A princz és a számtartó még erre sem ébredtek fel.
De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szivében.
Oda állt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.
– Mi volt az a húszezer forint, a miről az a részeg ember példálódzott?
Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul-szóra, úgy, a hogy történt.
– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?
– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S már most ez az ember, abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog követni, hogy önt megválasztassa s ön maga által buktattassa meg a princzet?
– Kitelik tőle.
– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól van. (A gazda még gyanakodott,) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?
– De kérem, hogy fogadja el: sietett Leon válaszolni.
Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.
– Jó. Most már nem csak hiszem, a mit hiszek, hanem tudom is, a mit tudok.
(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az események további folyásából.)
Alig lehetett lelket verni a két alvó úri emberbe. A harmadik ott a méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, a mit a polgártársak csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes fordulatról, a mi az alatt történt, a míg ők a túlvilágon voltak. Az egyetlen ember, a ki ezt megmondhatta volna nekik, a herczegnő kocsisa, csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt is ott hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy lova vitte az urakat, a miket Nagy János uram legifjabb legény fia hajtott.
Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.
– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a szíves ellátásért? kérdezé Alienor Leontól.
– Ha már olyan nagylelkü kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle, hogy hívják? Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.
Még útravalóval is telirakták a szekerüket.
A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre neki rugaszkodtak, s a szekér kirobogott az utczára, a háziak sokáig köszöngettek még utána.
A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett. «Jó jel!» mondá Csajkos uram.
Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak egy házra: «ez a rektor lakása».
Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.
– No ez kemény darab munka volt; jegyzé meg Alienor. Remélem, hogy ennél nagyobb már nem jön.
– Dehogy nem jön! sóhajta fel Leon. Most jön még az örege.
– Micsoda? megint ellenség?
– Az még csak jó volna.
– Az Istenért! meg ne ijeszsz! Csak nem jó barátok ismét?
– Se nem ellenségek, se nem jó barátok; hanem a legrosszabbak: a közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik koczakortes ért; de a mi most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a mestert, hogy mit tud? Azokat egyenkint kell megmozgatni a helyeikből, s mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy betudjon az ember hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, a mi a köd és szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik s dönt, mert választási hely.
Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van.
Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, a minek a külseje falu, a belseje város, még emeletes házak is vannak a piaczán. Itt lassan kellett hajtani, hogy a döczögős kövezeten el ne harapja az ember a nyelvét.
Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitüzve, a min Dumka úr mód nélkül csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, a ki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitüzésének specialis nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a zászlókat?
Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán megtalálta a kabátját az okúláréval, de otthon felejtette azt a másikat, a melyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja s akkor el fogja olvasni.
Itt bizony senki rájuk se hederített.
Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.
A «nagy» vendéglőben, a hogy az «arany sas»-t nevezték, nem fértek el mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a katonatisztek, a kiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el kellett menni a régi «fehér lóba», a hol jobban is el lettek látva; hanem azért Dumka úr, a mint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy együtt menjenek a casinóba.
Ez a gyülhelye az intelligentiának épen átellenben van az «arany sas»-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka urat előre küldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.
Innen egyenesen a casinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben, a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma; úgy, hogy oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni «aláz-szolgája» helyett, hogy «utczu kutya, disznó, emez amaz!» kijövet pedig annál nagyobb balletfigurával vehetett bucsút: «a herkópáterét!»
Az ott mindjárt a «szála» volt, a minek a közepét egy tekeasztal foglalta el; annál gyakorolta magát egyes egyedül a karombolpartieban egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, a ki a belépő uraságokat, látván, hogy idegenek, rögtön felvilágosította a billiardnak arról a malitiájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.
Miután a princz sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy billiárdozni kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tableuxokat nem szándékozott sorba nézni; az olvasószobában pedig mind olyan hirlapok voltak az asztalra felterítve, a miket az ember otthon még tegnapelőtt olvasott: e szerint indikálva lett benézni a kártyázó szobába.
Ott már csakugyan volt négy úr, a ki egy asztalnál ült és paskevicset játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van kötelezve e hirhedett hadvezérnek; azért is nevezték el a kedvencz tarokkjátékot az ő nevére.
Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes czíme szerint: «Princz Nornenstein Alienor» senki azt se mondta neki rá, hogy «tessék leülni!» s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna be, hogy ez meg itten IX-ik Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt volna vele nagyobb hatást.
Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.
Ezt nevezik aztán «csallóközi szerencsének!» (T. i. mikor az ember át akar menni a vizen, s épen ott találja a révben a kompot.) A legelső, a ki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmult országgyűlésen képviselője a kerületnek.
Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan kifejezésű arczoknak, a miket, ha az embernek mindennap bemutatnak, mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, a kiről az országház folyosóján, miután jól kidiscurálták vele magukat a collegák, a mint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani; a kit a gyorsirók és riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy tizenharmadikkal, a kik épen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő s a kinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a «jelen nem voltak» lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és szavazott.
Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös szerencsének.
Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s átvitte az olvasó szobába.
– Legelőször is egy kérdést, a mire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e újra föllépni képviselőül e kerületben? mert ha akarsz, akkor ebben a városban, a mi egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat; megyünk odább. Igen, vagy nem?
– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám. Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy nincs a török szultánnak, meg a persa sahnak, meg a nagy mogulnak: együtt a háromnak annyi kincse, a miért én rá hagynám magamat vétetni, hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, a mivel az országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyiczára. Én már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő. Kínlódjék más is.
