Ebből természetesen háboru lett.
Ferdinánd, Izabella férje nem akarta engedni az öregapjának a castiliai trónt, haddal támadt rá, megverte az öreget s kényszerítette haza kotródni.
Ekkor az öreg Alfonz király azt gondolta ki, hogy átment Francziaországba XI. Lajoshoz s felajánlotta a trónörökösének, VIII. Károlynak Johannát – a saját feleségét. Ez már az ötödik férje lett volna a most már tizenkét esztendős kis királynénak. A pápa engedélyt adott nekik az elválásra.
Azonban a franczia király nem fogadta el az ajánlatot.
A kis Johanna azonban már el volt választva a férjétől, a hatvannyolcz esztendős Alfonztól. Ennek már okvetlen új férjről kellett gondoskodni.
Az öreg Alfonz unokájának, Ferdinándnak épen akkor született egy kis fia. Senki sem fogja rendkívülinek találni, hogy a nagyapa, miután elvált a feleségétől, hozzáadja azt – a dédunokájához!
A két király a békekötésnél abban egyezett meg, hogy Johanna férjhez fog menni a most született dom Juan trónörököshöz, mihelyt az tizennégy esztendős lesz, s ha dom Juan az alatt meg talál halni, akkor az utána születendő akárhányadik herczeghez, a míg csak egy be nem válik.
De már ezt megsokalta maga az annyiszor férjhez adott s özvegyen hagyott ártatlan kis leányka s azt mondta, hogy inkább kolostorba megy. Otthagyta a nagy világot valamennyi egymással veszekedő s egymás bőrére alkudó királyaival együtt, s belépett a cenimberi Clarissa-nénék zárdájába s «Johanna testvér» név alatt felvette a fátyolt. Ott meg is vénült.
Még egyszer aztán e történet végén látni fogjuk őt, a mint negyvenöt éves korában ugyanez a Ferdinánd király, Izabella férje, meg fogja őt látogatni, hogy – mint hetedik vőlegénye – megkérje őt feleségül, daczára a rokonságnak, az egyházi fogadalomnak s a kettőjüket még jobban elválasztó mérhetetlen gyülöletnek. – De odáig még sok változásnak kell történni a világban.
*
Ennek a Ferdinándnak volt az a kiérdemelt mellékneve, hogy «katholikus».
Hogyan érdemelte ki ezt a melléknevet? azt mindjárt meglátjuk.
Izabellával való házassága, Henrik király megöletése s Johanna herczegnő zárdába csukatása által szerencsésen egyesíté Ferdinánd az aragoniai, castiliai és leoni királyságokat, a miknek eddig külön uralkodóik voltak, a kik természetesen folyvást czivakodtak egymással.
Most végre, hogy a három tartománynak egy feje lett, itt volt az ideje a szép granadai királyságot kiragadni a mahomedán mórok kezéből.
Csakhogy azok még a három egyesült királysággal szemben is nagyon erősek voltak.
Kalifájuk, Muley Haszszán, kit a mór történetírók Albohacen melléknévvel tisztelnek meg, kitünő hadvezér és uralkodó volt.
Attól sem lehetett tartani, hogy a törzsöke kivész, mert tizennégy fia volt, s bár ő maga öreg legény volt már, de a felesége szép és fiatal, a legelőkelőbb mór fejedelmi ág szülötte Aisah, a ki mellett még remélhető volt a családfának növekedése. S Albohacennek a szive is eleven volt még. Hiszen az volt épen a veszedelme. Neki és az egész mór nemzetnek.
Ferdinánd nem tudta, hogyan kell kikezdeni a hatalmas szomszéd törhetlen erejét? Izabella segített neki hozzá.
Volt Izabella királynő udvarhölgyei között egy kitünő szépségű leány. A keresztyén nevét nem jegyezte föl a történetíró. Csak a mór neve maradt fönn, a hogy a saracén költői hízelgés megörökíté: «Zoraia» – a mi annyit tesz, hogy «hajnalcsillag».
Ha a szép Zoraia a mohamedán hitre akart volna térni, akkor békében meg lehetett volna az első feleséggel, Aisáhval; mert a pogány izlámhit szerint semmi vétség nincs abban, ha egy férj két, három, négy feleséget tart és szeret; ámde Zoraia keresztyén akart maradni s csak oly föltétel alatt boldogítá Albohacent szerelmével, ha a király elűzi magától eddigi feleségét.
A ki a napba néz, az megvakul, Albohacen király két napba nézett, Zoraia két szemébe: hogy ne vakult volna meg?
Elűzte magától az első feleségét és eddigi gyermekeit.
Mikor az anyakirálynő, gyermekei hosszú sorától körülvéve, kivonult Granadából, egy egész népsokaság kísérte őt a kapukig; gyalog egész az Arduan várig vonult vele a sokaság, a hová száműzve lettek s azontúl minden éjjel hallhatá a cordovai királyi várlak kertjei körül az új, ifjú, szép királyné a búsongó gyászdalokat, a miket a mór énekesek daloltak a szerencsétlen királynőről és árva gyermekeiről.
Zoraia igen jól be volt tanítva szerepére Izabella királynétól s elég kemény szive volt azt jól végig játszani.
Mikor első gyermeke született: (szép kis angyalképű fiu volt) Albohacen oda jött hozzá s ölébe véve ujszülött kis fiát, nagy rezgő ezüst szakálla betakarta azt egészen.
– A míg ez a te szép ezüst szakállad betakarja a te kedvencz fiacskádat, mondá neki Zoraia, addig marad ő csak boldog. Halld csak, mit énekelnek a mór dalnokok elűzött fiaidról? «Majd visszatérnek ők s a hitvest, kit szerettél, gyermekével együtt ledobják a palota tetejéről, s a gyermeknek, a kit ölelsz, az asszonynak, a kit csókolsz, az ebek iszszák föl a vérét, s a sakálok hordják szét a csontjait.»
S addig suttogta ezt az ősz szerelmes Albohacen fülébe, míg az egy éjjel kiküldé leghívebb kiválogatott eunuchjai csapatját az Arduan várhoz, hogy öljék meg valamennyi gyermekét, a ki Aisahtól született.
