A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább.

Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint egyébkor.

– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit tud egy magyar, ha összeszedi magát!

A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a tartalmát még nem is sejtette.

(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)

Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a karikacsapás.

A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.

Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki darabjához. A díszletekhez való butorzatot a bojári palotákból kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas, kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó vajda.

Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt czenzura.

A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel. Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére. Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?

Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek a kitörésre.

Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg Avakum csak a sistemini közé tartozott.

Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre fegyvert ragadnak, a szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.

S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon. Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.

A hospodárnak a páholyba hozták a rémhirt.

Annak sem kellett több.

Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt be az öltözőbe.

– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől a spanyolfal mellé menekülve.

– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van! Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.

Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.

Az utczáról felriadó lármát itt is lehetett már hallani.

A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.

– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott, lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk menekülhet, minket nem bántanak.

Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! Elfoglalni a primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is, csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a pásztorórára?

Ez hát jó lesz a fejedelemnek. De mi történik a direktorral?

Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem mutatnak a fizetésre.

A direktor útjokat állja e kiáltással: «ungye bilét?»

De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.

Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé. Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje ököllel és szuronyhegygyel.

Egy szót sem értett az egész dologból.

De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban elvesztett kardját is átadták neki.

Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van? Hagyhatták volna az előadás végére.

Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.

S akkor aztán elkezdenek irgalmatlanul kiabálni felé.

Csak legalább tudná, hogy mit kívánnak tőle?

A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum bácsit.

– Mit akarnak ezek? szól hozzá magyarul.

– Tartson valami beszédet a népnek!

– Beszédet? Hogyan?

– Oláhul.

– Hát tudok én?

– Hogyne tudna? A Mihály vajdából.

– Igaz a.

Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.

Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.

A mire óriási üdvriadal zendült fel a fegyveres sokaság közt.

Ez a kézmozdulat a hetairisták titkos jele, a miről egymásra ismernek.

Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta, hogy mi van benne, de csak mondta.

Őrjöngő riadalt idézett elő minden mondásával.

Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó háborut üzent a pogány töröknek.

Háládatosabb auditorium előtt soha sem beszélhetett volna.

A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.

– Hát most megint mi a kivánság? kérdi Páli Avakumtól.

– Masirozni az ellenség ellen.

– De már az nem az én mesterségem.

– Szóljon hát, nagy jó uram!

– Mit szóljak?

– A mivel a szerepét végzi a darabban.

– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»

– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!

Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.

– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.

Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a fejedelemnő szobájába vezetett.

A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott, a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást, a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.

Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás, janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése, lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.

Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt, már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.

Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére.

Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán». (Kratesz és Diogenes szegények voltak.)

De olyan szegények még sem voltak, mint ő ebben a pillanatban.

Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.

Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg az a juhtúrós puliszkát elkészíti!

A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.

Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint ha magát arra felakasztja.

– De már ebből nem kérek!

Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg az elrémült pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön, lélekszakadva.

A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.

Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél távolabbra!

* * *

De még a trupp sem játszta ám végig a «Mihály vajdát».

Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról, lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!» vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.

János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe burkolva, a társzekér hátuljában.

Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni, hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.

Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor saját mokány lova volt befogva.

– Hát az uramat hol hagyta, kassziros úr? kérdezé a direktorné.

– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi ornátusban.

– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!

– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.

De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.

Pedig hát ezuttal a futás is veszedelem volt.

Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.

Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a herczeg sem értette a nyelvüket.

Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt, az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!

Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az asszonyok.

– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.

Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot. Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást, addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás egy csárdában.

A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak; hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett, hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.

Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.

Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval: «Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét, franczia komplimentet csinált:

– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt (tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni. Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom, hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.

– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég volt nekünk egy sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb mehessünk hazánkba vissza.

– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek. Szólt tréfásan nevetve a herczeg.

– Szívesen, ha módunkban van azt lefizetni.

– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres darabjukat, Fra Diavolot.

Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi palástban.

– De hiszen itten szinház sincsen.

– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre összeütik. Pompás lesz az!

– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság miatt.

– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget kigyógyítani.

János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit, most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.

Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez hatalmasat ütött a vállára:

– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja vágni a magas C-ét.

A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.

– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak jó erős rhumot egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet, lenyelni!

Meg kellett történni. Inni, vagy meghalni! Ez volt a kérdés.

– No úgy-e, hogy elmult a rekedése?

– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak vele abból a pokoli kotyvalékból.

Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.

– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.