– E szerint nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai választókat, a mi jelöltünk programmbeszédének meghallgatása végett.
– Bátran teheted; csak azt ne kivánd tőlem, hogy én is oda menjek, mert én még a hírétől is irtózom minden dictiózásnak.
– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz s mulassátok magatokat együtt, míg én eljárok a nyomdába a meghivó falragaszokat kinyomatni.
Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a præsumptiv utódhoz s rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös themát, a mi fölött eldiscurálhassanak: a mi ment, a hogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat ismert Alienor ismerősei közül; csak hogy azok mind nem azok voltak, a kiket Alienor ismert, s végűl kérdezősködött a fivére felől, a ki függőket visel; mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arczán, hogy hát most miért nincs kifestve? Aztán hogy ő is mondjon valami kellemetest: hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés közt szónokolni; a mihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, a miket három év alatt (igaz, hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez egyetlen szóból állottak: «elállok!» Leon ez alatt futott a nyomdába.
A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt s ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: a ki egy személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő az egész személyzet, a gőzgépet is személyesítve. Azonkivül olyan siket, hogy mikor jön hozzá valaki, csak nyujtja neki előre a papirtülköt, a minek az egyik nyilását a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.
Épen betüszedéssel foglalkozott Lapczi úr, mikor Leon berontott hozzá s nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbizást, hogy Nornenstein Alienor meghivóját ki kellene holnap reggelig nyomatni; három sorból áll az egész.
Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorozót, a homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet s fejét búsan megcsóválva, mondá:
– Az lehetetlen.
– Mi rajta a lehetetlen? kurjantott a hangcsőbe Leon.
– Hát ez ni. Most szedem a holnapi szinlapot: «Moor Károly». A felhívás czíme pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő «verzál». – A kettőben együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem «állhat», egy «formába» sem tehető.
– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot. Kiáltotta fülébe Leon.
Ez meg már oly megvetést keltő kivánság volt, hogy Lapczi úr még csak feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta tovább a szedést.
És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdászszemélyzet. Aztán van a rendelkezésére egy Guttenberg korszakából való fasajtó, a mit neki magának kell háromrét feltakarni, a papirt beleilleszteni, megint háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végig dömöczkölni; akkor a rámát ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. A míg így ötven szinlap elkészül, akkorra épen éjfél van s az embernek aludni is kell.
Leon nem tudott máskép segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a szinigazgatót a kávéházban (az nap épen nem volt előadás) s rábeszélte, hogy engedje Moor Károly vezeték nevét csak egy O-val nyomatni; a mit sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még az iránt is meg kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagy termét engedje át gyűlésteremnek, ott levén külömben felállitva a szinpad. Két páholy árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.
Igy aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan lehessen a szinlapot is, meg a meghivót is kinyomatni holnap reggelig?
Alienor pedig az alatt haza is ment, le is feküdt.
De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyülést holnaputánra hívta össze.
– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!
– Csak ne jőjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghivóknak kell egy nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat megunhatni az alatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, a kiktől a kedvező fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó czéheknek és közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással lesz. Délután majd deputátiók jönnek hozzád, s a mi üres időd marad, az alatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, a a mit holnapután elmondandó lész a gyűlés szine előtt, este pedig díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned és ugyancsak tapsolnod annak az úrnak, a ki Moor Károlyt és Ferenczet fogja játszani, – egy személyben, – a ki ugyan nem választó, de nagy kortes s sok helyre bejár.
– Hüj! Tyhüj! Atya úr Isten Bajorországban! Szörnyedezett el Alienor. Hiszen Napoleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát Francziaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar képviselővé.
– Az is igaz. – Hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.
Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputátiók, a mik nem jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.
Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a csizmadiaczéhnél leend: mert ma heti vásár van, később ki kell menni a mestereknek a piaczra.
Princz Alienort ketten Dumka úrral közre fogták, hátul Csajkos uram kisérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia czéhházhoz.
Ott nagy frequentia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az egybegyültekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a czéheket fenn kell tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk boltot nyithassanak.
Ez a beszéd nagyon tetszett.
Dumka úr, ki egy kissé hátra maradt az urak eltávozta után, csakhamar utólérte s ragyogó orczával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb eredményeket szülte: itt most bizonyos harmincz szavazatot nyertünk. Be is írta azt a lajtromba.
Innen a fazekas-czéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell tétetniök.
(– Húsz bizonyos szavazat! rebegé Dumka úr, a jegyzőkönyvébe firkantva.)
Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt, a ki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princzek, a közben tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról. (Ez tekintélyes ember a városban, súgá Dumka úr: a hova ez szavaz, a kereskedők mind odamennek.)
– De már most, ha a «fehér elefántnál» voltunk, akkor a «fekete kutyához» is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.
A «fekete kutya» meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát soha se érte, s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etude-öt, s végül megigérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába odafenn Budapesten.
– Lesz-e még sok ilyen látogatásunk? kérdé Alienor.
– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen meglátogatandó. Itt szerbek is laknak s azoknál mindennap megfordul, nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Épen itt jön az utczán Brnyasztevics úr. Szervusz goszpodine!
Azzal Leon elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, még pedig ráczul, s a hogy a tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a kettő, kérdezett is, felelt is, még pedig igen fennhangon, végre Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott meg lett nyerve ez ügynek, mert elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze, mintha jégbe lett volna hűtve.
