– Dieu! Rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A herczegnő egy szekrény elől félrehuzta a függönyt.

Attól aztán, a mit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysandenak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látványnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes; de a mi madame Corysandera nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porczikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a herczegnő. Kitanult boncztanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tíz órai, mely a misére jelt adott s félbeszakítva az előadást, madame Corysandenak e spanyol inquisitori tortura alól felszabadulást hozott. A herczegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába; szólt helyretéve természettani könyveit, s imakönyvét keresve elő, a mi azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysandenál, hogy talán már most a prælectió be van fejezve.

Rafaela herczegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előre bocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök, vagy hárman?

– Csak ketten! mondá a herczegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. Te Loripapagály! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s malitiosus nyájassággal kérdé madame Corysandetól:

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfáczán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyujtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzádvaló embert.

A kápolna a kastély balszárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával diszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába bele találni; a képeknél, szobroknál is mindig az kisértett fejében, hogy ez itt a «musculus buccinator», ez a «musculus masseter», ez a «serratus magnus», ez a «pronator», ez a «flexor», et cætera! et cætera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a herczegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, a miket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különcz ételeidet szereted. No hát rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a muzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát szent Rókushoz folyamodni.

Már a hogy veszszük. A «használás» relativ fogalom.

Madame Corysande a «herczegnő muzeuma» alatt képzelt magának egy ritkaság-gyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, butorokból; porczellánokat, majolikákat, vén emlékeket, a hogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatomiai muzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a természetnek, a miken, ha egy kiváncsi laicus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó muzeumban másfél óráig kellett madame Corysandenak hallgatni és nézni a herczegnő felvilágosításait pathologiai mysteriumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelatióiról, hypochondriaköltő felfedezéseket; a mikkel a jószivű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

– No lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam, szólt a herczegnő nagyon elégülten. Azt a nagy aranyfáczánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volan-t, az arczára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, a miket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(«Tartok tőle, hogy nem», mondá magában madame Corysande).

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, a mit Liviától hallott a herczegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Liviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, a midőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, a midőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést, mint szabadulása hangját, áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. A hogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a herczegnő egy családi órást. A szakács órája három perczczel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kisértetek confundálása végett van így; azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így; a herczegnő csak teljesen kihült állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengetyűje s a komornyik «le diner est servi» jelentése között három percznyi időköz van hagyva.

És ez a három percz időköz még épen elég arra, hogy a herczegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta muzeumnak felfedezze s őt ama borzalmas mysteriummal contemplative megismertesse, mely II-dik Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysandeot a hideg lelte. Nehányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kisértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédrehivás után is, a míg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szünt meg a herczegnő az értekezést folytatni materialisticus életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysandeot neki szorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s a közben ujjai hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A herczegnő nem volt bőkezű azon kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysandera nézve az valódi kitüntetés volt. És mindazok, a kiket e szerencsében «nem» részesített a herczegnő, valóban, mély hálára lehettek ezért lekötelezve: mert a herczegnő rettenetes menut tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só nélkül, de igen sok czukorral készítettek.

Aztán minden ételnek czélja volt nála. Hiszen czélja van a szegény ember ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a herczegnő ételeinek nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a herczegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére kivánni az ebédet.

– No te nagy arczkép! Kiléptél a rámádból? ezzel a szóval köszönté leányát a herczegnő. Valóságos arczkép! Mozdulatlan minden vonása. Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget úgy-e, semmit mást? Szeretsz valakit?

– Igen. Tégedet.

– Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?

– A mit a cselédek számára főztek. Az nagyon izletes. Burgonyaleves és pörkölthús tarhonyával.

– Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád a vérnek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy füles bagoly, mely a herczegnő karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak kitömött példánya egy bagolynak? Mindenesetre sajátságos diszítménye egy karszéknek.

Végre annyira kihült a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami rókaszinű folyadék volt, melyből a mint egy evőkanállal bevett madame Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, a melyet addig nem lehet lenyelni, a míg a nyelvével ki nem találja a tartalmát. Ilyet ő még soha sem ízlelt.

A herczegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis arany kanálkával a leveshez hasonló szinű, valami süredéket szedett ki, s azt a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

– Ez kænguruh kivonat-leves; magyarázá a herczegnő hüledező vendégének, ki azt képzelé e szónál, hogy a kænguruh még húskivonat korában is megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész mohósággal.

– Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő; igazolá a keserédes főzeményt a herczegnő. Szükséges azoknak, kik a női idomok plasticai egyöntetüségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még madame Corysande.

Lehetetlenséget kivánt a herczegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni ép oly erős meggyőződésre volt szükség, minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanus, rezgő, nyúlós anyagok lappangtak; százféle füvagdalék complicált hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat, miknek lenyelésekor végig borsózott az embernek a háta; majd meg csak akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan állatot eszik meg, a minek soha sem vétett életében. Megörül valaminek, mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor kezdi sejteni, hogy az valami csúszó-mászó állat volt.

A herczegnő menujében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok, halak, rákok, békák, kagylók: madame Corysande pedig delejes irtózattal gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hüllőkkel meg épen nyilt ellenségeskedésben élt.

S a herczegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük van a vizlakó állatoknak emberi táplálék alakjában? s föltette róla, hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani s e czélból körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát feketekávé mártással? mit használjon a minestrához, ha azt chinai holothurokból (tengerpuhányok) készítteti? miért kell két tengeri pókot használni egy grancevolihoz? hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik össze a macedoinehoz? mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszinű, uborkába ójtott bogyóknak a tölteléke, a miknek a neve melonzani? A hogy jó gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a herczegnő csupán a vadaknak engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszinű sajt, a mit felmetszenek előtte, hogy sem nyúlhus; s mikor egy bepáczolt mahagoni barna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy az hód-czomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére, zsongítására valók.

E közben a herczegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a paraszt ételekből oly jóizün eszik, s az övéit meg sem ízleli.

– Ezek az ételek neked valók. Soha sem lesz jó hozzád a férjed, ha ezeket meg nem szokod.