Késő éjjel érkezett meg az orgyilkos csapat a vár elé, melynek felvonó hídja a király parancsszavára leszállt előttük, s bebocsátá őket a várba, a hol egyszerre lefegyverzék az őröket s hozzá fogtak a mészárláshoz.
A kis Zehrot, a ki akkor tanult még beszélni, csak az apa meg az anya nevét tudta kimondani: ott szúrták agyon a dajkája keblén.
A játékos Yotát, a kezében tartott czifra babával együtt hajították ki a várablakon a hat ölnyi mély sánczárokba.
Eutemyt, az okos, tanulékony fiut felakasztották selyemzsinóron az ágya mennyezetére.
Orkánt, a ki betegen feküdt az ágyában s nem bírt elfutni, párnái alá takarva fojtották meg.
Jubánt, mikor térden állva könyörgött, hogy engedjék élni, hisz ő nem akar királyfiú lenni, fejébe vert szöggel végezték ki.
Harunt, a ki elbujt előlük a kandallóba, úgy ölték meg, hogy rágyujtották a szandálfamáglyát, s megégették az illatos tűzön.
Caabost, a ki költő volt, ott találták a kereveten ülve, a mint Tanzáit írta, s nem vette észre, mi történik körülötte a világban, míg egyszerre a leütött feje esett a keze elé a pergamentre – s a kéz még leírta a nádszállal a kigondolt utolsó rimet: mikor már nem volt feje!
Benzaráht, a magust és astrologot, agyonitatták orvosi szereivel, beletöltögetve mindenféle halálos mérget.
Yohayát, a vidám czimborát, belefojták egy hordó malvasiai borba, a hogy saját maga választá a halálnemek közül a legkellemesebbet.
Abderám és Aliben derék daliák voltak már, kardot ragadtak megtámadóik ellen s védték magukat: azokat csak saját halottaikkal kicserélve tudták megölni az orgyilkoló zsoldosok.
Abdalát pedig, a ki bölcs volt, s a támadók elől a várlak lőporos pinczéjébe menekült s ott azzal fenyegetőzött, hogy felvetteti támadóival együtt a várat a légbe, azzal a csalfasággal szedték rá, hogy megesküdtek neki, miszerint «megkegyelmeznek a fejének». Aztán, a mikor előjött és kezükbe adta magát, akkor az igaz, hogy a fejét nem bántották – arra megesküdtek, – hanem derékban fürészelték ketté a nyomorultat. S mindezt azért, hogy Zoraia kis porontya nyugodtan alhassék Albohacen ősz szakállának árnyékában.
Mikor aztán összeszámolták a halottakat, úgy találták, hogy csak tizenketten vannak: pedig Albohacen király fiainak száma tizenhárom. Egy hiányzik!
Boabdil az, a kit a népajk «kis királynak» nevezett el: kegyencze a népnek. Az eltünt.
A legidősebb királyfi, Abdalah, volt anyjának kedvencze. Talán azért, mert olyan gyönge idegzetű volt. Legidősebb létére alig volt erősebb egy hajadonnál s most is gyermekesen ragaszkodott anyjához. Az anyja szobájához közel hált mindig s fegyvert sem tartott a keze ügyében védelemre. Szelid, jó szivű fiu volt a «kis» Boabdil, még Abdalah korában is.
A nagy királyfi-öldöklés alatt Aisah hálóterme maradt az utolsónak, a hová az orgyilkosok betörtek. A háló szobáknak érczajtajai voltak, azokat úgy kellett elébb küszöbeikből kivágni.
A királynő hálóterméből fel lehetett menekülni a háztetőre s onnan kötélhágcsón leereszkedni a kertbe, a kertből aztán egy föld alatti folyosón át a hegyek közé.
Albohacen király, mikor elrendelé, hogy fiait legyilkoltassa, egyuttal megparancsolá, hogy az anyát ne bántsák. Arra el tudta szánni magát, hogy a fiukat kiirtsa a világból. Kicsiny korukban sokszor megtépték a szakállát, szófogadatlanok, hittagadók voltak, apjuknak sok boszúságot okoztak: tudott mindegyiknek külön-külön valami olyan hibájára visszaemlékezni, a miért rászolgált a halálra. Nem tisztelte atyját! Szeme közé nevetett! Letépte kedvencz virágát! Gúnyolta az alkoránt! Rabnőt szeretett! Bort ivott! Haljon meg. Hanem a feleség, a régi hű, szerető hitvestárs ellen nem tudott kitalálni semmit, a miért szivében haragot hazudjék. Az csak szeretett, boldogított, tűrt. Annak az emlékezete hosszú évsoron át, egész az első menyegzői napig csak az örömök szakadatlan története volt. Azt nem tudta megöletni. Küldönczeinek megparancsolá, hogy Aisáht, ha futni akar, engedjék menekülni. Ha fiai védelmére kel: engedjék magukat szuratni, vágatni általa, de fegyverrel meg ne sértsék.
A gyilkolás rémlármája alatt Aisah rabnői mind elfutottak úrnőjük mellől, csak a saját menekülésükre volt gondjuk; csupán egy néger rableány maradt meg mellette: a kegyencz rabnő, «Hiva».
A rabnő biztatta úrnőjét, hogy a merre a többi rabnők elfutottak, ő is meneküljön Boabdillal együtt.
Hanem az anyai szív a vész pillanatában olyan rémeket is megsejt, a mik még szem és fül előtt el nincsenek árulva. Aisah sejté azt, hogy az orgyilkosok az árulással is szövetkeztek. Czinkosaik a kertben vannak elrejtőzve; a futó nőket menekülni hagyják, de ha férfit kapnak, azt megölik.
Azt mondta Hivának:
– Add ide öltönyeidet Boabdil herczeg számára.
A rableány átadott mindent, egész az érczkösöntyűig, a mik karjait és bokáit átszoríták, még a haját feltartó ezüst abroncsot is.
Aisah átsietett Boabdilhoz s előkereste azt ágya fenekéről, a hova az rémületében elbujt, s öcscseinek halálsikoltása elől párnái alá dugta fejét.
– Siess! szólt Aisah. Öltözzél át Hiva öltönyeibe rabnőnek.