– Ki volt ez az úr, a kinek a neve kimondásához két ember kell: egyik a ki prüszszent, a másik, a ki kedves egészségére kivánja.
Ez a város oráculuma.
– S mi programmot mondtál neki a nevemben?
– Ő azt kivánta tőlünk egy lélekzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát és Herzegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot s az omladinát törvényczikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megigértem neki, hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek nagyon megörült s felcsapott rögtön.
– Talán borbély?
– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már három napja, hogy nem vagyok megborotválva; csak úgy ég a képem.
Leon nevetett. Gondolta magában: «Szegény princz! ő azt hiszi, hogy nincs megborotválva».
– Hová megyünk még?
– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására, meg a szavazatára.
S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki? a kit Leon professornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, a mit iskolájában talált.
A polgármestert pedig épen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez igen sokat tehet.
De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igriczi Lőrincz fiskálist, a kinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ, hogy a választó polgárok váltói felmondassanak-e, vagy prolongáltassanak? a mi igen hatályos coëfficiens a választások alkalmával. Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.
(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! örvendett Dumka úr, s bejegyezte ezzel a contingenssel a jegyzőkönyvbe.)
– Járunk-e még sokat? kérdezé Alienor, összeroskadó félben. Nekem a lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletaklubb tagjainak való: Ezen a rémséges kövezeten! Ugy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?
– Még nem, felelt őszintén Dumka úr; még hiányzik hatvan szavazat.
– Üssük azokat már agyon!
– Az nem lehet; a katonaság nem engedi.
– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba, mondá ki Leon. Most már megyünk vissza a tanyára ebédelni.
– Csunya hidegvérü nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre. Pedig a vendéglői lakomától már borzadok monda Alienor.
Borzadhatott is. Sütötték már a számára a birkaczombot, a mit úgy adnak fel eléje, mint «Reh-filet à la prince Alienor».
A mint azonban hazafelé mennének, az utcza tulsó végén jön rájuk szemközt egy úri ember, fején szajkótollal diszített vadászkalap. Kezében lovagostor; mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a városban.
– Hó! ez elől meg kell szöknünk! mondá Leon, visszarántva karjánál fogva Alienort.
– Miért? szólt elbámulva Dumka úr, hisz ez Potyási barátunk.
– Épen azért tünjünk el előle.
– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.
– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, a kinél egy kézszorítás ötezer forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.
Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.
– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket s nekünk tart.
– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.
Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, a mire egy szétterpesztett olló volt kifestve: a mi azt tanusítá, hogy szabó.
– De hisz oda is utánunk jön.
– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már három esztendő óta.
Csakugyan bemenekültek e biztos várba.
– De hát mit csináljunk idebenn? patvarkodott Alienor. Csak nem teszünk Kalán mesternél Staatsvisitet?
– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.
Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.
– Az alatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a félelmes ember? s adja hírül.
Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily megtiszteltetés érte. Ő nem csak szabómester volt; hanem versíró is. A hol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleirta verssel. Megigérte, hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, a mit Dumka úrra szabott, hanem a győzelmi költemény, a mit a princz számára fog varrni.
Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be, (az a veszedelmes úr bizonyosan ott ólálkodott az utczán) Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép verseket s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princznek néhányakat felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.
(«Ez is egy szavazat!» vígasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)
«Egy országot egy lóért!» rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy valamelyiknek kisérői közűl a hátára kapaszkodjék s úgy vitesse magát haza.
Otthon aztán, a mint az ebédet kiki a háta mögé dobálta, Leon nem hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített programmbeszédet, s meg nem tanultatta könyv nélkül. Akkor aztán elszavaltatta maga előtt az egészet: oktatva védenczét a szavak magyaros kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az «ő»-t az «ü»-vel, a «b»-t a «p»-vel semmiképen fel ne cserélje: a mondatok végső tagját francziásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.
– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el velem kis gyerek koromban! sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá, hogy «mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer előveszszük».
Most menjünk a szinházba!
Még aztán Moor Károlyt végig nézni! Sipotán!
Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.
Csakhogy ez a szándéka a miatt nem volt kivihető, hogy Leon egész reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagy termét, a hol a szinpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész éjjel – statisztikát.
Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni névszerint mind a híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal, melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni? hogyan gondoskodni ellátásáról? ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni, behozatni erővel; ha beteg, kihúzni az ágyból; ha halálán van, bíztatni, hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közűl valakit el ne fogjon a kánya! a hol ingadozást venni észre, oda apostolokat küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!
Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadni magát és nekiöltözni a programmbeszédnek; a mit még egyszer elrecitáltatott vele Leon.
– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most; panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a menazsériás tigris a ketreczében. Mintha egy óra mulva kivégezni vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden ideg megrándul a nyakamban. Csak már átestem volna rajta.
Leon vigasztalá, hogy «ez csak az első alkalommal van így; harmadik, negyedik választásnál föl sem fogod venni».
– Dejszen, nincsen az athleta-klubban az a gyors futó, a ki engem utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!
– Jó lesz egy kis veres bort innod.
Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábúlt a feje, hogy az egész programmbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott megint nagy mennyiségben, a mivel aztán úgy megbolondította a gyomrát, hogy egészen odalett.
