No már ezek is tudnak valamit!

A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve, fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.

A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.

György úrfi megállt tudakozódni, hogy messze van-e még az a Hanusfalva?

Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak utána.

A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.

– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg, ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata lakik?

– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka. Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a harangszót? Most harangozzák a delet.

György úrfi kéjelmetlenül vakarta a fejét.

– Ejnye bizony akkor már elkéstem.

– Honnan jön kegyelmed?

– Szepesváralljáról.

– Hát hiszen nagy hamar benyargalhat már a várba.

– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?

– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.

A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe s a négy lábával az eget rugdalta.

György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.

– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte csodálkozással.

– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is, hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a leányzónak.

– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez, a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem tegnapelőtt.

– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna, hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot.

A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.

Az egyiket odanyujtá György úrfinak.

– Hát kegyelmed nem kóstolja meg az én pogácsámat? A magam sütése.

– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam, mint egy prépost. Ihatnám is rá.

De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett volna. S azzal indult a folyamnak.

– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak, hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.

– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot, s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.

– De mivel fogja kegyelmed?

– Van neked fonalad, adsz belőle.

– Hát a horog?

– Van neked egy gombostűd, s abból majd csinálok.

S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.

Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot horogra; nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.

Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat, a míg pirosra sül a hal.

Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.

– Holnap megint ide jövök, halat fogni, mondá György.

– Biz az jó lesz.

– Te is ide jösz a libáiddal, úgy-e?

– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne menjenek.

– Ez a sok vászon mind a Drugeth Katáé, úgy-e?

– Az ám.

– Te is az ő cselédje vagy, hugom?

– Eltalálta! Hát kegyelmed kinél szolgál?

– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a beszédet.

– Hallotta kegyelmed a többi leányoktól. Hát kegyelmednek mi a neve?

– Az enyém meg Gyurka.

– Miféle Gyurka?

– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.

– Engem is csak úgy szólítanak ám, hogy a Drugethék Katája.

György úrfi megriadt s a süvegéhez kapott.

– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek férjhez, de nem megy.

A leány nagyot kaczagott erre a szóra.

– Ugyan, hogy gondol kegyelmed ilyen zöldet?

György megrestelte a felsülését.

– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.

– De azért nem kellett volna kegyelmednek úgy megijedni.

– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért. Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.

– Hát olyan nagyon szereti kegyelmed a sült pisztrángot?

– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is osztoznál benne.

A leány olyan szépen elpirult erre a szóra. Bizony elértette.

– Jaj! hallja kegyelmed, nem szabad ám ilyenről beszélni minálunk.

– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.

– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány valakinek, mint én.

– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen, egy tappot sem megyek el innen.

És nem kergették el.

A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép mesterség az, a ki azt érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát, kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!

Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok pajkosan dalolták:

Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.

– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj térdig a vízben. Az nem illik!

– Csak kegyelmed menjen előre, akkor nem látja más, mint a halak.

– Hát azok se lássák!

Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a tulpartra.

Ott azután leszállt a leány magától.

– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény kegyelmed, no mondom!

György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen ide be kellett volna menni.

IV. MA ADJAK-E KI KENDEN VAGY HOLNAP?

Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem akar menni az udvarból; mindig visszafordul.

Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a várkisasszonynyal akar beszélni.

Mindjárt felvezették hozzá: szinről-szinre megláthatta.

Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban, hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.

Szépnek elég szép volna, csak olyan méltóságos ne volna.

Meg is adta neki a becsületet György úrfi, mert így üdvözölte:

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves nénémasszony!

Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat összevetve, mert a kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.

De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak. Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.

Aztán mindjárt nyomta a markába a nagy pecsétes levelet.

– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám uram.

S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra; a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.

A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről száldogált oda a vendégéhez.

– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,) kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?

– Abba biz én; mi tűrés-tagadás benne, kedves asszonynéném.

– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy holnap? kedves uram-öcsém?

– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.

– Hanem a ládámat ugy-e?

– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre ügyelt, a kis Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét jövök én kérni kegyelmedtől.

Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig, hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?

– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül kérjen?

– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?

– No csak mondja ki!

– Nem bántom-e meg vele?

– Ne féljen semmit!

– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.

– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.

– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses személyének a látására.

– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri meg a kegyelmed számára.

– Hát a ládáját nem?

Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi lakik ebben?

– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi királyi városokat.

– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly vagyok én ahhoz.

– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király a lengyel királynak harminczezer véka lengyel garasért elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?

– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott, folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják, kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy a tizenhármat is kiváltsuk tőle.

Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az mégis.

– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni, hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?

– Apám sem kért tőlem engedelmet, mikor megházasodott.

