A kis leány nevetésre fakadt.

– A golyókat hessegetted?

– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.

– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem bocsátanám meg; de soha!

– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban feltartóztassanak.

– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára.

Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz: nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat lövöldözött.

Másnap alig várhatta, hogy rákerüljön a sor a beteg mellett virrasztásra.

– Itt vagyok Jakabkám, beszéld tovább, hogyan jártál.

– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára, egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő, még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a hegyekről alárohanó szilaj patakok. Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó karfákat.

– No, te szegény ember, mit csináltál most?

– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.

– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya árvízbe.

– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén: bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba. Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.

– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.

– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a távozó villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.

Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom: azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek, kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva. A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából: akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.

– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a Belzebub kezéből.

– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban, tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit. Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát tűztem a tűz mellé s arra ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt magától.

– Én még ezt nem tudtam.

– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam, a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem, meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz. Hát már akkor volt mellette valaki.

– Nos? ki volt?

– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a tűz mellett guggolt.

– Te! Az volt bizonyosan a vasorrú bába.

– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni cserepcsíkon a halászok.

– A te ludad meg ott sült a tűz fölött.

– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.

– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.

– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a pusztai vén boszorkány.

– Ugyan jól tetted, hátrafordulva maradt volna a fejed.

– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.

– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból. Pihenj meg Jakabkám.

Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal viaskodott.

A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet; daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak, szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait, – a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött utánuk.

– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak talán?

– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a másikat nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz. Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát, ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.

– Jaj! Téged nem szabad megverni, Jakabkám.

– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú, czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.

De ez a kimenetel már nagyon tetszett a kis Klarissznak.

– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj szépen fekve.

Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze timárlegény!»

Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.

– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt elpáholtad. Azt is az apámért tetted.

– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka, a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.

– Ugyan mi volt?

– Majd elmondom: ha szépen meghallgatod.

Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark legyezővel a Jakab arczáról.

– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt. Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» – «Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»

– De furcsa az a garabonczásdiákbeszéd!

– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki, hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum» (apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni; de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó parton megint elbúcsúztunk egymástól s a harmadik folyónál, az Osvánál, már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél. De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira: Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen rontás benne.

– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután előlről is, hátulról is végig böködve az ujjával, nagyot bámult azon a babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az ábéczéből.

– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment, mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle, hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a fertelmes állatot.

– Miért nem lőtted agyon?

– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét, akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré. Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a lovamat sem tudtam megitatni.

Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt szegény!

Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol – a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel, elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat, az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga előtt, a mitől azután nem láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.

Klarissza nem állhatta tovább, sírva fakadt.

– Ne mondd tovább, kedves Jakabkám. Nem hallgatom. Még újra megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a többit.

A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott költeni el a maga csirkebecsináltját.

Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához az ebéd végén:

– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel. Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.

– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa, hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.

– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.

– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta, hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán épen akkor nagy zenebona járta. Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására, az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál, annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak, mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot.

– Hát téged nem bántottak? szólt közbe elrémülten az anya.

– Már akkor odább mentek.

– De bizony nem mentek! sietett megczáfolni Klarissza.

– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez, majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt, csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt, akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni. Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött elnézve. Utoljára odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve: «Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult, csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon, hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II. Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja, mit gondolt?

Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:

– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért a szóért egy igazi, de igazi csókot.

Már akkor tudta, hogy vannak igazi csókok és vannak hamis csókok.

Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert, letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte, hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett a falvaikba, s agyon akarták verni.

Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.

Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.

De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha Kray Jakabnak, az öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.

Meglássuk, azt teszi-e?

Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.

* * *

A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa: abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán, minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.

De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I. Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, hogy jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.

Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie a jó Kray Jakabnak.

Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár, Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették, hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását. Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a gyertyáját.

Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári hadvezérnek, bármennyire ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony» kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.

Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.

Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis szárnyas postát.

Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt, ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.

Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes; azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját; attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s még ki is végezteti ezt a derék embert.

József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők legyenek is az eddig ellene elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát biztosítva.

Ki fogja elvinni ezt a kegyelemiratot?

– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért, itt az idő, hogy azt most visszafizesse.

Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.

Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.

Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza, hogy maga végzi a futár feladatát.

Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta; vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt; talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának, sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére. Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke. Őrült volt, mikor ő rá gondolt.

S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a hamu alatt lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta, ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.

Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban semmi kárhoztatni valót.

Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.

Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja befejezni. Az öröm nagy kerítő!

Előre ki is főzte jól az egész tervet.

Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához. A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe, megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen jól fogja a családapát adni.

Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.

Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve, naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának mindig van vendége.

De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok. Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta, egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.

Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga adott neki szénát.

– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak. A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért, nyalka kurucz hadnagy!

– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.

– Biz én pedig többre tartom a hadnagyokat, mint a colonellusokat.

– Hát Panna asszony, mi hirt tudsz Kézsmárkról?

– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja. Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a két szememmel, onnan jövök a városból.

– Hány órára van kitüzve a nyakazás?

– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó mellett hirdették ki az itéletet.

– S mennyire van ide Kézsmárk?

– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is begyőzi.

– Hát aztán a biróné asszonyom sajnálja-e nagyon az urát?

– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott. Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.

– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az ötpecsétes levelet?