– Mit használnak nekem Hiva öltönyei, Hiva dióbarna arczszíne nélkül? szólt remegve a királyfi.
– Azt is megkapod, szólt az anya s egy üvegből olajat töltött gyapotcsomagra s azzal bekente Boabdil arczát, nyakát, mellét, karjait és lábaszárait s a bőr egyszerre dióbarna lett attól az olajtól. Aztán feladta rá a leányruhákat, s karjaira s lábszáraira felcsatolta a kösöntyűket.
– De ez én rajtam még mind nem segit, szólt Boabdil. Hiszen mindenki tudja, hogy a négereknek gyapjas, göndör hajuk van: az én hajam pedig hosszú és sima.
– Azon is segítünk. Aisah fogta az ollóját és lenyirta kopaszra Boabdil fejét.
– Hanem azért még mindig nincs gyapjas hajam.
– Az is lesz.
Aisah visszament hálótermébe, a hol Hivát elhagyá.
– Még valamit kell ideadnod: a hajadat. Térdelj le elém.
Hiva letérdelt és lehajtá a fejét.
Akkor aztán Aisah fogta jobb kezébe – nem az ollót – hanem a handzsárt s leütötte vele a rableány fejét – tőből.
Aztán, mint a vad indiánok szokták, a fejbőrrel együtt vette el a haját.
Az anya tudott gyilkolni, mikor az utolsó fia, a kegyenczfiu életét kellett megmentenie: meg tudta ölni az utolsó, hűnek maradt rabnőjét.
S azt nagyon jól tette. A mint a megölt leány testéről a derekát átszorító bőrövet leszakítá, abban egy vékony hártyára írt levélkét talált, a miben ez a leány is meg volt bizva a gyilkolás vezetője által, hogy a királynét és Boabdilt el ne hagyja: ha menekülni találnának, őket hű ragaszkodás szine alatt kövesse, s rejteküket, ha megszabadulhatnak, Albohacen zsoldosainak elárulni siessen.
Megérdemelte halálát. Ez volt a legveszélyesebb áruló!
Most azután Aisah, a véres skalppal sietett vissza fiához. Boabdil felsikoltott e látványra s hideglelést kapott a szörnyű műtét alatt, míg anyja a «szükséges» gyapjuhajat koponyájára szorítá az ezüst hajabroncscsal.
– Így! csak sírj és reszkess! mondá neki Aisah. Így legjobban hasonlítasz egy rabszolgálóhoz.
Azután lehuzta Boabdil ujjáról azt a nagy pecsétnyomó gyűrűt, a minek smaragd kövébe talizmán mondat volt vésve. Apjától kapta azt a királyfi, mikor a huszadik évét betölté. Ezt a gyűrűt Aisah a megölt rableány hüvelykujjára csusztatá fel.
Azután hálóterme párnáiból, szőnyegeiből máglyát rakott az ágyfülkében, arra a rabnő hulláját ráfekteté s a máglyát felgyujtá.
Azzal fiát kézen fogva, a háztetőre felmenekült, onnan kötélhágcsón a kertbe leereszkedett s futott vele végig a kerti utakon, erőszakosan vonszolva maga után a reszkető, tántorgó herczeget.
A bokrok között megzörrent valami, suttogás hangzott:
– Két asszony! Hadd fusson!
Senki sem bántotta őket.
A máglya pedig ez alatt az elhagyott hálótermet megtölté füsttel; mikor az orgyilkosok betörték az ajtót, a füst egyszerre lánggá változott s összeperzselé a berohanókat.
Mire el birták fojtani a tüzet, hogy az egész várat hamuba ne döntse, a királyné hálóterme fekete katlanná volt kiégve; a hamu között egy megfeketült csontdarabon meglelték a smaragdos gyűrűt s azzal számoltak be Albohacennek:
– Ime itt van elsőszülötted, Boabdil!
Albohacen olyan gyászpompát rendezett elsőszülött fia tűztől megmaradt csontjainak eltemetésére, a minő csak egy holt királyfit s egy gyászoló királyapát megillet.
A gyászravatalt ő maga egy sánta lovon ülve kisérte, szürke zsákzubbonyba öltözve, s a feje turbán és sisak helyett véres kendővel volt bekötve.
A szép Zoraia is ott volt a temetésen, s palankinjából kihajolva, több izben megmutatá a népnek, hogy szemei könyeznek.
A granadai nép nem tudott még semmit a nagy királyfigyilkolásról. Közötte azt a hírt terjesztették, hogy a királyfiak anyjukkal együtt odaégtek a véletlenül kigyult várba.
Mikor a királyi sírbolt ajtaját bezárták a vélt Boabdil herczeg koporsója mögött, Albohacen leveté magát a földre, s szakállát a porba keverve, üvölté fia nevét.
– Oh Boabdil! Oh én kedvencz fiam! Miért hagytál itt engemet?
S öklével üté a kripta érczajtaját.
Ekkor egy vezér furakodott a gyászkiséreten keresztül Albohacenig, Abu Said; vértezete csupa por, öltözete csupa rongy, arcza csupa veriték s megrántva a király gyászköntösének bő ujját, így szólt hozzá:
– Ne ütögesd olyan nagyon azt a kriptaajtót, király, s ne kiabáld Boabdil nevét olyan hivogatva; mert ha csak az a kivánságod, hogy feltámaszd őt e világra, az már megtörtént. Boabdil megmenekült az anyjával álruhában s elfutott Cadixba s onnan jön most rád, összegyüjtve az ellened lázított elégületlenek hadait mindenünnen.
Albohacen a mit nem akart elhinni Abu Said szavainak, elhitte egy pillanat mulva a köröskörül föltámadó népzajnak. Abdulah küldönczei a sarkában jöttek Abu Saidnak, kinek kiséretét levágták, s azok most Granada minden piaczán kihirdették a szörnytettet, hogyan ölte le Albohacen, a Zoraia átkozott szép szemeiért, valamennyi fiait, egyen kívül, a ki megmenekült, hogy boszút álljon a többiért.
A nép mind az utczán volt most, a gyászpompát bámulni. A királyi keserv töltötte el a nép szivét is, most az egyszerre megtudta, hogy ez a keserv csak tettetés volt: a kit sírva kisérnek, az nem a király fia, s a ki sírva kiséri, az a gyilkos.
