– Sokáig fog ön itt maradni?
– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.
– Mi pedig Biaritzba sietünk, mihelyt a longchampsi versenyeknek vége lesz.
Úgy hazudtak, mintha olvasnák.
De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet.
– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.
– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.
– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.
– Óh princesse, az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.
Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi implicite Alienort.
– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt együtt kocsizott?
– Több egy heténél, hogy az.
– Mert Alienornak is jó barátja.
– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy épen rivalisok a diplomácziai téren.
– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.
– Már megtette.
– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?
– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.
– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.
– Ah! Ki árulhatott el?
– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét!
– S a nélkül, hogy a reciprocitás elvét fentartaná.
– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».
– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.
– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.
Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is eltünt a vendégtömeg között.
Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél?
Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.
Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.
Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.
A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.
«Bonboniere!»
– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba, magyarázá a vicomte, ez két darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!
– Mi lesz azokkal a szegekkel?
– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?
– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…
– Dieu! Le ne ejtse ön!
– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.
– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!
– Élő ember nem maradna a közelben.
– Valószínű! Mind elfutnának.
– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy «harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.
Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit?
Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte Brancardierhez:
– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?
– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!
Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.
Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.
S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.
Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává tette.
(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).
Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.
Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba: «Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napoleont is össze ne törje!»
A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.
Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni: tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.
Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a czím!
Még pedig olyan helyről, a honnan senki sem várta: a spanyol félszigetről.
Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.
A spanyolok megunták a köztársaságot s elindultak királyt keresni.
A historicusok így adják elő a dolgot:
Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet húzta ki.
Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.
Megkerült a Jánus templomának a kulcsa.
A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!»
A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a császárt.
A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.
A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek.
Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant» 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami catastrophától.
Az egész Páris lázas izgalomba volt helyezve.
Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».
Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.
Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».
Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.
Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?
Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».
Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat?
Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni?
Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.
Leon egész szivéből ez utóbbi hive volt.
Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!
Az emberek tánczoltak a kitörni készülő vulkán felett!
Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes államférfi, (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz emlékezetes szavakat mondá:
«A császár térden áll (l’empereur est a genoux) s nekünk igyekeznünk kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!»
Akkor még sokan voltak, a kik e szavait nem helyeselték.
«Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játszunk egy kis schwarze Pétert».
Mint tudva van, ezzel az importczikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának. S ha volna valaki, a ki nem tudná, hogy mi az a schwarze Peter? annak néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban divatozó társasjáték; a mivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal kifelé fordulva, s kezeiket hátra teszik. Egy választott a körön kívül jár, kezében egy korbácscsá fonott (selyem) kendőt tartva s a körben e jelszót hangoztatja: «Rum, rum, rum; der schwarze Peter geht herum» s a kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés játék legelőször a Tuilleriákban honosult meg, s onnan azután, mint divatczikk leszármazott az előkelő salonokba.
S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a selyem korbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb? Ez ütés a néma beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat sanctionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak értelme. A hölgy, a ki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.
«Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!»
A belle hongroiseon volt a sor, kinek a megelőző schwarze Péter, vicomte Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.
A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem kendőfonattal, a nélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.
Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papir. Az ott is maradt a markában.
A másik perczben aztán már puffogott is a hátán a selyem korbács. Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy az első ütleget ő kapta meg tőle.
Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a levélben?
Leon szerét tette, hogy az ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott kibontsa a kis czédulát; ezt olvasá ki belőle:
«Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy».
Érthető.
Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este Pompeia princesse egyedül lesz odahaza.
Sapienti pauca!
Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar felelni) Németországba utazzék.
A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen futták a tárogatót, fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Francziaországgal háborúba keveredik. Azoknak biztatás kell. A ki lármázik, az fél.
De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét egyedül hagyja Párisban?
A talánynak megoldása van.
Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben kitalálta Octavián papa.
Hisz épen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző kaczérságára s most ez a fegyver ellene fordult.
E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált szükségesnek nejével közölni.
Hogy miért nem? azt a levél tartalma igazolja.
«Kedves Alienor!
Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, a hova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom; sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen; ez affront volna; de Párisban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam nem végezhetem azt el, a mit rád bíztam; sem kiváló barátaink közül senki. Mi mindannyian kipéczézett emberek vagyunk, kik, a mint a «vas ember» területére teszszük a lábunkat, már ránk csappan a vidravas. Ránk lesnek. Én tehát «ott» nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt. Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseillebe utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. A mely nap reggelén te elindulsz Párisból, én azon nap estéjén megérkezem oda. Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a Kizlár-Aga nem őrzi jobban a szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: a mi pedig szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem; ha kellemetes meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy. Válaszodat bizonyosan várom.»
Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának.
Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszünt ránézve az a varázs, melylyel leány korában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. A helyett eszessége fölényét éreztette Alienorral. A kaczérságról pedig épen nem tudott leszokni.
Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni, hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomatiai és szerelmi cselszövés között? Ez igen bonyolódott határigazítási per.
Tetszett neki az atyja által ajánlott terv; a levél felől nem szólt semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt egyedül. Csak annyit mondott még nejének, hogy oda nem viheti magával, a hova mennie kell.
Octavián pedig már akkor útban volt Páris felé, a hova éjszakára kellett megérkeznie.
Octavián legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, a hogy magában kigondolta.
A könnyelmű, kaczér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy régi barátjával összetalálkozik Párisban, kivel már itthon is szeretett suttogni; a kinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások alatt; a kinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok árán; az most itt a divatsalonok lyonja; lehet, hogy a nő fantáziáját felhevíti a férj távolléte s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párisban be volna fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által, mely lefektetné. Octavián lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.
Octavián ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.
Pompeia princesse azonban szintén távollátó tervező volt. A világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit s tudta szükség esetén felhasználni.
Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent nála; nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.
Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.
Itt nem lehet szó bizalmas tête a têteről. Nagyon sok fej van hozzá.
Pompeia mindamellett fesztelen szivességgel fogadta, s félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.
A hány hölgygyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban mindegyikről megsugá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, a kihez tartozik; egyedül ő az a bolygó, a ki még a napját keresi.
S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.
Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.
Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát s el van szánva azt megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan erős, mint ezeké.
Egyik titok a másikat fedezi.
X. marquisnő el nem árulja Z. grófnőt és ketten együtt kimentik Y. princesset, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.
Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön húzódnak, ott valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.
– Épen önről volt szó, mikor belépett, mondá Pompeia, mikor mindenki hallhatá. De Colas marquis úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!
A forró kézszoritás azt mondá, hogy épen az ellenkezőjét kell érteni.
– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Cola marquis úrnak szives figyelmét irántam.
Senkise vette azt komolyan, a miről ők beszéltek.
Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült s hagyott sugdosni a fülébe egy úr által, ki széktámlájára könyökölt; egy másik asszonyság egy aczélmetszet album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek szövege volna az, a mit hall; egy harmadik delnő a térképen keresett másod magával valamit, a mit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel sétáló pár élénk zsémbelés hangján és czivódási lejtésekkel mondott egymásnak gyöngédségeket.
Pompeia leülhetett egy nagy ficus lombja alá Leonnal és folytathatta a diplomatizálást.
– Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.
– A hol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.
– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herczeg most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám írt nekem e felől; ő tőle tudok mindent. A herczeg eddigi nyugodt kedélyétől egészen elütő erélylyel lépett föl ellenünk s minden befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi czéljainkhoz vezet. A diplomatia köreiben minden nap láthatni őt s mert terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herczeg politikájához? Van-e abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem bámulták-e a franczia nemzetet? Nem tartoznak-e neki hálával? Nem rajongott-e érte minden magyar, a ki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e Magyarország fiatalsága?
– Princesse! még most is szeretjük a francziákat. Csak a szeretet fogalma külömbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak, szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon elnyomottnak látni. Gyülölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti gyűlölet betegség: elmulása kigyógyulás.
– Ah ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a phrazisokat elmondani! Kérem: itt nincs karzat! Minek ez a magas stylus? A nagy óraműveket olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.
– Lelkemre mondom, princesse, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint a jövő század.
– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, a hol mindenki mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kinozni egy nemes szivet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék; de hogy boldoggá tegye azt, ahhoz nincs benne elég «ember», elég «asszony»…
– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, a mit az ő keze se föl nem vehet, se el nem ejthet.
– De a mit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy nagy államtitkot, mindaddig, a míg én azt nem mondtam, hogy annak vélem közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiusulhat. A mint az ő szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.
– Én nem úgy emlékszem rá, princesse: nekem van egy kis jegyzőkönyvem, abban van írva néhány szó.
– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről? Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a perczben is megcsalt. Én önnek az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt? Lássa ön, én a helyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a «vasember»: az államkanczellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával vesződöm, csak azért teszem, hogy ő ellene küzdjek. Lássuk, hol vannak önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki, hogy rövid időn vissza fog hivatni?
– Nem, princesse.
– No hát én tudatom; mert én megtudtam azt. E visszahivatásnak kétféle értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása végét elérte s mehet falura gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban, melyet magára vállalt; ezért megszokták büntetni az embert: – megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte szót, s ő azt hiszi, hogy szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti. Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek?
– Mit tenne princesse?
– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, a mit egy nő mondana annak a férfinak ebben az esetben: «ne menj vissza!»
