– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit igérné neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: «nézd, nincs egyebem, mint száraz kenyerem»: azzal el fogja őt csábítani. Jó. Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. S nem fogom lebeszélni róla, hogy választ adjon rá önnek. Hanem már most egyre kérem. Nem szükség becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Livia nyomaira akadni; bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is csodaeset. Már most még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is kitudja, hol lakom én? s egész a rejtekig eljöjjön; de gondolja meg, hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó szerény menhelyéből is elriasztaná s tovább kergetné a világba. – Ily kegyetlen még a szerelem sem lehet.

– Igérem, hogy nem fogom őt keresni.

– Akkor viszont én is megigérem önnek, hogy minden héten ezen a napon, ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt mondok önnek Liviáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysandenak, a mi ellen Pamina hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője ellen.

– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a házból.

– Dehogy nem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön felől valami újat mondani.

– Jól van, madame Corysande. Hanem már most még egyet. Beszéltünk száraz kenyérről. Mily édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva. Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt, a kit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.

Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből s végignézte Leont.

– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, a kit ön magáénak tart, még tőlem: egy nőtől sem fogad el ajándékot, hanem dolgozik annyit, a mennyit lehet, s beéri kevéssel.

– De én nekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!

– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, már most tűrje nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés: várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg s ma már fel akar támadni? Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre találkozunk. Adieu! Gyerünk Pamina!

Azzal odahagyta Leont.

BOLOND SZERENCSE.

Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni s azután pénzterhétől megszabadulni.

E végett legelőbb is fel kellett találni a maga vas kakaduját, a kinek az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.

Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kanczelláriánál. Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.

A bankutczához a hadügyministerium palotája előtt visz el az út. Ezt az utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két ágyu előtt, (a mik czímernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi van a boltban?) a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellentiás réztekintélyt insultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálczája végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.

A bankutcza szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra megcsókolja. Épen az ő vas kakaduja volt.

Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és porczellánfehér inexpressible.

– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari kancelláriaba? Ne menj most oda.

– Hiszen csak azért akartam oda menni, hogy téged megtaláljalak. Ezen szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld petrezselymet, a mi a magyar udvari kancellaria küszöbén terem.

– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják előtte a füvet, mikor a delegatio ott ül. Hát velem akartál találkozni? Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vas kakaduról.

(– Dejszen: már nem te vagy a vas kakadu; hanem én, gondolta magában Leon.)

– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a verestorony-utczában egy kedves kis csapszéket, a hol pompásan csinálják a beafsteaket s kitünő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába, aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy inyencz volt.)

Leon ráállt az indítványra s aztán mentek egymás után. (A bécsi belvárosi utczák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen; karöltve pedig csak azok járnak, a kiknek kiválasztott gyönyörüségük telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak, hogy társaságban egyik az utcza jobb, másik a bal járdáján halad egymás mellett.)

Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.

A kis öreg úr itt már nagyon otthonosnak látszott; a felszolgáló személyzet sajátszerű bizalmas mosolylyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő szokta idehordani az idegen vendégeket.

– Jean! nyissa fel a numero 4-et; aztán két beafsteaket, angolosan. Úgy-e, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm! Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, a mivel az embereknek a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.

E közben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, a hol rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis ember, a ki bort szokott hozni a vendégeknek.

– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni? Hozz legelébb is útcsinálónak két palaczk Chablit. Vagy jobb szereti tán az én barátom a Liebfrauenmilchet? Vagy a Steinheimer Cabinetet? Vagy a Chateau Margot-val tartsunk?

– Hallod-e öregem, mondá Leon; ne rendelj most drága borokat, mert szűken kell bánnom a pénzzel.

– Ah! Az öreg úr nagyot bámult. No hát fiam, hozz két «pfiff» Vöslauert.

Mikor aztán egyedül maradtak, oda könyökölt Leon elé s suttogva mondá neki:

– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párisban, hogy elfogyott a pénzed?

– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet; épen azért kerestelek, hogy visszaadjam, itt van; nesze.

Azzal kivette tárczájából a csomagot s odatette eléje.

A vén diplomata nagyon rázta a fejét s vonogatta a vállait.

– Mi ez kérem? Nem értem.

– A pénz, a mit te nekem adtál s a mit én neked most visszaadok.

Az öreg úr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly oly féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.

– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, a mióta kétágú vagyok. Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, a kivel elhitesd, hogy én ennyi pénzt adtam te neked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.

Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff borral. Itczényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi ember egy «fütty» bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel s nem részegszik meg tőle.

– Micsoda ez? förmedt fel az öreg diplomata: hát te pagát ultimója a pinczéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem értetted, mit mondtam? Hozz két palaczk Chablit «és» egy Liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad!

A kis Ganymédes bámulva nézett rá.

Az öreg úr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot s végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.

– Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.

Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben tört ki és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.

– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.

– Kedves öregem, mondá Leon. Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok. Ellenkezőleg úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te hoztad, arra a czélra, hogy egy diplomatiai küldetéshez eszközül szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza kell adnom. Én nem élek Dispositionsfondból.

– Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a Dispositionsfondból.

– Hát akár honnan került: én azt, a mire ezt fordítani kellett volna, nem végeztem el.

Az öreg úr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott s aztán ráütött Leon kezére:

– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba kérlek. Te most jösz a faluról, a veremből, a föld alól? Nem tudsz semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen te boszorkánymester vagy!

– Gúnyolódol?

– Azt hajtottad végre, a mi feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a helyzet «valódi» megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre hangold. Minden utat és módot megkisértél. S úgy viselted magadat azon a sikamló parquetten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megczáfolni, a véleményt, a mit te építettél, megdönteni, a «hamis» helyzetet érvényesíteni. A mi embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel. Irtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is szónokoltál; emissariusaid bejárták az egész országot s tudósításaid pontosak és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted kőzött legremekebb, leggeniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párisból.

– Ah!

– Bizonyosan neszét vetted annak, a mi készülőben volt köröskörül. Arról már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely az élethalálharcz eszméjét már «nemzeti becsületkérdéssé» emelte, kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlen egy államnak a beavatkozása e rettentő harczba egész Európát lángba borítja, s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek. Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.

Leon bámulva hallgatá, hogy mondja el más az ő saját gondolatait.

– A dolog így történt. Julius 7-dikén kaptad te azt a táviratot, melyben megczáfolják Bécsből a tűzérütegek hadilábra állását. (No azt már minden ember tudja, hogy hivatalos dementiket hogyan kell olvasni.) Másnap Nornenstein Alienor elutazott Délnémetországba; ugyanaz nap megérkezett Nornenstein Octavián Párisba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét meglátogatni ment oda; de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni siet, a mi nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párison kellett keresztül mennie Brüsselbe; mert Németországban nagyon keresett czikk volt már személyleirása. – Ekkor legjobban hizelkedett neked minden ember. Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok igértek édes pásztor-órákat. Szükség volt még néhány napig a te békecsináló munkádra: szükség volt a te bizalomtól ragyogó arczodra, melytől a finánczvilág matadorai a napfényt prognostisálhatták. De te keresztet húztál a számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg van bukva, mint megtörtént volna. Kaptál valami indifferens levelet, a mit odavittek utánad szándékosan az estélyre s te azt elolvasva, azt mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a jelenetet! Az egész társaság a te arczodat nézte. A sürgöny szavait arczodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot sohajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad, de az az egész missió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek; azoknak a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonynyal, a mit más aligha tett volna a helyedben s ezzel tökéletessé tetted az illusiót. Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát salycilsavval: annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy «köszöntet Fifine, elfogyott az apró pénze». Emlékezem a duennára, a ki a levelet odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük azt utánad ibi, ubi». A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol lakik? De én azért már kitudtam a lakását.

– Ha tudod, meg ne mondd, sietett közbevágni Leon.

– Értem, értem; szólt ravaszul hunyorgatva a vas kakadú; pedig az egy igen jóravaló kis leány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él; sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik és senkit el nem fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. A mi egy kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze, hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a photographiáját bizony ki kell tenni a levegőre, hogy hadd szíjja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb előre felmondani, hogy az ember minden későbbi pletykának elejét vegye. Minden becsületes ifju azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked tanácsokat? túljársz te minden ember eszén. Szived is van hozzá. No de most tedd el innen az asztalról azt a pénzt s ne compromittálj vele engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, soha sem kapok senkitől semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami inséges czélra; van az nálatok otthon elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.

– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis szentilonai birtokomat adtam el.

– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal ott az oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta: kis király. – De mit beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, a miket te jobban tudsz, mint én.

– Nem tudok semmit.