– Mama. Inkább soha se veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát mind együtt elvegyem vele.

– Igy beszél a «menyasszony kacsa». Ön nem iszik madame Corysande? Ön nagyon keveset eszik és épen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok közt, de különféle üvegekben árpaviz, kenyérvíz, édes savó, savanyú czibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az asztalra. Rafaela megszánta madame Corysandeot, s abból töltött az ő poharába is: a miért madame Corysande örök hálára lett iránta lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy ebéd után a hideg kilelje.

– Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva, mondá a herczegnő. No várjon, most jön valami, a mi önnek tetszését meg fogja nyerni. A legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgálni.

Ugyan mi lehet az? Behozták. Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

– Az állatok szive, mint eledel, erősíti a női szívet. A női szív, mint tudjuk, egy 8-ad részszel kisebb, mint a férfi szív. Ezért az ösztön minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szivét elkölteni. Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az ökörszív. Egyék belőle madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, a miért azt madame Corysande megtette volna! Eszébe jutott a troubadour szive, melyet a kegyetlen férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a nemes hölgy éhen ölte el magát.

– Te sem? kinálkozék Rafaelához fordulva a herczegnő.

– Nem mama; megosztott szívet nem fogadok el.

– Úgy látom, szólt elszomorkodva a herczegnő, hogy az én lakomámat megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: a mióta megtudta, hogy azok a nagy világló szemei nincsenek üvegből, hanem azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyujtott falat elé s lenyelte azt, mint egy gép. A herczegnő nagy gyönyörűséggel rakta a madár szájába a falatokat egymásután.

– Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi azt, a mit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könytelt szemekkel nézett anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa egy bagoly, a ki együtt ébred, együtt alszik, együtt eszik vele. Senki más. A többi mind kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a szék támlányát, mintha a herczegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha ez az ő fejére találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul van-e az alapzathoz hozzá épitve?

– Ugy-e mily pompás állat? Magasztalá őt a herczegnő. Mily okos arcz, mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.

– Gyönyörű! Rebegé madame Corysande.

– Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.

– Oh herczegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a herczegnő életét.

Egyszer aztán mégis csak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a herczegnő odavonta őt az ölébe: ezt a diánai alakot.

– No jer ide, te kis ölbeli baba; te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél-e már rablánczra férfisziveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He? Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden bánsz el az ifjakkal, a kikről irsz. A Jenő jó lovas; a Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi történt tovább? Mi van a Jenővel?

– Még mindig jó lovas.

– Hát a Béla?

– Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.

– És az Alienor?

– Ép oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.

– Azt szeretem, hogy hideg vérrel tudod megitélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, a kihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, a kit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerüség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, a milyen Zenobiáé volt Odenatussal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal birjon, mint olyannal, a mit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert; gyáva férjből nagy jellemet; egyszerű férjből okos embert és megfordítva: egy túlerős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyü, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénynyé idomul át. Atyád egészséges-e?

– Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.

– Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymáshoz. Azt te jól tudod. De ő neki hivatása van, a mi nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyügözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kivül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok?

– Üdvözletüket mindig megirom levelemben.

E szónál madame Corysandenak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet.

– Megengedi herczegnő, hogy én is átadjak egy rám bizott bucsúkézcsókot?

– Kitől?

– Zárkány Napoleontól.

– Ah! Napoleon ott volt nálatok? Erről az egy emberről nem irtál leveledben.

– Nem jutott eszembe, felelt Rafaela.

A herczegnő odanyujtá kezét madame Corysandenak.

– Köszönöm Zárkány Napoleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjuból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy ember lesz belőle.

– Miért hiszed azt? szólt Rafaela.

– Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar oly gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

– Ah mily gyönyörű zivatar! kiálta fel a herczegnő, s egészen félrehuzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől; mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon mennydörgött, bebujt a dunnája alá, s a mellett az az előitélete volt, hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A herczegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e czikázó napsugarakat a fekete éjben.

– Az ilyen ünnepélyes perczben rejlik a teremtés titka, sugá a herczegnő a reszkető Corysandenek. A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a herczegnő fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim, szólt elragadtatással a herczegnő. Ez az én concertem, az én látványom, a miben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ez alatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a herczegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

– Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.

– Talán a folyosón herczegnő.

– Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben? mikor élenynel, villanynyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba; a parkban fogunk sétálni.

A herczegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanus maradt előtte mégis az a szelid szemszögletből való félremosolygása Rafaelának, a mit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphæákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz szinére, a tó felett tánczoló szunyogok után kapkodva. Szép, kedves éjszaka volt; az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltünőben volt már a magas fasudarak között; a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt; minden fű, fa, virág tízszerezve adta ki illatát az eső után; kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpczös leány-cseléd kisérte a hölgyeket rudra akasztott lampionokkal s feltünő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messzeveté a lámpák világát, s karcsú hattyupárok indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül széles pázsit-tábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul teríté azt be.

– Hol fogunk mi itt sétálni? sugá aggódva madame Corysande Rafaelának, a mint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.

– A fűben, felelé neki Rafaela.

– Vékony brunellczipőinkben? mondá ijedelmesen Corysande.

– Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzáfognak a herczegnőnek és Rafaelánák a lábait megszabadítani czipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Már pedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

– Je me meurs! rebegé az ártatlan áldozat. Ebbe én belehalok.

– Biztosítom önt, mondá neki a herczegnő, hogy a női organismus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt, s öltönyeit magasra föltüzködjék.

A herczegnő maga volt az első, a ki a gondolából kiszökött a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat két oldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik a holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, cactusait, jazminbozótjait, ficuslugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecske-békák, leveli békák százai ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kigyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégis csak azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ő vele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva; de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a herczegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, a hol a vendégeket éjfélig anatomiai felolvasással, délben kænguruh-kivonattal traktálják s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott füben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer.

Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a herczegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó előállhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át e csókot atyádnak. Madame Corysande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, a mit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg minél többször. Zárkány Napoleonnak vigye meg viszonüdvözletemet. Ha útra kel: mondja meg neki, a mit felőle hallott tőlem. Egyébb útravaló neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem «jó éjt».

A VÉDSZENT, A KI LESZÁLL.

Az etelvári kastélytól a «herczeglakig» (a hogy a herczeg úrlakát nevezték), jó lovakon másfél órai út volt.

Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.

Az a nagyszerű terve sikerült, hogy ki tudta játszani Napoleon öcsémet. Ez a vakmerő fiatal ember még arra mer gondolni, hogy álmában találkozzék ő vele. S az álomország csodálatos birodalom! Ott nem azok parancsolnak, a kik hatalmasok. De sikerült őt kijátszania. Tessék neki egyedül álmodni akárkiről, de álma nem viszonoztatik. Minő vakmerőség!

Még ugyan hátra van ez a veszedelmes másfél óra, s reggel három órától ötig a herczeglakban még álmodni szoktak, s az is megesik, hogy a kik az egész éjjelt ébren töltötték, mikor kocsira ülnek, a szempilláiknak nem birnak parancsolni; hanem hiszen itt van madame Corysande, majd az eltöltött éj élményei, a körülébredező természet látványa annyi tárgyat nyujtanak a beszélgetésre, hogy könnyű lesz mellette ébren maradni.

Az út egy ezerholdas buzavetés síma táblái között vonult el. A leggyönyörűbb zöld szőnyeg; se buzavirág, se pipacs közte: tiszta buza ez, jól mívelt földbe vetve; most bujnak a kalászai, s minden levelén, s végig a kalászok érdes toklászain az eső és harmat billió cseppje ragyog. A nap most kel föl, s visszfényt támaszt a kalásztengeren, melyben az utasok futó árnyékát egy fényoszlop kiséri: a füszálakon támadó szivárvány.

– Nézze herczegnő, szól madame Corysande, minő dicsfény veszi az ön fejének az árnyékát körül.

– Én látom az én fejem árnyéka körül képződő «halo»-t: de az, mit ön lát, az a saját árnya körül támadó glória. Kiki a maga szivárványát látja. Ez a megtört napsugarak tüneménye.

– Ah! a herczegnő is természettudós! sóhajta fel sajnálkozva madame Corysande.

Rafaela nem állhatta meg, hogy el ne mosolyogjék.

– Ön talán nagyon megeléglette a természettudományokat?

– Ellenszenvem van irántuk, herczegnő, – az én lelkemet a hit tartja fenn; szeretek hinni a csodákban, a természetfölöttiben, s minden megmagyarázott csoda, a mit a természettudomány a maga anyagi mozderejére visszavezet, olyan fájdalmas kiábrándulás érzetét kelti bennem, mintha valaki megcsalt volna, a kit én híven szerettem. A természettudomány nem egyébre való, mint az embereket hitetlenekké tenni. S mit használ a természet rejtett titkait megtudni? Mozditja-e elő a gyógyászatot egy hajszállal is az, hogy a chirurgia oly nagy haladást tett? Az orvosok közül csak azt tűröm, a ki delejességgel gyógyít s a sympatheticus gyógyszerek hatásában hiszek. Ragaszkodom a földfelettihez s nem engedem magamtól ábrándjaimat elokoskodtatni. Nekem a mennydörgésben Isten haragja szól s a szivárványban Isten bocsánata tündököl. Én a fénykört fejünk árnyéka körül felavató dicsfénynek tekintem. A mindent tudás lehet férfierény; de a nőre nézve szerencsétlenség az. Minden nőnek szüksége van jó adag tudatlanságra, hogy fel ne lázadjon a természet ellen annak a tudatában, hogy az emberi hivatás terheit és örömeit oly egyenlőtlenül osztotta fel a férfi és a nő között. Irigylem a parasztnőt, a ki mind erről nem tud semmit. S nem lennék herczegnő: nem kellene ez az egész birtok, a hogy a láthatárig elterjed, azzal a föltétellel, hogy mindent megtudjak, a mi a természetben történik.

A jó madame Corysande annyira meg volt telve visszafojtott gondolatokkal, hogy a mint egyszerre alkalma nyilt beszédének szabad folyást engedni, ezt a szabadságot teljes mértékben felhasználni is sietett s beszélt aztán Rafaelának idealis, transcendentalis fogalmakról annyit, hogy Rafaela szerencsésen elaludt mellette.

S a mint pedig Rafaela szemeit lehunyta, abban a perczben odavitte őt a csodatevő álomtündér Napoleon öcsémhez. Hogy került hozzá? az homályban maradt előtte. Mintha ő maga egy rámába foglalt kép volna, mely a hozzá fohászkodó kértére megelevenedik. Napoleon öcsém hirhedett publicista lett, kinek munkái általános feltünést okoztak. S mintha mind e művek alapeszméit az a védszent sugallná lelkébe. Az emberek bámulva kérdezik, ki adott neki ilyen inspiratiót? Ki? A védszent. Rafaela tudja magáról, hogy ő az a védszent s haragszik érte magára, hogy miért az? S az ifju feljebb halad: népképviselő lesz. A védszent most már ott ül a képviselőház karzatán s hallja a csodáshatású szónoklatot, a mit amaz ifjú tart a teremben. Ki sugallja neki e remek mondatokat? Ki adja neki e magas felfogást, ez igaz lelkesülést? A védszent. Rafaela szeretné elhagyni a karzatot, de nem mehet, meg van igézve. Most eltünik a védencz. Senkisem tudja hová lett; egyedül a védszent. Ő olvassa leveleit, miket az távol országokból küldöz; rejtelmes, nagyhorderejű államtitkokkal terhes leveleket; ki tudja találni e titkos jelirást, ő tudja, mi nagy mű van rábizva. A mű sikerül. Jutalom, kitüntetés várnak a visszatérőre. Érdemrendek ragyognak mellén; magas hivatalok várnak reá. Ki adta azokat neki? A védszent. Az vezeti mindig feljebb, feljebb. A magas gúla tetejéig. Grófi, herczegi korona, gazdagság vár reá. Kormányhatalomban osztozik. A védszent még itt sem engedi pihenni. Fel, fel, egész a gúla tetejéig. Mi van a gúla legmagasán? Egy koporsó. S abban a koporsóban fekszik egy szép halott szűz, fényes öltözetben, s e holt hajadonban Rafaela önmagát ismeri meg. – S a védencz odajön a koporsóhoz és sír fölötte. – És az álmodónak eszében van az, hogy ő most álmodik. És még arra is tud eszmélni, hogy az álomnak magyarázata van. Hogy egy leánynak halottul látni magát: menyasszonyságot jelent! S a fölötti haragjában, hogy miért álmodja most ő azt? szemöldei összehuzódnak és homlokán veríték gyöngyözik.

