JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LV. KÖTET

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

NEGYEDIK RÉSZ.
POMPEIA.

AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ.

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princz levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utána megy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princz túljárt az eszén.

A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprus bozót között, mint két villi.

Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Igen, igen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.

– De igen, herczegnő, igen!

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé volna.

– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, a kinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a férjhezmenés a nyereséghez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…

A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta: nem lett belőle láncz.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Livia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol?

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot, hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyujtó pufók angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még keztyüt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princz közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

«Dumka úr!»

– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? kérdi a herczegasszony.

– Én magam egyes egyedül; nyög a bánatos férfiú.

– És princz Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»

– Megbukott-e?

– Azt nem tudom.

– Hát mit?

– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

– Hát ez mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról, ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

– Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

– Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Mi ez Dumka úr?

– Nem tudom én.

– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a princz Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt (talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó urról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a herczegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét magától.

A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tünik fel; merő silhouettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod színről-színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok; huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék; mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt.

A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt le belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év mulva.

S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni!

Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a ti neveteket».

De mondani annyit sem tudott.

Kisérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam el».

A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.

Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

Végre megszólalt a herczegasszony, halk, szelid hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel. Megjelent bennük a köny.

S egy könyező szem annyit csinál, a hány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el, mint a mi szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újoncz szónoké: egy szót sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornáczról néztek le reá.

Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körűl, a mi elszédít.

(Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? gondolá Rafaela.)

(Hát te vagy az, a kit én a fűszálakon elvesztettem? aggódék Livia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündér jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!

A zsolozsma közé vegyűlnek a fényes tűzijáték ropogásai.

A szikrázó színpompánál vonúl végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A herczegasszony pedig boszúsan toppantott a lábával.

– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

– Erre nem gondolt senki!

– Hátha mégis gondolt rá valaki; suttogá Rafaela.

A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, s a szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből a betüket felhasználni.

Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

. . . . . . .

Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó lelkiismerettel tovább.

LIVIA FELADATA.

Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:

– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.

– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy őt megelőzze s kimondja:

– Enyim volt a fekete golyó.

A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a homlokát:

– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.

– No hát kövesd meg őt.

– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysandedal haza mégy Etelvárra. Liviát pedig itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.

– De csak egy föltétel alatt; hogy nem viszed őt a boncztani muzeumodba.

– Még a tájékára sem.

– S nem tartasz neki physiologiai felolvasásokat.

– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.

– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, a hogy én szoktam magamnak.

– Nem lesz rám semmi panasza.

– És végül, ha Livia is itt akar maradni, ő a maga ura.

Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen marad.

– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt, mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt marad; és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.

A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.

Szokása volt a herczegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.

– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. A második vagy te.

Livia remegett.

– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.

– Négy éves voltam akkor.

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá neheztelj, úgy-e bár?

– Nem. Kegyelmes asszonyom.

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival, a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot megbolygatja, fogva van.

Livia hevűlt és fázott.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Hogyan? kegyelmes asszonyom?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak, vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van. – Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá? Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a hányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond, Livia.

A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s fogadott testvérétől.

CSATAVESZTÉS UTÁN.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik; mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége, vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: «nem ettem.»

– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim vannak: a félbankjegyek.»

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és iskola» riválisok!

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához talál.

– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy miért nem üt?

Ennek pedig különféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál az európai concertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe, a hol nincs constitutió.

Végre kijött a türelméből és kifakadt:

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni; pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e, vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot.

Útközben azt mondá neki;

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

– No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.

Percz mulva aztán csengetett neki.

– Parancsol magasságod?

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas habet aures asininas».

– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok». Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.

– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.

– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.

– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak «blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz. Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket. Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a «szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla,

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak «udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony, közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát, most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.