A zendülés egyszerre lángra lobbant. Egy város, egy nép egyesült ordítása kiálta halált Albohacen és Zoraia fejére.
Jó szerencséje volt a királynak, hogy kiséretében hozta magával válogatott ötszáz vitézét: azok hirtelen kardra, lóra kaptak, maga a király az élükre állt s ugyanazon gyászköntösben, korona helyett a véres kendővel homlokán vágott fellázadt népe közé, utat törve magának ki a városból. Vitézei kiszabadíták; de azt még sem akadályozhaták meg, hogy a feldühödt nép a háztetőkről rothadt gyümölcscsel és sárral ne hajigálja meg azt a palankint, melyben Zoraiát vitték, a kinek átkozott nevétől viszhangzott egész Granada.
S a míg a kivert király, ifju feleségével véresen, sárosan menekült ki Granada egyik kapuján Castillo vára felé, az alatt Alhama felől a másik kapun a nép üdvriadala mellett vonult be a régi feleség, Aisah, a föltámadt Abduláhval.
A nép, első dühében, koronavesztettnek nyilvánítá a gyermekeit legyilkoltató királyt s Abduláht emelte a trónra.
Albohacen pedig futott hivei maradványával Castillo vára felé.
A Siera del Ballo hegyormaira fölérve, egy szemközt jövő hadsereg fegyvereit látta villogni a sikon. Testvére Zogal jött eléje csatakész dandárai élén.
– Jókor jösz! kiáltá elé Albohacen. A veszély nagy!
– Bizony nagy! mondá Zogal.
– Fiam föllázadt ellenem s elűzött.
– A fiad, Boabdil kicsiny ember. Kis ember: kis veszély! Hanem a nagy veszély, a mi ellened jön, az, hogy Ferdinand, Castilia és Arragonia királya jön rád minden hadaival. Hagyd te a szegény kis Boabdilt most a királyi pálczával játszani s fordulj az igazi ellenség felé.
Ferdinánd cselszövénye a legtökéletesebb volt. A szép Zoraia édes mérges szerelmi suttogásai kétfelé szakíták a mór nemzetet, Granada föllázadt saját királya ellen. Boabdil elűzte a trónról az apját, tizenkét testvérének gyilkosát s most az egymással meghasonlott mór nemzet két ellenséges táborra szakadva, pusztítja egymást; most van az ideje rajtuk rontani és semmivé tenni őket.
Ferdinánd előre készült e csapásra, hadai elhelyezve álltak Granada határán, s a mint hirét vette Boabdil lázadásának, egyszerre betört nagy haderővel, minden hadizenet nélkül, ürügyet sem keresve, a granadai királyságba.
Igen jó volt a terv. Először semmivé tenni Albohacent, ki csak félkézzel küzdhet most, mert másik karját otthagyta Granadában, s aztán ha ez le lesz törve, elbánni a maradékkal.
Hanem egyet kifelejtett a számításból. Azt, hogy az a félkéz is elég erős lehet őt megverni. Mikor Ferdinánd Jaen és Castilla között rátalált Albohacen és Zogal mór hadaira, azok őt a reggeltől estig tartó ütközetben úgy megverték, hogy Cordováig meg sem állt futtában, s csak ott tudta összeszedni űzött hadait.
A granadai nép most látta, hogy mi volt rá nézve Albohacen?
Igaz, hogy kegyetlen volt saját fiaihoz, de nemzetét hősileg megvédte. Utálták és imádták. Leköpték a nevét s aztán lecsókolták. Átkozták és áldották egyszerre.
Aisah ekkor fölbiztatta királylyá tett fiát, Boabdilt, hogy ne engedje mind apjának a babérokat! Ha elvette tőle a koronáját, vegye el tőle a koszorút is. A castiliai király vert ellenség. Az most össze van törve, megfélemlítve, sebeit kötözi. Jó lesz rajta törni s folytatni az apa által megkezdett diadalt. Vegye fel apja vértezetét, húzza ki apja kardját.
Hajh, de ha Boabdil megkapta az apja kardját, mit használt neki, ha nem kapta meg az apja szivét? Mikor ő támadta meg Ferdinándot, a kit Albohacen megvert: az az űzött ellenség visszafordult a fiu ellen, kiverte a gyönge kézből a nehéz kardot, szétszórta a tapasztalatlan vezér által kormányzott sereget, s magát a kis Boabdilt is foglyul ejté, a ki még futni sem volt elég ügyes.
Csak Boabdil gyönge szive s gyönge karja volt az oka, hogy Ferdinánd győzött. Őt magát testőrcsapatjával együtt elfogták, de vert seregét még a csatatéren összeszedte alvezére Ilhami s a Guadajoz tulsó partján ismét hadirendbe állítá.
Ekkor megérkezett Cordova alá Albohacen serege is.
Három hadsereg egyszerre egy csatatéren, melyeknek mindegyike külön ellensége a másik kettőnek.
Csak abban válogatnak épen, hogy kettő-kettő közül melyik a keserűbb?
Oda küldé Ferdinándhoz a hírnököt, Yaime lovagot, ez izenettel:
«Te menj haza békével: téged nem támadlak meg. Ha akarod, leszek olyan jó barátod, a milyen jó voltam ellenségnek.
Add ki nekem elfogott fiamat, a gyáva Boabdilt. És az elfogott mór lázadókat, kik az én alattvalóim. Azt is tudatom, hogy mit akarok velük. A közharczosokat megtizedeltetem, a vezérek sorsot húznak, egy fehérre egy feketét. Gyáva Boabdilnak pedig választást engedek e négy között: vagy lemossa vérével gyalázatát, vagy belefojtatja azt a vízbe, vagy eltemetteti a föld alá, vagy hamuvá égetteti azt a máglyán. Választhat. Te pedig menj békével a te országodba vissza. Én aztán majd megverem a lázadóim táborát jobban, mint te megverted.»
Kegyetlen izenet volt. Nagyobb kegyetlenség lett volna ráállni. De Ferdinánd még annál is nagyobb kegyetlenséget követett el.