– Hogyan kezdjünk hozzá?

– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy futamot csinált rajta.

– Mi lesz ebből?

– A herczegnek muszáj betanulni a Fra Diavolót.

– Nekem?

– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?

– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.

– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni pajkosságból, most énekeljen politikából.

– Én? A fejedelem? Az Ypsilanti előtt?

– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje vissza magát, nem bánom; teremtse ide az uramat, maga meg menjen a sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.

A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a szereptanuláshoz.

– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen minden gyerek tudja már a nótáját.

A fejedelem megpróbálta, de egy hang sem volt az igazi, a mit kiadott.

Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig: «Reszkess! Féljed a vakmerőt!
Inkább nevezd te így őt:
Diavoló! Diavoló! Diavoló!»
akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez kapott ijedtében.

– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!

– ’sz lám mondom, hogy H! H! H!

Fogalma sem volt az egész solfeggioról!

– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.

János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.

De nem így képzelte ő azt magában!

Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a «zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni reczitativoval.

A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt a primadonna a maga művészi énekével.

Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra egészen kirekedjen.

Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.

Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az, de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.

A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó, hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet, karjába akasztva a kezét.

Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen fog ez végződni? arról képzelete sem volt.

Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették Fra Diavoló jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.

– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor kihurczolta őt magával a szinpadra.

Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!

S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is akarják élvezni.

Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.

Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát, kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen belekapaszkodott Zerlina viganójába.

Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.

Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés, trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.

– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk az előadásra. Addig is lesz gondoskodva róluk.

Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne hagyja őket szökni.

Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet elkezdődött, mint ezúttal János vajda.

Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten megennék egymást!

Hanem hát «jobb az Isten száz papnál!»

A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.

Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt. Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet.

S aztán készülni az esteli előadásra.

Vigan neki! De hát a szegény, üldözött fejedelemnek?

Annak most a legújabb fordulat után még jobban szorúlt a kapczája!

Ha nem kapták meg János vajdát, keresni fogják János vajdát.

– Uram! Csak bátorság! Csak hidegvér! Csak lélekjelenlét!

Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt pallos is függ a feje felett.

– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.

– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.

– De én egy hangnak sem vagyok ura. Semmire sem emlékezem.

– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra csengetnek.

Azzal magára hagyta a szerencsétlen áldozatot s maga is ment öltözködni.

A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra Diavolóra.

Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának öltözve, bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»

– Fel.

Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.

– Hát még hozzá sem kezdett?

– Nem én.

– Hát a Fra Diavoló-costume?

– Itt nincs.

– Tán még el sem hozatta a garderobe-szabótól?

– Nem én!

A direktorné toporzékolt dühében.

– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!

– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen; soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.

– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!

A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok sárgadinnyétől megbetegedett.

– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.

– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a direktorné.

– Én tudom, hogy nem. Ha négyfelé vágnak sem!

Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve a publikum kitörő tapsától.

Itt van az igazi Fra Diavoló!

Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette, mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre mindent s kirohan a szinfalak közül hozzá s magánkívül örömében megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»

Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a feleségéhez:

– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint lehuzást – gázsi napon.

De nem bánta az, ha félgázsira itélik is azért.

Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová megy.

Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda félszájszegletéből a feleségének:

– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly kegyetlenül gyilkolja?

– Hallgasson! Az a fejedelem!

– Vagy úgy! Annak szabad gyilkolni…

Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»

A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti a czélzást.

Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet uralkodni.

Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:

«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én előttem valaha arról, hogy Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».

Ő sem beszélt róla senkinek.

Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.

SZÁZ LEÁNY EGY RAKÁSON.

I. A FEKETE ALBUM.

Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk róla, azért az mégis fekete és mégis album.

Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott benne.

Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó; azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura». Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.

Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az oldalait alávájja.

Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve, a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak medrét palakő szegélyezi.

Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.

Legfelül lapidaris betükkel van bevésve a kelet ideje: 1849. augusztus 16.

(Három nappal később – «az» után).

Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok; nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva, egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.

Csupa leánynevek.

A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az egész albumot betakarták már.

A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a napon, a melyen a nagy palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?

… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja, hol jár most?

… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra Kalmanuluj» (Kálmán király köve).

Régi emlékezetes hely lehet.

II. NÁSZUTAZÁS VILÁGOSIG.

Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta, közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros, fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó, se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat fűzfagalylyal; máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum, az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől meg csak felmelegszünk.

Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen, a nem értett köszöntéshez.

És még mindig megyünk.

Hová?

Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja magával.

Aztán mit akarunk ottan? Férfiak, asszonyok?

Hát ugyan mit akarnánk?

Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!» aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy, a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a Thábor hegyén, a lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.

Igaz hitemre mondom, hogy ez volt a nászutazásunknak a kitűzött czélja.

S ilyen nászutazást tett rajtunk kívül még ezer meg ezer férfi és nő.

Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj alatt.

Miféle leányok lehettek azok?

Hát bizony – voltak ottan mindenfélék.

A honvédtiszteket kisérték.

Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek: árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának; selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.

Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind kiegyenlítette.

A mikor a szekértábor minden oldalról összekerült Görgey táborával.

Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. A tiszteknek odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső alföldi városban.

Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára. Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk. Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki még élve talál maradni közülünk.»

Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!

A fővezér azt mondta:

«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»

Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, de hogy tökéletes ittasan keltünk fel, arra emlékszem.

Ittasan ezektől a szavaktól.

Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett, megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad el egyszerre!

Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között, paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva, védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem, kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba! Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást! Nem nekünk, hanem a hazánknak!»

Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti az ember szebbnek.

Ez tartott három napig.

Az alatt Szalontáról elértünk Aradra.

Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett téve.

… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.

Kétezer szekér találkozott össze ezen a ponton.

Kétezer szekér, a minek nem volt hová utazni többé.

És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, az ingó vagyon, és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.

Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy viszhangra talált.

Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.

A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg, parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek; utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.

Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.

(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez, hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe is szedték: hasznos férfiak voltak.)

A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!» A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb. Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a többi dibdáb nemzet! Csak a magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi leggyűlöltebb barátainkat».

Ki ne hallgatta volna e szavakat? (a kötéllel a nyakán.)

Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.

A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált, rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.

Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.

Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.

Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna tagadni.

A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért jártak itt a muszkák.

– Fegyverszünetet ajánlottak.

– Békealkudozás végett?

– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni. Nem álltunk rá.

– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött ajándékba.

– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.

Hát nem lőttünk agyon senkit.

Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent, a mit tizenhat csatában tanultunk.

Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom. A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni! Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem találtuk már a szivünket sehol.

Kövezz meg bennünket, új nemzedék: jól teszed! de mindannyiunkat!

… Hol is hagytam csak el?

Ugy «kétezer szekér».

Kétezer szekér állt összetorlódva Arad körül.

Ez volt az utolsó sziget a tengerben.

Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.

Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig birtak a szekerek kimenekülni; délig tartott hajnaltól az utazás a piacztól a város végéhez.

Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad magával. Az elzárta az országutat.

No hát keresztül az árkon, neki a mezőnek, a merre világ van!

De hát van még «világ?»

Hát bizony a szép álomnak most már vége.

A szép álomnak arról a szép halálról.

Nem osztogatják már azt! «Muszáj» élni.

Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk volt; de nekem is.

Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal! Kinek éljek?

«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége, puszták délibábja.

A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz, mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!

Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva tudtam meg, hogy igaz történetek.

Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok. Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.

Megint ujra kezdődött a menekülők vándorjárása.

A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt: «jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»

Most már együtt voltak mind a százan.

Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is lett volna.

A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. Ott maradtak, mint a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak gyalog, ha lett volna hová?

Százan voltak, kétszázféle tanácsot adtak maguknak: egy sem vált be.

A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek közelítenek onnan Magyarország felől.

Vajh! melyik jön?

A jó barát-e, vagy az ellenség?

Valjon mit hoz?

Szabadulást-e, vagy elpusztulást?

Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le a fegyvert.

A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a megtestesült Kalibán.

De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a kalapjához piros toll volt tűzve.

Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes bácsinak» szólongatták.

S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna kész pénzzel beváltani.

«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer törökkel, Ledru Rollin kikötött Triesztnél százötvenezer francziával, Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!

S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy országos nagy halluczináczió volt.

Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért. Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.

Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.

A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz egy tömegben.

Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta. Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».

Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg az asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.

Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt. Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.

Mi történjék a leánynemzettel?

Az indítványok nagyon szétágaztak.

Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót. Ez az indítvány megbukott.

Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült. Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört csinálhat még.

Ez a kalandos terv is el lett vetve.

Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s leölik a lakosságot.

Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.

Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.

Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy kimondá: hány esztendős? Ritka leánynak van bátorsága azt megmondani (ha a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.