Pedig kár a szép herczegnőnek ez alabastrom homlokra gyöngyöket idézni e miatt, Napoleon öcsém nem várja őt álmában, mert az már ébren van és a herczeglaki gesztenyefasorok alatt sétál.

Az egyik fasor alatt ő, a másik fasor mentében Livia.

Mind a kettőt egy gondolat hozta ide összebeszélés nélkül.

– Ön a herczegnő elé sétál Livia kisasszony?

– Igen. Ön szintén?

– Könnyű kiszámítani visszaérkeztét. Reggel három óra után Etelvárott lefeküsznek; a herczegnő akkor elindul, s most már közel jár ide.

– Én is így számítottam.

– Lássa: egy gondolaton voltunk. Hallotta az éjjel azt a nagy zivatart?

– Nem hallottam. Én igen mélyen alszom.

– Egészen megújult utána a természet.

– S ma igen szép, derült nap lesz.

A kelő nap épen az egyenes sétány végén látszott meg, s mint egy arany folyosón tündökölt végig a gyönyörű egyforma gesztenyefák sorain, a háttérben meglátszó várkastély minden ablaka tűzben látszott állni a reggeli fénytől. E hosszú sétány félmértföldnyi vonalban szelte át a gyönyörű parkot, melynek egyik végéről a másikig lehetett látni.

– Igen kellemes az ilyen reggeli séta, jegyzé meg Napoleon öcsém.

– Én megszoktam, hogy mindig eléje menjek a herczegnőnek, mikor Etelvárról hazajön.

– Megengedi, hogy én is önnel mehessek?

– A hogy tetszeni fog.

Most egy dülőúthoz értek. Ez az egyenes fasorból a park vadaskerti osztálya felé kanyarult.

– Most melyik úton menjünk? kérdezé Napoleon öcsém Livia kisasszonytól.

– Melyiket választja ön?

– Én azt hiszem, hogy a herczegnő a dülőúton fog jönni.

– Miért gondolja azt?

– A körülmények összevetéséből. A kocsis, ki a herczegnőt vitte, jó barátságban van a csaplár leányával, ki a telepen bort mér; mikor egyedül jön, mindig a csárda felé tér le, s ott meg szokott állni, maga egy korty törköly pálinkát kap, a lovai egy falat kenyeret a szép csaplárleánytól.

– De most a herczegnőt hozza.

– Úgy van. De az egész éjjel fennvirrasztottak mindannyian. S most az úton szépen szunnyadnak az úrhölgyek a hintóban, kocsis, inas a bakon. Az okos két szürke pedig koczog csendesen s ki nem tér a kerékvágásból. Hanem a mint a dülő út bekanyarodásához érnek, ott eszükbe jut, hogy ők erre szoktak járni s eszükbe jut a csemege, a mivel a csaplárleány fogadja őket rendesen s azzal szépen maguktól rátérnek a dülő útra. Akar ön velem fogadni, hogy így lesz?

– Nem. Inkább elhiszem.

Azzal tehát letértek a mellékútra, itt már nem voltak rendes fasorok, a mik külön válasszák őket: mögöttük eltünt a százablakú kastély, előttük a mindenüvé belátó nap; az összeboruló hársfák boltozata eltakarta őket.

Leon közelebb huzódott Liviához, s karját nyújtotta neki.

Livia szeliden odasimult hozzá, s karjára füződött.

Akkor Leon megállt s karjára nyugtatott kezét másik kezével megszorítva, azt kérdezé a leánytól:

– Hiszesz-e még bennem?

– A míg csak élek; felelé a leány.

– Ismersz-e még engem?

– Egyedül én téged.

– Viseled-e még gyűrűmet ujjadon?

E szóra lehúzta keztyüjét a leány, s megmutatá ujján azt a vékony platina gyűrűt (a mit ezüstnek is nézhetett akárki).

És akkor odaszorítá Leon ezt a kis rózsaszinű ujjat azzal a fehér gyűrűvel ajkához és végtől-végig csókolá azt, halkan suttogva a halk csókok-közben:

– Én szentem, – én védangyalom. Örömem és szomorúságom. Reményem és nyugtalanságom. Életemnek egyedüli czélja! Ne dobd el ezt a gyűrűt magadtól, kérlek. Mindenkinek bolondja vagyok – tréfából, de igazán csak te neked, mert nálad tartom az eszemet. Hallottál rólam eddig is sok rosszat, hallani fogsz ezentúl is eleget. Mondani fogják neked, hogy hűtelen vagyok mindenhez, hogy megcsalok mindenkit, hogy gúnyt űzök mindenből, a mi rám lett bizva: nép zászlójából, ország czímeréből, király koronájából, papok pásztorbotjából, holtak keresztjéből, szerető szivekből. Lehet igaz, lehet nem igaz. De ezt az egy szentséget, ezt a te jegygyűrűdet meg nem csalom soha. Hiszed-e ezt nekem?

– Mindent hiszek neked, Leon. És én viszont azt mondom neked, hogy ha mind azt a sok szentséget, drágaságot cserébe kinálnák nekem ezért a gyűrűért: nem adnám azt oda soha.

Leon szemében könnyek ragyogtak. E drága gyöngyöket nem látta azonban senki, csak az Isten, ha egyedül volt, s ez a leány: ha ketten voltak.