Ha kiadta volna Boabdilt és fogoly társait, hát azokat megölette volna Albohacen, aztán a lázadóknak fejére csapva, visszahódította volna az engedelmességre s a kétfelé szakadt mór nemzet ismét egygyé lett volna. A megölt királyfi vére fölött majd kizöldült volna a fű, de nem zöldült volna ki az Alhambra márványudvarán!
Ferdinánd maga elé hozatta Boabdilt, s aztán az ő hallatára mondatá el Yaime lovaggal a kis király előtt Albohacen nehéz izenetét.
Akkor aztán szelid tekintettel fordult Boabdilhoz.
– Hallottad, Abdulah, Albohacen izenetét. Már most válaszsz. Az én fiam akarsz-e lenni, vagy Albohacené?
E szóra rémületes sikoltással veté magát a reszkető Boabdil Ferdinánd pánczélos keblére s annak hosszú palástjába igyekezett betakarózni.
– Atyám! Atyám!
– Hallottad, Yaime lovag, szólt Ferdinánd király, vaskeztyűs kezével megsimogatva Boabdil fejét. Mondd meg Albohacennek, hogy a saját fiamat csak nem adhatom ki az ő boszujának.
A nyomorult kis király sírva csókolta a vaslemezeket Ferdinánd kezén, s igyekezett szívdobogást találni a pánczélja alatt.
– Hanem ez nem végződik a könyekkel, édes fiam; mondá Ferdinánd, mikor egyedül maradt a kis királylyal. A hűség hűséget követel.
– Híved és szövetségesed leszek egész népemmel együtt. A te ellenséged az én ellenségem lesz, ha véremből való vér volna is. A merre te fordulsz arczczal, én is arra fordulok; s a hova indulsz, ott oldaladon állok.
– Sokat igérsz. Vajjon megtartod-e?
– Esküvel pecsételem meg!
– De mire esküszöl?
– A prófétára és az Alkoránra.
– A te prófétád nekem nem prófétám, a te Alkoránod előttem nem szent könyv. Az én czimem «a legkatholikusabb király»; hitem tiltja más esküt elfogadni, mint a keresztre tett esküt.
Boabdil megdöbbent:
– Akkor többet kivánsz tőlem, mint Albohacen apám; mert azt kivánod, hogy járjak meghalva a földön. Hiszen ha népem megtudja azt, hogy én a te szent jelvényedre esküdtem meg, akkor én a nép előtt halva vagyok, holt kutya vagyok.
– Nem fogja megtudni, s te élő király maradsz. Ez eskütétel csak kettőnk között történik.
– A falaknak füleik vannak.
– Olyan helyen fog végbemenni az eskü, a hol emberi szem meg nem lát, emberi fül meg nem hallja beszéded, mi kettőnkön kívül. A Gudajoz közepén van egy kis kopár sziget. Egyetlen bokor nincs rajta, a hová valaki elrejtőzhessék. Ott állíttatok fel egy sátort. Ketten két külön csónakon oda evezünk s kiszállva, a csónakokat visszaküldjük. A sátorba lépve, annak függönyeit lezárjuk, s akkor azt, a mi odabenn történni fog kettőnk között, nem látja és nem hallja senki. Gondolkozzál ezen holnap hajnalig s akkor határozd el, hogy velem jösz-e, vagy Albohacenhez mégy?
Szegény kis Boabdil! Jobban félt a haláltól, mint a megaláztatástól. Reggelig megalkudott királyi büszkeségével, muzulmán hitével s azt izené Ferdinánd királynak, hogy őt fogja követni.
Tudta azt Ferdinánd jól; már készen is állt a sátor a homokszigeten. Furfangos alkotmány volt. Függönyei úgy voltak felrakva, hogy egy zsinorbog feloldására köröskörül a földre hulljanak.
A sátor közepén volt felállítva az oltár a kereszttel és a kitárt evangeliummal.
A két király megérkezett két külön csónakon, s belépett a sátorba, mely bezáródott mögöttük.
Senki sem volt jelen a szigeten.
Hanem a Guadajoz két partján fel voltak állítva hadirendbe a mór és spanyol hadak, hogy legyenek tanui a két király szövetségkötésének.
Az, hogy mire esküdtek kölcsönösen, kiki a maga hitére? maradjon örökre titok.
Ferdinánd diktálta az esküt a mór kis királynak, s míg ez rebegő ajkkal mondá azt utána, megrántá a zsinórt megfeszítő bogot, s arra egyszerre lehullt köröskörül minden lepel a sátorról s a két sereg a folyam két partján ott látta Boabdilt az oltár előtt térdepelni, kezét a keresztyének szent evangeliumára téve.
Az egész mór sereg, mely Boabdil hive volt, láthatta kis királyát térdepelni a kereszt előtt! S még a kereszt, ha ellenséges jelvény volt is, de szent jelvény: Istent jelent. De térdelni az idegen király lábánál! A megvert ellenség lábainál, a kit a vén mór király, Albohacen, úgy űzött maga előtt, mint az oroszlán a tevecsordát!
Ezzel a ravasz csapással Ferdinánd megverte mind a két ellenséget: Boabdilt is, Albohacent is.
Albohacen meg volt verve az által, hogy Boabdil a maga seregeivel Ferdinándhoz csatlakozott; de ezzel önmagát is megverte Boabdil nagyon.
Az öreg mór király visszahuzódott hegyei és várai mögé; Abdulah hazament seregével Granadába, Ferdinánd magukra hagyta őket. Most már el volt vetve a mag: csak várni kellett, míg a vetés kalászba megy.
A nyilvános megaláztatás után nem volt Abdulahnak maradása Granadában.
Nem bántották őt, csak megvetették. Nem lázadtak föl ellene, csak kerülték a palotáját. Ha kilovagolt az utczára, nem kelt föl előtte senki, nem üdvözölte a nép, csak a háta mögött kiáltá utána egy-egy félig sajnálkozó, félig gúnyolódó hang a melléknevét; de nem a hajdanit, a kegynevet: nem azt, hogy «Boabdil»; hanem az ujabbat: azt kiálták utána, hogy «ott megy a Zogojbi!»