– Minden aranyát neki adná, még talán egyebet is.

– No hát ne busulj, babám, itt van az én tarsolyomban az az irás.

Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».

Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.

Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak pedig nem volt se szeri, se száma.

Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott. Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta.

Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát; egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.

Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva találta a császár futárját: alva és részegen.

A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből: «Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»

De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.

A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.

– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt leütik a szép asszony urának a fejét.

S fogta, ráöntött egy kanta hideg vizet a makutyi lovag fejére.

Attól egy kicsit kijózanodott az, s elkezdett prüszkölni.

Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az alatt majd felöltözik az.

Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.

– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől elválasztott gyerek.

Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát, kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban van most. Azt motyogta, hogy «hol van a sarkantyu?»

Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott lovagsarkantyuit.

Az ittas lovag ravaszul nevetett.

– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy mi a sarkantyu?

– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve «patkó».

A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és vesződség pedig.

– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj Isten: bizony még elkésel a gratiával!

A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte, felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután elővezetteté a szolgával az udvaron.

Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a szijon a lyukat.

– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért? Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!

S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.

Mayer lovagnak ezalatt kedve kerekedett a szép menyecskével legyeskedni.

Panna asszony a körmére koppantott.

– Menjen a gutába! Hogy jut eszébe ilyen órában az incselkedés?

Mayer lovag erre odahajolt a menyecskéhez s ezt sugta a fülébe:

– Özvegyasszonyt csinálok a szeretőmből.

Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen gondolattól.

– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!

S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel, erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha visszajön, most csak siessen Isten hirével».

Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe, beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»

S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.

Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.

– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még ott is extraszobát fognak fűteni!

A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.

A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták a börtönbe, hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.

– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.

Aztán a fiát ölelte meg s azt mondá neki:

– Jobb ne légy; de okosabb légy, mint én.

Mire a fiu e szóval válaszolt:

– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál; hanem hozzád méltó leszek.

Azután kivezették őtet az elitélt börtönéből.

Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben: olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a honnan a hirmondónak érkeznie kellett.

Valami kis porfelleg látszott közeledni a távolból az országuton.

– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok! várjatok! Mindjárt megérkezik!

Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel. Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva baktat előre.

– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha szunyókálna a nyergében.

– Siess! oh siess!

Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre lépett.

A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a paripáját.

Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba gördült már.

S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.

* * *

Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.

– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza. Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan. Ő a boldogabb.

Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.

Sietett Heisstertől a Krayék házához.

– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb) Kray Jakab.

– Hol van szegény, szerencsétlen anyád?

– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta előtte az ajtót.

Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.

Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna.

A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját üdvözölni.

Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal: miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik, hol a másik halottat csókolta meg.

– Sirhatsz már! Dünnyögött Klarissz. Ha jobban nem tudtál sietni.

– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.

– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.

– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig borsózott e szóra.

– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk. Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket, majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni apám.

Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy locska gyerek mondta.

– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»

Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, mint mikor azt mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»

Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő azokat atyja és anyja halvány arczáról.

Odament hozzá a lovag s megölelte.

– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?

Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»

– Tehát akkor megint együtt leszünk, kottyant bele a kis Klarissz.

– Te pedig addig egy kolostorba fogsz menni nevelőbe.

* * *

Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.

Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad semmiféle elérzékenyülést mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.

Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.

A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el, hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)

Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott, s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.

Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik fészkéből levert fiát.

Jakab rátalált szülői sirjára.

Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag kőtábla volt végig fektetve azon.

– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. Nem sirtam még érted, nem is fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!

Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha megélednének.

Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s mindegyiktől külön elbucsuzott.

Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva töltse.

A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.

Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer lovag maradt ottan.

– Szeretem, hogy erős szivűnek láttalak, mondá a lovag a fiunak.

– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?

– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden sebet, betakargat minden foltot.

– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak.

Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát. Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.

Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.

Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától, macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel öntözte, sorra elsiratta.

– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig voltam!

* * *

A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.

Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.

– De hát mi az? kérdezé Mayer lovag kiváncsian.

– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.

… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig követte a nevelő-apját az ő útján.

Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett Madridig utaznia.

Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.

A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában ez idő szerint.

Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.

Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.

Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri nevelő-apját, mintha édes szülője volna.

Még titkai sincsenek előtte.

Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a fogadott apjának.

Mayer lovag csodálkozott rajta.

– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?

Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné kezében veszni.

Egyszer aztán az a szerencse érte, hogy komolyan belészerettek.

Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő addig-addig sajnálkozott a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.

Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden lámpásnak neki repül.

Otthon szigorú erkölcsben nevelték.

Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs, mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a kiknek még hirét sem hallani a régi világban.

Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor lejt a tánczban.

Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.

Azért aztán annál jobban üldözőbe vették.

Ritkaság az ilyen férfi.

Lám, a gyémánt is azért drága, mert kevés van belőle.

Egy udvari ünnepély után előfogta Mayer lovag a nevelt fiát.

– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes beléd.

– Ha ő csillag, én meg tuskó vagyok: akkor jó messze esünk egymástól.

– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy.

– Sajnálom a megboldogult férjét, a miért meghalt.

– A herczegnő igen szép.

– Én nem vagyok tükör.

– A herczegnő nagyon gazdag.

– Én nem vagyok eladó rabszolga.

– De a herczegnő beteg a szerelemtől.

– Én nem vagyok astrolog, hogy bűvét lerontsam.

– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.