki szél vigan seper végig a sík jégmezőn, s arczaikba veri a sziporkázó havat. – Királyok és királynék azok, kik hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban biborpalástjukat.
A szél eltakarja nyomaikat hóval s másnap (– és negyvenév mulva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.
És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint czigány csapat, mely lyukas becsületünket foltozni bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében s bizonyságot tegyenek róla, hogy még «él a magyar».
És mily fényes bizonyságot!
Mindenki sajnálta őket. Igen is, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.
Jöttek hozzájuk idegen szinigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint szinlapjaikon olvasható, «hogy lássa a világ, mit tud a magyar?» hogy játszottak Pécsett németül, Ráczkeviben szerbül, Bukurestben románul egy pár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.
De a szivük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.
És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az «idegen» Pestre.
Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar szinészek és szinésznők öltöző-szobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné ő nagyságához.
Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A szinészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyaczimbora.
Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony épen nem lesz rossz, az előadás után a helyett, hogy az ember neki indulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék? bizony, a helyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis «parázs» ferbliben némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.
Csak Czilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kis fia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkiséri a szinházi szolga, ki a szinpadi ruháját kosarastúl utána viszi.
Czilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné thea-estélyén; de Czilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán théát; az pedig ártatlan dolog.
Tehát Czilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.
Épen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a szinpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, a mire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.
De hát nem lehetett.
Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, a mi a jeget még jobban felporhanyítá; a miből az lett, hogy mikor Czilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a szinházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt pedig nem koczkáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik buvó ajtón át megszökött, Czilikét magára hagyva, hogy keressen a hol akar magának Budára kísérőt.
A szegény asszony meg volt ijedve. A szinpad üres volt már; a szinészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily czudar időben neki a Duna jegének, a hol senki sem kószál már.
Czilikének pedig haza kellett menni, mert kis fia otthon volt.
Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh egy anyának a bátorsága oly nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjtszaka? a vihar? a rémek?
Neki indult, hogy megy haza egyedül.
Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak lépett eléje.
Kálmán volt.
– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, a ki haza kisérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. – Hát nyujtsd a karodat s kapaszkodjál belém.
Oh mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!
Hát mégis van egy lélek a földön, a ki az ő lelkével együtt gondolkozik, a ki óhajtásait kitalálja, a kinek a karjára támaszkodhatik, a ki őt szereti: egy testvér…
Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy «áldjon meg az Isten!» s azzal neki indultak a zimankós zápornak egyedül.
Magyarország két ragyogó geniusa.
A Dunapartra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.
– Nekem át kell mennem! Nekem kis gyermekem van oda át! kiáltá szenvedélyesen a nő s magával ragadta kísérőjét.
Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell czipők, (a gummi felczipők még akkor nem voltak feltalálva) s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.
A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott, vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre botorkálniok.
Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Czilikét, így emelte át a jégtorlaszon.
Tovább hatoltak.
A nő öltönye, lábai csuron víz voltak már s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.
A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.
A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig haladtak rajta.
«Óh gyermekem, óh kis fiam!» rebegé magában az anya.
Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papir, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsülyedni!
A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán oda húzta a jég széléhez esernyője fogantyújával s azon keresztül kijutottak a partra.
Onnan aztán sietve mentek a szinésznő lakásáig. A sietségben az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.
Szerencsésen elérkeztek haza. «Nincs semmi baj?» kérdé Czilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.
– Semmi baj, a kicsike alszik.
Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.
– Isten veled! szólt Kálmán, mikor Czilikét már jó helyen tudta; én sietek vissza.
– Vissza? rebegé Czilike. Ugyanazon borzasztó úton? Ah én nem eresztelek.
– Pedig vissza kell mennem.
– Nem. Nem! én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.
– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.
És azzal beerőteté Czilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.
A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.
Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, a ki az olyan embereket elfogdossa, a kik a halálveszedelemmel daczolni akarnak.
A mentő csónak még mindig lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.
Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen? Kettős oka volt sietni.
Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.
A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.
A Margit-sziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.
Nem sokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.
Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.
A mint haza ért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött Csollánné estélyéhez.
Izetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? hiszen nem szerette már.
Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.
Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a theázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.
Katinka is szivélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.
– Most még csak Bálvándy van oda, mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.
– Arra nem várunk, mondá Katinka.
– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! mondá Aszályi és Kálmán szemébe vigyorgott.
Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ő neki ezt a vigyorgást onnan valami drastikus módon kellene letörülni.
No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, toasztmondó, anecdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.
Egy-egy jó czimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten most.
– Dejsz az jó helyen van! felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.
Kálmán azt gondolta, hogy mind ez az ő boszantására mondatik s fel sem vette.
Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Czilike nevét rágalmazhatták volna ő miatta.
Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.