Végre eljött a rettegett percz. Megérkezett a küldöttség, mely a jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.
«Te, ki kora ifjuságodtól fogva…»
Egy szóval: a közönség felgyülekezett s várja a programmbeszédet.
A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a szinpadra nyílik. Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.
«Tele van a terem!» sugá örvendezve Dumka úr.
Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte Sidrák, Misák és Abednego tüzes kemenczéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben, s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a befütött kemencze. Gőzfürdői athmosphaera volt.
Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne tartsa: keresztül uszik rajta, az emberek fejei fölött. Ott előbb Leon bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő programmját.
Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, a milyenen beszélhet valaki, a kinek egy gyapjus zsákot tettek a mellére; nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon s elmondta, hogy ime rövideden ezek azon alapelvek, a mik a jelölt politikai meggyőződését képezik, s a miket ő bátor lesz bővebben kifejteni.
Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt elmondta, a mit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hét negyed óráig tartott.
Alienort az alatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott kellett állni az alatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már emberarczokat, csak kék és zöld chaoszt a szeme előtt, s nem hallott beszédet, csak egy megszünni nem akaró patakzúgást a fülében, közte süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha köröskörül forogna vele.
Hét negyed óra alatt a választó közönség is, a jelölt úr is porhanyóra meg volt főve; akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg lehettek vele elégedve.
Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.
– No barátom, mondá Leonnak, mikor ujra visszanyerte öt érzéke használatát, a dahomeyi szultán, a ki az idegeneket kullancsokkal tölt verembe vetteti s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.
– Ugy-e meg vagy vele elégedve?
– Nem kivánom az ismétlését.
A siker azonban kézzelfogható volt.
A gyülés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian teljes megelegedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy János uram is Gezetlenből s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen jó volt.
De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, a midőn a sipotai érdemes csizmadia czéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pracz Alienor princz megválasztatott egyhangulag a sipotai becsületes csizmadia czéh tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon kiállíttatott.
– Te! mondá Alienor Leonnak. Hát már most én ezeknek a csizmadiáknak collegájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a czégért a lakásom elé: «princz Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni».
Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge symptomái a bekövetkező sárgaságnak.
Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.
Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult orczával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint valami jótékony czélú tombola pénztárnoka: «a Csonka Nagy Mihály aláirta az ívünket!» Azután megint: «a Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!» – «Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.»
– Töbörtsög Máté azt igérte, hogy akkorra haza jön a hosszú fuvarból.
– «Annak a szegény Czoki Péternek felmondták a kölcsönét a takarékpénztárnál: egy pár sort kellene írni Igriczinek!»
Leon jegyzett és correspondeált.
Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra mulva megint előkerült: nehány új strófát hozott, a mik még annál is szebbek voltak.
Leon segített neki azokat eldalolni.
Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.
– Te Leon; nyögé elhaló szóval. Én már magam is annyira bele vagyok heczczelve ebbe a választási izgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala, és mindnyájunknak lelki üdvössége s ha megbukunk, nem marad számomra más hátra, mint levegőbe röpitenem magamat egész Sipotával együtt.
Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.
– De uram s én Istenem, monda Alienor: hisz még ellenjelöltünk sincsen.
– Dehogy nincsen! Lamentált Dumka úr. Csak titkolja még az ellenfél a nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele. Mindig így szoktak tenni az ármányosak.
– No hát már most majd én is gondolok ki valamit; mondá Leon. Én megyek ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.
Azzal nyakába vette a várost.
Késő este vetette haza.
– Heureka! Monda az otthon levőknek. Megtaláltam, a mire még szükségünk van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.
– Halljuk! – De halljuk!
– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: – hol? – a cholerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, a ki senki másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat, s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a legjobb sensatiót fogja költeni.
Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.
– A második felfedezésem még nevezetesebb.
– Halljuk! – De halljuk!
– A mózeshitű polgártársak e városban harmincz szavazattal rendelkeznek. Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született. Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princz Alienort a vallási felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megigérte.
– Mit? Micsoda az? vágott közbe Alienor.
– Óh, igen egyszerű czeremonia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az operateur akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy poharat, telve borral, azt megizleli, tovább adja. Az asztal körül mind sorban megizlelik, míg visszakerül az a keresztapához, a ki a maradékot fenékig kiiszsza. Az egy igen szép patriarchális szertartás.
No ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!
Ezzel a három főkortes vezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni a korcsmákat s a polgárokat kapaczitálni, míg Dumka úr otthon marad a «Fehér lóban» s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.
Abban maradtak aztán.
Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a korcsma-inspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos uram; ezzel az örvendetes hírrel:
– Az éjjel princz Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!
– Mi történt? Kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel, hogy tovább ne rohanjon.
– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az inspiciálást, mentem haza szépen a «Ló»-ba; a kapuban majd összeütöttük az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak. Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátbavágtam. Erre ő azt mondta, hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit? a mint a levelet elolvasta, kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt, fogassak be; elszökött a princz! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már? Aztán segítettem neki felszerszámozni; Dumka úr ezalatt felpofozta a pinczért, hogy mért nem siet a számadással? azután kijött, megpálczázta a kocsist, hogy mért nincs készen? a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el, de pofon ne üssön aztán maga is!
Leon átvette az összegyűrt levelet s kisimította annak ránczait a térdén.
S aztán olvasta a levelet fenhangon.
