– Találkoztam én ezzel már valaha!
– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek; de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.
– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.
– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.
– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?
– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani, hogy kinek higyjen, kinek ne.
– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai levelezésbe léphetek, bárónő.
– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.
Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.
Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.
– Ismeri ön most már a barátjait?
Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.
– Én tökéletesen értem önt bárónő.
– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?
– Mindenkor, bárónő.
(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)
– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?
– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is elég.
– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!»
– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?
Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»
Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.
– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szemeláttára.
Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más nem volt itten.
Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.
Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan megbetegedett.
Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a herczeglakra felügyeljen.
Először életében volt egyedül.
Milyen nagyon egyedül!
A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.
Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a terrasseról már eltüntek a narancsfák.
Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.
Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az ember bucsuzott a szép természettől.
Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott az embertől.
Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.
A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis gyermeknek álmot hoznak.
Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!
Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.
Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»
Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.
Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?
Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!
Akkor kéz kézben haladtak itt végig.
Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most; akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?»
És ő azt mondta neki: «menj!»
S mily messze haladt azóta!
Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?
Meg van-e még az a repkénylevél valahol?
Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.
De vissza fog-e térni?
S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, a mi egy szerető leánynak a szive?
Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.
Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt szivében.
Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: «vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!»
Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen útjukba akadnak?
A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.
Miért imádkozott?
Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.
Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.
A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.
Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!
– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!
Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.
«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.»
Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:
«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»
«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.
«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»
«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy istennővel!»
«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!»
Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a mit Leon elvitt.
«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».
«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».
«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»
«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»
«Essél kétségbe és mondj le róla!»
Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.
A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ izenete a földhöz.
Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.
Félt tőle s még is vágyott utána.
Izenetet várt, a mitől rettegett.
Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.
«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».
Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.
Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!
Egy virágbokor, mely gyászol.
Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah minő halavány most! «Ő az én feleségem…»
– Szép jó estét «kisasszony!»
Összerezzent e köszöntésre.
Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.
Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.
– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?
– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.
– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szin.
– Köszönöm.
– A kisasszony nagyon szomorú!
– Az vagyok.
– Miért szomorkodik?
– Mert úrnőm nagyon beteg.
– Már nem beteg, mert meghalt.
– Szent Isten!
– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.
Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.
Oh Isten! Isten! Isten!
És elkezdett zokogni kétségbeesetten.
– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.
– Jaj én nekem! Jaj én nekem!
S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.
A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.
Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.
A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:
Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.
Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.
– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!
– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?
– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!
– Heh te akasztófáravaló vén gazember!
(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)
A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.
– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!
– Meg fogom csókolni a kezét.
Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Liviára.
Tukmányi röhögött.
– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.
Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.
– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!
Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.
Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végig hangzott a lármájuk.
Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»
Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.
Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»
Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.
Valamit határozott. Valamit tenni akart.
Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.
Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.
Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. – «Úgy ötven krajczár lesz az ára».
– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?
– A hol dróton beszélnek?
– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papirszeletkére e sorokat írta:
«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine herczegasszony meghalt».
Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.
Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.
A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt, tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.
Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.
Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába.
Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.
Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.
Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.
Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.
Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.
Rafaela megölelte őt és megcsókolá.
– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek? Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.
– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető szív, sietett Livia a vigasztalással.
(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)
E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:
– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e hogy az? úgy-e hogy az? Livia!
S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.
– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.
És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.
– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz kemény szívem van.
Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.
– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban.
– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is jelen kell lenni.
– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan kastélynak, a hol a «benczék» járnak.
– «Benczék?» madame Corysande!
– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket? kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az inasnak!
– De hát mi az?
– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.
Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal, meg egy rézlapáttal segítségre.
– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.
Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen tusából.
– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? kérdé Livia.
– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.
– Hát akkor oltsuk el a lámpát.
– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és beszélgetünk egymással.
– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.
– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.
– Hiszen nem vetkőzöm le.
– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)
Azt Livia szívesen megtette.
– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni, hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől, a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám: «Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.
Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.
A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?
(Kit tart a negyediknek?)
– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével: nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.
Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.
– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?
– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.
– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!
– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!
Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.
Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.
Tehát Leonnak is táviratoztak.
Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.
Az a pillanat pedig elhatározó.
A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást hozhat.
A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.
Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.
A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.
És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!
Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!
Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!
Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.
Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?
Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.
Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:
– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.
Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.
A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.
Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:
«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»
Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.
Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr kifogyhatlan volt.
– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.
– Ahhoz is gyakorlat kell.
– Miért nem szivarozol inkább?
– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.
– De hát mért nem hagysz engemet aludni?
– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása könyekre fakaszszon.
– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia». Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.
– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre, közkivánatra tudott sírni.
– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.
– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoriczák!
Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.
– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.
Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.
A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.
– Vezess a ravatalhoz.
Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató közönség számára.
A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott imádkozott mellette.
A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.
De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.
Ez épen nem.
Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt mesterkélt reájuk.
Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.
Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak, a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.
Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.
Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.
Egész teste összeborzadt tőle.
Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az arsenas sodæ után vízüveggel.
Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».
E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.
A herczeg eléjük lépett.
– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…
– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.
Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.
– Nézze ön: szegény anyám.
Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.
S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.
«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.
S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.
Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?
– Hogy megtaláltam a könyeimet.
Alienor is hozzá adta az övéit.
S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.
Legalább a költők azt mondják.
A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.
Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?
Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.
Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt sugá neki:
– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai napon eljegyeztek atyáink.
Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!
… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi lesz a vége?
Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit Bankgassénak tisztelnek.
Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».
Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást.
Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.
A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer, belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket az építészek mintául rajzolnak le ma is.
A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek, pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai használatra.
Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe, mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal, hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.
Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra. Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól, mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik, muzeumi ritkaságok ez idő szerint.
S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.
Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés, Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»
A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat, kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja, melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi könyv» is megtelt félig.
Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori nemesség diplomáit.
A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők, üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak, oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a korszellemet képviselik.
Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse, egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.
Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei. Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.
Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros, duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal! Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk most. Pedig történelmi arczkép.
A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.
Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig; üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.
Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak, mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit a nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.) A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor). Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint voltak ők eddig.
S e mumiák némelyike – be sincsen balzsamozva.
A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.
A mythologiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új kor jövevényét, végig nézett rajta, classificálva, hogy tekintetes-e, vagy nagyságos, vagy épen excellentiás? Registrálta. Leon bizalmaskodó fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi confidenskedés! Akkor aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A bemutatás megtörtént.
De már a második személy, a ki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a vas kakadú volt.
Épen olyan, a minőnek őt Pompeia leirta. Képe úgy tele rajzolva ránczokkal, mint egy földgömb meridianusokkal, postavonalakkal, vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen kifenve felső ajka fölött s egy festő ecset az alsó alatt, s a mily nyugtalanul tánczol a két hegyes bajusz beszéd közben, épen olyan szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadu-bóbita, a felfésült haj, alul tőben sárguló ősz, felül pedig rőtlilaszin, hajdani rosszul sikerült hajfestés emlékeül.
A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A vas kakadu egyszerre ráismert és nevén szólítá; pedig soha sem látta.
A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.
Kész volt Leont felkisérni a lépcsőn, bár épen most jött le rajta.
A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák miniszterelnökről. («Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik a parasztok a buzájukat?»)
A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa fogyjon télen a fűtésnél.
A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, a miket a mult, jelen és jövendő államférfiak ő hozzá irogattak.
A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat, a miket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak tett; hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek szerzett suttyomban útlevelet?
Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.
A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, a mik a magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről, a cseh feudálisok machinatióiból, s a katonai körök féltékenysége folytán fenyegetik.
A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt több rendbeli gyanús egyéniségekre, a kiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök, tizkulacsos reporterek, a kik minden kormányt szolgálnak, egyiket a másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik, hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot kikapjanak!
A nyolczadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok. Az ő keblében egész Sybillakönyvei vannak eltemetve az állam magas politikájának s ő tőle azokból vasharapófogókkal sem lehetne soha egy szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak; de hasztalan! (Következett a kilenczedik lépcső.)
Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, a mit az államtól húz, épen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint tett ezelőtt harmincz évvel, és szüken lehet kijönni vele Bécsben.
A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a kormányférfiakra, a kik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, a miket a közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak igéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.
A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.
A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt előljárói figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos perczben jó tanácscsal, figyelmeztetéssel fog szolgálni.
Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhivás egy elszegényedett, de szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot s megváltotta magát egy ötössel, a mi lelkiismeretesen beiratott a lajstromba, melyben már nagyságos és excellentiás nevek pompáztak, kék, zöld, veres és violaszín tintával irva, arany, ezüst, gyémánt porzóval behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.
Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába, bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint a ki e helyen legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában s megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.
A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.
«Már elcsipte a vas kakadú!»
Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről-lépcsőre mikkel traktálta. Úgy volt szóról-szóra. «Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család számára?» Erre már nem akart emlékezni Leon.
Mindenki úgy ismerte a vas kakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó, nevetséges, dicsekedő egyéniséget, a kire soha senki se biz semmit; a ki bejáratos ugyan mindenhová, de a kit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú clown a diplomatiai circusban.
Leon azért soha sem tagadtatta el magát előle: sajnálta a szegényt. Bizony szomorú sors: a harmincz év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt az első adoma után belelépett «in medias res» azzal a kérdéssel, hogy hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát? S minthogy arra még mindig ráfért a jó emberek résztvevő figyelme, egy ujabb öt forint szerencsésen befejezte a hosszúnak igérkezett discursust. A miért aztán viszont a vas kakadú szolgált Leonnak egy csempészett szivarral, egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel. Olyan embert, a kiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkinálni.
A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos fekete pontok kezdtek bomba alakot fölvenni.
Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavián fejedelem képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.
Nornenstein Octavián ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben bérelt ki egy nyári palotát a maga számára s az lett mindennapi gyüldéje az egyetértőknek.
Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és külföldiek.
Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavián fejedelemmel, a ki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.
Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, a ki Budapesten csak immel-ámmal köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít s párbeszédbe ered.
Nornenstein Octavián még meg is hivta magához látogatóba Leont, mely előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavián egy szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy Alienor most Etelváron ül, a szép herczegnőt eljegyezte: az őszszel fognak egybekelni. Leon tudta ezt már és sajnálatát fejezé ki, hogy jelen nem lehetett az anyaherczegnő temetésén, kit nagyon tisztelt; de külföldön járt akkor épen: későn kapta a gyásztudósítást.
Octavián azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt? Tudta úgy is.
Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A tábornok elő lett léptetve altábornagygyá. Sokszor eljár ide a szép Pompeiával együtt, a mikor hölgytársaság is van együtt; ha egyszer olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.
S miután áttérve a bécsi szinházakra, ezt a tárgyat is alaposan kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok t. i. az olyan emberek, a kiknek egymás irányában nincs se kérni, se adni valójuk semmi.)
Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein Octavián? Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség fonalát vele összekötni; még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé?
S most íme ez az Ariadnefonal ránézve az új labyrinthban.
Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.
Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, a mibe Leon jutott.
Egy fiatal magyar diplomata, a ki ezt a mesterséget eddigelé csak a vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, a mit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte, úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.
S aztán a helyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt kényeztetik, előre vonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.
Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, a kinek még akkor a Krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok, ifjak a börze új vezérei, ifjú a constitutió, a diplomatia: ifjaké volt a világ.
Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, a kik egész nap ostromolták az ajtaját s jöttek a legheterogenebb tervekkel a nyakára, mikhez mind az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kiséretében a csáb, szemfényvesztés minden műfogásainak: a szem káprázott a millióktól, a mik csak egy helyeslő mosolygásába kerülnek s a szép hölgyarczok mosolygásától, a mik milliókat érnek.