Rafaela előre bocsátá az atyját és Liviát.
– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég hallhatólag.
Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni.
Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.
– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.
– Hát azt akarja a herczegnő, hogy matrónás külsőm legyen.
– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.
S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.
Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.
A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a fejében.
Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.
Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.
A két leány ott maradt mellette.
Rafaela odaült a szék karjára s legyezőjével hüsselte az alvót.
– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.
Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:
«Óh Rafaela!»
Azok Livia kezei voltak.
Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre föltekintett:
«Kegyed az, Livia? köszönöm.»
Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.
Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herczeg.
Este whiszthez készültek.
Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal. Veszély a késedelemben.
Ennek tehát rögtön pakolni kellett.
– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). Játszunk hárman, egy szalmabábbal.
A herczeg örült az indítványnak, mint egy gyermek.
– Játszunk hárman! Jó lesz!
– Az én társam lesz a szalmabáb.
A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»
– Ti pedig együtt lesztek Liviával.
A herczeg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.
– Ah milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.
Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember; s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.
A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.
Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.
Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.
A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.
Másnap már korán reggel felkölteté Liviát Rafaela.
A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog visszamentek a palotába.
– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy sem soká tart már ez az örömem is.
Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!
– Hogyan? Te már fenn vagy?
– Az éjjel igen jól aludtam s azért korán lehetett kelnem.
– S nem várhattál bennünket haza s elénk jöttél?
– Úgy van.
– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!
– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.
– Oh de nem úgy, a hogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!
A herczegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával beszélt.
Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.
– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.
– Jól van; kis mama.
– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.
– Ah!
– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én szeretlek?
– Sőt bizonyosan tudom, herczegnő.
– Már megint «herczegnő!»
– Kedves Rafaela!
– Hát hogyan szeretlek?
– Mint édes testvérét.
– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat. Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.
– Herczegnő!
– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.
Livia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.
– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása; mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh fogadd el férjül az én szegény atyámat!
Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló csillagok!
Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.
Rafaela nem is várt tőle feleletet.
– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit nem tudnék megbocsátani!
(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)
– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: «igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»
Livia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.
– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül? Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.
Livia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.
Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.
Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.
– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr, nem lesz semmi baja?
Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem kell, elmúlik magától.
– Kérem doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.
Azután, hogy egyedül maradt Liviával, azt mondá neki:
– Kivánsz valamit kedvesem?
– Aludni, rebegé a leány.
Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt.
Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:
– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.
Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.
Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.
Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.
Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?
Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok, a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»
Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?
Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.
Felszakítá a levelet sebesen s ezt olvasá belőle:
«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»
Egyéb semmi.
Mikor ment el, és mely úton? azt nem tudta megmondani senki.
Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.
Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.
Senki sem látta őt elmenni.
Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanuja nem akadt hoválétének.
Mi üldözhette oly nagyon?
– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»
– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.
– Soha sem bocsátom ezt meg magamnak.
Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.
Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?
Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, a mit bevallani nem szabad!»
S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz éjszakája volt.
Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.
A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.
(«Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!»)
Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével; felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg arczára vethesse.
Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»
(«Csak én vagyok itt!»)
Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.
Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.
Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt semmi sincs.
Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig?
De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő felé.
Nagy dolognak kellett történni!
– Kegyelmes herczegnő! Siessen, az Istenért! A herczeg rögtön meghal.
– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább, hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.
Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.
A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.
Rafaela oda térdelt eléje.
– Atyám! Mi történt veled?
Az orvos felelt helyette.
– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.
Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.
A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.
A levelet Octavián fejedelem irta. Rafaela elolvasta azt.
«Kegyelmes herczeg!»
«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»
«Fogadja stb.»
Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé szorítá jobbját.
– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!
Sikerült neki.
A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.
Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arczába.
Aztán keserüen felsóhajtott.
– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?
A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.
– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég; ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.
– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!
– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!
A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő legnagyobb ellenségét.
Rafaela odaborult keblére.
– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem: szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik! Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.
Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.
– Kegyelmes uram, szólt az orvos, az önnek halálát okozhatja.
– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.
Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.
Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig, a míg össze nem rogy.
Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.
– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk; s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a mit ők eltagadnak.
– Igy már szeretem a magyarázatot.
– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahivni s eljegyzését felbontani.
– És Etelváry herczeggel mi történik?
– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.
– De hátha szeretik egymást?
– Kik? A képviselők a közkatonákat?
– De ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.
– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni? úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.
– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.
– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai «kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.
– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem képes kiállani.
– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.
– Ez hát az ő dolguk lesz.
– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!
– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.
– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.
– Aztán tovább?
– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután Falbenheim táborszernagy.
Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hizelgő czímelőlegezésre.
– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.
– A mint Alienor hazaérkezik.
Másnap már Badenben volt Alienor.
– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?
Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa herczegnek irt.
– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.
– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe.
– Légy mulattatóbb.
– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével; ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.
– Potz element! Még szinpadi costumeöt is kapok?
– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.
– Ismerem. A «hymenaeus»-t a «Kék szakáll»-ból.
– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.
– Hát ne kómizálj mindig.
– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.
– Ugy! Ez már elég komoly dolog.
– Arczképét tekintsd meg. Itt van.
– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.
– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb nők, kedvező körülmények között.
– De ezzel meg egészen elijesztesz.
– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.
– No hát tovább!
– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek souverain urává fog tenni.
– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.
– Hát hiszen más ember is meghal.
– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.
– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy fél millió.
– Ez már «hagyja magát hallani».
– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.
– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.
Octavián fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.
– No! Ne nyald le a képemről a festéket!
… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor; legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.
«Most jövök én…»
Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ez úttal.
– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.
– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a szivarhamut.
– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.
– No, mi az?
– Az, hogy princz Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.
Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.
– Az nem igaz! ordítá vissza. Az ön leánya szöktette el Alienort!
– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!
– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.
– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.
– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.
– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?
– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!
– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.
– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.
– Uram!
– Nos mit uram?
– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.
– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.
– Ez sértés ellenem és leányom ellen!
– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek ma?
– Ezért önnek meg kell velem verekedni!
– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!
E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot, lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián fejedelem asztalára.
– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.
Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.
– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…
– Falbenheim baronessel. Remélem.
– Igen baronessel, a kinél még csak kezdődik az ember…
– Az ön fiánál meg már végződik az ember!
Ekkor meg Octavián kapta fel a kardot s csapta oda az asztalhoz.
– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlanul hagyni!
– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!
S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.
A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.
– Egy levél, magasság! szólt mosolyogva Vendelin.
Octavián fejedelem elkapta azt a tálczáról s feltette orrcsiptetőjét.
No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál, azt hiven elvégzem stb. stb.»
– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.
– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.
– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.
Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.
Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.
Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől; s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.
– Ne boszants a készületeiddel.
– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?
– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig már meg vagyok lőve!
– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:
– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?
Leon Párisba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.
Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.
Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott rászedni.
Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, classicus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, a kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle.
Most épen ilyen szivdobogás ideje volt.
A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna allegálniok.)
Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.
A kőzönség megunta ezt is.
Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.
Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme alatti ingyen kitelelés.
De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.
Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.
Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.
A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.
Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni és megrázta a kezét.
– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?
Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.
– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem». (Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…
Mikor már a samoyedekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.
– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk bele kézszorításra.
– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?
– Úgy: valami a kettő között, olyan mestiz.
– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot; utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam, hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy «nix tájts»!
– Azt nekem is mondták már.
– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, úgy-e bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot ajándékozni?
– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.
– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió?
– Különösen reggel, mikor fölkel.
– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.
Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az több lesz, mint tréfa.
Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.
– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?
– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy phlegmával.
– Hát a magyarok?
– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.
Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:
– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.
– Ki az a Talleyrand? kérdé Leon ártatlan képpel.
Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.
– Az egy udvari szabó a Palais royalban.
– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.
A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben védnöki oktatással mondá neki:
– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.
– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer Peterünk» van.
– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.
– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.
Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris tűzlángban áll».
Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.
– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia többé?
– Nem. Ez csak kivilágítás.
– Jön velem oda?
– Hogy ne mennék?
Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.
Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel, trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A kiváncsiság nem ismeri a félelmet.
Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és harczolnak!»
A vicomte tilburyja a Mouffetard utczai irányt választá.
A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.
– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, félvárost gyujtanak fel.
– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább fél napi járásra van Páristól.
– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.
– Miért ne? Hiszen «vulkánon tánczolunk».
Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt.
«A tűz kívül van az erődítési vonalakon», hangzott eléjük.
Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.
A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.
– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.
A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.
A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosolylyal volt fűszerezve.
– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új barátjának.
– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a tilburymmal.
Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.
– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az arcza.
– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!
– De czímert láttam a hintó ajtajára festve.
– Azt is kapni kölcsön. Ohé!
Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a bashlik csipkefátyolát.
Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot valamikor?
Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.
Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.
Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.
Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.
Harmadnap a kitűzött időben sietett a princz hotelét felkeresni.
Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.
A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség világa.
A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.
A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.
Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.
Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.
– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön Párisban van.
Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.
– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.