Katalin megint azt kezdte hinni, hogy nagy golyhóval van dolga.

– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie, hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.

– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel megvetne, elfordulna tőlem: nekem nem maradna egyéb a szívfájdalomnál. De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.

Drugeth Katalin kezdte hinni, hogy nagy érzés lakik ebben a szívben.

– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?

De már erre a szóra nagyot kaczagott IV-ik György.

– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem! Isten engem úgy segéljen.

Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.

Oda nyujtá neki a kezét szív szerint.

– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha az édes anyja orczáját csókolná.

V. KERÜLJ CSAK HAZA.

Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét, hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.» Mikor már a harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.

A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben, egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a libákat őrizni a libapásztornénak.

– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt küldött ki a kémszemlére: a solymárt.

Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth Kata kötényébe hajigálta.

– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak, Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.

Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő holdujsággal csakugyan megkerült.

– No hát «széna-e vagy szalma»? kérdezé tőle.

– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.

– De hát téged hogy tartottak?

– Mint a galamb a fiát.

– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a Katának?

– El biz én. Itt az ujjamon.

István úr nagyot nézett a lószőr gyürűre.

– Hát ez volt a Katának a legszebbik gyürűje?

– Nekem ez volt a legszebb, mert maga csinálta.

– Furcsa gusztus! Hát beleegyezett Drugeth Kata a házasságba?

– Bele bizony. Még az áldását is ránk adta.

– Mi a hét csudát adott rád?

– Mondom, az áldását.

– Hát még kire?

– No meg a Katára.

– Miféle Katára?

– Hát arra a Katára, a kinek ez a jegygyűrűje.

– Micsoda Kata? Hogy hijják? Mi a neve?

– Én bizony ezt elfelejtettem tőle megkérdezni.

– De hát miféle leány?

– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy libapásztor.

– Tyhű! Ezer lófarkas ördög! Hisz ennek a fiunak elment az esze!

– Hogy ment volna el, mikor soha sem volt?

– Te egy libapásztort akarsz feleségül venni?

– Hát ha azt szeretem.

– Hol a kardom? Egybe kettéhasítalak!

– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki belőlem.

Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen. Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét. Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is előmozdította ezt a házasságot.

– No majd kiverem én a te fejedből azt a libapásztort!

– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt, el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!

– No azt majd meglássuk!

VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.

Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos leugrani az ablakból.

Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette vele, hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen, hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.

Eleutherius mester tudott kitalálni több ilyenféle mortifikácziókat.

A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart megolvadni.

Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»

Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.

Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György úrfi ahhoz is hozzászokott.

Megkoplaltatták: eltürte.

Elvették alóla az ágyat: aludt a puszta téglapallón.

– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni. Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?

Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva, elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat, kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a pokolba!

VI. A LAKADALMAS MENET.

A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.

– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor Katáról.

– Le is mondtam már.

– Eldobod a lószőr-gyűrűjét?

– Rá is tapostam már.

S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint, a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.

– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth Katát?

– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth Katának.

– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a kötényével, a hová leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta. Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom, rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót. Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?

György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt. Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.

Csak egyszer aztán kint lehessen még egyszer a gyepen.

– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a falon.

– No ugyan mit kivánsz?

– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé, a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet fel nem ülök.

VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó feltétel!

– Meglesz fiam, meglesz. Ha csak paripa kell.

– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos angol telivér.

Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.

– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.

– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz, megyek; ha nem lesz, maradok.

VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor: angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd kifizeti.

Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna beszerezni, azzal vigasztalta:

– Ne bántsd, komám. Ez a ló fogja nekünk az igazi arany csikókat elleni.

E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy vármegye lett összehiva a lakodalomra.

VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII. István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.

A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott György úrfi (mind fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.

Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy engedelmes fia marad.

– Úgy is legyen!

Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.

Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente társasághoz:

– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?

Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé! Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?

Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az erőlködés.

György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik vissza:

– Köszöntetem az otthon valókat!

S azzal sarkantyuba kapta a paripáját s eltünt a szem elől.

Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva, mint a béka; az orrát betörte.

De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.

Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.

György úrfi ott vágtatott már a part mentében.

A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér kendővel a fején, most is a libákat őrizte.

Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony irányában kanyarodott el az égerfák között.

Most már minden késő! Ennyit tudott Eleutherius az alchymiából.

Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.

Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai stylusban, hogy adja tovább a többinek.

– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz aurum, hanem csak massa Adamitica.

– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett ennél a tudománynál egyebet kivenni.

Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.

– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.

– Hát a leo ruber, meg az anser virgo…

– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?

– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.

– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána. Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!

Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik legyen az első?

Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a prépostot.

– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a vőlegényt.