– S most tanácsodat kérni jöttem; – fogózzál karomba; s hallgasd meg, mit mondok. Aztán válaszsz, merre menjek? Előttem is válaszút áll most.

Az ifjú pár karöltve haladt a csendes hársak között.

Nem a tündérszép, a tündérkevély herczegnő volt Leon védszentje, kinek sugallatára várt; hanem egy szegény árva leány!

– Lásd: én belőlem mindenki bolondot csinál. Valóságos jogát tartja hozzá. Legnagyobb bolondot csinált belőlem az apám. Nemcsak azáltal, hogy gyermekkoromtól fogva tréfálkozó pajtásának tartott, s abban gyakorolt, hogy melyikünk tud a másikon nevezetesb kópéságot elkövetni? de legkülönösebben azáltal, hogy mágnásnak nevelt s szegény legénynek hagyott. Tanultam én mindent, a mivel egy ember, ha előkelő úr, ha nincs egyéb gondja, mint a világban élni, nevezetes ember lehet; de semmitsem, a miből meg lehessen valakinek élni. Azzal, a mit én tudok, egy gróf és gazdag ember lehet diplomata és miniszter; egy szegény legény lehet charlatán. S minthogy én az előbbi nem vagyok, roppant hajlamot érzek az utóbbihoz. Megadóztatni az emberek gyarlóságait! Adót vetni az együgyűekre, s robotoltatni az ostobákat. Csak két ember tart tőle vissza. Te és a herczeg. Egyedül az egész világon ti ketten vagytok azok, a kikre ha gondolok, gyermeknek érzem magamat s azt hiszem, hogy jó vagyok. Olyankor fölébred egész büszkeségem, s nagyravágyó leszek, mint egy gyermek. Ne nevess ki érette!

A leánynak hő kézszorítása biztosítá róla, hogy komolyan hallgatnak rá.

– Egy életpályát látok magam előtt, melyen a nagy tehetségek s a nagy charlatánok futnak. Néha a charlatánok jutnak el a czélhoz, s a tehetségek maradnak le a pályáról. S mind a kettőnek kell mind a kettőből birni valamit, s a nagy világ soha sem tudja meg felőlük, melyik volt az igazi? csak a mikor a függönyt leeresztik, mikor a haldokló Augustus azt mondja: «tapsoljatok, vége van a komédiának.» Mert komédiát játszani kell. Azt, a ki kihagyja magát tanulni, a világban rosszul látják el. Ha azt tudják meg felőle, hogy gyönge, félretolják az útból, ha azt látják, hogy erős, mindenki szövetkezik ellene. De milyen bolond vagyok én, hogy úgy beszélek veled, mint egy tanár a kathedrából.

– Én nagyon szeretem azt hallani.

– Az egyik ösvénye a válaszútnak hosszú és tekervényes; ha ezen elindulok, sokáig nem látsz, néha majd egészen is eltünök előled, úgy, hogy híremet se hallod. Majd meg olyan híreket hallasz felőlem, a mik hitedet megingatni jönnek. Szégyenleni fogod magadat miattam.

– Nem fogom azokat elhinni.

– Ugy-e nem? Nehéz megpróbáltatásokat fogsz majd kiállani. Minden valószinüség kiáltó bizonyítványt fog ellenem adni. Saját szemeid fogják mondani, hogy hűtelen vagyok hozzád.

– Saját szemeimnek sem hiszek. Azt fogom mondani, hogy álmodom.

– Fogsz rólam olyan hírt hallani, a mely azt hirdeti, hogy mélyen buktam s oly alacsonyságba sülyedtem, a honnan nem érdemes egy tiszta nőnek kezével fölemelni. Vagy pedig hallasz rólam olyan hírt, hogy magasra emelkedtem, dicsőség, világi fény vesz körül, a melyben nem szokták meglátni a régi szerelmet s el szokták felejteni az egyszerű, hallgató hű leányt. Bízni fogsz-e még akkor is bennem?

– Akár bukol, akár emelkedel: tudom, hogy visszatérsz hozzám.

– S ha ez nagyon soká fog tartani? Ha év mulik év után, s mindenik év egy elvesztett halott lesz rád nézve?

– Várok rád s tudom, hogy ha megvénülök is, értem fogsz jönni.

– Magadat is csábítani fog a jó szerencse; a mit gyémánt szived megérdemel. Reád méltók, nálamnál méltóbbak fognak versenyezni, hogy emlékemet kitörüljék abból, képemet fölváltsák.

– Nem adom azt oda soha. Ezt a gyűrűt nem cserélem föl máséval soha.

A leány mind a két kezét összekulcsolá, mintha imával akarná védni azt az ereklyét.

– Áldott jó lelkem. Tehát kész vagy rám várni a végtelen időkig és hinni és tűrni örömtelenül, s temetve tartani közös reményeinket. Ez a válaszút egyik ága. A másik ösvény sokkal közelebb ér véget. Az az én kis Szent-Ilona szigetemre vezet. Egy kis nemesi udvartelek; a mi egész birtokomból megmaradt. Hogy apám jó hirnevét megmentsem: anyámtól maradt örökömet is odahagytam hitelezőinek, s most csak Szent-Ilonám van még. Terem rajta buza és tengeri, a mennyi egy család szükségeire elég. Ha magam utána látok, újig mindig kitart s adóra is marad. Dohányt is lehet rajta termeszteni jó sikerrel. Van hozzá egy kis regale, s ha a tagosztályi per véget ér, a közös legelőből is jut még valami. Kis ősi házunk kevés tatarozással lakhatóvá tehető s a régi bútorok még kiszolgálnak egy nemzedéket s én ismertem már embereket, a kik ilyen házban boldogok voltak. Láttad házunkat ugy-e? Emlékezel a nagy diófákra, a mik kétfelől beárnyékozzák? Tudod a kis patakot, a mely a kerten keresztül folyik? a szép gyümölcsfák alja terítve nyáron érett gyümölcscsel? Nem szeretnél e házban lakni? Nem volnál ott boldog velem? Válaszsz számomra a két út közül. Kezedbe adtam sorsomat. Ha azt mondod: menjünk a szent-ilonai házba, ma kihirdettetem esküvőnket s két hét mulva egymásé vagyunk. S aztán nem fogja hiremet hallani többé senki. Otthonülő, csendes, hűséges férj leszek, tüzes gazda, jó feleségtartó, cselédrendbentartó, nagy dohánytermesztő. Hívatal után nem látok, kártyapajtás nem kell. Nem lesz más örömem, más bánatom, csak a tied. Akarod-e?