«Uram! Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni, olyan nagyot, a milyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok nyaktörő útakon, részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos tenyereket ezer számra; eszem és iszom egy vályúból mozsdatlan vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács-készítette ételekből, a mikkel valahol rabokat vallatnak.»
– De uram! Az én magamfőzte paprikásom!
«Tánczolok kemenczevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.
– De uram! Az én feleségem!
«Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.
– Mink: botozni való parasztok!
«Neki megyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak s ráhagyom magam vétetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt angol verseket.»
– Mink pecsenyégek és kalmukok!
«Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb aristocrata, egy parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát, gelencsért, borbélyt, czirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leczkét tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz közepett, sőt még csizmadiamesterré is meghagyom magamat tétetni. De a mi még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én cholerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a szavazókat! S hogy én Nornenstein Alienor princz, a kinek az ősei a zsidókat csak a ghettoban tűrték meg, most elmenjek ujszülött zsidógyereket felavatni; annak keresztapjává lenni; a sakterrel, meg tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az önök rongyos képviselőségéért, de a spanyol királyi koronáért sem. Csinálják önök a választást, a hogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz kell rá? Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó, a mi áron csak kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbbé zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.
«Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.
«Princz Alienor Pratz von und zu Nornenstein.
– Tyhü, a ki áldotta! kiáltá el magát Csajkos uram. S én ezért az emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.
– Mit csinál Csajkos uram?
– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az újjamat, aztán egy kicsit a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? «Mozsdatlan vadállatok». – «Méregkeverő szakács.» (Ez én vagyok!) «Kemencze-vastag boszorkányok!» (Tyhü, ha azt a feleségem meghallja!) «Pecsenyégek és kalmukok.» (Ezek meg valamennyien vagyunk) s még «rongyos képviselőség!» No megállj princz! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a félbankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem? («Önnek is szól.») Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember, a ki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról-balról pofoncsapják vele. «Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó!» Eladó van, de nem gazember; gazember van, de nem eladó.
– Mit csinál Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?
– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a falról azt a plakátot, a mi azt hirdette, hogy «Éljen Nornenstein Alienor képviselőjelölt.» Azt tizenhat felé tépte s elszórta a szélbe.
– De hát aztán mi lesz ebből Csajkos uram?
– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.
Mikor aztán már akkora egérútat vett Csajkos uram, a honnan gondolta, hogy Leon nem éri utól: akkor elordítá magát.
«Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselőjelölt!» s azzal, a hogy csak a lábai bírták, nyargalt végig az utczán, minden alvót felordítva az álmából a fentebbi csatajelszóval.
Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a szállására, a hol most már egyedül maradt.
Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a félbankjegyeket tartalmazza.
E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt mellékelve.
«Polgártársaim. Azokkal a félbankjegyekkel, a miket önöknek a választás czéljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott van a szomszéd faluban. Ha a «vitéz»-es rész Bátokban van kiosztva, akkor a «leány»-os rész Máron: két ember ragaszsza össze a magáét, s úgy lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek összehasonlítják a fél jegyeiket: a mit jó lesz előre tudni.»
Az, a kire bízva volt a bankjegymanipulatio, el is végezte azt híven, csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta, hogy félbankjegyek s kiosztotta azokat. Először Bátokon, Kopronon, majd Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő a leányosokat.
Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle, hogy a mint a polgártársak figyelmeztető anonym levelek által értesülve lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot s haragjukban fel sem jönnek Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.
A végkatastrophára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.
És így ezer szavazat otthon fog maradni.
Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafæla herczegnő jegygyűrűjétől is.
És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer frtot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.
Leon elgondolkodott rajta.
… Milyen nagy a nők szerelme!
… Milyen nagy a nők csalfasága!
Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.
Ama félelmes ember volt, a ki elől tegnap az utczán elszökött. Potyási úr!
Ez a rettenetes egyéniség, a kinek egy kézszorítása ötezer forint.
Leon összeborzadt és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a füléig húzta a takarót.
Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá és leült az ágya szélére, rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.
– Jó reggelt kedves Leonkám; jó reggelt.
Leon összevaczogtatta a fogait.
– Jaj, ne bánts. A hideg lel.
– No majd mindjárt mondok én neked valamit, a mitől rögtön meggyógyulsz. Most kaptam ezt a levelet, a mi Bátokon volt kiragasztva a községház kapujára. Olvasd.
– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.
– No hát majd elolvasom én neked.
Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a félbankjegyek ügyében, a mit Leon már régen ismert.
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Nagyon fáj a fejem; nem értek belőle semmit.
– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek; szépen kiegészítették azokat; azt mondták: megcsalt a német; megharagudtak a jelöltjükre, s el sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán megfutott; a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztatásod bizonyos.
– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.
– De annyira bizonyos, hogy «zikher».
Leon csak didergett.
– No már most. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos előkészületet tenni a megválasztás alkotmányos megünneplésére. Hiszen tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, etcætera. Ez mindig az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A mult választáskor Nagybaróthy idenyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a czókmók meg a dinom-dánom ötezer forintba. No ez nem is sok; ötezer forint egy alkotmányos actusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az egyes.
(Mondta ezt Leon már tegnap.)
– Tehát marad fenn a mult választásról kétezer forint lebegő adósság. Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos usus, jól tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon megtaksálni. A háromezer forint «minus»; az már a tied: ha még kétezer forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit elküldheted majd a képviselői napidíjakból; elvárok vele, nem zaklatlak érte.