«Zogojbi» azt jelenti, hogy «kis boldogtalan».
Ez a gúnynév elég volt arra, hogy Boabdilt megfoszsza a koronájától.
Ennek a fiatal fejedelemnek olyan vékony pókfonalakból volt szőve a kedélye, mint egy érzékeny lánykának, őt egy sértő szóval is el lehetett űzni.
Éjszaka, anyjával együtt elszökött királyi palotájából, elfutott a tengerpartra, Almeriába, ott felvette őt Ferdinándnak egy hadi gályája. Hová menekülhetett volna jobb helyre, mint egykori ellenségéhez, második atyjához?
A granadai nép csak a szökés utáni nap vette észre, hogy király nélkül maradt.
Ekkor eszébe jutott az elűzött király: a hajdani hős, a dicsőséggel ismerős. Azt most visszahivta.
Albohacen újra elfoglalta a trónt s kezébe volt letéve a mór nemzet sorsa. Új századokat adhatott annak életéhez.
De gondoskodva volt róla, hogy azt ne tehesse.
Ott volt mellette a legszebb asszony alakjába öltözött dæmon, Zoraia, a «hajnalcsillag!» Igen, «esthajnalcsillaga» a mór nemzetnek, a kit Izabella ármányos cselszövénye küldött oda egy nép megrontására.
Ezek a szép szemek addig sirtak-ríttak, ezek a szép ajkak addig sugtak-búgtak, a míg a vén király jó eszét elvették. Zoraia rávette a királyt, hogy fogja üldözőbe az elfutott Boabdil egykori hiveit, mert a míg azok ki nincsenek irtva, addig az ő trónja ingadozik s Zoraia kis fia nem fog arra feljutni soha. Pedig a kis poronty már olyan nagy volt, hogy magától fel tudott mászni a trón lépcsőjén, dajka segítsége nélkül. Ennek a kedvéért érdemes volt egy éjjel álmaikban meglepetni Granada békés polgárait, kik Boabdil trónraültetésében gyanusok voltak, s leöletni szinét-javát a mór népnek.
Zoraia még tovább feszítette az ideget. Az első vérfürdő után még szaporodott az elégületlenek száma. Zoraia kipéczézte azokat, a kiket gyülölni valami oka volt, s újja hegyén volt a halál; a kire rámutatott, az holt ember volt.
Egyszer aztán túlfeszült az ideg, ketté törött az íj: a felboszantott nép üszköt, fejszét ragadt, megrohanta a király palotáját s másodszor is elűzte Albohacent Granadából.
A vén hős, Zoraiával és kis gyermekével együtt az éj sötétében menekült a zápor és vihar közepett, kisérve a futását védő vitéz testőr-csapat által. Reggelre egy várához ért, melynek felvonó hidja parancsára leszállt előtte. Mikor a vár udvarára benyargalt, azt kérdé az elésiető várnagytól:
– Micsoda vár ez?
– Ez a te Arduán várad, felelte neki a várnagy.
– Csak ide ne jöttünk volna! dörmögé a király összeborzadva.
Abban a várban ölték meg az ő parancsára, Zoraia kivánatára, az ő tizenkét fiát. A derék tizenkét fiut!
No de semmi. Megmaradt még a tizenharmadik: az egyedüli gyáva, a kinek a szégyene olyan nagy, hogy a többi tizenhárom számára mind elég szemfödélnek.
– Akarjátok-e, hogy ismét Boabdil legyen a királytok? Kérdé Albohacena a várőrségtől.
Azok csak e nevet dörmögték vissza: «Zogojbi».
Elég már annak ez az egy szó, hogy verve legyen.
– Akkor gyűjtsétek össze hiveim hadát, parancsolá a király, menjen gyors futár Zogál öcsémhez, hogy siessen segélyemre: a Zogojbi Ferdinánd oltalama alatt fog visszatérni. Előbb megverjük a castiliait, azután megtörjük a granadai lázadókat.
Másnap estig már tekintélyes sereg csoportosult össze Arduan várában a környékben lakó hű saracen nemzetségből, kik inkább akarták trónon látni Albohacent minden kegyetlenségévél, mint a kis Zogojbit minden szelidségével.
Másnap reggel nagyon sokára talált felkelni az ő hajnalcsillaga s addig nincsen reggel.
Mikor Albohacen fel akart öltözni, nem találta sem az öltöztető szolgáját, sem a borbélyát, sem a medencze hordóját, egyedül kellett felöltöznie.
Kiment, hogy megdorgálja a rest népet és valamennyi termét mind üresen találta. Egy ajtónálló sem volt ott.
A folyosóra ment, onnan az udvarra. Egy csatlós, egy testőr sem ácsorgott sehol. A nagy kaszárnyatermekben egy harczos sem volt, az istállókban sehol egy lovász, de még egy paripa sem volt. A felvonó hid le volt eresztve, a kapu nyitva. Maga a toronyőr is hiányzott.
– Hová lettek? Kérdezé a visszhangzó falaktól.
– Hahahá! hangzott egyszerre a gúnykaczaj a várkastély lapos tetejéről, s Albohacenre a bolondja csörgőssipkás feje bólongatott alá; fogadjunk, komám, egy marék likas mogyoróba, hogy kitalálom mit keressz? azt keresed, hogy hová lettek a vitézeid, ugy-e?
– Hová lettek a vitézeim? kérdé a bolondtól a király.
– Szárnyaik keltek; elrepültek.
– Merre? Hová?
– A hová te soha sem jutsz, ha csak repülni nem tanulsz: Granadába.
– Boabdilhoz? A Zogojbihoz?
– Nem Boabdil hivására mentek; hanem Zogáléra. Öcsédet, a hőst kiáltotta ki a mór nemzet királyának, s minden sereged melléje állt.
– Hát senki sem maradt e várban velem, csak te?