A leány megállt és kezét homlokára tette. Arcza elhalványult. Oly csábító volt a boldogság eszméje ily közelből. Neki dőlt egy mohos fának, melyet végig befutott a repkény s tekintete elmélyedt az erdő labirinthjában.

Olyan jó volna elkezdeni a boldogságot.

Öntudatlanul leszakítá egy levelét az örökzöldnek s azt, mintha válasz volna, odanyomta kedvese kezébe.

– Ne felelj rögtön reá, szólt Leon, gyöngéden visszautasítva az ajándékot. Még itt maradok estig, addig gondolj végig azokon, a miket neked mondtam. Sorsom kezedben van. Küldhetsz, a hova akarsz. A mit választasz számomra, azt fogadom el.

A leány a boldogság gyönyörével simult még szorosabban hozzá s arczára visszatért a lángoló pir. Szive magasan dobogott arra a gondolatra, hogy ő e férfi sorsát most kezében tartja. Egy szavától függ annak fordulata: «menj,» vagy «jőjj!»

Többet aztán nem beszéltek erről, hanem magasztalták a rigókat, a mik olyan szép hangversenyt rendeznek az erdőben.

Egyszer a parkból kivitt az út a szabadba.

Mintegy ötven-hatvan holdat tevő szabad tér nyilt meg előttük, melyen az út átvezetett. E téren már nem voltak szálfák, csak egy-egy elnyomorodott bokor, néhol a földben hagyott reves tuskók, kiirtott erdő emlékei.

Göröngyös ugarok, embermagas gazzal, vetéstáblák, a mik virítnak a pipacstól, csüküllőtől, aszú legelők szikfűvel lepve; egy olyan gazdaság, a mit a gazdája évtizedek óta felében szokott kiadni. Semmi háziállat nyoma rajta. Az útakat kétfelől szegélyezi a szerb tövis.

– Milyen szép pénzt bevehet a vad palatinus az idén a papsajtból, mondá Leon. (Az pedig nem sajt, hanem gyom.)

– Miért hívják azt palatinusnak?

– Diák korában az apja kérkedett vele, hogy az ő fia magyar nemes, abból pedig minden lehet: még palatinus is. Azóta rajta maradt a palatinus név.

– Rossz ember ez, vagy bolond?

– Szép harmóniában egyesül nála mind a kettő, s igyekszik egymást gyarapítani.

– Hogy léteznek ilyen alakok a herczegi kastély közelében?

– Úgy, hogy mikor a herczeg a park kiterjesztése végett a szomszédságba eső közbirtokosokkal mind kiegyezett telkeik megvétele iránt, háromszoros árakat adva meg nekik, ez az egy szomszéd (igazi neve Tukmányi) nem akarta a magáét tizszeres áron alul adni. Ezért a hatvan holdért hatvanezer forintot kért. A herczeg nem adta meg s e nélkül készítette el a parkját. Megbánta később nagyon. A palatinus nagyon kellemetlen szomszéd. Mindenféle boszantás nemeit kigondolja a herczeg ellen. Vadait ellövöldözi s még azonfölül folyton hajtja a kártalanítási pöröket az uradalom ellen. A birtoka hosszú, keskeny, az országútról az erdei csárdához okvetlen az ő tagján kell keresztül jönni, s ezt az útat ő nem zárhatja el, mert szolgalom kötelezi a fentartására; hanem azt megteszi, hogy helylyel-közzel az út két oldalán mély vermeket ás, a mik épen csak hogy megengedik két szekérkeréknek a közöttük átvonulást. A herczeg megbánta már nagyon, hogy eleinte meg nem adta neki a kivánt hatvanezer forintot, de azóta valahányszor megkisérték vele az alkudozást, mindig többet kér; most már nem elég neki százezer forint, még azonfölül holtig való ellátást követel.

– Pedig ugyan nyomorúságos élete lehet neki itten.

– Kevéssel beéri. Meg van elégedve sült krumplival, meg avas szalonnával; ruházatra nem igen költ.

– Azt mondják, hogy felesége is van.

– Hol van, hol nincs. Az egyik oka a mostani állapotának épen az asszony. Legény korában jómódú, ügyes fiú volt; akkor elvett egy szegény leányt, azért, hogy majd az jó háziasszony lesz. Hanem a leány, a mint asszonynyá lett, egyszerre megváltozott, elfeledte, hogyan kell dolgozni, préda, czifrálkodó lett, veszekedő, patvarkodó. Mindennap verekedtek, s egy-egy nagy ütközet után az asszony elbujdosott a háztól, időjártával megint hazakerült s újra kezdődött a nibelungenharcz. Még most is folyik. Az asszony hónapokig odavan. Senki se kérdi tőle, hol jár? aztán megint beállít, akkor megverik; másnap ő kezdi el a verekedést s ez megy szépen felváltva. Arról tudni meg, hogy mikor van itthon a palatinusné, hogy olyankor a férj elmegy kóborolni a régi ismerősökhöz, azokkal is minden fölött összevész, ott is rendesen megverik; beül a malom alá politizálni s heczczeli a parasztokat. Azalatt az asszony, a mi csak elpusztítható van a háznál, azt elprédálja; mikor aztán odább megy, akkor a férj szépen hazakerül. Néha el vannak félesztendeig is csöndesen a közös házban; olyankor nem szólnak egymáshoz. Az egyik a pitvarajtón jár ki, a másik a konyhaajtón. A mit egymásnak tudtára akarnak adni, azt felirják krétával egymásnak az ajtajára kivülről; az arra menők olvashatják az egész épületes levelezést, mely kezdődik a leggyöngédebb czímeken, a mik között a «te boszorkány» és a «te zsivány» a legszelidebbek közé tartozik. Mikor otthon van az asszony, akkor a gazda mindennap hátához veri a kozmás ételt, avas rántást, a fővetlen babot lábosostul, mikor aztán maga marad, akkor jó dolga van, süthet magának burgonyát, s hogy jól mulasson, egész nap kártyázik; de minthogy se játszó társa, se pénze nincsen hozzá, játszik tarokkot egyedül; ha nyer, azt felirja, ha veszt, akkor nem fizet; ha nem jár jó kártyája, összevész a képzelt játszótársakkal s felrugja a székeiket s aztán játszik patiencet egyedül. Ebben telik le az egész egész élete.