S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.
A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcznak, melynek szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj? a térképtanulmányozók már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a czivódó úrhölgy már könyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e thémáról: «ne menj vissza!»
A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott nekünk nincsen pánczélunk.
S ha van valaki, a ki oly édes hő szavakkal maraszt, – a ki egy perczben a mily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.
Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai, másikban a pokol tüze. Ezüst szőke haja befonatlan hullámzott alá vállain, pedig felerésze még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint körülfogják, megkötözik.
Az idő éjfélutánra járt.
A marseillei gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkeznie.
Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a boszuállás.
A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.
Egy mindent igérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.
A komornyik bejelenté az érkezett nevét.
«Vicomte de Brancardier!»
Pompeia a belépő uracs elé sietett.
– Ah, ön a feleségét keresi nálam úgy-e bár. Azt igérte, hogy szinház után idejön.
– Nem, princesse. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt igérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur Napoleon de Zárkányt keresem.
– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön monsieur Zárkányt keresni?
– Tudom princesse, hogy ez a legfelsőbb fokú indiscretió, a mit Párisban valaha elkövetett valaki, s engem már nyolcz helyről dobtak ki azzal a kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha a princesse is kidobat, az lesz a kilenczedik. Hanem hát rendkivüli időket élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet mentse ki illetlenségemet. A külügyminiszterium és az osztrák nagykövetség fontos sürgönyöket kapott s azok között van egy chiffrekben irott levél, mely Zárkány úrnak van czímezve… Leon barátom a hivatalban azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá s akkor érkeznék számára sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a levelét, mely belül chiffrekben volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkos irással van szerkesztve, a mihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett parancsolva: «most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, a hova ő járni szokott «de par le roi», a mig csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet reggelig pihentetni; minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai idő most egy örökkévalóság.» Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos küldetésre vállalkozzam.
Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen, a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán jött.
Leont tehát csakugyan megtalálta.
Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.
Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.
Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.
Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet s elkezdte azt kibetűzni.
Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.
– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!
– Az lesz a szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.
Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.
Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, a mit két szív őriz.
Livia!
Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.
Ő írta volna ezt?
E jelmondatot kisérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.
És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait egyenkint kitalálta.
Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…
Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.
Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.
És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok te hozzád!»
Szemei egy perczig nem látnak a könytől.
S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.
Mindenki látja azt, a ki ránéz.
Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba.
Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.
Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?
– Nos, uram! Mi történt a világban? kérdé tőle a bübájos tündér.
– Semmi sem, princesse. Magán ügyem ez. Haza hínak.
– Nem mondtam? sugá halkan a szép Circe. S mit tesz ön?
– Haza megyek.
– Ah!
– Még ez éjjel.
– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök.
Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsut a franczia vendégtársaságtól.
Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők ketten értettek meg:
– Tehát ön lett a vas kakadu.
– Igen, madame.
Azzal bókot csinált s elhagyta a termet.
Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.
– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a miniszteriumnál.
– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el neked, és épen most.
– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem.
Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő is elsietett a maga fogatán.
És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.
Így pedig igen kellemes præcisióval ment össze minden.
Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, utikabátban belépett Pompeia salonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül: mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.
Másnap korán reggel sietett főnökéhez Vicomte de Brancardier.
Ott talált nála egy idegen urat; de neki szabadalma volt mindenkor belépni a dolgozó szobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke beszélgetett, figyelembe sem vette.
– A várt fordulat megtörtént, mondá félhalkan főnökének.
– Hogyan?
– Monsieur Zárkány ama levélben rögtöni visszahivatását kapta meg.
Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy személyváltoztatásról van szó.
– Arcza mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla. Elsápadt, mint a ki halálitéletét olvassa.
– Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el, mikor azt végigolvassa.
– Ajkai reszkettek, szemöldökei összehuzódtak.
– Oh uram; a diplomaták nagy komédiások; – térdei inogtak, fogai vaczogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könyezett is?
– Valóban a szemei megteltek könynyel.
– No mondtam úgy-e? Ennek én mind nem hiszek. Láttam én már ilyet.
– És rögtön elutazott még az éjjel.
– Még annak se hiszek.
– De uram! Itt hagyott egy félbeszakadt légyottot a legszebb asszonynyal.
– Igen? No már akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be önöket egymásnak. «Vicomte de Brancardier», «duc de Nornenstein.»
Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már épen meg akarta nevezni azt a szép asszonyt.
* * *
A mik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden napról.
Julius 9-dikén a franczia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamrák előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.
Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott utasításokkal.
Tizenegyedikén kimondatott, hogy Metznél tábort kell összevonni.
Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.
Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párisban – a béke érdekében s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A küldöttség nem fogadtatott el. «A béke a forradalom!» Azt mondták.