A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a vivátot a násznép elé.

– Mi van itt ma? kérdezé a prépost a legokosabbnak látszó hanáktól.

– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a templomban.

– Kivel?

– Hát a pan welkomozsnyéval.

A nevével nem szolgálhatott a pan welkomozsnyénak.

A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a világi fiatalság!

Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek, nyoszolóleányok, végre a boldog pár.

Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá, hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát mégis csak összekerült Drugeth Katával.

Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez órától fogva hites társát.

– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze az ő mátkájával.

– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a matrikulába.

– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte, tüzeskedék a prépost.

– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin, mert az maga az eperjesi püspök.

Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen már nincsen segítség!

S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból. Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.

Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s szemrehányást tett neki.

– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?

– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő és Pruszka örököse.

Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép szivét.

Drugeth Katalin pedig elnevette magát.

– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a kedveséhez, holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő várába.

De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán minden ember meg volt elégedve.

Csak Eleutherius mester nem.

Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem jött el.

Eleutherius mester vissza sem mert többet menni VIII. István urhoz.

A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig. Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.

Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka arany.

FEJEDELEM ÉS FRA DIAVOLO.

Elbeszélés.

Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.

(Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra kihajt.)

Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.

Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred», a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra emlékezhetik vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo». Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor; gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.

A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök, felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé, odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű, mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte, hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a közönség azért a gyönyörű énekéért.

Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon kívül.

Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák, mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged, Komárom és Kolozsvár között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum (értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.

Egyszer ebéd után így szól a direktor a feleségéhez:

– Paktáltam már.

– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az asztalkendőket.

– Az Avakummal.

– Hová?

– Bukarestbe.

De már erre a szóra mégis csak letette az ifjasszony a szalvétát.

– Hová tetszett csak mondani?

– Bukarestbe.

– Hol van az? Kérem!

– «Itt» van mindjárt, Brassóhoz egy ugrás.

Az ifjasszony rákönyökölt az asztalra s így bámult a direktorra.

– Messze van az, kérem?

– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.

– De olyan messze! Hisz az már az ország határán is túl van.

– Voltunk mink már Zágrábban is: az is kívül van a grániczon.

– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?

– Hát természetesen oláhul. Ott nem értenek mást.

De már erre fölpattant az ifjasszony s lecsapta a szalvétát a kezéből.

– De már abból nem lesz semmi!

– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria, minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?

– Azért, mert az oláh textust nem tanulják meg a theátristák.

– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy «chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e, hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.

– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.

– De bizony forgatom néha balról jobbra is.

– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem értünk?

– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?

Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal alkuba állt a direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték, négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott oláhul.

– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak. Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság. Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni. Nagyszerű ajándékok lesznek.

Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett. Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.

A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására fölöttébb kivánatos.

Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl, németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt; különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához; tagja volt a hetairiának.

Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt vele szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal együtt a bucsulakomán poharazott.

– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város, mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz, hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa, Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban: nincs más pénz, csak arany meg ezüst.

– Hát bor van-e? kérdezé Ártányi úr, a hős bariton.

– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.

– Hát a theátrum milyen? kérdezé a direktorné.

– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.

– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a szólótánczos.

– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után! Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit.

– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal naivistáné.

– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd meglátja!

– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta megtudni.

– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor fajerwerk van.

– Hát más egyebe?

– Azt nem látni.

– Tán csak nem jár fátyollal, mint a török asszonyok?

– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem beszél! Sehova nem jár.

– Hát akkor a szinházba sem fog járni? Hát akkor én kinek énekelek?

– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.

Most azonban direktorné ifjasszony tett fel egy praktikus kérdést.

– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal; ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.

– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a «Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk darabjait Tarakszaki úgy, hogy senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem ismerik a Tarakszakit!

Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet, csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.

* * *

Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha akartak. Bizonyosan meg is tették.

A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek) megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.

De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város. Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt. Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél «vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent.

A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).

Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.

A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek, mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy «hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a «Mihály vajdát» szerepszámra.

A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se az angoloknak nincs, a németeknek meg nem is lehet. Abban minden férfi kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa, hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni, azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta ragadni.

De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő. Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek áldozik szíve oltárán.

Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát a fejedelmet.

János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. Ő ismertette meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki lehetett nyomatni.

Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának». Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.

– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek s ő bukfenczet vet a trónról.

Hej, milyen nagyokat nevettek ezen a mondáson.

Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal birt.

Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».

Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló vezéralak benne.

A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.

De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot. (Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.» (Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)

Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot; meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el vannak foglalva az ő darabja betanulásával.

Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.

Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal magasabb helyen volt keresendő.

A fejedelemasszony dobatta ezt a koszorut.

Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.