– No hát majd megtudod rövid időn, a mikor minden ember megtudja. Az igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal épen «az okosé a szerencse». De már most – kiment a pinczér – beszélhetünk tovább azokról a történtekről, a miket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad Párist és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész úton mindig volt valaki, a ki figyelemmel kisérjen. De rossz kedélyed egy perczre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat. Többé nem lehetett kétség. De még mindig kisértek tovább. A dancsvári postaháznál, a míg levelet írtál főnöködhöz: (lemondás volt az, keserű és száraz), valaki a szomszéd szobából szinházi látcső segélyével olvasta el a távolból, hogy mit irsz! Még azután a szentilonai útra is adtak melléd útitársat; de még később azt is megtudták, hogy egész nap vadászni jársz s vad nélkül térsz haza; levelet se nem kapsz, se nem írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.

Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, a mit ő kétségbeesésében tett, vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé?

– Most már előjöhetsz s megmutathatod magadat. A mik azóta a világban történtek, azokat megtudhatod a hirlapokból. A háboru kitört. Ezt nem akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavián Falbenheim vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavián fejedelmet; mind a ketten Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus köve, a mit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút nem profilban átnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, a kiknek hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy catastrophák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja rólad, s patronusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat találjanak ki elég nagy jutalmul számodra? Barátom! Te csodanagyot fogsz egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s a mit a léghajóból meglátsz földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és földet és csillagot adnának; de még annál is többet! Hogy mi az, a mi több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked? Én, vén bagoly; neked, huszonkilencz éves daliának? Mi a legnagyobb kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondirozó képet. Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te azt, mint én. – No de hát csak én magam egyem és igyam? Koczczints legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, a kiről most gondolkozol!

«Annak» az egészségére, a kiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette Leon a poharát.

A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek is s nem szégyenítette meg a jó borokat, s a míg kedélyesen szürcsölé az arany nedvet, kedvteléssel mondá:

– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. A mit eddig felfedeztél előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy ujságíró három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem tudatni, hogy van valaki a világon, a ki érdekel. Teszem föl: egy beteg ember.

– Etelváry Miksa herczeg!

– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap utazott el a szép herczegnővel együtt.

– Hová?

– Bizony messze: Helgolandra. A honnan aligha fog visszatérni többé. Az utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét megfeszíté, hogy a harczi politikát megdöntse. Egy maga egy tábor volt, a mi egy hadjáratnak állta útját. Erős összeötközései voltak Nornensteinékkal s csak magas személyek közbejövetele akadályozta meg, hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel indokolta Nornenstein fia eljegyzésének fölbontását Rafaela herczegnővel? (a minő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.) Hát Alienor princz igen szivesen udvarolt Rafaela herczegnőnek; de (úgy hiszem) még szivesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette azt észre s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér cziczája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa herczeg e mentséget teljes értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti sürgönyeidet mindennap megtekintette s meg volt velük elégedve. Rögtöni eltünésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt fakadni. Azt mondta, hogy az geniális ötlet volt. Ez volt utolsó nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását. Nornenstein Octavián visszajött, re infecta; Alienor valamerre Schweitzba menekült s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar kerülni hazatértében. A felesége meg ottrekedt Párisban. Falbenheimtól tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a mondatot, hogy «se bakkancs, se köpönyeg». Elmaradt az egész utazás! Etelváry Miksa herczeg azt mondá: «munkánk be van végezve» s azzal összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél előbb. Ő napról-napra várt te reád. Nagyon helyeselte, hogy úgy elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt, hogy még sem jösz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.

– Lehet még Helgolandba utazni?

– A franczia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban, vagy Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt jobban teszed most, ha nem mégy sehová. Add át nekem lakásod czímét, hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakásczímét, a kiről nem akarsz tudni semmit. No no no no! Csak ne förmedj fel: bepecsételem egy levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik? s akkor készen találod. Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy még sem fogod úgy elhagyni, hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod te annak a módját. Hiszen gavallér ember vagy. Nos kell? vagy rágyujtsak vele?

Leon ezen emberrel szemközt nem tudott tettetni. Az ajkai reszkettek s nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: «nekem semmi közöm sincs a te felfedezésedhez!»

Eltette a levélborítékba lezárt czímzetet, a melyről megtudhatta, hogy Livia hol lakik.

És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a levélborítékot és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s addig ne fondorkodjék, a míg őt valami alakban meg nem láthatja.

De másnap már nagyon nyakára nőtt a kisértet s félő volt, hogy maga alá gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. Azt is megtalálta.

NIOBE PARASZTRUHÁBAN.