A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.
Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.
De hát arra, a ki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis gyermekénél lehessen, senki sem gondol?
No az bizonyosan jó helyen van már.
Kálmán Bányaváry arczára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem a mellett ragyogott a jókedvtől.
Vacsora után a szinészek összeálltak quartettet énekelni. Majd a házi úrnő ült le zongorája mellé s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el valami szép sonatát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.
És Kálmán gondolta magában: Czilike most tán épen ezt a dalt dudolja kis gyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kiséret hozzá.
Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázó szobákba vonult vissza, s két arczot kísért mindég figyelemmel. S mentül jobban figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szive.
Később tánczolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű szinésznőkkel versenyt tánczolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhiresztelte róla, hogy mellbeteg.
A reggel is együtt találta a mulatozókat.
Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után.
Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a Dunapartra, megnézni a zajló jeget. – Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspont-biztos volt nála s az egész vendégsereggel kihajtatott a Dunapartra. Kálmán oda is elment velük.
A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.
– Vajjon Czilike haza jutott-e az éjjel? Kérdé a bámulat közepett egy kiváncsi soubrette.
– Óh az bizonyosan otthon van, vigasztalá meg Bányaváry.
És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.
– De hisz az most nem jöhet ide! mondá Aszályi furfangos arczczal.
Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy már most ő miatta mindannyian ide rekedtek: tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, a míg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő haza mehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.
A mint azonban a váczi-utczán végig haladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.
– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál: mondá Kálmán; mért nem jöttél el?
Bálvándy vállat vont.
– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van, engem nem hítt oda senki.
Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá.
Megint kitavaszodott szépen. A mit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a «csigá»-ban hónapos-retket árultak már.
Ez a «csiga» egy szegletház a Sebestyén-tér egyik oldalán. A ki nem restel oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, a milyen volt ez előtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori «csiga» között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi irók, tudósok és művészek gyűlhelye.
Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.
Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, aczélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!
Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, a miért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.
Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt szindarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan irók, kik hivatalt viseltek, vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egy pár iróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és herczegei pedig, a kik a magyar tudományos akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha soha sem hallották volna a nevét.
De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.
A «csiga» rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött s vakmerő volt a hazai jogelveket birálgatni.
És aztán, a kit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.
Ez is az irodalomhoz tartozott. Irt álnevű birálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.
Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honorariumokról; hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; hanem azért mindenki szerette nagyon.
Ez úgy látszik, mintha egy lánczolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.
Aszályi a nagyúri körökben is «benfentes» volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga: és azokat oly mulattatóan tudta előadni.
S a hol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint a melyet tudósok és művészek taposnak.
Ezért a «csigá»-ban Aszályit sokkal szivesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az előbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; «nekem is tartozik egy forintommal», «nekem meg kettővel», aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkozott, oly fásult, talán önhitt is?
Egyszer már magának Kálmánnak is feltünt, hogy a mint ő belép a pályatársak mulató-termébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve; Aszályi, ki fenhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.
Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa e miatt Biróczyt.
– Hogyan lehet az, hogy a mint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat.
– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd, mondá Biróczy. Akkor ülj le velem ide a szögletbe.
Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arczvonással is azt mutatni, hogy ő rá vagyonának elvesztése hatással van.
– Nagyon kérlek! mondá, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.
– No hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta e budai szinészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?
– Azt az éjt mi együtt töltöttük, sietett Kálmán felelni.
– Igen Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: «De hisz az jó helyen van!» – Emlékezel arra a mosolyra, a mivel rád tekintett?
– Emlékezem.
– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi «közös barátunk» azt hireszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kisérte át hugodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, az alatt ő a budain maradt. Ez volt az a «jó helyen van az!»
Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint egy szobor, oda lépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.
– Hallja ön! monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, hugomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni…
Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekűlés, mint orczátlannak lenni.
– Igen is. Állítom, mert láttam, monda merész daczczal. Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, a mit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, a ki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő hugod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…
– Az a férfi én magam voltam, te gazember! kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az épen elég volt utolsó szavához sanctiónak.
A pofonütött rohant – nem elégtételt venni, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik? S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy «ez vért kiván!» mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válaszszon a társaságból secundánsának? S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jó akaratu törekvéséről, miszerint minden hajdankori persa és assyriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhivással, hogy legyen ő neki a véres boszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy «Nabukodonozor». A mi tudvalevőleg e magyar szótól származik: «nebolondozzonazur».
Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utól a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.
– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? kérdé Biróczytól.
– Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.
– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?
– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a ficzkó téged párbajra kihív? A mikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.
Kálmán keserűen bólintott fejével.
– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kimélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, a mi nem abstract theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy két krajczáros hólyaghuzótapasz, s a ficzkó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jösz ide őt megczáfolni.