Tizennegyedikén a porosz király azt izente a franczia követnek, hogy «nincs több mondani valója».
Tizenötödikén megizenték neki a háborút. Tizenhatodikán a törvényhozók megszavazták a hadi hitelt és a hadsereg mozgóvá tételét kétszáznegyvennégy szóval «egy» ellen.
Ez elég volt egy hétre.
Egy huzamban Páristól a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja egy magyarországi vasból csinált zsákutczának. Idáig Leon sehol meg nem pihent. A kábító vasúti «hajrá» alatt csak egy eszme foglalta el lelkét: nem is eszme, de zürzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az eszébe, hogy ő «sebes kutyafuttában» valami nagy dolgot elfelejtett: leköszönését benyujtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.
A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat végett, mely tovább vigye (ő vele egy társaságban készítették Dumka úr mulatságos extra lapjait). Itt irószereket kért, megírta lemondását s azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak.
– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle discursusnak nem szándékozik helyt állni.)
– Készen van igen is. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a Lőw Hirschet?
– Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat?
– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az országgyülés kimondta az emancipatiót, jószágot keres, a mit megvegyen. Ott bérel nagyságod Szent-Ilonája mellett. Mindenfélével űzérkedik. Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negocziál. Most épen a dancsvár-sipotai kiházasító egyesületet ütötte nyélbe. Már van kétezer férjhez menendő leánya, a ki ötven forint befizetésre a lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van, s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.
– Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.
– Csak egy utitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem házasítja-e meg a nagyságos urat az úton? arról nem állok jót.
Leon utitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megujítani a régi jó barátságot; daczára annak, sőt épen azért, mert Leont most már nagyságolta.
– Nagyságos miniszteri tanácsos uram; mondá, mikor már egymás mellett ültek a kocsiban; nagyon rossz út van Kolongyáig, a hol én lakom, most csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a közepére senki se jár kőzuzni; ha mindaketten elalszunk, a kocsis is eltalál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.
– Nagyon jó lesz tisztelt Löw Hirsch polgártársam; hanem oszszuk fel a munkát, a mikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok; mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.
De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a szundikálásban, mert azt az útat végigszundikálta maga Leon, s csak akkor ébredt, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s utitársa a putinával a hona alatt s a táskával a kezében bucsút vett tőle.
– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, a hogy mondtam: huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes grácziáját, majd egyszer megszolgálom!
– Jól lesz minden, tisztelt polgártársam, hagyta helyben Leon, s sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni? s hogy madár-e vagy ember az a «seregély», a kitől nem szükség neki megijedni?
Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég,
Kolongyától az ő Szent-Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap aszalt rónáról hűs erdők közé tér be; óriási bükkök: olyan sudárok, mint a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen lomb-illat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem folytatta a szundikálást Leon: ez már «otthona» volt. Az út mellékén szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a kis apró halak, a mikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből görbített horoggal, viczkándoztak a kristály vízben, «te megnőttél, mi kicsinyek maradtunk: nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?»
Valamennyi rigó az erdőben mind ő neki füttyöngetett, valamennyi mókus a fán mind az ő jó pajtása volt.
Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak. Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem veszik, csak lopják.
Csak a hol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van egynehány holdnyi kaszálló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta boglyákat egy esztendőben; salátának lehetne feladni a szénáját. Malom is van a patakon, a mitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan körül, a hol a falu sürű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a lejtős halmok, a miken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz a mívelése, mert kötött föld és sok trágyát kiván; nem is ontja a magot, mint az alföldi korsónak való fekete sár; de viszont nincs is rajta soha inséges termés; se árviz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre soha. A buzatáblák még julius elején is hamvaszöldek, oda foltozva közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszinkék háromszög: virágzó lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember napkihuztaszinű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tünve fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő sziklacsoportok szakgatják meg az erdőpalástot.
A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik; a patak moraja az, mely zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénynyel elfogták a patakot s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot tenyésztenek; fenn kácsa, libasereg lubiczkol.
Alkonyat volt, mire Leon megérkezett s bizonyosan valami ünnepnap, mert az emberek sehol sem dolgoztak s a gyerekek játszottak kin az útfélen.
Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukvirágtól lilaszin hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka fejfákkal, miken sárga gyopárkoszoruk függtek. A begyepesült ó sirhalmok fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután következő, mint az orgonasíp: tíz évestől három évesig; legnagyobbik, a tizenegy éves leány a fűben ült, ő volt a nyolczadik s ölében tartotta a legkisebbet, az egy évest, a ki apró, karmazsin piros lábaival mindenképen együtt akart tánczolni a többiekkel.
A gyermekek kezeikkel összefogózva körben tánczoltak és daloltak.