– Félelmes embernek mondják.

– Ha valaki megijed tőle, azzal goromba. Kutyára nincs szüksége a háznál, maga is meg tudja ugatni az embereket.

– Egyszer elmentem a háza előtt, s rám kiáltott, hogy mit nézegetek ott körül? Pedig bizony nem ő rá voltam kiváncsi, hanem az udvarban egy szép sárga rózsabokrot láttam.

– Igen. Ez képezi épen az ő büszkeségét. Ez a szép aranyszinű centifolia. Ennek a dugványát az ő nagyapja a Louvre-kertjéből hozta el a tarsolyában, a franczia háború alatt s büszke volt rá, hogy a rózsát Wellingtonnak híjják. Igazán egyetlen példány. Maga az eredeti rég elveszett; ez pedig egész bozóttá lett már. Nincs olyan ár, a miért e rózsából hagyján egy ojtóágat, vagy dugványt adna oda az öreg, de csak egy rózsát is le hagyna szakítani. Azt ő körülkerteli tövissel s nyilás idején őrzi puskával. Ez az ő symboluma. Koronkint új nevet ad neki. Egy időben elnevezte Bemnek: Wellingtont elcsapta. Az volt az ő legnagyobb embere. Azután Napoleont tisztelte meg vele. Most Garibaldinak híjja.

A sétáló pár e beszélgetés alatt elhagyva a park hűs árnyékos fáit, az ugaron átvezető út hosszában haladt előre, különválva. Az irigy út választotta őket el egymástól, mely közepén sáros volt, s csak a két oldalán volt egy keskeny pázsitos mesgye, a min száraz lábbal lehetett előre haladni egyesével.

Az úttól nehány ölnyi távolban feküdt a vén világkerülő háza. Igazán feküdt, mint egy kifáradt mastodon, a ki várja már az özönvizet, a mi eltakarja. Falairól lehullott minden vakolat, kifitítva a ronda vályograkást; a háztetőn több volt a lyuk, mint a zsindely. Hanem egy szegletén a rozzant, ronda vityillónak virított egy rengeteg rózsabokor, mely még a szarufákon is túl emelkedett s ráborult a rongyos háztetőre. Az a rózsabokor tele volt aranysárga virágokkal, a mik a rózsák között a mammuthok; mintha arany palást volna egy rongyos koldus vállára vetve; ez a rózsabokor pedig körül volt kerítve egy tüskesánczczal, a tövisek egész gyűjteménye volt a körül embermagasságra összehordva, egy minden ostrommal daczoló mamelon.

A különös védelem annyiban indokolt volt, hogy az udvarnak mind a két kapuja kidőlt már a sarkából; az járhatott rajta keresztül, a ki akart.

– Menjünk az udvaron keresztül, mondá Liviának Leon.

– Félek, hogy ránk kiált megint az az ember.

– Szabad-e neked félned, mikor én velem vagy?

– Ne tegezz itt! Meghallják.

– Alszik ez a fenevad most.

– Lépteink felkölthetik.

– Ne féljen tőle. Nyujtsa karját. Szabad-e önnek félni, mikor én mellette vagyok?

– Nem magamért félek. Engem csak nem bánt, de önbe belevesz.

– Ne féljen semmit. Én ismerem őt jól. Tudok a nyelvén beszélni. Jőjjön oda velem. Én kicsalom az odujából. Meglássa, hogy megszelidül majd. Még ráveszem, hogy ajándékozzon önnek a rózsából.

Livia gyermeteg odaadással kapaszkodott Leon karjába, a ki aztán odament vele az egyik ablakhoz, mely legközelebb volt a rózsatőhöz.

Az ablakon nem volt függöny, egy tábláján hiányzott az üveg, az be volt ragasztva papirral: azt a papirt is kilyukasztotta valami baleset, s ott be volt ragasztva másik papirral. Livia félrehuzódott az ablaktól, átallva idegen férfi szobájába belesni; Leon azonban egyenesen oda plántálta magát az ablak elé s benézett rajta.

Az asztal előtt, melynek egyik eltört lába téglával volt felpóczkolva, ült a világkerülő. Hatvan éves lehetett, talán ősz, talán kopasz? azt nem látni, fejébe van húzva a vidrasüveg; minden öltözete rongyos, szurtos, meszes a faltól, sáros az úttól, zöld a fűtől, arcza czéklapiros a pálinkától, s szemei tüzesek, orra megfekszi a bozontosan előre nyuló bajuszt, mely háromféleszínű a dohány mindenféle chromaticus befolyásától. Kártyázik egyedül. Háttal ül az ablaknak, hogy a nap ne süssön a szemébe. Kever, emel, oszt, felszedi a kártyát, kiteríti az ellenfeleiét, elégülten krákog. Tele a marka tarokkal, tous les trois, quint major.

Leon odavonta Liviát is, hogy nézze azt az embert.

Livia kiváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni «szépen» beszélni.

Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára s bekiáltott medveriasztó hangon:

– Contra a pagat ultimónak!

A vad ember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel helyéből s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor váratlan látogatójának arczát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s kinyitotta a félszárnyat s igen szeliden szólt a békezavaróhoz:

– No, mi kell, barátom, Napoleonkám?

– Semmi barátom! Urad és birád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.