De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a vaczogó fogaival, a míg ki tudta mondani.
– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom Séra urat.
De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a szállásáról, s a pinczérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.
– No megállj! Megbánod te ezt! Mondá a veszedelmes férfiú, végig csapva azzal a korbácscsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.
Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés téve, hogy kitűzzék a zászlaját, s kiragaszszák a kiáltványait? Nincs? Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztán minden ember akart lenni az a valaki, a ki ezt elintézni magára vállalja.
Délután azonban már nem gratuláltak neki s nem ajánlkoztak a plakátjait kiragasztani.
Elment a casinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan voltak s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A billiardot körül ülték a mandanellen, egész gyűlés-szine volt a társaságnak; s a jelenlevők arczán észrevehető volt a zavar, a midőn Leon közéjük lépett.
Jelen volt Nagybaróthy úr is.
Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr s belépett in medias res.
– Hát tudod, kedves barátom, épen a bekövetkezendő választásról tanakodunk most s igen jó, hogy te is itt vagy; előtted nincs titkunk. – Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princzre megharagudtak a hívei, a princz bucsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnak: s ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt megszöktetted, a mi igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek s toborzanak melletted. A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő; de azt te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki – megbocsáss a nyiltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban, minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép választana meg, a mit csak egy subtilitás választ el tőletek: de egyszerre a szélsőbal! Ez «saltus in natura!» – Volt is róla szó eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim, pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, a míg kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s ujból elfogadni a jelöltséget. Reménylem, hogy ez által nem érzed sértve magadat. Ifjú vagy még, ráérsz carrieret kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, a mit annyival is nagyobb raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg Gezetlen és a hozzáhajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban kedves barátom.
(Ah! a török szultán, persa sah és a nagy mogul bizonyosan valami nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restelt ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)
Potyási ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával a lábszárait; (partem pro toto) – Leon egyszerre megértette az egészet.
(«Sic vos non vobis»! Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő semmisitett, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki: «Servus öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!»)
Egy perczig sem csinált kedvetlen arczot. Oda csapott Nagybaróthy tenyerébe jó kedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:
– Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni! Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, a hol most állunk, hogy ha te fel akarsz itten lépni, a kis ujjamat sem mozdítom meg.
– Igen. Ezt el kell ismernem. Loyalisan léptél fel irántam. Akkor azt mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…
– Jól tetted, hogy engedtél a kivánságuknak, csatold hozza még az enyémet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!
S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés; összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki sietett Leonnal most már kezet szoritani. Potyási is. Most már nem ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).
– Hát nem lel már a hideg?
– Soha sem is lelt engem.
– Csak engem bolondítottál el.
– Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.
Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:
– De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy «a mór megtette kötelességét, a mór elmehet»; hanem mit mond a biblia: «adj bort a szomorodott szivűnek». Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt nem viszszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.
– Meglesz pajtás, meglesz! Kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.
– De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom; vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa férfitársaságot is megeléglettem már.
– Ne félj, bruder; nálam lesz a lakoma. Készülnek már az asszonyok. Lesz ott szép leány is; van gondoskodva róla. Ismerősök a tavalyi casinóbálokból. Vigan leszünk.
– Kivilágos kivirradtig!
Mindenki elismerte azt az egyet, hogy ez a Leon megennivaló fidelis czimbora. Nem ront ez el semmi mulatságot.
Hanem ezért Potyási úr, a ki nagy praktikus, jónak látta összeszólalkozni egynehány czimborával, hogy e percztől fogva soha se ereszszék ki a kezükből Leont, mindig legyen vele kettő-három, a ki kisérje; mert kötve kell hinni a komának! Ha ez most a gezetlenieket értesítheti a történtekről, vagy beszélhet velük, a mint holnap feljönnek a választásra, megteheti azt, hogy a sváb falukból jövő választókat megijeszti, a ráczokat meg elcsábítja s a szavazásnál még majd elverik rajtunk a port. Legjobb lesz pedig, ha a mai esti vacsoránál leitatjuk az öcsémet, hogy holnap délig azt se tudja: a földön van-e vagy a mennyországban?
E dicséretes szándékkal ölelte és kisérte karonfogva minden ember Leont egész addig az óráig, a mikor Nagybaróthyéknál meg kellett jelenni.
Leon, természetesen, a legszivesebben látott vendég volt a háznál. A háziasszony juristakori tánczosnője volt. Kedves emlékek! Aztán Napoleon szép, igéző szemei mindenütt hódítottak. Veszedelmes volt azokkal játékot kezdeni. A bekövetkezett lakománál egyik áldomás a másikat érte. Körömpróbáig kellett inni a poharat. Leon mindjárt vette észre, hogy ezek most őt le akarják itatni. Ez kellett neki épen. A kecses háziasszony maga is bele volt avatva a kegyes complottba, mely egy alkotmányos czél elérésére terveztetik, s ott maradt az asztalfőn, még mikor a fagylaltot elhordták is. Tudva van, hogy a mig a házi asszony ott ül, addig senkinek sem illik az asztalt elhagyni. Leon ott ült a jobbján, s a kecses hölgy saját szép mollett kezeivel töltögetett a poharába, s az átellenben ülő férj nógatta a koczczintásra.