(Csodálatos ez az emberi végzet! gondolkozott magában Leon. Van, a ki küzd, fárad, valódi érdemeket szerez; senki észre sem veszi, nem méltányolja azt; s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit s abból egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé lesz tőle!)

Valjon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon körök előtt, a kiket «illetékesek»-nek szoktak nevezni?

Az a láthatatlan valami abban az óraműben, a minek szív a neve. Ez a hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez egy átkozott év marad a világtörténetben, a midőn a földnek két ilyen nemzete ilyen harczot kezd meg. Harczot, melynek dühét azon nemzeteknek minden férfiai, asszonya, gyermeke érzi, s melyet be nem fejez tengervér, csonthalom; sem egyik, sem másik nemzet diadala és leveretése, mely ujra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a leírt betűben s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő el Nornenstein Octavián meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától? Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy fellovalja ez vele a harczi liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú tragoedia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Liviáról Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember életében, mint egyetlen eltévesztett szám a calculusban.

Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére. Minden seb, a mit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyülölet, mi a harczok után fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra nézve.

És ebben az ő komédiajátszásának része van.

A gyermek játszik a tűzzel; tapsol a légbeszálló csepűlobogványnak, s csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a félváros.

Leon irtózott a hirlapokba nézni.

Ime a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóczkodásának egyik méregcseppje odahullott, a hova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére saját szívének. Liviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is visszahatott a gyujtogató munkára. Livia eltünésének híre riasztá őt el Párisból s ott mély politikai indokot kerestek ebben.

Hasztalan kisérté meg önmaga előtt védekezni, a hogy gyakorlott diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának: «nálad nélkül is megtörtént volna mindez!» Két nemzet akarata készítette elő azt a catastrophát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt elfordítani. De hátha még sem? Hiszen «egy szó», egy «kérdés» volt az a tojáshéj, a melyből az a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!

Hasztalan mondá magának: «helyesen tettél; két óriás készült már rég, hogy összeveszszen; két óriás, két «halhatatlan». Te nem gátolhattad meg azt: erőtlen, törpe ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást is magukkal vigyenek, a ki «halandó», s ha meghal, a te halottad. A diplomatiában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást, magas elvekért. Nem drágáljuk a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy versenytársainkat beteggé teszszük. Tüzet gyujtunk a szomszédban azért, hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országokba, azért, hogy itthon ne kivánják. És elvégre is, a megbukott politika talál a maga számára «száz» mentséget; de a győztes politikának csak «egy» mentség kell: az a «siker».

S ez a siker volt a semlegesség politikusainak diadala idehaza.

Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, a kik abban részt vettek.

De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló holttetemekkel behintett mezők; a jajkiáltások pokoli kardala, az égő városok tűzfénye a felhőkön, a strassburgi domra hulló bombák és azok a pokolbeli gnómok, a miket ördögöktől megszállott torzképkarczolók papirra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyujtogatva, gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességeket tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány zürzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel himzése előtt ül, gyászpompát varr tán egy herczegnőnek? Fekete gyöngyökkel. Néha egy könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje fölött az aureolet.

Nem való az diplomatának, nem híres embernek, a kinek kedélye van, a ki mélyen érez!

Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig, a míg Corysande úrhölgy hírt hoz neki Liviáról.

Távol, a keleti hegylánczok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja lábuk alul a földet s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könyeit fel kell szárítani.

Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette, hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi birtokát s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba fogózva az «ipsilandi rózsát!»

A milyen hanyatt-homlok sebességgel diplomatiai futárok tudnak vágtatni, éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly gyorsan sietett vissza Leon Szent-Ilonára azzal a jó hirrel, a mi egy család boldogságát ismét visszaadja.

Nem tért be útközben Lőw Hirschez: mindenek előtt a komáját akarta megörvendeztetni, ahhoz sietett.

Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a víze olyan szennyes vereses színű volt most; nem viczkándoztak benne a kis zöldezüst halacskák, a miknek árnyéka máskor meglátszott a kavicson, a mint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja fertőzteté meg a patak kristályát.

A mint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a kereket megkötni s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi után.

Mikor ama kis halom alá ért, a hol a temetőkert volt, a honnan a minap a játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé bandukolni, vállára vetett kapával.

Alig ismerte meg benne Seregély komáját.

Hiszen Seregély jó gazda volt; de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arcza pedig úgy el volt változva, mintha nem is ő volna.