– Nem.
– Azonban ne beszéljünk már most a ficzkóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért hiresztelte ő ezt a rágalmat? Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genesise van.
– Nem találok rá.
– Vesd össze a körülményeket. A ficzkó jól látta, hogy te voltál az, a ki hugodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna az alatt. De erről majd máskor beszéljünk. A ficzkó tehát tudta, hogy te voltál a kisérő, és mégis Bálvándyt hiresztelé annak; hiresztelé pedig olyan nyiltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.
Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, a min nem tud átlépni.
– Mit tudsz?
– Hallgass rám s ne hadonázz az utczán. Eredj át szép csendesen Budára és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.
– Hát ő kitől tudja ezt?
– Tőlem.
– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?
– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok s van egy kliensem, a kinek az érdeke bir engem mozgásra.
– Ki az?
– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán soha sem beszélsz vele az életben.
– Te megrémítesz!
– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, a mit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak birsz.
Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hidra lekerült volna.
A míg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoskop képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, a kiket gyülölt és szeretett, mindenképen iparkodott egymásmellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem birt világot deríteni maga körül.
Mikor Czilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.
– Mi ez? kérdezé Kálmán szorongó kebellel.
– Én utazom, monda a nő, kinek arcza piros volt a fáradságtól, és szemei a sirástól.
– Hová? kérdezé Kálmán.
– Nagy a világ… ez volt rá a felelet.
Kálmán hevesen ragadá meg kezét.
– Czili! Mi történt veled?
– A legrosszabb, a mi történhetett.
– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!
Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könyei, fuldokolva zokogá: «ő nem szeret engem többé!»
– Kicsoda? Bányaváry?
– Ő mást szeret.
– Kit?
– «Azt az asszonyt!»
És a hogy a könyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; a hogy arcza lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki «az az asszony?»
«Csollánné?»
Czilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arczát. Ez volt az igenlő válasz.
– Őrült az az ember?
– Én bolond! szólt a nő, arczára tapasztva kezeit; a ki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borczimborák csak pénzét rabolták el, a theaestélyek a szivét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.
– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol, vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Czilike felől ezt a rágalmat elhiresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószinű. Bálvándy bolondja a szinészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.
Czilike letörlé könyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott s aztán nyugodt hangon beszélt.
– A mit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, a mi az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; szinészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, a melylyel így megszurtak, még méreg is van, s az már megöl. Oh mért jöttél most hozzám? mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgy is meghallod, mindenki beszélni fogja az utczán.
A nő kétségbeesetten veté magát arczczal a kerevetre; de már nem tudott sirni.
– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! Könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.
– Tehát tudd meg én tőlem azt, a miért soha sem fogsz megbocsátani se nekem, a mért megmondtam, se magadnak, a mért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, a ki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, a miért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, a ki azután rajongó szenvedélylyel lépett az életútak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, a hol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvenczét elvitte magával s aztán jártak együtt és osztoztak nyomorban és dicsőségben és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, a kivel kezet fogva megindultál daczolni az egész világgal; összetűzni a nagy urak hatalmával, meghódítani a gunyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; a kiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted ezt az embert, a ki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének.
Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.
– Ez csak egy rossz álom.
– Oh ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna? minő fényes igéretek, minő csábító meghivások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, a ki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghivások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi szinigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési dijul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresariónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt, védencznője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni minket és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen Istenhez.
Most azután Kálmánon volt a sor, hegy elkezdjen zokogni, a hogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, ki egy egész élet összesalakzott keserüségeinek enged kitörést túlterhelt szivéből.
Oh milyen félelem gerjesztő zokogás volt az!
Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Czili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: «mi soha többé nem látjuk egymást!…»
Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utczára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza? S minek ment haza?
«Hogy mit teszek? azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még megölhetek egy másikat. De kit? Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy épen én vittem őt azon asszonyhoz, a kitől magam annyira irtózom? Ah a szép vadásznő nem csak a vadállatot tudja sziven lőni.»
Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet irni.
Hozzá kezdett.
«Asszonyom! Oh milyen kegyetlen rossz szivű daemon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szivemben, a melyen halálra sebezhető vagyok. A mikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, a kiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, a mely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek Istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! A ki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, a melyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, a míg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykaczajjá válik önnel szemközt!»
S mikor aztán annyit összeirt, akkor széttépte az egész levelet. «Oh én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét az által, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S aztán mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem ő hozzá? Miért tegyek én ő neki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?»
Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait s sietett a szinházhoz.
Péntek volt, ismét a magyar szintársulat készült a nagyvárosi szinházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, a kivel beszéde van.
Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy hire futamodott már annak a monumentális pofnak, a mivel a rágalmazót elcsendesíté.
A szinháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelban, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfenczezett utána a feltisztelt? hogy esett az asztal alá?
Annálfogva valahány szinészszel, kardalnokkal, szinfalhordóval találkozott Kálmán, a kitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyigebotra, a mi akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!
Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.
Egyedül találta.
Bányaváry is értesülve volt már a «csigában» történt jelenetről, s e miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, a mit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mende-mondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját?
No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.
Egyenesen eléjelépett s így szólítá meg:
– «Te Borcsay!»
Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a szinész és sejtette, hogy mi következik most?
– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el akarod hagyni a magyar szinészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhez hűtlen lettél, végezd el tensziveddel, ha van szived; hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról: leütlek a legelső kővel, a mi a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.
Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, a miket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett hazahivogatni.
– Isten ugyse: igazad van, monda Kálmánnak: agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s boszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány ficzkó, a ki e perczig voltam, hogy az a másik ember, a ki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide!
Azzal elővonta belsőzsebéből a külföldi impresarióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette.
S azután érzékenyülten nyujtá kezét Kálmánnak.
De Kálmán nem viszonzá azt.
– Te nem nyujtasz nekem kezet?
– Se én neked, se te énnekem! A míg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, a kik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel?
– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.
– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy a mit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, «holt szén»-nek nevezik.
– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.
– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, a hová ő.
– Mikor kivánod?
– Holnap.
– És társaságom?
– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit és vándorol tovább.
– S a mit eddig építettünk, az mind összeomlik?
– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.
– Tehát menekülök.
– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.
– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.
– Te meghaltál: nem jöhetsz.
– Igaz. Mit kivánsz még tőlem?
– Azt, hogy engemet felejts el!
Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. Bányaváry utána sietett s rimánkodva kérlelé:
– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?
Kálmán visszafordult s sötéten ránézett.
– A míg a városban vagy, addig rám emlékezzél! ha tovább mentél, akkor felejts el!
S akkor sem hagyta a kezét megfogni.
Elhagyta a szinházat, a nélkül, hogy visszanézett volna rá.
Az egész épitmény, a minek felrakásában annyit fáradott, saját öklének egy ütésétől összeomlott és hullott saját fejére.
Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Buda-Pesten. Meg voltak elégedve a hirrel. Kivánkoztak már azok is a vidéki húsos-fazekak után az «igéretnek» földéből vissza!
Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.
Czilike kérdő bámulattal tekinte rá.
Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:
– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk «mind» Miskolczra.
Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a becsomagolt szinpadi czifraságokra.
Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive, csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságu Czilikéjét, sirt, mint a gyermek, s a másik perczben már játszott, mint a gyermek.
Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobbfelével, hogy Czilikét boldoggá tette és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma szélylyel. És mindezt az imádott Czilike s az imádott nemzeti müvészet kedvéért tette.
Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.
Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiui önfeláldozást, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy huszasért.
Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a «vörös ökörben» régi jó patronusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.
Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.
Czilike ismét a hivő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, a meddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.
Szegény asszony! már örült neki, ha a férje «csak» iszik.
No, de Bányaváry erős volt abban, a mit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint theát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni, hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor, vagy a ser. Neki tehát a búcsúlakomán is külön-theát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koczintottak, ő a füles-csészét emelte az áldomáshoz.
Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a társaság kivánta, egy-egy szép románczot énekelt saját guitarre kisérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könyek szemében.
Olyan jó fiu volt a jó Bányaváry! Mindig érezte ő azt, a mit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele.
Mikor Bányaváry a negyedik csésze theát itta, akkor az jutott eszébe, hogy hajh mennyivel zamatosabb volt az a thea, a mit ő máshol szokott inni.
Igaz, a thea sokkal zamatosabb, ha kettecskén iszszuk, mint ha nagy társaságban. Ez a theának a sajátsága.
S azután nagyon elővette a gondolkozás.
Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit igért Czilikének? hogy éjfélre haza kerül. Azért is búcsút vett az egész jó czimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonariját, betakarta vele a guitarreját s indult a holdvilágos utczának nehéz szivvel.
Mégis csak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.
Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a szinpadon; de oda haza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik épen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, a mi az értéknek különböző súlyt ad.
Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, hófehér ruhában, mint egy villi?
Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana szerteszét.
Két utczán volt választása végig menni. Az egyik jó tágas, téres, világos utcza, mely egyenesen a hidhoz vezet; a másik egy szűk mellék utcza, mely nem épen a hidnak kanyarodik.
Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.
«Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserüséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép hölgy nem kiván örökkévalóságot, annak csak a boldog percz kell. Megszünik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy perczet kivesznek belőle? Nem szünik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti? «hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.» Pedig Plato bölcs volt, ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. A mit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Czilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölgygyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restelni való dolog csak akkor lesz restelni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.»