– Óh én sem maradok itt veled; de azért maradnak itt elegen, a kik nem maradnak el tőled e várban. A zöld teremben ott találod a kis Zehrot, a ki most tanulja a dajkájától az apa, anya nevét kimondani. Szolgáid, hogy még jobban tudjon beszélni, még egy szájat nyitottak a szíve fölött, most kettős gagyogását hallod. Ha az ablakon kinézesz a sánczárokba, ott találod a kis játékos Yotát, a mint a zörgetyüjével a patkányok között királyosdit játszik. Eutymi a jó tanuló fiu ott függ a sárga terem boltozatáról lecsüggő selyem zsinóron, s olvas neked bölcs szúrákat az Alkoránból. Orkán, szegény, a ki beteg, ott nyög a lefüggönyözött kamrácskában, megláthatod, ha betekintsz. Jubám a hátad mögött jár, a mikor a folyosón végig mégy, s a palástodba takarózik, hogy a gyilkosok meg ne találják. Harunt előidézheted a kandallóból; csak szítsd fel a tüzet alatta, mindjárt leszáll. Caabost, a versirót az erkélyen találod, a mint fej nélkül irja a verseit. A feje előtte áll, s diktálja a kezének, mit irjon? Benzaráht, az alchymistát, megleled a műhelyében: aranyat főz, s az olvadt érczet iszsza s nagyokat rikkant mámorában az aranyitaltól. Yohaya fiadat keresd a boros hordókban: meghallod a neszét, mikor bugyborékol. De ha Abderám és Aliben szobáiba lépsz, előre tartsd a pajzsodat, mert azok karddal csapkodnak maguk körül. Hanem Abdala fiadat aztán megtalálod két helyen is, fele itten, fele ottan a hogy ketté fürészelték. Ez lesz a te társaságod, Albohacen! és senki más, mert én is itt hagylak: elröpülök. Ha meg akarsz innen szabadulni, tanulj repülni, a hogy én.
Azzal a vártető magasáról leveté magát a bolond a mélységbe. Nem volt több szüksége a mór királynak bolondra, elég bolond volt ő maga.
Albohacen meggyőződöt róla, hogy egyes-egyedül hagyták Arduan várában, Zoraiával és kis gyermekével, a kik miatt annyit föláldozott! Az egész országát.
S a bolond igazat mondott neki. – A mint végig járta az üres termeket, lassankint megnépesültek azok ijesztő kiséretekkel, megöletett fiainak rémalakjai jöttek elő minden zugból, minden kinyitott ajtón szemben találkozott velük, nyögésük, fuldoklásuk halálsikoltásuk hangzott eléje mélységből és magasságból. – Ez megfosztá eszétől.
Zoraia, kinek szép szemei okozták ezt a nagy romlást, rémülve vette észre, hogy ő egy tébolyodottal van bezárva egyedül egy puszta várba. Rá akarta beszélni Albohacent, hogy meneküljenek onnan.
– Hová?
El a tengeren túl, Afrikába, hol Fez Marocco fajrokon népe még kész fegyvert fogni az elűzött király mellett s uj szaraczén haddal fog átkelni a Geber-al-Tarik szoroson.
Ez a gondolat még fölélénkíté Albohacen lelkét tompa őrjöngésből. Zoraia pedig bizonyosan azt tervezé, hogy ha egyszer ráveheti Albohacent, az őrültet, hogy üljenek lóra s fussanak innen, akkor majd úgy ejti az utazást, hogy a castiliai határon bukkanjanak ki s ott azután majd hazatér kiküldő asszonyához, Izabellához, s beszámol neki az elhozott királyi férjjel: «íme, én elvettem az eszét, te vedd el a koronáját!»
Albohacennek őrültségét egészen másfelé fordítá Zoraiának ez ötlete.
– Átmegyünk Fezbe, a hol a mórok paripái nem futnak, hanem repülnek. Mért ne repülnének? Ha a gálya repülhet a víz felett, miért ne repülhetne a mén a föld felett? Akkor ezek a rémek sem jöhetnek utánam. Hisz ezek oda vannak tapadva ahhoz a helyhez, a hol a vérük kifolyt. Ide vannak kárhoztatva e falak közé. A szabadba nem jöhetnek ki.
S hogy bebizonyítsa, hogy legyilkolt fiai nem mehetnek utána a szabad ég alá, felvezette magával Zoraiát és kis gyermekét a várpalota tetejére.
– Lásd! Elmaradtak tőlem! Tiltva van nekik a napfényben megjelenni.
Azután szétnézett maga körül onnan a magasból. Őrült képzelete benépesíté körüle a vidéket.
– Az ott a Geber-al-Tarik tengerszorosa, a hol Tarik vezér hatszáznegyven év előtt átkelt a mór harczosokkal. Látom a vitorláikat repülni a kék víz felett. Már a partra szállnak. Tizennégyezer harczos, pánczéllal, pajzszsal, kócsagos sisakkal. Minden paripának négy szárnya van. Hallod, hogy süvöltenek a légben? Orrlyukaikon tűzsugár lövell elő. Hallod a prüszköléseiket? Hallod, a mint csengenek a kengyelvashoz ütődő szablyák? hogy pendül az íj a kilőtt nyil után? – Repüljünk eléjük.
Azzal felragadta két felől két izmos kezével Zoraiát és kis gyermekét s leveté őket a szédítő magasból.
A kis királyfi ugyanabba az árokba hullott alá, – kezében a zörgetyüje, – a melybe a játékos Yotát ledobták s most már aztán osztozhattak egymással – a patkányok birodalmán.
Albohacen pedig nem nézett utánuk; hanem csak fel az égbe, el a messzeségbe: onnan jöttek felé tízezrei a szárnyas lovasoknak.
– Én is közétek repülök! kiáltá, s neki indult, a hogy a bohócza megtanítá a repülésnek. – Még most is repül; mert az Al-Haviját, a hetedik pokol messze van. Arra pedig ki volna jobban érdemes, mint az a király, a ki elvesztegette nemzetét, népének országát, boldogságát – egy halavány asszonyi arcz szép szemeiért.
Gyorsan következik a vég! Minden veszni induló nemzetet azzal ver meg az Isten, hogy mikor legnagyobb veszedelme következik el rá, akkor egymás között veszíti össze.