– Hát komám! kiáltott rá Leon, hol járunk azzal a kapával?

Az ember egyet köhintett, mintha a szó nem akarna kijönni a száján.

– Itt voltam a temetőben, a kis leányom sírját felhantolni.

– Ah! kiálta fel megdöbbenve Leon. Csak nem a kis Mariska?

– Igen. A legkisebb. Ő volt az utolsó.

– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem akarod mondani, hogy mind meghaltak?

– Mind a kilencz el van temetve már.

– Megőrültél? Hisz nyolcz nap előtt itt tánczoltak körülöttem mind.

– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.

– Eredj! Te engem csak megakarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!

– Bolondozok? Hát jöjjön oda velem; nem messze van: megnézheti.

Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a nyomában. A bemohosodott sírok utczáin túl volt egy új sor frissen felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.

– Olvassa ön a neveiket. Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide vannak írva.

Leon dermedten állt meg a sírok között.

– Hogy történhetett ez?

– Én magam vagyok az oka, szólt az apa, izzadt homlokát végig simítva tenyerével. Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a szobába, a hol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: «óh uram Isten, hát ha elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!» Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap alatt kilencz koldússal kevesebb volt a világon.

Leon egy szót sem tudott szólni, megfordult s indult ki a temetőből.

A mint az ösvényre kiért, mely a faluba vezet, Seregély megfogta a kezét.

– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam, mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jól esni.

Leon megszorította a férfi kezét.

– Nem, édes Seregély komám; én szomorítottalak meg benneteket, az én kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, a mit én rám üt, az nekem nem fáj; a mit szeretteimre üt: csak az fáj.

Aztán el nem bocsátá a kezéből a komájáét, míg a házba nem értek.

– Hol van az asszony? kérdezé tőle.

– Hol volna másutt? mondá a gazda, benyitva az ajtót, mely a négy-ágyas szobácskába vezetett.

Az asszony ott ült a kemencze padkáján, mellette kétfelől a kilencz pár czipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilenczedik csak gyapotból volt kötve, piros szalaggal; azt kifűzte, megint befűzte, s rakta egyik oldalról a másikra maga mellé s mikor megvolt, megint újra kezdte. A közben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt valami dajkadalt hozzá.

– Kedves komámasszony! szólítá őt meg Leon, odalépve hozzá.

Nem hallotta, nem felelt rá.

– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram, szólt a gazda: nem neszel rá. A nyolcz elsőnél agyonsírta magát; mikor a kilenczedik is megkapta azt a kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította, karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.

– Miért nem hivattatok orvost?

– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor apa, anya maguk panaszolták fel Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi gyermeket? Meg kellett azoknak halni!

Az anya fölkelt, a nélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, tele szedte vele a kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, oda rakta az üres vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze ne veszszenek rajta.

Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Seregélyt is.

Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, melyeket Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.

– A képeket leszedtem, mondá Seregély, azokat nem szükség talán megkapni a Lőw Hirschnek.

– Nem lesz az eladásból semmi, mondá Leon. Nem adom el ezt a kis birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös bérlőnek, olybá tekintsd azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok vagytok még, meggyógyít az idő.

– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arczképet az utolsó pillanatig: azt kivánta, hogy együtt temessük el vele.

(Nem lehetett ezzel másról beszélni.)

– Átok legyen azon a szép arczképen! az eleven képmásával együtt! kiálta fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező férfit. Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont, gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss dologhoz s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.

A lesújtott apa most aztán összeszedte magát; látszott összeszorított öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!

– Nem, nagyságos uram, mondá töredezett, de elszánt indulatú hangon. Én e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, a mikor felkelek, ott lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én e fél őrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, a ki reggeltől estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor haza tért, azt kérdi tőlem: hol vannak? A hol minden zeg-zug a házban rájuk emlékeztet; a hol játszótársaikat látom futkározni. A hol kiesik a számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy szíve nem viselhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a birtokot többé. A mely napon ön ezt idegennek adta, eltünt erről Isten áldó keze! Nem hiú jajveszékléseket mondok én most. Látta ön nyolcz nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Úgy-e, a leggazdagabb termést igérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolcz napi afrikai hőség mit csinált belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! mi pedig azt mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni; terítve az alja s férges, a mi a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak. Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Inség jött ide be. S ez csak kezdete az inségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink mind idegen kézre eresztik birtokaikat.

Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem kivánt Zárkány Napoleon úrtól megtudni.