– Csak mindig bolondozol te én velem, Napoleonkám. Szabódék a saját házában megtámadott.

– Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jösz ki én hozzám?

A pseudo-palatinus kitekintett az ablakon s igazán meghökkent, a mint egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a vizsla megállta, annyira vadszaga volt.

– Te! Ki az? A feleséged? kérdé Leontól.

– Hát ki volna más?

Erre a szóra elkezdett satyrmódra vigyorogni az öreg; kétfelé törülgette a bajuszát; egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy ime megint beleesett egy ember a csávába, a miben ő ki lett cserezve. Fiatal ember elvett egy fiatal leányt. Harmincz esztendő mulva ezek is így fognak verekedni, mint mi ketten.

– No, hát mért jöttetek ide Napoleonkám?

– Majd megmondom, ha kijösz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy lehet beszélni. No szedd fel magadat s hozd ki a fejedet. Hanem előbb szépen gombolkozzál össze.

A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót s megjelent látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik válla lejebb állt, mint a másik. Semmisem volt rajta szép.

– A fejéhez van ám nőve a kalapja; mondá Leon.

Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.

– No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál úgy-e, ha olyan piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor mosdattak meg utoljára?

A furcsa alak nevetett.

– Hehe Napoleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is pipamocskos lesz, ha megvénülsz.

Livia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon mer beszélni.

Pedig még egy sokkal merészebb kisérletre is vállalkozott Leon. Ez olyan, mint mikor az állatszelidítő a tigrisnek párolgó nyers hust ver az orrához.

– Te palatinus; szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak karjába. Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek tőled.

Livia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb tárgy is.

– Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok szorúlva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is adnának majd valami jó zsiros hivatalt s az nekem jól esnék. Neked nagy befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.

Ez volt az a tárgy, a mivel vad oroszlányt lehetett csinálni a barlanglakóból.

– Mit? kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. Tégedet választani meg képviselőnek? s azzal kirántá a karját Leon kezéből. Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Murawieff, Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra rászavazok, aztán a guillotinra, az legyen az alkotmányotok!

Leon ijedt arczczal csapta össze a kezeit.

– Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?

Erre az ijedt arczra maga a dühösködő még jobban megijedt.

– No hát mit cselekedtem?

– Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.

– No hát adjatok fel! Aztán mi lesz értte? Hát levágják a nyakamat!

– De nem vágják le a nyakadat; hanem rosszabbat tesznek veled.

– Mi rosszabbat?

– Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?

– Az ördög tudja. Hát mit csinál?

– A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukkason s akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép dominiumodat. Már pedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.

Livia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.

– Ne féljen Tukmányi úr, szólt bele szelíden; én nem fogom elárulni Tukmányi urat.

A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e az, a kihez szólnak? Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás. Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e szókra idomulhasson.

– Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. S azzal, hogy egyszerre más fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: «látta-e már az én szép rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak».

Leon szinlelt bámulattal mondá.

– Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?

– Semmi Garibaldi! förmedt fel a vadpalatinus: annak már vége van! Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini-rózsájából! Ha nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!

Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz, mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rőzse alakjában, mint valóságban. A vad ember nem restelte vasvillával rést törni a saját várán, s a szűk nyiláson átfurakodni, koczkáztatva, hogy rongyos kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák legszebbikét, azt törte le Livia számára.

Ez olyan ajándék volt, a minőben még nem részült semmi herczegnő. Mi vette rá a barlanglakót? Livia szelidsége? vagy Leon kegyeskedése? Tán együtt mind a kettő.

– Látod, szólt Leon, a furcsa háziurhoz, miután Livia szépen megköszönte az ajándékot; pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint magyarországi troglodythot, a ki megeszi a csirkét nyersen s a cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember; sok pénzt bekeresnénk vele.

– Csak nagy ördög vagy te! Védé magát gyöngén az insultált házigazda. Azonban más jutott most eszébe. Megfogta Livia kezét, a melyikben a kapott rózsát tartotta. Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.

– Nem! Nem adom oda senkinek; szólt kedélyesen Livia.

– Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla, biztosítá Leon pathoszszal.

– Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés mind hazugság; de a fehér személynek hinni lehet: a míg férjhez nem ment.

– No, de micsoda gorombaság ez? támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Livia kezét karja alá.

– Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta veszekedett volna veled.

– Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?

– Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napoleon! hanem hát merd megcsókolni, ha feleséged.

Erre a szóra a füléig lángvörös lett Livia arcza; nem is várt be több szót, hanem futásra vette a dolgot s Leont is magával ragadta.

A troglodyth kaczagott utánuk; a két oldalát fogta a tenyereivel, a falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kaczagott; a papucsait felrugta a levegőbe, úgy kaczagott; hanyattvetette magát a kutyakapor közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kaczagott. Még a távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.

– Minek bántál olyan kegyetlenül e szegény emberrel? duzzogott Livia Leonra (hogy a félbeszakadt thémát más textussal helyettesítse).

– Mert rászolgált. Mikor szembe áll neki valaki, akkor meghúnyászkodik, de a mint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg kell verni, hogy beszéljen s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, a mit kapott. Ott van ni! mit mondtam?

– Jézus Mária!

Mi történt?

Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gula magaslatát; már ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s arra a halott összeszorítja újjait, úgy hogy a kezeik nem birnak többé elválni egymástól, újj újjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás; s azzal holt menyasszony és vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.

A herczegnő felriad álmából s ébren is Leon arcza az, a mit maga előtt lát.

– Mi történt? kérdi felriadva.

– Szerencsére nem nagy baj, felel Napoleon öcsém. A két első kerék egyszerre zuhant az árokba.

– Hát a kocsis és az inas?

– Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki, semmi bajuk, csak nyakig sárosak.

– De hogy történhetett ez?

– Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovák félretértek a dülő útra, a hol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam Livia kisasszony?

– Livia! Te itt vagy! Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?

– Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd ilyen sárosan nem ülhet fel a bakra, azok haza mennek gyalog, én majd hajtom a lovakat.