A mórok nem tudtak egymásnak megbocsátani. Nem gyűlöltek már senkit olyan nagyon mint egymást, nem harczoltak már senki ellen olyan jól, mint egymás ellen. Két pártra szakadva, mind a két fél a másikat nevezte árulónak, bitorlónak, zsarnoknak s dühítette a maga hiveit a saját faja ellen. Mind a két fél azt állította, hogy az ország nyomoruságát a másik fél idézte elő. Mind a két fél tapsolt a kárörömtől, ha versenytársa a közös ellenség előtt kudarczot vallott.
S a közös ellenség, a castiliai, folytatta a maga művét, mint a hogy a csillagász kiszámítja az aspectusokat. A hozzá menekült Boabdilt segítette nagybátyja Zogál ellen. A nyilt csatában Granada előtt spanyol lovagok harczoltak a mórok sorai között, döntő csapatokban. Csak két királyi sarja volt még az ős Barmeczidáknak, a kik egész néptörzs voltak, mielőtt Izabella a szép Zoráiát oda küldé hozzájuk. Most ez a kettő, a két utolsó egymás ellen harczolt. És harczolt addig, a míg az egyik elesett. Az Zogál volt, az utolsó hős. Más krónikaírók azt állítják, hogy a vesztett csata után átmenekült Afrikába. Mindegy az. Csak elveszett, ha élve, ha holtan.
Boabdil, a Zogojbi diadalmasan vonult be ősei királyi városába; egyedüli unokája a nagy mór királyoknak. Most már senki sem jött – ön nemzete közül – koronáját elvitatni tőle.
Hanem eljött a «segítő», a szövetséges társ: Ferdinánd.
Mikor Boabdil, a Zogojbi, ősei királyi városába beült, akkor azt mondá neki a szövetséges: «ki innen! – ez az enyim, – te magad is az enyim vagy!»
Ekkor nyiltak fel a Zogojbi szemei. Ekkor hangzott végig az ébredés jajkiáltása az egész mór nemzeten: «Fel, kardra, lóra, bástyára! egyesülj nép a közös ellenség ellen!»
Késő volt már. Az önmagától szétzilált nemzetnek nem volt magva többé. Hőseinek szine-virága megölve, önkezétől szétszórva a tengeren túl. A vas ellenség pedig szorosra húzta az áttörhetetlen gyűrűt az utolsó menedék, Granada körül.
Minden védelem hasztalan volt. Ferdinánd nem rohanta meg a bástyákat, hogy alkalmat adjon a móroknak hősi küzdelemben végezni történetüket; csak kapuikat zárta el s mikor kiéheztette őket, akkor megengedte nekik, hogy rakják le a fegyvereiket a győztes lábaihoz, a ki megverte őket – egy szép asszony szép szemeivel.
Boabdilnak a békekötésnél meghagyta Ferdinánd királyi czímét és gazdag évdíjat biztosított számára.
De Boabdilt soha se hítta többé királynak senki. Akármerre járt-kelt hajdani birodalmában, mindenki, a kivel találkozott, ezzel a névvel köszönté: «Zogojbi!»
Egy évnél tovább nem birta ezt elviselni; otthagyta roppant birtokait Ferdinándnak, palotáit, uradalmait eladta 800 ezer aranyért s átköltözött Afrikába, a honnan ősei kijöttek: Fezbe.
Egy ütközetben, a mit a feziek a marokkói császár ellen vívtak, egy szakálltalan, csaknem leányarczú lovagot láttak vívni a legdühösebb harcz tömkelegében, ki vézna termetét meghazudtolá rettenthetlen bátorságával s ott sebektől elborítva elesett.
Mikor a bey elé vitték, az ráismert.
– Szegény Boabdil! A Zogojbi!
… Ez volt a vége a mórok hétszáznyolczvankét esztendeig tartott dicsőséges uralmának Európában.
Ferdinánd győzött, Izabella győzött, az igaz hit győzött. A mórok nem uralkodtak többé Spanyolországban.
De mielőtt történetünk véget érne, még egy alakhoz kell viszatérnünk, a kit el is felejtettünk már talán, mint a hogy elfelejtette őt a maga idejében az egész világ.
Gondoljunk vissza arra a kis királyleányra, a kit nyolcz esztendős koráig hatszor férjhez adtak, hol nagyapákhoz, hol unokákhoz, ma született s még ezután születendő herczeghez; egyszer megkoronázták, másszor fattyúnak nyilvánították, s utoljára bezárták egy kolostorba. «Johanna testvér» még most is él, midőn Ferdinánd, egykori üldözője és meggyalázója, majd apósa, majd násznagya, majd vőlegénye, majd börtönőre, elfoglalta Granadát.
A cselszövő királyné, Izabella, nem soká örülhetett diadalának. A halál nagyobb úr még a királyoknál is.
És Izabella halálával az a veszedelem szakadt Ferdinánd király fejére, hogy előkerült Fülöp nagyfejedelem, visszakövetelni a castiliai királyságot, a mi Izabelláé volt, s Fülöpöt illette meg, ki neje («őrült Johanna») után a királyné törvényszerinti örököse volt.
Ez ellen nem volt, csak egy segítség.
Az özvegy király számára ott volt a kész menyasszony a cerimberi zárdában, a kit Johanna testvérnek hívnak. Ennek még közelebb joga van a castiliai trónhoz, mint Izabellának volt, fel tehát leánykérőbe!
Az új menyasszony ugyan már negyvenöt éves, harminczhét év óta a Krisztus eljegyzett mátkája, nem is szép már. Azonkívül az ország rendei is kimondták rá, épen Ferdinánd követelésére, hogy fattyú. De ez mind nem tesz semmit. Egy kis piros festék megfiatalít azonnal; a pápa nincs messze: engedélyt ád egy apáczafejedelemnőnek a férjhez menetelre, ha kell. Dom Emmanuel, a portugall király, kinek országában lakik a menyasszony, kiadja őt, ha erősen kérik s az ország rendei írnak arany tintával egy másik pergamentre határozatot, mely Johannát törvényes királyi utódnak nyilvánítja.
Minden készen is volt már: pápai engedély, királyi adott szó, piros festék és arany tinta, csak egyen mult: magán a menyasszonyon; Johanna testvér azt felelte: «én nem leszek földi király felesége!»
S ezen az egy szón szétomlott az egész fényes építmény, a mit Ferdinánd annyi vérrel, annyi csonthalommal összealkotott.