A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél elintézni mély bölcseséggel; de nem viselted gondját annak a kis darab földnek, a mi sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!

Senki sem vagy.

Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel, a mit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt. Úgy vitt ki a cseléd mindent, a hogy behozta.

Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú erőltetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.

De a mint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kisértetdanája. Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát, hivogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz következett; de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan s megtépte az éjet.

Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki zokogása.

Leon pedig hallott minden szót, a mit a másik szobában beszélnek.

– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?

Leon szemeire ólomként nehezült az álom.

De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt, átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte: «Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék!»

Leon lerúgta magáról takaróit s felugrott fektéből.

Nem lehet megmaradni ennél a háznál.

Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga előre megy gyalog. Siessen utána.

A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a gyermekdal, halkan, hizelgőleg.

Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.

Zörgött a szekér, utólérte, ő felült rá és elhajtatott.

AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.

Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba.

A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt szüksége.

S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Mégis szeretik azt.

Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.

Itt, a ki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.

Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből.

Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle.

Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.

Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville, Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harczol.

A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.

A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a holdba lőtt golyó csodálatos történetének.

Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat?

(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajjon eléri-e Mac-Mahon Párist?)

Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac-Mahon Párisba?

De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a beteget most nagyon.

A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott oldalára.

Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.

– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg «kell» kötni a békét.

A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj!

Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből.

Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s kitekintett a tengerre.

A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.

Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s jól tartják őket ágyúdörgéssel.

A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.

Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés.

Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.

– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.

Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál.

Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni.

És aztán átadták neki a legutólsó napon érkezett hírlapot.

Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé.

A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott egyedül.

– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a mit mondani fogok?

– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani nem bír.

– Ird a levél fölé: «Zárkány Leonnak».

Rafaela fogta a tollat és írt.

«Kedves Leon!»

«Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim, s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».

Elhallgatott.

Szivét elszorítá valami.

«Sötétség!»

Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s ajkait homlokára nyomta.

A haldokló leküzdte kínjait.

– Hol hagytam el?

– «Sötétség…» olvasá Rafaela.

– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?

– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».

– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz helyén. A folyó tulsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok, leányom?

– Írom, jó atyám.

«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.

Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.

– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. – Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre. – Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.

Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit.

A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.

Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja elkövetkezett volna.

Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a «jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt fenyegetni.

– Azon ne kezdd, hogy «elfogták Sedánnál Napoleont!»

Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod ezt itt?

Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon. Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles gyászfátyollal körítve.

– Tudod, mit jelent ez rajta?

Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a csúfondároskodásra.

– Azt, hogy a kalapod ócska.

Az öreg úr megfenyegeté őt az ujjával.

– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a csúfondároskodásért.

– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?

– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry Miksa herczeg…

Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap: hanem a feje.

– Talán nem igaz? Ezzel vigasztalá magát.

– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze. Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.

A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt végigolvasá.

Az iráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.

Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e a szavakat a kéz, mely azokat leírta?

Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.

A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk mind emberalakot öltöttek előtte.

Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti állomáson.

– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli vonatról.

Leon csak fejével inte.

– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj s amerikai gőzöst fogadj az útra.

– Tehát te tudod, hogy én nekem Helgolandra kell mennem?

– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy elmondjam. Te még ma elutazol?

– El.

– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?

– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre kérlek.

– Parancsolj velem.

– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám küldte Párisba?

– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a leányának? A te kedvedért?

– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság) nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába várjon rám.

– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.

– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry herczeg koporsóját.

– Mindent értek. «Csak» a koporsóját.

– Mit akarsz ezzel?

– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a herczegkisasszonyt.

– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herczeg családját.

– Ah, tehát valóban distingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.

– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:» hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen nevű úrhoz?»

– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben. Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.

– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz róla, hogy azt a szemed közé dobják.

– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.

Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz itt ebben az országban!

Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.

Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.

A csöngetésre egy nem épen invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:

– Ki az?

– A fekete rózsa; válaszolt az öreg úr mézédes hangon.

E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy női fő dugta ki magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.

– Mit akar itt? riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.

– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha megalkudhatunk.

– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét bezáratott kulcscsal.

Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt: ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.

Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a kontyába.

– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső szobájába, a kis előszobán keresztül.

Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli fel.

«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a quiproquo támadt, hogy az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket még derültebb hangulatba hozta.

Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.

– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit, el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom! Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony? Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek. Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom. Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr. Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.

– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá, hogy az esze túljár az együgyű férfin.

– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer frankot.

A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy quinterno a lutrin!

– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam. Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?