A szép házi asszony kiváncsi is volt. Azt mondták neki, hogy Leon igen érdekes alak, mikor leiszsza magát. Az is volt. Toasztjai majd költői fellengésben úsztak, majd a humor tüzében röppentyűztek szerte; adomái megnevettették az egész társaságot: mikor elmondta a négy nap élményeit princz Alienor társaságában, roppantak a vállfűzők zsinórjai a nagy kaczagástól.
Közbe-közbe udvarlói tisztjéről sem feledkezett meg Leon, s hizelgő bókokat mondott kecses szomszédnéjának, el-elszalasztva egy-egy áruló sóhajt ajkairól.
«Hiába, csak a mi szép, örökké szép marad!»
– Hej ha én akkor már szolgabiró lettem volna, a mikor jurista voltam! (Egy veszedelmes oldalpillantással azokból az igéző szemekből a házi asszonyra.) Nos uraim: ezt a poharat a legszebb asszony egészségeért az egész vármegyében!»
– Te Leon; mondá féltréfával Nagybaróthy. Ha te ilyen veszedelmesen kezdesz udvarolni a feleségemnek, akkor én nem viszem fel az asszonyt Budapestre.
(«Ah, gondolta Leon, még magad jösz kapóra elém. Milyen szépen lelőlek most!»)
– Ah, azt elhiszem. Az ürügy hamar készen van, a miért a képviselő urak itthon hagyják a feleségeiket. A kis Fifine azóta bizonyosan kijárta már az énekiskolát.
– Micsoda kis Fifine? kapott bele a háziasszony.
– No, az a kis reményteljes csemete, a kit a képviselőház taníttat ki énekesnőnek. Egyébiránt a szinháztéri pogácsaárulónő többet tudna felőle beszélni.
«… Sssss!» hangzék az asztal tulsó végéről. Potyási úr már vette észre a Leon képéhez emelt puskát s látta, hogy most mindjárt lelövi Nagybaróthyt, mint egy szalonkát.
Leon azonban hallatlanná tette az ő pisszegését, s részeg ember szelességével folytatá csak azért is:
– De iszen ismerjük a képviselő urak kópéságait! Mikor otthon elpanaszolják a feleségnek, hogy micsoda szörnyüség attól a pártelnöktől, hogy tiz órára teszi a conferentiát s éjfélutáni két óráig nem ereszti haza a törvényjavaslatok tüzetes tárgyalásából a tagokat! Szép kis tárgyalások azok.
«Zárkány! Zárkány!» Kiáltának most már többen közbe.
Erre a figyelmeztetésre úgy tett Leon, mint a ki hirtelen meghökkent, s a hogy részeg ember szokott, mikor észre veszi, hogy egy vasvillára való ostobaságot vetett az asztalra, azt hirtelen igyekezik még egy petrencze még ostobább magyarázattal eltakarni.
– Óh kérem, én a világért sem czéloztam Nagybaróthy barátomra, ő kivétel a többiek közt. Ő példánya a jó férjeknek. A mint a nyolcz órát üti, ő kel fel a klubban a helyéről és megy haza. A szinháztéri mandoletti boltba pedig csak azért szokott bepillantani, hogy a kedves feleségének egy kis friss dióskalácsot, meg pogácsát vigyen haza.
Ezzel a mentséggel aztán tökéletesen a víz alá buktatta szegény Nagybaróthyt; mert ez soha sem szokott nyolcz órakor hazamenni, pogácsát sem vitt a zsebében haza soha.
Potyási odaszaladt Leonhoz s a fülébe súgott:
(– Gyere már haza, kedves barátom. Szükséged van a nyugalomra. Tudod, reggel a hideg lelt.)
(– Nagyon részeg vagyok már, úgy-e? Sokat ittam.)
A házi asszonyság is felkelt és asztalt bontott, s igen fagyos tekintettel s feszes magatartással hagyta el a társaságot.
Leon tökéletesen el volt készülve. Ugy kellett a kalapot a fejébe nyomni, mert azt sem tudta, hogy az mire való? Aztán két czimbora kétfelől a karjánál fogva, nagy vesződséggel vezette haza az arany sasig. Utközben minden házba beakart menni. A szállásán aztán levetkőztették, lefektették s rábizták a pinczérre a szobakulcsot, hogy majd ha csenget, nézzen fel hozzá, – úgy holnap délfelé.
Nagy volt aztán a pinczér bámulása, mikor félóra mulva hallotta a csengetést s felszaladva a szobába, ott találta azt a holtrészeg embert az iróasztal mellett ülve s leveleket pecsételve.
Leon a legnyugodtabb hangon mondá neki, hogy rendeljen számára rögtön egy lovas embert, a ki a két levelet elvigye.
Az egyik szólt Nagy János uramnak Gezetlenbe.
A másik Csajkos uramnak Bátokba.
Nehány percz mulva ujra csengetett a pinczérnek.
Visszakérte az egyik levelet. A Bátokra szólót.
Meggyújtotta azt a gyertyánál s elégette.
Az a hajszálrugón ketyegő finom bolondság, a mi az emberi szív óra-művében megvan (a míg el nem kopik), s a mit becsületérzésnek neveznek, ezt még a mámor sem bírta elaltatni, ez megsúgta neki azzal az alig hallható óra ketyegésével, hogy lehetetlen az, hogy ő a bátokiak segélyéhez folyamodjék s győzzön olyan emberek szavazatával, a kik Nornenstein Alienor borát és pénzét elfogadták.
Csak a gezetleni levelet küldte el.
De nem is volt többre szükség.
A petarda megtette már a hatást.
Másnap a választásra felgyült városi és vidéki választók előtt az elnök egy levelet olvasott fel, melyben Nagybaróthy Dániel ur kijelenté, hogy ő neki családi körülményei s egészségi állapotjai nem engedik a képviselőség elvállalását, minélfogva barátai bizalmát megköszönve, kéri jelöltetését visszavonatni.
Nagy lett erre az ijedelem.
Futottak Nagybaróthy szállására, ott azt tudták meg, hogy az már korán reggel el is utazott családostól Koritnyiczára.
A gezetleniek, kik a piacz baloldalát foglalták el, az alatt lelkesülten hangoztatták Zárkány Napoleon nevét.
Az elnök határidőt tűzött ki a másik pártnak jelölt fölállítására.
Potyási lótott-futott jelöltet keresni: de minden ember hátra dugta előle a kezét, tudták, hogy ez drága kézszorítás.
Lassankint terjedt a lelkesülés s a jobboldalon álló csizmadiák is elkezdték hangoztatni Zárkány nevét, a nagybaróthi tábor kezdett átpártolni.
A végzetes határidő is letelt, most csak egyetlen egy mód van még fordítani a dolgon, azt megsúgta Potyási úr az elnöknek.
A közönség csak egy nevet hangoztat már: Zárkány.
Egyhangú lesz a megválasztás.
Csupán egy lényeges kérdés akaszthatja azt meg.
A jelölt a választás színhelyére idéztetik.
– Van-e önnek választói igazolványa?
Ezt kérdé tőle az elnök.
Azt pedig ezer ember közül kilenczszáz kilenczvenkilencznek nem jut eszébe a tárczájában hordozni. Pedig ebbe bele lehet kötni, ha nincs; mert a törvény azt mondja: választható csak az, a ki választó.
De épen Leon volt az az ezredik ember, a ki azt elő tudta adni.
– Itt a budapesti választói igazolványom; s minthogy a törvény a huszonnégy éves kort és a magyar nyelv tudását is feltételül szabja a képviselőnél, elhoztam a keresztlevelemet is, meg az iskolai bizonyítványomat: méltóztassék belőlük meggyőződni.
Csak akkor esett hanyatt minden ember bámulatában.
Hát ez már akkor, midőn hazulról elindult, tudta azt, hogy itt őt fogják megválasztani képviselőnek.
Irtóztató ember ez! Ilyen fiatal létére.
Mi lesz belőle még, ha a bölcseségfogai kinőnek?
S hangzott aztán az általános felkiáltás: «éljen Zárkány Napoleon, Etelvár képviselője!»
S nem volt egy falragasz, nem egy kitűzött zászló a városban, mely azt előre hirdette volna.
Alienor késő éjjel rendelte meg a pesti kocsit, melyen hadjárata színhelyéről elmeneküljön. Másnap reggelre ért be Gezetlenbe. Ott le sem szállt a kocsiból, lovakat váltott s utazott tovább. Délután lett, mikor Bátokra eljutott. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak friss előfogat. Ki se dugta a fejét az ernyő alól, hogy meg ne lássa valaki, a ki ráismerhetne. Ebben az átkozott hosszú épületben tánczolt ő a falusi nymphákkal s azoknak az öreg anyjaikkal. Még a csóktól is elment már minden kedve. A gyomra émelygett, ha rágondolt. Minden poézisát elvesztette előtte az élet. A mint befogták a lovakat, jó borravalót igért a kocsisnak, ha még ma eljut vele Etelvárra. Késő este volt, mikor a herczegnő kastélya mellett elhajtatott. Osonva akart keresztülmenni előtte, de a kocsis okvetlenül meg akarta a lovait itatni az út közepén lévő kútból, s az alatt ideje volt kikémlelni a hintó ernyője alól.
A herczegnő palotájának minden ablaka ki volt világítva, s a narancsfák sorba rakva a terrace előtt, tele aranyalmákkal.
A kapubejárat nemzeti színű szalagokkal volt felpiperézve s az ősi faragványok virágfüzérekkel átfonva.
Az udvar közepén állt egy roppant nagy gúla, melyen sorba rakott veres és fehér virágú pelargoniumok képeztek egy óriási «ÉLJEN»-t. A corridor boltívei mind szőnyegekkel feldiszítve, mig a kastély legmagasabb tornya hegyéről egy földet seprő nagy trikolór zászlót lebegtetett meg koronkint a feltámadó esti szél. Holmi ácsok, szőnyegészek mindenféle állványokon, karzatokon dolgoztak még ez éjjeli órában is, s a kastély melletti tó szigetén erősen építettek valami échafaudeot: az bizonyosan a tűzijáték számára lesz.
És ez mind az ő tiszteletére készül.
És ő ennek mind hátat fordít.
Egyszer-egyszer úgy rémlett neki, hogy be kellene hajtatni arra az udvarra s megkérdezni: ébren van-e, vagy alszik már az a szép leány, a kinek ő róla kell gondolkozni, ha ébren van, s róla álmodni, ha alszik? De csak elmult az is. A négynapi erőtetett tevékenység, izgalom után még mélyebben esett vissza erélytelen lomhaságába.
Nem kellett neki már se istennő, se nympha, ha még küzdeni is kell érte.
A méreg ette belül, ha rágondolt, hogy milyen hóborodott hadjáratra engedte magát rávetetni.